Donászy Ferenc: A mi tengerünk

Szép hazámnak isteni könnye, te gyönyörű Balaton!

Egy világokat teremtő Demiurgus írhatott téged a teremtés isteni ihletének első örömkönnyével, midőn hasonlíthatatlan fekvésű bérceid a föld ősburkát szétfeszítették… mert tükör kellett hegyeidnek, hogy a természet a remekét kétszer lássa egyszerre mindenki… tükör, mely tájaid szépségét az éggel, a csillagokkal tükrözze vissza…

Többféle alakodban láttalak, mint egy változatos tündéri panorámát.

Láttalak sima, naptól aranyozott érctükörként ragyogni tájaid varázspanorámáját mutogatva. A naplakók aranytájékait mutogattad ekkor a föld fiainak.

Mag meg kék voltál, mint az ég, mint Amphitrité azúrszín haja, majd zöld, mint legszebb smaragdja az inkák koronájának… és mosolyogtál parti bokraid koszorújától övezve, mint esküvője hajnalán a menyasszony… gyönyörűen, bűbájosan…

Láttam holdas vizedet millió aranyfodorral ringani, a lecsalt csillagok miriádját rezgetve tükrödön… A hold ezüsthattyúként szántott égi vándorútján s aranyos sugárpalástját hegyeid regéktől borongó sziklavállaira terítette. Tihanynak tiszta harangszava pedig méla csendüléssel szállongott hullámtükröd felett… Egy éjszaka Zizim jelenéseinek könyveiből: zoraida (a hajnalcsillag) tündéréjszakája…

Láttalak végre fékevesztett haragodnak félelmes nagyszerűségében!

Tajtékkoronával hömpölygő hullámaid visszacsapkodtak a zivataros ég villámot szülő felhőtáborára s fenékig ásító örvényeid sisteregve nyelték el a beléjük csapkodó villámsugarakat… A szélvész bőgött te hegyeket rázón mennydörögtél túl égzengésen, viharordításon s minden villámcsapásra egekig tornyosult hullámhegyekkel feleltél… és végre is te maradtál győztes, te gyűrted le az orkánt! A zivatar megfutott tájaidról, de felzúdult haragodban még soká háborogtál, hullámaid tompamorajával felelve a távozó zivatar visszafenyegető dörrenéseire… és csak mikor kéken mosolygott az ég, megcsillant az aranyos napsugár… csitultál el s lettél ismét az ég és hegyeid nevető tükrévé…

Még sok, sokféle alakodban láttalak, mert mindig más, mindig szebb vagy, de nem tudnám megmondani, melyikben vagy legszebb, felségesebb – csak azt az egyet tudom, hogy te és tájékod a legeslegszebb az egész világon…

Róth Miksa: Tátika már csak omladék

Hallgatva s gyönyörködve az előttünk távolból felbukkanó „pipázó” Tátikán, gyalogoltunk a zalaszántói úton, s míg útitársam időközben rettentő cinizmussal szedte össze lancettájával az „ózont szóró eső” által előcsalt bogarakat gyűjteménye számára, addig beleképzeltem magamat e fenséges völgy történeti múltjába.

Egy törzs kiválasztja Tátika hatalmas szikláját, tetejére sziklatömbökből erős házat készít. De a törzsfő, ki élettapasztalatával a fejlődő családnak szívvel és ésszel irányt ad: öreg, nagyon öreg.

A természet megváltozhatlan törvénye az öreget megfosztja életétől, a család a kihűlt testet a völgybe viszi le, paripájával s fegyvereivel együtt eltemeti, föléje hatalmas halmot hány.

És így megy ez ivadékról-ivadékra.

A halmokon csemeték, ezek hatalmas fákká nőnek, a néptörzs elszéled, körüllakja Tátikát s fejlődik.

Mentül több halom jelzi a halandóságot, annál több a fejlődés az élők között s a hegytetőn már többé nem menhely, hanem egy kihívó váracs emelkedik.

És jön a keresztény vallás – mely az ember kezébe verekedő eszközök helyett olvasót ad; megtanítja imádkozni a pogányt az imakönyvből, mialatt lassankint elfelejti ősei vallását s elhunyt nagyjait már szentelt földbe temeti.

Haladnak a századok s az ember futva alig bír lépést tartani vele, a néptörzsek sokaságából időközben boldog s hatalmas nemzetet egy rettentő förgeteg megállásra kényszeríti.

1243-at írnak, itt a tatár!

Temetővé válik az ország s kiégett romokká a városok, falvak s erődök. Sem kard, sem olvasó nem használ, vége mindennek: Tátika vára füstölgő romhalmaz.

A hirtelen orkán után megjött a verőfény, de ezzel együtt az ország siralmas nyomora! A kitakarodott tatárok eltávoznak s Tadenko Zeland veszprémi püspök erős szívvel fog hozzá a vár felépítéséhez. Okulva a régieken, a várat megnagyobbítja s erős helyőrséggel ellátva jól felszereli.

Majd sárfenéki Fridrik lesz a vár ura, 1538 pedig gersei Pethő György.

Kecseti Márton veszprémi püspök egyet gondolt, sümegi várőrségét egy szép napon Tátika alá sorakoztatja s könnyű szerrel elfoglalja. Keletkeznek aztán a pörök, az országgyűlés előtt óvás tétetik. Itt már többé nem az olvasó, hanem az ököl játszik szerepet!

Gyászos idők ezek: az ököljog felkölti az irigykedés ördögét – tatár után török, s a folyton civakodó feleket széjjel veri, a várat pedig lerombolja!

Itt a völgyben a kunhalmok alatt az elődök dicsősége, amott fenn a hegytetőn abban a szétdúlt várban az átkos testvérharc bűne, szégyene van eltemetve.

Ekkor egy kis tisztásra érünk, amelynek a haraszt vöröses-sárga reflexe olyan kísérteties világítást ad. Egyszerre szép növésű őztehén ugrik fel, s meglepetésében elfelejtkezik a futásról.

Karcsú nyakát kinyújtva nagy mély szemeivel olyan kimondhatatlan kifejezéssel néz reánk.

Kisfaludy Sándor

Mienk, egészen a mienk a szerelem halhatatlan költője! Se előtte, se utána nem sírt oly fájón költő lantja „a kesergő szerelemről”, nem suttogott, nem enyelgett oly édesen a „boldog szerelemről”.

Sümeg várának ormáról egy ezredév emlékeként, omladozó bástyák néznek le reánk, az évek versengnek a rombolás munkájában; ma még büszkén áll egy viharedzett bástya, egy évtized viszontagsága már léket üt rajta, a másik megingatja, hogy a harmadik romhalmazzá dönthesse, elpusztul minden az ég alatt, melyet nem őriz a kegyelet! Egy kis ház áll a vár tövében, most is ugyanaz a vasrács védi ablakjait, ugyanaz a farács keríti be a ház előtti kis kertet, még a tetőablak is a régi. A sötétes folyosó, a bolthajtásos szobák, a nehéz tölgyfaajtók nagy rézzárai, sőt íróasztala helyén a padlóban ma is ott látszik a két mélyedés, mely egy félszázadon át folytatott szorgalmas írói munkásság látható bélyegeként hagyott ott a költő vaspatkós csizmája. Minden úgy áll ma is, hogy azt hihetnénk, nem örökre távozott el tőlünk, büszkeségünk; ha ott nem állna a ház homlokzatán márványba vésve: „E házban született, élt és halt meg Kisfaludy Sándor.”

Leülök a Kisfaludy szobor talapzatára, elmerengek. Látom magam előtt a komor képű atyát, Kisfaludy Mihályt, mellette ülve nejét, Sándorffy Annát, ölében egy szőke hajú fiúcskával, az elsőszülött Sándorral; majd mint egy csintalan makrancos fiúcskát látom, ki édesanyja tilalma ellenére ott mászkál a kiskert alacsony bástyáján,majd később mint a győri gymnasium növendékét, ki Mandli János bognármester házából járja a bencés gymnasium osztályait, fellázadva tanárai igaztalansága ellen, mert 8-ik eminensnek hirdette ki az igazgató. A Pozsonyban töltött bölcsészhallgatói

Vázsonyi Izidor: Csobáncz

Tarkás földek fölött Csobáncnak kúpja,

Rá hajdanába’ várat raktanak,

A vár bedűlt, a repkény is befutja,

Ahol még állnak a mohos falak.

Még látszik itt-ott ágyúnak törése,

Dúló csaták, vad háborúk jele,

És hány turista név a falba vésve,

Hogy itt járt, szinte kérkedik vele.

Bedűlt kápolna van a vár alatt,

Benőtte bangita meg iszalag,

Egy árva lélek arra nem halad.

Gyalogútját a gyep benőtte már,

Istent dicsérni mégis oda jár

Ember helyett a sok dalos madár.

Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.

Vázsonyi Izidor: Szentgyörgy hegye

A vén hajós evezni tanított,

S míg kormányzá a gyenge ladikot,

A tó színéről néztem a vidéket,

És kértem, mondana öreg regéket.

Az ott Szentgyörgy! – mutatja emberem,

„Mi lesz velünk, ha majd bor nem terem?

Szegény lakosok éhen vesznek itt,

ha csak Isten csodája nem segít.

A hegyen élt egy sárkány szörnyeteg,

Szent György egy kardcsapással ölte meg,

Attól is vette a hegy a nevét. –

A nép most Istenellenére vét,

De hogyha megtér meg munkába lát,

A jó Isten tesz újra nagy csodát.”

Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.

Vázsonyi Izidor: Badacsony

A kis magyar tenger csak meg se moccan,

Csendes tükrén pihen a nyugalom,

Sima ezüst lapját elnézve hosszan,

A visszatükrözött vidéket bámulom.

Órjás bazaltival a Badacsony

Önérzetesen nézi el magát,

De hol a parti dombsor alacsony,

A tájék képet elfödi a nád.

Az ember mindent megfordítva lát,

Mily furcsa villák, mily mesés világ

A föld felé tekintenek a fák.

S a szőllőket díszes pincék felett

Valódi függő-kertnek képzeled,

Úgy elbűvöl, leköt a képzelet.

Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.

Ernyei István dr.: Bacsányi János

Bacsányi János megérdemli, hogy minél többször felidézzük emlékét, hiszen az övénél nagyobb készültséggel, tisztább honszerelemmel és odaadóbb buzgalommal senki sem karolta fel a magyar nemzeti nyelv és irodalom ügyét. Fordított, tudományos folyóiratot szerkesztett, költeményeket, ismertetéseket írt, régibb írók munkáit adta ki, szóval testestül-lelkestül csüggött a művelődés, haladás ügyén. Hogy sokat ígérő, tündöklő tehetsége nem érte el az óhajtott célt, annak oka heves, türelmetlen természetében és sajátságosan szomorú életviszonyaiban rejlett. Képességénél, kitartásánál, erélyénél fogva az akkori irodalomban vezérszerepre volt hivatva, de erőszakos, ellentmondást nem tűrő fellépése, sokat ellenségévé tett s majdnem mindenkit elidegenített tőle. Lelkében a legerősebb önérzettel jobbágynak és szegénynek születik, s aki soha senkitől még jóakaratú figyelmeztetést sem vett szívesen, lépten-nyomon kénytelen mások előzékenységét, jószívűségét igénybe venni. Szabadságért eped, hazájának földjét lángolón szereti s távol honától börtönben sínylődik, majd rendőri fedezet alatt él. Háromszor kezdi újra a felvilágosodott, szabad eszmék terjesztésének szentelt munkásságát s a balsors újra meg újra megbénítja izgatott működésében.

Minket közelebbről érint érdekes egyénisége, mert a Zala-megyei Tapolcán született 1763. május 9-én. Nem terjeszkedhetem ki e téren egész életének megírására, kezdve tanulóévein, folytatva nevelősködésén, majd szerkesztői munkásságán, kétszeri fogságán, házasságán, végre a francia háborúban eljátszott boldogságán s linzi remete életén egész 1845. május 11-én bekövetkezett haláláig. Csak a Martinovics-pörben való szerepéről, kufsteini fogságáról s e fogságában szerzett költeményeiről fogok szólni. Éppen most száz éve, hogy Bacsányi a kufsteini börtönben megírta gyönyörű elégikus költeményeit. Ez adott okot és alkalmat élete e fájdalmas emlékű szakaszának ismertetésére.

A XVIII. század második felében a francia talajon megerősödött szabadelvű eszmék hazánkban is gyökeret vernek. II. Józsefet is ezen eszmék vezérlik minden intézkedésében; de mivel az alkotmány szellemével nem sokat törődött, tervei is hajótörést szenvedtek. Utóda II. Lipót inkább társadalmi úton akarta elérni ez eszmék terjedését s magas állásával nem tartá összeférhetetlennek, hogy az új irány képviselőivel ismeretsége kössön. Így jutott kegyeibe Martinovics Ignác is, kit Lipót csakhamar apáttá, majd udvari kemikussá tett. Martinovics a francia felvilágosodás eszméinek csakhamar megnyeri Hajnóczi József udvari kamarai titkárt, Laczkovics János sorezredbeli kapitányt, Szentmarjay Ferencet és Sigray Jakab grófot. Valamennyien el voltak telve demokráciai eszmékkel, melyek terjesztésére társulatot alakítottak s a franciák példáját követve kátét szerkesztettek.