Móra László: A tükör beszéde

Egy megtört ember állt a nagy tükörhöz,

S a holdas éjben szólt a nagy tükör:

„Az arcot mintha láttam volna már!

Akkor még rózsát hintett rá a nyár,

S mosolygott, víg volt, kacagott…

De vége, vége szállt a nyárnak,

A napsütések ködre váltak,

S a régi rózsa szirmot hullatott.

A szembe mintha néztem volna már!

Akkor még izzott, égett benn’ a nyár

S szikrát pattogott szomjasan…

De vége, vége szállt a nyárnak,

A napsütések ködre váltak

A tűznek már csak hamva van…

Az ajkat mintha láttam volna már4

Egy másik ajkkal raj’ lakott a nyár

S a vágy beszédes mámora…

De vége, vége szállt a nyárnak,

Elégtek már a régi vágyak,

Hideg az álmok vánkosa!..

A szem, a száj, az ajk, a szív, a haj

A nyári fényt elégte oly hamar…

S ki mindig víg volt, kacagott:

Elhallgatott egy őszi délután’,

S míg szállt a köd susogva és puhán,

Bezárt egy nyári ablakot…”

Az elfáradtnak reszketett keze…

És könnyet szórt a felszakadt sebe.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 3-4. sz.

Váradi Béla: Két ember a gellérthegyi estében…

- Hitetlenek csak nevessetek. –

A nagy monstrum város, mint egy kormos tűzkatlan gőzölgött a hűvös estében. Forrt bennem az élet. A tömegélet tetején halál pillédzett. Százezrek agyveleje, izma, idege, erénye, imája, bűne, szitkozása összekeverve főtt a nagyedényben. Születtek, küzdöttek, kapaszkodtak, emelkedtek, visszaestek, pusztultak benne az emberek. A milliós város munkáinak véres verítéke, dolgozó testünknek izzadtsága fantasztikus párává gomolygott az emberi főzőkatlan felett, s ha a kérlelhetetlen „örökidő” nem űzi tovább az emberi energia pusztulásának veszedelmes felhőit ez izzadó város felől, még vihartól lehetett volna tartani. A Duna mint jeges borogatás feküdt az izzadt, beteg város koponyáján.

A folyó jobb partján már másképp állt az élet. Alattomosan, sunyin hallgatott a csendesség. Még nem volt sötét s máris aludni készültek az emberek. Kis mosolygós, öreg időket átélt, mégis naiv házikók homályos szemmel szundikáltak a görbe utcákon, csak a túlsó zsivajoldalról átgurult álmatlan, nyöszörgő, emberszállító, sárgára festett gépládák csúszkáltak  a síneken.

Délután hat óra volt és tavaszelő.

Két ember a sok közül kezet-kézben tartva támaszkodott a Gellérthegy felfelé vivő korlátjára, nézték a kigyulladt embergőzös várost, örültek, hogy egymás mellett lehetnek s a lelkifátyol finom boldogság-tisztasága széppé varázsolta őket, mint a szentképeket.

A hegen elbújt csend pihegése, a folyó partját dübbentő élet felszállt, fáradt visszhangja ott permetezett a két ember körül… látták a sötétséget, hallották a csendet, érezték az érezhetetlenségig finom túlvilági szerelmet s szinte belehaltak az élet élésébe. Hallgattak, mert hallgatásukkal mindent kibeszélhettek, boldogok voltak, hogy boldogtalanok s féltek megszólalni, nehogy a hang elkergesse lelküket ivó szomjas kívánságukat, mint a szél a virág mézét szívó színes lepkét. A két érzékeny szívű ember patyolatlelke csordultig telve volt ártatlan, rossz embert mosolyogtató boldogsággal. Nem voltak hozzászokva, nehéz volt tartani s a korlátra dűltek hogy a hideg vasra tegyék forró szívüket.

A két dagadtszívű ember hangtalanul, érzéseikkel beszélgetett.

- Látod, hogy szeretlek, mennyire téged érezlek mindenben, te csúnyán is nekem szép, különös, ismerős ismeretlen ember? Meg tudod-e vajon érezni leheletszerű isteni foszforba itatott lelkem mennyei tisztaságát? Nem fogsz-e félreismerni, szavaimat úgy fogod-e érteni, mint ahogy ezer férfi közül kilencszáz kilencven kilenc nem úgy értené? Nem fog-e szemed tiszta szerelmem igazságán kinyílni, magadról többet képzelni, testemet szeretni, őérte vágyódni, mert akkor szegény balga tucatfiú sajnállak, akkor Isten veled.

Pestényi Gizella: Láttad-e az Istent?

Láttad-e már kis madárkát

Tavasszal örülve,

Mikor trillázva repül fel,

Fel az azúr égre?

Láttál nyíló rózsabimbót

A naptól feselve,

Mikor halkan harmat hull rá,

S kitárul a kelyhe?

Láttál csergő patakocskát

Sietni a völgybe,

Hol hű szeretője várja,

Titkon, elepedve?

Láttál-e már kicsi méhet

Szállni a virágra,

Szerelmesen rátapadni

Mézet szívni, vágyva?

Láttál szerelmes, fehér lányt

Várni kedvesére,

Kezét, két liliom szárat

Szorítni szívére?

Láttál erdőt ezüst fényben,

Hallottad a csendet?

Néma, tiszta áhítattal

Megtelt-e a lelked?

Te lángoló szép szerelem,

Patak, erdő, minden,

Szépség, fiatalság, Élet,

Benned van az Isten.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 3-4. sz.

Horváth József: Mit akarok?

(H. M. E-nek szól a versem)

Hogy lángom téged is égjen,

Ne csak engem emésszen,

Hogy a Te életed bennem is éljen,

Hogy való valótlanságod a létbe lépjen.

Terüljön ki eléd a legszebb pillanatom,

Legyen rajtad simuló száj a hangulatom,

Fehér vágyvirágot égjen Rád a vérem,

Ezt akarom!

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 1-2. sz.

Szalay Gyula: Bigámia

A szakaszban csak egyetlen utas volt, amikor beléptem, az is aludt a kereveten. Férfi volt, annyit láthattam, aki mély lélegzetvétellel horkolt, a jobb karját alvó emberek szokásaként a fejére borította. Mivel a szemben levő ülés teljesen szabad volt, nem háborgattam. Lehúztam a gázlámpa függönyét, kiteregettem a lábam alá a papírosaimat s én is ledűltem álmodozni; a könyökömre támaszkodva bámultam kifelé az éjszakába. Igaz, hogy ugyanilyen joggal be is hunyhattam volna a szememet, mert a kulimász sötétségen kívül egyebet nem láttam, csak újabb és újabb felhőkben röpködő sötétségen kívül egyebet nem láttam, csak újabb és újabb felhőkben röpködő szikrákat, amit a füstfogó nélküli vicinális mozdonya pöfékelt ki magából szemtelenül.

Nagyot zökkenve megállottunk. Az én emberem is felriadt a rázás hirtelen elmúlására s az álmából ébredt emberek bárgyúságával kérdezte:

- Hol járunk?

- Nem tudom – feleltem. - Most járok először ezen a vonalon.

Az emberem erre letörölte az ablakról a párát és roppant erőfeszítéssel bámult a sötétségbe.

- Úgy látom, Kovácsfalván vagyunk – mondotta.

Életemben most hallottam először ezt a nevet és fogalmam se volt, hogy mit akar az én bizalmas útitársam ezzel a kijelentésével, hát nem szóltam rá egy szót sem.

Inkább szemügyre vettem alaposan. Csodálatosan szőke ember volt, majdnem fehér hajjal, de ez a fehérség nem az öregség fehérsége volt, hanem valami különösen eredeti hajszín. nem is láttam azóta csak egy ilyen hajú embert: egy volt tanulótársamat. Ahogy a félhomályban ki tudtam venni, kék volt a szeme és bár ült, így könnyen csalódhattam: magas termetűnek látszott. Ez már éppen elég ok arra, hogy ne legyen rokonszenves előttem. Ki nem állhatom a hórihorgas embereket. Művelt  embernek látszott, valami tanítóféle lehetett, de a piperkőcebb fajtából, mert időnkint idegesen igazította meg a nyakkendőjét és húzta végig az ujját a vasalt nadrágja élén.

De ami a legszokatlanabb az én szőke ismerősömön: az az a két izzó vörös folt volt a halántékán, roppant elütött a haja fehérségétől. Az egyik jobbról, a másik balról. Feltétlenül lőtt sebhelynek látszott. ez a sebhely kezdte izgatni a kíváncsiságomat. Annyit hallottam már másoktól, hogy utaztokban különös emberektől megható, vagy diám történeteket hallottak, hogy önkéntelenül is felébredt bennem a sejtelem, hátha annak a két sebhelynek valami csodálatos a története.

- Messze van ide Bercel? – kérdeztem, csakhogy kérdezzek valamit és helyrehozzam az előbbi udvariatlan hallgatásomat.

- Nem uram, a hetedik állomás. Talán oda tetszik utazni?

- Igen, a nagynénémet látogatom meg s most járok életemben először ezen a vonalon.

Radványi Sándor: Május sóhaj

Május! te régi bűvös álom,

Te elszállt gyönyörű tavasz…

Az ifjúságom nem találom,

Bandukolok a nyári tájon…

Szívembe új vágyat fakassz!

Fehérfürtös akácvirágok

Temessétek el álmaim…

Míg múltam ablaknál állok,

S egy régi estre visszavárok:

Elszáll a dal, halk szárnyain…

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 3-4. sz.