dr. Kiss Ernő: Tompa Mihály

- Születésének százados fordulójára -

E világrengető, mindnyájunkat oly nagy próbákra vető esztendő száz év előttről két napnak emlékét hozta vissza,melyeken le kellett volna rázni magunkról az idegölő ma minden gondját, aggodalmát, minden keserűségét és gyászát és ünneplőbe öltözve kellett volna hódolnunk fajunk géniusza előtt dicsőítve és áldva, hogy e két nap drága szülötteit adta nekünk. Az egyik nap volt március 2-a, a másik szept. 28-as, amannak szülötte Arany János, emezé Tompa Mihály.

Ám az élet-halálharc e megdöbbentően fenséges és rémesen kicsinyes napjaiban, midőn a jövő vajúdik, nem jut idő a múlt emlékezetének. Még a nagyok oly nagyjának, mint aminő Arany volt, sem áldozhattunk úgy, amit illett volna; Tompa Mihály emlékezete szinte egészen belevész a szemünk előtt folyó események óriási hullámaiba. Lopjuk meg a mát és az ősz sárguló, hulló lombjai között idézzük föl a költő emlékezetét, a mélabús őszi világ énekeséét.

Tompát együtt szokták emlegetni Petőfivel és Arannyal. A népies irány diadalra vivőiül és legnagyobb mestereiül szerepelnek ők hárman. Ha arra a barátságra gondolunk,mely Petőfit, Aranyt és Tompát összefűzte, helyes ez az együtt emlegetés. De ha azt akarjuk vele mondani, hogy hárman együtt és egyenlő mértékben gyakorolták azt a döntő befolyást költészetünkre, mely a virágzás hatalmas lendületét adta meg neki, akkor Tompát el kell választanunk Petőfitől és Aranytól tehetségének szerényebb mértéke és hatásának szűkebb volta miatt.

A népies irány egyébként is benne volt már a korban, melyben Tompa föllépett. A romantikus kor volt ez, mely már ekkor azt a fázisát élte, mikor a középkor sejtelmekkel és borzalmakkal teli világától, a lovagkor mindenre kész hőseitől, a nemzeti történet múlt nagyságaiból a szabadabb eszmék mindinkább a nép felé fordítják az érdeklődést.

Petőfiné Szendrey Júlia: Kórházi jelenet (1851.)

Délutáni idő van. A kórház termeiben csend uralkodik, ama félelmes csend, minő kórházban szokott lenni, minek hatását hasonlitani lehet azon nyugtalanitó szorongatáshoz, mely rekkenő nyári napokban ránehezedik az emberre, mikor a madarak is félelmesen csipegve szökdelnek egyik ágról a másikra; mikor a virágok oly szomorúan, bágyadtan hajtják le kelyheiket; az égre, honnan minden pillanatban kitörni látszik a zivatar, melyet egyes villámok előznek meg, melyek irtózatos sebességgel czikkáznak át a terhes fekete felhőkön s nyomukban mély, tompa dördülés rázza meg a levegőt.

Ilyen a kórházi csend. Sokkal leverőbb, meghatóbb a folytonos kiáltozásoknál és jajgatásoknál, mert ilyenkor egyenkint hallatszik ki a nehezebb betegek tompa nyögése, az eszméletlenül fekvők, éles fölsikoltása és közbe-közbe a felvigyázok durva, részvétlen intései, melyeket a betegekhez intéznek, boszankodva, hogy félbeszakitatták tréfás kalandaik elbeszélésében, melyekkel egymást fölváltva mulattatják.

Egyszerre kiváncsian fordulnak a fölvigyázók az ajtó felé, melyen egy középkorú nép lép be, vezettetve egy férfi által, ki úgy látszik, biztatva beszél hozzá, de a nő kétségbeesett, vigasztalhatlan bánatot kifejező hangon felel neki:

- Mondom, uram, hogy már negyedszer keresem itt fiamat, de sehol, sehol sem találom őt!... Oh Istenem, teremtő Istenem! hátha már régen… - nem meré e mondatát bevégezni, s minden erejét összeszedve, oly hangon,mely erőt, bátorságot akart kifejezni, de csak töredezve, remegve hangzott, szólt tovább:

- Nem, nem! miért esém mindjárt kétségbe? Bizonyosan megtalálom őt ma itt; igen, igen, itt lesz az én kedves fiam; ha betegen is, de élve fogom őt feltalálni.

Annyira ki volt merülve, hogy szinte öntudatlanul ül le a székre, melyhez kisérője vezeté s itt pár percznyi szünet után, élénken emelé föl fejét, s elkezdé beszélni, önmagát biztatva és korholva előbbi gyöngeségeért. Látszott rajta, hogy a legnagyobb erőltetésébe került beszélnie, de nem mert hallgatni, mert gondolatainak nem parancsolhatott úgy,  miként szavainak, látszott, hogy megnyugtató, biztató szavaival csak borzasztó, fekete gondolatait akarja elnyomni, beszéde hangosságával, szivének félelmes, lázas dobogását túlkiáltani. Csak szavaival nem hivé azt, mit előbb kimondani irtózott; szive szüntelen azt érezteté vele, hogy fia már meghalt. Pedig ő inkább akará fiát itt, vagy akárhol a legmélyebb nyomorban találni, mintsem annak halálát tudni; mert bárhol, bármilyen körülményekben, még mindig remélhetett volna: egyedül csak a halál lehetett képes kiölni, megsemmisiteni minden reményét. Csak egyszer lássa őt, anyai szeretete azt hiteté el vele, hogy ha az életnek csak egy szikrájával találja is őt fel: ő anyai szeretetével, ápolásával e szikrát képes lesz felgyujtani, sőt visszaadni az életnek. Azon szent meggyőződéssel ápolandja őt, mely azt hiteti el az anyával, hogy gyermeke élni fog, hogy az nem veszhet el karjai között, hogy lelke legszentebb imádságával, szive legforróbb vérével fogja őt visszahozni az életnek.

Ilyen az anya!

Petőfiné Szendrey Júlia: A huszár boszuja (1850.)

(Megjegyzés: 

Az eredeti helyesírás meghagyásával!)

A BŰN

Lobogó tűz körül ül néhány huszár. Pajzán mesék és pajkos dalok kísérik gulyáshusból álló vacsorájukat. Gyorsan járnak kézről kézre a kulacsok. Négy fiatal markotányosné forog körülöttök, résztvéve a vacsorában, danolásban és nevetkezésbe. De ők sokszor fölkelnek a földről és körülnéznek a vitézek között, nincs-e valamire szükségök azoknak s aztán sürögve szolgálnak nekik.

Kitünik közülök egy szép barna leány magas alakja és szép, nemes vonásai által. Ő nem szolgál általánosan, csak egy, körülbelül harmincz éves, komoly, sötétarczú, férfinek nyujtja oda kulacsát, vagy a kenyeret, ha annak egyikre, vagy másikra szüksége van.

A szép Erzsi a komoly huszárnak Barna Jancsinak szeretője, ki őt jobban őrzi szemefényénél és jobban félti lelke üdvösségénél.

Jancsi egyetlen szó nélkül költé el vacsoráját. Úgylátszik semmire sem figyel, mi körülötte van, mégis észreveszi, mikor Erzsi, mintegy önkénytelenül, mintegy öntudat nélkül nyujtja ki szép karját egy csinos huszonkét évesnek látszó szőke fiú felé, hogy azt valamivel megkinálja: ilyenkor kinosan rántja össze Jancsi fekete szemöldjeit és fogait egymásra szoritja.

A szőke fiú mindig valami hizelgö szóval és nyájas pillantással köszöni meg a leány fáradtságát. Csak ilyenkor vet egy kémlő tekintetet Erzsi Jancsira, ki aztán mindig mohó gyorsasággal viszi, vagy a kulacsot szájához, vagy a bogrács fölé hajol.

Lopva száll ekkor Erzsi szemeiből egy meleg tekintet a szőke, vidor fiura, ki erre mindig vigabb, mindig pajkosabb!

Jancsi egyetlen pillantásukat sem veszté el. Fölfogá valamennyit és oda irá, honnét az irgalomnélküli büntetés ered, ha a fizetés napja elérkezik.

Egy dal véghangjai után, mit közösen danoltak a huszárok a leányokkal, beszélgetéshez kezdtek és vége-hossza nem volt a hőstettek és szerelmi kalandok előszámlálásának. A legvakmerőbb vitézségeket és legsikamlósabb szerelmi történeteket mindig az emlitett szőke fiú, Hajnal Bandi beszélte el magáról. Előszámlált hőstette igazságában nem kételkedtek a férfiak, mert látták a csatákban, mióta köztök volt, hogy bátrabb, vakmerőbb volt a legvénebb huszárnál, hogy a félelemnek még csak az árnyéka sem közelitette meg szivét soha; de mikor számtalan szerelmi kalandjairól beszélt, akkor egy kicsit hitetlenül rázták meg fejöket, mintha azt lehetetlennek találnák, de ilyenkor meg a leányok hallgatták őt áhitattal és hittek minden szavának, mert magukról tudták, érezték, hogy Bandi szerelmeért mindenöket feláldoznák; hogyha szerelmet kérne tőlök, egyik sem állhatna ellent, ha halált kellene is szenvednie érte.

Senki sem érezte ezt annyira, senki sem figyelt úgy reá, mint Erzsi; kiváncsian nézte őt Jancsi, mintha azt szeretné tőle kérdezni, hogyan volna képes szeretni, hogyan tud még csak rá is pillantani egy ily kicsapongó, állhatatlan, könnyelmű férfira.

De Erzsi, leányok módjára, minélinkább fájt neki Bandi számtalan szerelmi viszonyainak hallása, annál inkább hevülve nézte őt s végre minden óvakodást feledve, egészen elmerült az ifjú ragyogó szemeinek és csattanó piros ajkainak látásába.

- Biz úgy volt a’ fiuk – mondá Bandi egyik elbeszélésének folytán -, már nekem aztán nem kellett a szép Borcsa többé, nem szeretem soká az olyan leányokat,kik úgy utánam vetik magokat. Csak addig telik kedvem benne, míg nekem kell utánajárnom, meg míg másokkal kell érte megbirkóznom, meg míg másokkal kell érte megbirkóznom, hogy magamnak megszerezzem. De mikor már csak úgy áll mellettem, mit kinek se országa, se hazája, hogy ha agyon ütöm se kéri senki számon tőlem, már akkor aztán nincsen kedvem hozzá s amint szerit tehetem, lerázom a nyakamról.

- Hát Borcsából aztán mi lett, Bandi bácsi? – kérdé egy leányok közül -, beszélje el kelmed.

- Szivesen, galambom. hát biz az istenadta a vizbe ölte magát. Elmondom, hogy történt. De adjátok előbb ide azt a kulacsot leányok, hadd igyam az egészségtekre. Aztán meg, ha nem iszom, mindig úgy látom magam előtt Borcsát, mint mikor a vizből kifogták, pedig jobban szeretek úgy emlékezni rá, mikor még piros volt és vidám, mint ti mostan.

Most is Erzsi nyujtá neki a kulacsot. De kezei reszkettek, mert amit Borcsáról beszélt Bandi, úgy fájt neki, mintha ő róla mondta volna. A szivtelen beszéd, mint az éles kés, úgy bemetszett szivébe. És mégis csak irigységgel és féltékenységgel gondolt Borcsára, mert hiszen az is birta Bandi szerelmét s az is osztozott azon boldogságban, melyet egyedül szeretett volna birni örök időktől fogva, örök időkig.

Vidor Miklós: Tóth Árpád (1886-1928)

 

A Nyugat lírai forradalmának meghatározó költői – Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula – mind vidékről kerültek a fővárosba. Nem kivétel ez alól az ötödikként közéjük számító Tóth Árpád sem: Aradon született, de hároméves korától Debrecenben nőtt fel, ezt a várost érezte szűkebb pátriájának.

Édesapja, a kézművesből magát szobrásszá fölküzdő Tóth András Debrecenből származott, s ide tért vissza családjával. Ez a kemény akaratú, nehéz természetű ember engedelmességre nevelte elsőszülött fiát, s mert a jófejű gyerek ügyesen rajzolt, reáliskolába adta. A kisdiák első nagy élménye az egyhetes párizsi út édesapjával az 1900-as világkiállítás alkalmából. (Majd érettségi után Bécsbe is eljut néhány napra). Csakhogy ekkorra már az ifjú Tóth Árpád érdeklődése döntőmód az irodalom felé fordult, s a latin-görög különbözeti árán a budapesti bölcsészkarra iratkozott be. A Négyesy-féle stílusgyakorlatokon megismerkedik leendő pályatársaival. A fővárosban töltött évek során, 1905 és 1909 között a Hét, majd a Nyugat közli verseit.  A szakvizsgára azonban beteges szorongása miatt képtelen elszánni magát.

Így huszonhárom évesen hazaköltözik Debrecenbe, s a helyi lapok munkatársaként megkezdi újságírói pályáját. Visszakerül a külvárosi otthonba, melynek „nemtőjétőlkét ajándékot kapott, a szegénységet és a tüdőbajt”  - mint leghívebb költő barátja, Nagy Zoltán írta. A sivár családi körülmények, apja kudarcba fúlt művészi álmai közül csak elvágyódhatott abba a meseszerű, boldog közegbe, ahol megtalálhatná a saját életét.

Költői karaktere az 1910-es évekre már kialakult. Karinthy szerint: „Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait fölállítja – minden szavára bélyeget nyom.” Alapélményére, az elmúlás örök tragikumára Szabó Lőrinc mutat rá, Tóth Árpád elégikus alkatáról szólva. 1913-ban a Nyugat kiadásában megjelenő első kötete, a Hajnali szerenád már egyéni arcú költőt mutat, mindenki mástól elkülönböző, mégis a nemes hagyományhoz kapcsolódó lírikust, mint Kardos László tüzetes monográfijában megállapítja. Mesteri formaérzéke, nyelvi ereje, képteremtő fantáziája már ekkor az a modern klasszikust sejteti, akivé alig tizenöt esztendei pályafutása alatt válik.

Ismét a fővárosba kerül, házitanítóként s egy-egy vers- vagy cikkhonoráriumból tartja fönn magát. Az irodalmi élet megbecsült tagja lesz. A kirobbanó világháború, majd betegségének aggasztó tünetei azonban most is útját állják boldogulásának. Hatvany Lajos jóvoltából Újtátrafüreden, majd Tátraházán gyógykezelik több ízben is. 1917-ben jelenik meg második verseskötete, a Lomha gályán. S ugyanez évben megházasodik, a Hajnali szerenád Annuskáját veszi el hosszú jegyesség után. Budapesti lakásba költöznek, s a költő Hatvany Esztendő c. folyóiratának segédszerkesztőjeként állandó jövedelemhez jut.

A vesztes háború, a forradalmak, s az ellenforradalom és Trianon történelmi próbáit megszenvedve, 1921 őszén Az Est-lapok munkatársa lesz. A következő évben adják ki harmadik verseskötetét, Az öröm illan címűt. A szerkesztőségi munka erősen igénybe veszi, betegsége is mindjobban elhatalmasodik rajta. (Tátrai tartózkodásait most már Az Est-lapok tulajdonosa, Miklós Andor fedezi.) E nehéz években vigasza és öröme kislánya, a majdan költőként ismertté vált Tóth Eszter.

Ami hátravan még, az 1922 és 1928 közötti szűk időszak, az is a közelgő elmúlás szorításában. Ekkor ér fel a költő a csúcsra, posztumusz kötetének, a Lélektől lélekig-nek klasszikus remekeivel betetőzve életművét. S gazdag ráadásként az előző periódus érleli meg műfordításainak java termését, az Örök virágok mesteri gyűjteményét.

Tóth Árpád negyvenkét éves korában halt meg. Babits Mihály búcsúztatta, a sírnál Berzsenyit és Kölcseyt emlegetve. „Közöttünk való, de nem közülünk való” volt – mondta. „Költészete minden ízében magas líra, nagy költészet, amilyen alig zendül ma már.”

Utókora, irodalomértők és –élvezők mind növekvő tábora egyértelműen igazolja a majd hetven éve elhangzott szavakat.

KÉT RÉGI KÖLTŐ

I.

BERZSENYI

Zord énekes, borongva ünnepellek,

Alélt idők felém rémlő kolossza,

Az ős magyar síkságon antik Ossa,

Setét orom, kin szittya bú a felleg!

Vulkánszived nehéz lávája ellep:

Villámaid tüzétől csillagozva

Erőt tanúl a halk utód kobozza

S hallom zihálni sziklatömbü melled!

És reszketőn idézem régi, fáradt

Estéid kedvét, míg csöndben borozván

Késztéd lelked szebb korba szállni el,

S szolgáid félve és juházva vártak:

A bús magyar szók, sok kevély oroszlán

Magányod vén barlangján, Dániel!

II.

CSOKONAI

Vitézem, oh te nem voltál a zordság

Vitéze, vén diák csak, kálvinista,

Ki kósza farsang víg kulaccsát itta

S a gráciák kezébe tette sorsát.

Ám bús homok szent venyigéje, hordád

Lelked szelíd fürtjét és drága, ritka

Borából új fájdalmak méla titka

Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.

Oh látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,

Már láz gyötört s a rózsás gráciáknak

Lárvája hullt és párka-arca lett,

S még görnyedtél egy édes rím felett,

Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám.

S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!

A páros arckép hiteles mintadarabja Tóth Árpád költészetének: tömörségében szinte marokra fogva példázza egész „poézisának természetét”. Az általa oly kedvelt szonettformában plasztikusan mutatkozik meg versépítő módszere, képalkotó látása és virtuóz rímteremtő hajlama. A született formaművész leleménye találkozik itt a nemes hagyomány iránti vonzalmával, amint lerója háláját mesterei előtt. A portrék elevenségében ott rejlik a diákként kedvvel rajzoló-festegető Tóth Árpád megjelenítőkészsége. A kétrészes költemény már érett esztendeiből származik, s az 1992-es kiadású Az öröm illata c. kötet nyitó darabjainak egyike.

A Berzsenyi c. vers született meg előbb. Hangütése, veretes archaizáló stílusa elárulja, mi késztette a „halk utód”-ot, hogy „borongva ünnepelje” a száz évvel előtte járt „zord énekes”-t: az a szembeötlő, óriási különbség, amely alkatilag elválasztja tőle. Berzsenyi csupa robusztus erő, kolosszusnak, görög hegyóriásnak hat a végtelenbe nőtt „alélt idők” távolában! S ezzel helyét is megjelöli az ókori klasszikus költők mellett, ahová képzelete ragadta a niklai remetét. Hiszen ő zendítette meg „az ős magyar síkságon2, honi nyelven az alkaioszi, szapphói, aszklépidészi strófákat, elődeihez nem méltatlan fenséggel.

Sipos Lajos: Babits Mihály (1883-1941)

A költő szülőhelye Szekszárd, ez a megyeszékhely-nagyközség a múlt század végén vált jelentős településsé. Ekkor épült a törvényszéki palota, a megyei börtön, a gimnázium, a múzeum, 1905. június 17-én pedig – három hónappal azelőtt, hogy Babits az egyetemi tanulmányok végeztével magyar-latin szakos gyakorlóéves tanárjelölt lett Baján – Tisza István miniszterelnök aláírásával jogilag is város lett Szekszárd.

A leendő költő ekkor már ismert személyisége volt a kisvárosnak. Számon tartották felmenőit: az 1800-ban idetelepült dédapát, a megyei főorvost, a nagyapát, a megye főpénztárnokát, apját, a helyi törvényszék „bűnügyi előadó”-ját, a pécsi királyi ítélőtábla későbbi bíróját. De már magáért is becsülték. 1898-ban műfordításai jelentek meg a helyi újságban, 1905-ben pedig A zengő szobor dala című költeményét hozta az Új Század.

Azt természetesen nem tudták róla, hogy Kosztolányival, Juhász Gyulával és másokkal, egyetemista társaival 1901-től a magyar költészet megújítására készült. Azt vallotta, a költőnek nem szabad sem a pufogó hazafiság, sem a politika szolgálatába szegődnie, mindenekelőtt j formát kell keresnie. El kell szakadni a primer életélményektől, meg kell növelni az alkotás gondolati tartalmát, többrétegűvé kell tenni a verset.

Az országos hírév azonban csak 1908-ban társult Babitshoz. Ekkor jelent meg A Holnap antológiában Ady, Balázs Béla, Juhász Gyula és más „modern” költők művei mellett öt verse, köztük a Fekete zongora botrány-párdarabjának olvasott Fekete ország. Ebben az évben hívta munkatársai közé a Nyugat, amelynek vezetői 1909-ben és 1911-ben kiadták két verseskönyvét Levelek Iris koszorújából és Herceg, hátha megjön a tél is! címmel, közbenjártak, hogy az ország széléről, Fogarasról előbb Budapest tőszomszédságába, Újpestre, később a főváros egyik frissen szerveződő gimnáziumába helyezzék tanárnak, megjelentették az Isteni Színjáték első részének fordítását.

1912-től az első világháború végéig módosult Babits felfogása. Előbb szükségesnek ítélte az „Igazság” érvényesülését (Május huszonhárom Rákospalotán), 1914-től – az expresszionista költőkhöz hasonlóan – élesen és többször szót emelt a háború, „az önkény pokoli malma” ellen (Húsvét előtt). Az 1918-19-es forradalmak idején, amikor is rövid ideig abban reménykedett, a radikális változások a „Szabadság”-ot, a „népjavá”-t, az „emberközösség”-et szolgálják, elhozzák az erkölcs uralmát és a népek testvériségét, még látványos gesztusokat is tett. Sorozatos csalódásai ellenére (Szíttál-e lassú mérgeket?) társadalmi érdeklődése 1920 után sem csökkent. Az aktuális politikától ugyan távol tartotta magát, de minden döntő kérdésben véleményt nyilvánított. A Kant-féle abszolút erkölcs híveként a „csillagokra” mutatott. Élete végéig ezt tekintette az írástudók feladatának.

Ez az érdeklődésmódosulás befolyásolta a művek gondolati hátterét, némileg megváltoztatta az alkotások külső és belső formáját, a lírai én önstilizációját, s ez nyomon követhető a korszak verseiben és tanulmányaiban is. A Petőfi koszorúi, A gazda bekeríti házát és a Jónás könyve mellett jelzi ezt az esszék témaváltása. Míg pályája első szakaszában főleg Aranyról, Petőfiről, Komjáthyról, Kassákról, Bergsonról értekezett, 1920 utáni írásaiban a diktatúrák elítélése és az újabb háború felé tartó világ féltése lett visszatérő gondolata. Bizonyos értelemben ez volt egyik vezéreszméje nagy munkájának, Az európai irodalom történeté-nek. S ez tűnik fel a prózaíró életművében, egyik utolsó nagyepikai alkotásában, A gólyakalifá-t, a Kártyavár-at, a Tímár Virgil fiá-t és a Halálfiai-t követő tudományos-fantasztikus regényében, az eljövendő háború technikai borzalmainak víziójában, az Elza pilótá-ban is.

A második világháború kiteljesedését Babits Mihály nem érte meg. 1941. augusztus 4-én a régóta sorvasztó gégerák végzett vele.

A „halálhír órájában” Szabó Lőrinc ezt írta róla: „Az emberiségnek néhány évezred során csak húsz-harminc olyan költőzsenije születik, mint ő.”

Nagy Sándor (1820-1902): Isten veled…

Isten veled szívem’ szerelme

Beteg leány, hű angyalom!

Elválsz tőlem, de nem örökre;

Visszatérendsz még egykoron,

Elválsz… ’s e’ megválás szívemnek,

Hidd, lyányka, mit se, - fáj, hiszen

Utad egy létadó kútfőnek

Balzsamforrásához viszen.

Hol bújdosólag keringenek

A’ játszi csermely’ habjai;

’S fülmilék dalától zengnek

A’ táj’ viránydús halmai.

Ott, - mint a’ hévütött virágszál,

Az esti hűvös harmaton:

Föléledsz hervadó rózsaszál,

Beteg lyány! édes angyalom.

Ne sírj, ne sírj lelkem’ mindene

Szüntesd patakzó könnyedet:

III.

Két éve már hogy letört virágként

Beteg ágyon hervadsz, hű kedvesem,

Anyád emésztő bánat ’s köny között

Virraszt veled a’ csöndes éjeken.

Álom nem jön bádjadt szemeidre;

Ugy elhervadt liliomtetemed:

De még most is oly melegen dobog,

Isten-, honért, ’s én értem hű szived.

Nincs toll, melly leirhatná kínaid’,

A’ mellyeket szenvedsz ártatlanul;

Isten! ne vidd el… szánj oh engem is:

Imádva szolgád, ímé porba hull.

Mind hasztalan! az ég nem könyörül,

Buzgó imámat nem hallgatja meg;

Repedj meg szívem; nyilj meg sírhalom,

Temess öledbe mélyen engemet!...

Midőn az úr magas jó kedvéből

Az angyalok’ égi édenéből,

Téged nekem –

Lekülde, báj ajkad igy zengett:

„Te érted hagytam el a’ mennyet

Tied lesz szívem, életem.”

Keblemre zártalak… oh! nem lehet

Kimondani mit szívem érezett –

E’ percz alatt:

Sugár termeted’ átkaroltam,

Gyönyör-szomjas lélekkel szívtam

Kigyúladt rózsaajkidat.

Szerelmedről zendült meg énekem,

Szerelmed adta a’ lantot nekem,

’S ragadva vitt –

Engem a’ mu’sák’ szent hegyére,

Hol áldozatul, zöld-füzérbe

Kötöztem szűm’ virágait.

De bár nevem minden dalnok felett

Vivna magának örök életet!...

Mit ér nekem?!...

A’ szívvirágok, sírvirággá váltak;

Két bú-forrása, két bádjadt szemem.

Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének

Éltető napja, édes jegyesem.

Hivém, hogy egykor vőlegényi párnám’

Szép menyasszonya, Rózám, te leszel!...

Menyasszony lettél, menyasszonyi ágyad’

Halál’ fagyos keze bontotta fel:

’S lefektetett… átölelt csontkarával…

’S álomba ringatott, halkcsöndesen.

Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének

Éltető napja, édes jegyesem!...

Amott a bércz’ sötét várromjainál,

A’ nap bádjadó arczczal bucsúzik;

Egy rövid éj, - ’s királyi pompájában,

Kelet’ bérczein ujra föltünik:

Az én szívem’ sötét romján alászállt –

Napom, nem kel föl többé sohasem!

Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének

Éltető napja, édes jegyesem!...

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.  (1820-1902)

Nagy Sándor (1820-1902): Vedd bucsu…

Vedd bucsucsókom’ oh leány!

’S vele hű szívem’;

Bár tőled ah! most messze űz –

Gyászos végzetem;

Te léssz szerencsém’ csillaga

Míg gyász ölébe nem fed a’ –

Néma sírverem.

Mennyet lelék hű kebleden,

’S nem volt bánatom:

Szivemben béke, csend honolt,

’S enyhe nyúgalom:

És most behullott arczimra, -

Búgyöngyöket facsar ki a’

Való fájdalom.

Békén kelt a’ fényes nap,

’S békén áldozott;

Míg hű szerelmünk’ angyala

Karján ringatott.

Boldog valék őrszellemül,

Hű szerelmed lenge körül,

’S menybe ragadott.

Ketten szedénk virágot a’

Tarkapázsiton,

Fölöttünk csalogány dalolt

Édes hangokon.

Keblem kebleden pihegett,

Csókom’ szelleme lebegett

Bíbor ajkidon. –

Keblem sötét, búkönyűkbe

Fürdik két szemem;

Bár tőled ah! most messze űz,

Lyányka, végzetem…

Te léssz szerencsém’ csillaga –

Míg gyász ölébe nem fed a’

Néma sírverem!!

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.  (1820-1902)