Vidor Miklós: Tóth Árpád (1886-1928)

 

A Nyugat lírai forradalmának meghatározó költői – Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula – mind vidékről kerültek a fővárosba. Nem kivétel ez alól az ötödikként közéjük számító Tóth Árpád sem: Aradon született, de hároméves korától Debrecenben nőtt fel, ezt a várost érezte szűkebb pátriájának.

Édesapja, a kézművesből magát szobrásszá fölküzdő Tóth András Debrecenből származott, s ide tért vissza családjával. Ez a kemény akaratú, nehéz természetű ember engedelmességre nevelte elsőszülött fiát, s mert a jófejű gyerek ügyesen rajzolt, reáliskolába adta. A kisdiák első nagy élménye az egyhetes párizsi út édesapjával az 1900-as világkiállítás alkalmából. (Majd érettségi után Bécsbe is eljut néhány napra). Csakhogy ekkorra már az ifjú Tóth Árpád érdeklődése döntőmód az irodalom felé fordult, s a latin-görög különbözeti árán a budapesti bölcsészkarra iratkozott be. A Négyesy-féle stílusgyakorlatokon megismerkedik leendő pályatársaival. A fővárosban töltött évek során, 1905 és 1909 között a Hét, majd a Nyugat közli verseit.  A szakvizsgára azonban beteges szorongása miatt képtelen elszánni magát.

Így huszonhárom évesen hazaköltözik Debrecenbe, s a helyi lapok munkatársaként megkezdi újságírói pályáját. Visszakerül a külvárosi otthonba, melynek „nemtőjétőlkét ajándékot kapott, a szegénységet és a tüdőbajt”  - mint leghívebb költő barátja, Nagy Zoltán írta. A sivár családi körülmények, apja kudarcba fúlt művészi álmai közül csak elvágyódhatott abba a meseszerű, boldog közegbe, ahol megtalálhatná a saját életét.

Költői karaktere az 1910-es évekre már kialakult. Karinthy szerint: „Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait fölállítja – minden szavára bélyeget nyom.” Alapélményére, az elmúlás örök tragikumára Szabó Lőrinc mutat rá, Tóth Árpád elégikus alkatáról szólva. 1913-ban a Nyugat kiadásában megjelenő első kötete, a Hajnali szerenád már egyéni arcú költőt mutat, mindenki mástól elkülönböző, mégis a nemes hagyományhoz kapcsolódó lírikust, mint Kardos László tüzetes monográfijában megállapítja. Mesteri formaérzéke, nyelvi ereje, képteremtő fantáziája már ekkor az a modern klasszikust sejteti, akivé alig tizenöt esztendei pályafutása alatt válik.

Ismét a fővárosba kerül, házitanítóként s egy-egy vers- vagy cikkhonoráriumból tartja fönn magát. Az irodalmi élet megbecsült tagja lesz. A kirobbanó világháború, majd betegségének aggasztó tünetei azonban most is útját állják boldogulásának. Hatvany Lajos jóvoltából Újtátrafüreden, majd Tátraházán gyógykezelik több ízben is. 1917-ben jelenik meg második verseskötete, a Lomha gályán. S ugyanez évben megházasodik, a Hajnali szerenád Annuskáját veszi el hosszú jegyesség után. Budapesti lakásba költöznek, s a költő Hatvany Esztendő c. folyóiratának segédszerkesztőjeként állandó jövedelemhez jut.

A vesztes háború, a forradalmak, s az ellenforradalom és Trianon történelmi próbáit megszenvedve, 1921 őszén Az Est-lapok munkatársa lesz. A következő évben adják ki harmadik verseskötetét, Az öröm illan címűt. A szerkesztőségi munka erősen igénybe veszi, betegsége is mindjobban elhatalmasodik rajta. (Tátrai tartózkodásait most már Az Est-lapok tulajdonosa, Miklós Andor fedezi.) E nehéz években vigasza és öröme kislánya, a majdan költőként ismertté vált Tóth Eszter.

Ami hátravan még, az 1922 és 1928 közötti szűk időszak, az is a közelgő elmúlás szorításában. Ekkor ér fel a költő a csúcsra, posztumusz kötetének, a Lélektől lélekig-nek klasszikus remekeivel betetőzve életművét. S gazdag ráadásként az előző periódus érleli meg műfordításainak java termését, az Örök virágok mesteri gyűjteményét.

Tóth Árpád negyvenkét éves korában halt meg. Babits Mihály búcsúztatta, a sírnál Berzsenyit és Kölcseyt emlegetve. „Közöttünk való, de nem közülünk való” volt – mondta. „Költészete minden ízében magas líra, nagy költészet, amilyen alig zendül ma már.”

Utókora, irodalomértők és –élvezők mind növekvő tábora egyértelműen igazolja a majd hetven éve elhangzott szavakat.

KÉT RÉGI KÖLTŐ

I.

BERZSENYI

Zord énekes, borongva ünnepellek,

Alélt idők felém rémlő kolossza,

Az ős magyar síkságon antik Ossa,

Setét orom, kin szittya bú a felleg!

Vulkánszived nehéz lávája ellep:

Villámaid tüzétől csillagozva

Erőt tanúl a halk utód kobozza

S hallom zihálni sziklatömbü melled!

És reszketőn idézem régi, fáradt

Estéid kedvét, míg csöndben borozván

Késztéd lelked szebb korba szállni el,

S szolgáid félve és juházva vártak:

A bús magyar szók, sok kevély oroszlán

Magányod vén barlangján, Dániel!

II.

CSOKONAI

Vitézem, oh te nem voltál a zordság

Vitéze, vén diák csak, kálvinista,

Ki kósza farsang víg kulaccsát itta

S a gráciák kezébe tette sorsát.

Ám bús homok szent venyigéje, hordád

Lelked szelíd fürtjét és drága, ritka

Borából új fájdalmak méla titka

Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.

Oh látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,

Már láz gyötört s a rózsás gráciáknak

Lárvája hullt és párka-arca lett,

S még görnyedtél egy édes rím felett,

Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám.

S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!

A páros arckép hiteles mintadarabja Tóth Árpád költészetének: tömörségében szinte marokra fogva példázza egész „poézisának természetét”. Az általa oly kedvelt szonettformában plasztikusan mutatkozik meg versépítő módszere, képalkotó látása és virtuóz rímteremtő hajlama. A született formaművész leleménye találkozik itt a nemes hagyomány iránti vonzalmával, amint lerója háláját mesterei előtt. A portrék elevenségében ott rejlik a diákként kedvvel rajzoló-festegető Tóth Árpád megjelenítőkészsége. A kétrészes költemény már érett esztendeiből származik, s az 1992-es kiadású Az öröm illata c. kötet nyitó darabjainak egyike.

A Berzsenyi c. vers született meg előbb. Hangütése, veretes archaizáló stílusa elárulja, mi késztette a „halk utód”-ot, hogy „borongva ünnepelje” a száz évvel előtte járt „zord énekes”-t: az a szembeötlő, óriási különbség, amely alkatilag elválasztja tőle. Berzsenyi csupa robusztus erő, kolosszusnak, görög hegyóriásnak hat a végtelenbe nőtt „alélt idők” távolában! S ezzel helyét is megjelöli az ókori klasszikus költők mellett, ahová képzelete ragadta a niklai remetét. Hiszen ő zendítette meg „az ős magyar síkságon2, honi nyelven az alkaioszi, szapphói, aszklépidészi strófákat, elődeihez nem méltatlan fenséggel.

Sipos Lajos: Babits Mihály (1883-1941)

A költő szülőhelye Szekszárd, ez a megyeszékhely-nagyközség a múlt század végén vált jelentős településsé. Ekkor épült a törvényszéki palota, a megyei börtön, a gimnázium, a múzeum, 1905. június 17-én pedig – három hónappal azelőtt, hogy Babits az egyetemi tanulmányok végeztével magyar-latin szakos gyakorlóéves tanárjelölt lett Baján – Tisza István miniszterelnök aláírásával jogilag is város lett Szekszárd.

A leendő költő ekkor már ismert személyisége volt a kisvárosnak. Számon tartották felmenőit: az 1800-ban idetelepült dédapát, a megyei főorvost, a nagyapát, a megye főpénztárnokát, apját, a helyi törvényszék „bűnügyi előadó”-ját, a pécsi királyi ítélőtábla későbbi bíróját. De már magáért is becsülték. 1898-ban műfordításai jelentek meg a helyi újságban, 1905-ben pedig A zengő szobor dala című költeményét hozta az Új Század.

Azt természetesen nem tudták róla, hogy Kosztolányival, Juhász Gyulával és másokkal, egyetemista társaival 1901-től a magyar költészet megújítására készült. Azt vallotta, a költőnek nem szabad sem a pufogó hazafiság, sem a politika szolgálatába szegődnie, mindenekelőtt j formát kell keresnie. El kell szakadni a primer életélményektől, meg kell növelni az alkotás gondolati tartalmát, többrétegűvé kell tenni a verset.

Az országos hírév azonban csak 1908-ban társult Babitshoz. Ekkor jelent meg A Holnap antológiában Ady, Balázs Béla, Juhász Gyula és más „modern” költők művei mellett öt verse, köztük a Fekete zongora botrány-párdarabjának olvasott Fekete ország. Ebben az évben hívta munkatársai közé a Nyugat, amelynek vezetői 1909-ben és 1911-ben kiadták két verseskönyvét Levelek Iris koszorújából és Herceg, hátha megjön a tél is! címmel, közbenjártak, hogy az ország széléről, Fogarasról előbb Budapest tőszomszédságába, Újpestre, később a főváros egyik frissen szerveződő gimnáziumába helyezzék tanárnak, megjelentették az Isteni Színjáték első részének fordítását.

1912-től az első világháború végéig módosult Babits felfogása. Előbb szükségesnek ítélte az „Igazság” érvényesülését (Május huszonhárom Rákospalotán), 1914-től – az expresszionista költőkhöz hasonlóan – élesen és többször szót emelt a háború, „az önkény pokoli malma” ellen (Húsvét előtt). Az 1918-19-es forradalmak idején, amikor is rövid ideig abban reménykedett, a radikális változások a „Szabadság”-ot, a „népjavá”-t, az „emberközösség”-et szolgálják, elhozzák az erkölcs uralmát és a népek testvériségét, még látványos gesztusokat is tett. Sorozatos csalódásai ellenére (Szíttál-e lassú mérgeket?) társadalmi érdeklődése 1920 után sem csökkent. Az aktuális politikától ugyan távol tartotta magát, de minden döntő kérdésben véleményt nyilvánított. A Kant-féle abszolút erkölcs híveként a „csillagokra” mutatott. Élete végéig ezt tekintette az írástudók feladatának.

Ez az érdeklődésmódosulás befolyásolta a művek gondolati hátterét, némileg megváltoztatta az alkotások külső és belső formáját, a lírai én önstilizációját, s ez nyomon követhető a korszak verseiben és tanulmányaiban is. A Petőfi koszorúi, A gazda bekeríti házát és a Jónás könyve mellett jelzi ezt az esszék témaváltása. Míg pályája első szakaszában főleg Aranyról, Petőfiről, Komjáthyról, Kassákról, Bergsonról értekezett, 1920 utáni írásaiban a diktatúrák elítélése és az újabb háború felé tartó világ féltése lett visszatérő gondolata. Bizonyos értelemben ez volt egyik vezéreszméje nagy munkájának, Az európai irodalom történeté-nek. S ez tűnik fel a prózaíró életművében, egyik utolsó nagyepikai alkotásában, A gólyakalifá-t, a Kártyavár-at, a Tímár Virgil fiá-t és a Halálfiai-t követő tudományos-fantasztikus regényében, az eljövendő háború technikai borzalmainak víziójában, az Elza pilótá-ban is.

A második világháború kiteljesedését Babits Mihály nem érte meg. 1941. augusztus 4-én a régóta sorvasztó gégerák végzett vele.

A „halálhír órájában” Szabó Lőrinc ezt írta róla: „Az emberiségnek néhány évezred során csak húsz-harminc olyan költőzsenije születik, mint ő.”

Nagy Sándor (1820-1902): Isten veled…

Isten veled szívem’ szerelme

Beteg leány, hű angyalom!

Elválsz tőlem, de nem örökre;

Visszatérendsz még egykoron,

Elválsz… ’s e’ megválás szívemnek,

Hidd, lyányka, mit se, - fáj, hiszen

Utad egy létadó kútfőnek

Balzsamforrásához viszen.

Hol bújdosólag keringenek

A’ játszi csermely’ habjai;

’S fülmilék dalától zengnek

A’ táj’ viránydús halmai.

Ott, - mint a’ hévütött virágszál,

Az esti hűvös harmaton:

Föléledsz hervadó rózsaszál,

Beteg lyány! édes angyalom.

Ne sírj, ne sírj lelkem’ mindene

Szüntesd patakzó könnyedet:

III.

Két éve már hogy letört virágként

Beteg ágyon hervadsz, hű kedvesem,

Anyád emésztő bánat ’s köny között

Virraszt veled a’ csöndes éjeken.

Álom nem jön bádjadt szemeidre;

Ugy elhervadt liliomtetemed:

De még most is oly melegen dobog,

Isten-, honért, ’s én értem hű szived.

Nincs toll, melly leirhatná kínaid’,

A’ mellyeket szenvedsz ártatlanul;

Isten! ne vidd el… szánj oh engem is:

Imádva szolgád, ímé porba hull.

Mind hasztalan! az ég nem könyörül,

Buzgó imámat nem hallgatja meg;

Repedj meg szívem; nyilj meg sírhalom,

Temess öledbe mélyen engemet!...

Midőn az úr magas jó kedvéből

Az angyalok’ égi édenéből,

Téged nekem –

Lekülde, báj ajkad igy zengett:

„Te érted hagytam el a’ mennyet

Tied lesz szívem, életem.”

Keblemre zártalak… oh! nem lehet

Kimondani mit szívem érezett –

E’ percz alatt:

Sugár termeted’ átkaroltam,

Gyönyör-szomjas lélekkel szívtam

Kigyúladt rózsaajkidat.

Szerelmedről zendült meg énekem,

Szerelmed adta a’ lantot nekem,

’S ragadva vitt –

Engem a’ mu’sák’ szent hegyére,

Hol áldozatul, zöld-füzérbe

Kötöztem szűm’ virágait.

De bár nevem minden dalnok felett

Vivna magának örök életet!...

Mit ér nekem?!...

A’ szívvirágok, sírvirággá váltak;

Két bú-forrása, két bádjadt szemem.

Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének

Éltető napja, édes jegyesem.

Hivém, hogy egykor vőlegényi párnám’

Szép menyasszonya, Rózám, te leszel!...

Menyasszony lettél, menyasszonyi ágyad’

Halál’ fagyos keze bontotta fel:

’S lefektetett… átölelt csontkarával…

’S álomba ringatott, halkcsöndesen.

Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének

Éltető napja, édes jegyesem!...

Amott a bércz’ sötét várromjainál,

A’ nap bádjadó arczczal bucsúzik;

Egy rövid éj, - ’s királyi pompájában,

Kelet’ bérczein ujra föltünik:

Az én szívem’ sötét romján alászállt –

Napom, nem kel föl többé sohasem!

Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének

Éltető napja, édes jegyesem!...

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.  (1820-1902)

Nagy Sándor (1820-1902): Vedd bucsu…

Vedd bucsucsókom’ oh leány!

’S vele hű szívem’;

Bár tőled ah! most messze űz –

Gyászos végzetem;

Te léssz szerencsém’ csillaga

Míg gyász ölébe nem fed a’ –

Néma sírverem.

Mennyet lelék hű kebleden,

’S nem volt bánatom:

Szivemben béke, csend honolt,

’S enyhe nyúgalom:

És most behullott arczimra, -

Búgyöngyöket facsar ki a’

Való fájdalom.

Békén kelt a’ fényes nap,

’S békén áldozott;

Míg hű szerelmünk’ angyala

Karján ringatott.

Boldog valék őrszellemül,

Hű szerelmed lenge körül,

’S menybe ragadott.

Ketten szedénk virágot a’

Tarkapázsiton,

Fölöttünk csalogány dalolt

Édes hangokon.

Keblem kebleden pihegett,

Csókom’ szelleme lebegett

Bíbor ajkidon. –

Keblem sötét, búkönyűkbe

Fürdik két szemem;

Bár tőled ah! most messze űz,

Lyányka, végzetem…

Te léssz szerencsém’ csillaga –

Míg gyász ölébe nem fed a’

Néma sírverem!!

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.  (1820-1902)

Sántha Károly: Imádság a Kossuth-ünnepélyen

Fölséges nagy Isten, minden népek Atyja,

nekünk is kegyelmes édes jó Atyánk:

Szivünket magasztos érzés dobogtatja,

oh mert szép emléknap virradt ma ránk.

Buzgó ámulatban tétováz a lélek,

Nincs szó, kifejeznünk, amit érzünk, -

Örömünkben sirunk, a könnyek beszélnek:

Hála néked Isten, oh mi Istenünk!

A magas mennyboltról szép hazánk egére

Most száz éve szállt le legszebb csillagod;

Bujdosásainkban Ő e nép vezére,

A nagy bujdosó, ki örökké ragyog.

Fénye bevilágit egy egész világot.

S hirnév koszoruzza homlokát, fejét;

A szabadság s Ő: egy. Áldott Ő, oh áldott –

Minden magyar áldva ejti ki nevét.

Gyászos éjszakában, rabság éjjelében

Oh nagy Isten, hozzánk TE küldötted Őt,

S mint a szent hajdannak prófétája régen,

Lángolón hirdette a teljes időt.

Szolgajármot hordtunk, suhogott az ostor,

Az ellenség fojtó karja nyult felénk:

Jött Kossuth, mint egy új nemzeti apostol,

S a zsibbadt álomból mi fölébredénk.

Oh mi szép hajnalt szült a mi ébredésünk,

E hajnalra éjjel többé nem borul;

Kossuth születése: újjászületésünk,

A szabadság napja le nem alkonyul.

Nemzet templomát e nap bearanyozza:

Ősi alkotmányunk a mi templomunk,

Honszerelmi dal zeng benne, mint zsolozsma,

Sziklán áll e templom: sziklánk szent jogunk.

Hogyha vész zudul ránk, visszaverjük újra,

Nem rémitenek meg terhes föllegek:

Vészt, felhőt maga a hős neve elfúja,

Mert velünk van lelke, fölöttünk lebeg.

Felhőoszlopunk Ő, nappal, jó időben,

És tüzoszlopunk a balsors éjjelén;

Ha öröm ér bőven s a remény tünőbe:

Mi megyünk előre vezető-kezén.

A szabadsághősnek bölcsejénél állva,

A magasba küldünk báladó imát:

Ki Istent fél, annak drága a hazája,

S ki hazát szeret, az Istent is imád.

Millió magyarnak szive egybeforr ma,

S egy szivvel, egy szájjal egyért könyörög:

Áldásoknak Atyja, hints áldást e honra,

És áldásod légyen e hazán örök!

Oh virulj magyarság ezer águ fája,

Nőjjön koronád: az Istenfélelem;

Hit gyökere tiszta, jó erkölcsre válva,

Hozza meg gyümölcsét a honszerelem!

Ápolgassa e fát egyetértő lélek,

Kossuth szeme védjen téged drága hon,

S míg fölötted szállnak szálló ezredévek,

Te álljörök-ifjan, fényben, szabadon!

Forrás: Dunántúli Protestáns lap 13. évf. 37. sz. Pápa, 1902. szeptember 14.