Voltatok-é, voltatok-é a vinnavári lakomán?
Megkondult szivem, mint harang s indultam a harang nyomán;
Tavasz volt, ütközött a fű, Szentgyörgyvirág nyílt és
kökény,
És megvillant a csipkevár szédítő sziklafok szögén.
A vár alatt egy gyönge lány harmattal rózsát öntözött.
Megszólitám és ő felelt s a szava gyöngyként gyöngyözött:
Hangjától muzsikált az ég,m int megpendült kristálybura,
És szólt: „az ottan Vinnavár, és vár rád Vinnavár ura.”
Alig kongattam a kaput, már szárnyat nyittatlanba tárt,
És fürge szolgálattevők hozták az enyhitő pohárt;
Álomzenével üdvözölt a táruló márványterem,
Arany volt ott minden kehely, és minden öltözék selyem.
Szóló szőlő könnyével forrt a rózsaszín kristálypalack,
Mosolygó alma kacagott, csengetett a csengő barack.
És körbe röpke ifjú zajzsongott, mint méz körül a méh,
Orcáikon szebb mámor ült, mint szent malaszt ha hintené.
… s fején tiarás glória,t estén lobogó lángruha,
Szemében örök hatalom, ott dőzsölt Vinnavár ura.
Szemében egyetlen sugár, minek is több avagy tovább?
Felé röpült a balga szív, elébe tört a gyenge láb…
Rebegtem: „Üdvözöllek én, mint az örökkön egy királyt!”
S ő felölelt, ölére vett, aranykelyhéből megkinált.
Ittam mohón, ettem mohón, és elhittem az éneket:
„Örök vasárnap a világ, itt sohse érünk pénteket!”
Erembe tűz, agyamba tűz s két karba ájult kér karom,
Jaj, megfogott, mint rabbilincs, a vinnavári hatalom…
- - - És mindig új tál, új pohár, és mindig új étel, ital,
Új dal és új vendégsereg, és mindje első-fiatal,
És mindig új tánc, új zene, és mindig forróbb ölelés.
És mindig új éh-szomjúság, és minden ájult csók kevés –
Gyöngyös kacajban jár körül közöttünk Vinnavár ura,
Körötte száz apródfiú, mosollyal oly aranyfura,
És mindje vékákat cipel, a véka színig színarany,
Fölkacag Vinnavár ura: „Ide boldog, boldogtalan!
Töltsétek színig zsákotok, kötényt, zsebet és zsebruhát,
Sírig megemlegessetek, az örök Vinnavár urát!
Kakas kiált, az ég fakul, csillag vakul, siessetek!
Az éjlejárt, de itt a kincs, örökkön emlegessetek!”
És térdre hullt a balga nép, és balgán térdre hulltam én.
És minden ajkon hála kelt és könnycsepp mindünk két szemén.
„Szegényen s éhesen jövénk, lakottan s rakottan megyünk,
Hozsánna, Vinnavár ura! Urunk, királyunk, istenünk!”
Kacagott Vinnavár ura, kacajja csengett,m int a kés:
„Másé az új nap, új öröm, s ujfent a vendégeskedés.”
De míg a kapu ránk szakadt, ajkunkról hála gyöngyözött.
Lent egy szipirtyó vihogott és vérrel tüskét öntözött.
Hihi… hogy szolgált Vinnavár? Fogatlan ínnyel vigyorog.
Hangjára felnyög fent az ég, mint messzi mennydörgés morog,
Megyünk, de tagunk mint ólom, bár mintha könnyebb vón
batyunk,
A szívünkön nagy szívfogás, de hallgatunk, még hallgatunk…
… Együnk sóhait most s lopva néz, a másik félénken kitör:
„Annyi aranykehely után, s oly égedelmes szomj gyötör…”
A harmadik: „Ha két napon nem ettem vón, úgy éhezem…”
S a negyedik: „Lábam nehéz, mindjárt letör a két kezem…”
És görcsbe rándul minden ajk és minden orca torzra ráng,
Falat kenyérért, korty vízért esd száraz ínyünk, szomjú
szánk.
S kibontva könnyülő batyunk,ó szemfényvesztés, iszonyú,
Minden arany kopott kavics, és minden drágakő hamu…
Gyomrunk üres, batyunk üres, s üres szívünk majd meghasad,
És fentről Vinnavár ura tombolva, őrjöngőn kacag,
S kiált: „Bohók, bohók, bohók, bénulva kong a szívetek,
Kiloptam onnan egy rúgót, amíg ölemben ültetek…”
S nyittatja újra a
kaput, toborzza az új híveket.
S mi hasztalan lelkendezünk: szemünk vakult, fülük siket.
Mert írva van: Mindenkinek terítnek egyszer Vinnavárt,
Megnyitják érte a kaput, megtöltik érte a pohárt,
Fölbúg szívében a harang s tapossa a harang nomát,
Hogy végiglakja és lakolja a vinnavári lakomát.
(* Vinnaváráról tartja az ungmegyei nép, hogy annak ördöngős
ura vendégeit pompás lakomával, ajándékokkal halmozta el. De a várat elhagyta,
a vendégek szörnyű éhséget éreztek és kincseik hamura váltak, mert minden, amit
kaptak és élveztek, szemfényvesztő csalás volt, ördögi praktika.)
Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.
