2015. szept. 28.

Végvári (Reményik Sándor): Ének egy zöld harkályról, egy erdélyi villa tornyában





H. I.-nénak

Kis zöld harkály, parányi toronyőr,
A villa tornyát őrzöd még vajjon?
Kis Quasimodo, Notre Dame-i őr,
Körötted zúg az emberősvadon.
Kik halkan jártak és halkan beszéltek,
Elmentek azok innen,
Lásd, idegenek keze tapogat
A kertajtó-kilincsen.
Kis Quasimodo, kicsi toronyőr,
Mire vársz még, szegény?
Nemsokára már társad sem marad,
Csak a varjú a száraz jegenyén!

Kis zöld harkály, parányi toronyőr,
Vagy te vagy tán a Lélek.
A száműzöttek hazagondolása,
Ki nem hagyod a jussod, örökséged,
Kis zöld harkály, kis toronyőr – kis Lélek?!
Toronyban várod ki a nagy telet,
Amelynek végén majd a föld alatt
S a csillagok felett
Isten, vagy ördög új dobot veret
S új harsonák hirdetnek új világot?

Kis zöld harkály, te kivárod, kivárod??!

1922. szeptember 3.

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.

Nadányi Zoltán: A bot






A bot
Margitra, Máriára lecsapott.
Vonagló testükön vert vérhabot
a bot.

A bot,
mely őket verte, szívet vert a bot
és lelket vert és templomablakot
a bot.

A bot.
Csattogva táncol. Véres, buta bot.
Én akkor éltem, amikor a bot.
A bot

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.

Komáromi János: Esze Tamás a mezítlábasok ezredese (könyvismertető)





Ha valaki erről a könyvről rövid meghatározást kívánna tőlem, így jellemezném: eposz prózában. Az írónak mintha az lett volna a célja, hogy a hősköltemények mechanizmusába illesszen bele egy modern, naturalista szemmel tekintett történeti eseményt. A regény nem fejezetekre, hanem énekekre oszlik, alakjai állandó jelzők kíséretében lépnek fel, - főhősét, a „nagyerejű és kegyetlen Esze Tamást” bizonyos magasztosító csodálattal nézi, eposzi módon nagyítja, s bár középpontjába helyezi az eseményeknek, mintegy tiszteletből nem lépteti fel olyan sűrűn, mint epizodikus alakjait. Az is a hősi költészetre emlékeztető vonás, hogy csataleírásainak a „Hej! micsoda csata volt ez!” felkiáltás refrénszerű ismétlésével bizonyos ritmikus tagoltságot akar adni.

Ez az epikus nagyvonalúságra való törekvés ellentétben áll az írónak már említett naturalisztikus ábrázolásával, s a történeti eseményeknek aprólékos közellátásból való szemléletével. Így e kétféle költői modor valamely – alighanem szándékolt – stílusdisszonanciát eredményez.

E szinte organikus alapsajátság azonban nem akadálya egy csomó igazán művészi szépségnek. Az 1697-ki parasztlázadásnak igen megragadó bemutatását kapjuk, s az író elbeszélő modorában van valami lázas lendület és valami szokatlanul lüktető. Alakjainak rajza igaz! inkább csak körvonalazott, de e vonalak hívek és újszerű lelki mozgásokat mutatnak be. Így például a parasztokhoz pártolt fiatal úrfi, Thuróczy Miklós és az őt párthagyásra késztő menyasszonyának lelki háborgásaiban sok megrázóan emberi érzés csapódik felszínre. A tiprott magyarsággal együtt érző, de a parasztlázadássá fajult felkelés elől Bécsbe menekülő II. Rákóczi Ferencnek bemutatása is igen érdekes és újszerű. A karóba húzott kurucok kínlódásában van valami nyersen rikító, de annak bemutatása, hogy e látványok az átpártoló Thuróczyban minő visszhangot vernek, erővel teljes. Általában egyik fő sajátsága e könyvnek, hogy távol áll minden köznapiságtól, s a történeti regények minden megszokott rekvizitumát kerüli.

A regény ifjúsági olvasmánynak készült. Lelkes hangja és stílusának – bár itt-ott erőltetett -, de legtöbbször igenis magyaros zengése révén annak is való, de egy-két merészebben nyers kifejezésén a könyv értékének és jellemző erejének minden csökkenése nélkül éppen ifjú közönsége kedvéért nem ártott volna enyhíteni.

Galamb Sándor

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.

Madách Imre





- Születésének százéves évfordulójára –

A művész alkotásokkal fejezi ki élményeit. Alkotni annyit tesz, mint objektiválni valamely lelki tartalmat. Megrögzíteni a tárgyas világban azt, ami eddig csak az alkotó lelkében élt. Ez objektivitásra a művészt az a törekvés bírja, hogy a valóságban élesebben fejeződjék ki a dolgok jellegzetes vonása, benső örök formája. A képzőművészet a physikai megjelenéssel bíró tárgyakra nézve törekszik erre; a szimbolizáló művészetek közül a zene és a lírai költészet az emberi lélek jellegzetes, ősi, közvetlen sajátos megnyilvánulásait fejezik ki. Ugyanezt teszi az eposz és a dráma is, csakhogy e megnyilvánulások hatásait is elénk tárják, midőn az azok nyomán fakadó cselekvést is ábrázolják s annak eredményeit is felölelik.

A tragédia Aristoteles mély tanítása szerint a jóravaló hatalmas törekvés ábrázolása, mely épp szokatlan ereje és nagysága következtében végzetszerűen összeütközik a való viszonyokkal s ennek nyomán mély szenvedések forrásává válik. Tragédiát csak az írhat, aki meglátja a jónak, a nemesnek elkerülhetetlen pusztulását a való életben. Madách Imre a maga és nemzete kálváriáján keresztül pillantotta meg az emberi életnek tragikus voltát: meglátta az emberiség életében is az Ember Tragédiáját.

Berde Mária: A vinnavári lakoma*







Voltatok-é, voltatok-é a vinnavári lakomán?
Megkondult szivem, mint harang s indultam a harang nyomán;
Tavasz volt, ütközött a fű, Szentgyörgyvirág nyílt és kökény,
És megvillant a csipkevár szédítő sziklafok szögén.
A vár alatt egy gyönge lány harmattal rózsát öntözött.
Megszólitám és ő felelt s a szava gyöngyként gyöngyözött:
Hangjától muzsikált az ég,m int megpendült kristálybura,
És szólt: „az ottan Vinnavár, és vár rád Vinnavár ura.”
Alig kongattam a kaput, már szárnyat nyittatlanba tárt,
És fürge szolgálattevők hozták az enyhitő pohárt;
Álomzenével üdvözölt a táruló márványterem,
Arany volt ott minden kehely, és minden öltözék selyem.
Szóló szőlő könnyével forrt a rózsaszín kristálypalack,
Mosolygó alma kacagott, csengetett a csengő barack.
És körbe röpke ifjú zajzsongott, mint méz körül a méh,
Orcáikon szebb mámor ült, mint szent malaszt ha hintené.
… s fején tiarás glória,t estén lobogó lángruha,
Szemében örök hatalom, ott dőzsölt Vinnavár ura.

Szemében egyetlen sugár, minek is több avagy tovább?
Felé röpült a balga szív, elébe tört a gyenge láb…
Rebegtem: „Üdvözöllek én, mint az örökkön egy királyt!”
S ő felölelt, ölére vett, aranykelyhéből megkinált.
Ittam mohón, ettem mohón, és elhittem az éneket:
„Örök vasárnap a világ, itt sohse érünk pénteket!”
Erembe tűz, agyamba tűz s két karba ájult kér karom,
Jaj, megfogott, mint rabbilincs, a vinnavári hatalom…
- - - És mindig új tál, új pohár, és mindig új étel, ital,
Új dal és új vendégsereg, és mindje első-fiatal,
És mindig új tánc, új zene, és mindig forróbb ölelés.
És mindig új éh-szomjúság, és minden ájult csók kevés –
Gyöngyös kacajban jár körül közöttünk Vinnavár ura,
Körötte száz apródfiú, mosollyal oly aranyfura,
És mindje vékákat cipel, a véka színig színarany,
Fölkacag Vinnavár ura: „Ide boldog, boldogtalan!
Töltsétek színig zsákotok, kötényt, zsebet és zsebruhát,
Sírig megemlegessetek, az örök Vinnavár urát!
Kakas kiált, az ég fakul, csillag vakul, siessetek!
Az éjlejárt, de itt a kincs, örökkön emlegessetek!”
És térdre hullt a balga nép, és balgán térdre hulltam én.
És minden ajkon hála kelt és könnycsepp mindünk két szemén.
„Szegényen s éhesen jövénk, lakottan s rakottan megyünk,
Hozsánna, Vinnavár ura! Urunk, királyunk, istenünk!”
Kacagott Vinnavár ura, kacajja csengett,m int a kés:
„Másé az új nap, új öröm, s ujfent a vendégeskedés.”
De míg a kapu ránk szakadt, ajkunkról hála gyöngyözött.
Lent egy szipirtyó vihogott és vérrel tüskét öntözött.
Hihi… hogy szolgált Vinnavár? Fogatlan ínnyel vigyorog.
Hangjára felnyög fent az ég, mint messzi mennydörgés morog,
Megyünk, de tagunk mint ólom, bár mintha könnyebb vón batyunk,
A szívünkön nagy szívfogás, de hallgatunk, még hallgatunk…
… Együnk sóhait most s lopva néz, a másik félénken kitör:
„Annyi aranykehely után, s oly égedelmes szomj gyötör…”
A harmadik: „Ha két napon nem ettem vón, úgy éhezem…”
S a negyedik: „Lábam nehéz, mindjárt letör a két kezem…”
És görcsbe rándul minden ajk és minden orca torzra ráng,
Falat kenyérért, korty vízért esd száraz ínyünk, szomjú szánk.
S kibontva könnyülő batyunk,ó szemfényvesztés, iszonyú,
Minden arany kopott kavics, és minden drágakő hamu…
Gyomrunk üres, batyunk üres, s üres szívünk majd meghasad,
És fentről Vinnavár ura tombolva, őrjöngőn kacag,
S kiált: „Bohók, bohók, bohók, bénulva kong a szívetek,
Kiloptam onnan egy rúgót, amíg ölemben ültetek…”
 S nyittatja újra a kaput, toborzza az új híveket.
S mi hasztalan lelkendezünk: szemünk vakult, fülük siket.
Mert írva van: Mindenkinek terítnek egyszer Vinnavárt,
Megnyitják érte a kaput, megtöltik érte a pohárt,
Fölbúg szívében a harang s tapossa a harang nomát,
Hogy végiglakja és lakolja a vinnavári lakomát.

(* Vinnaváráról tartja az ungmegyei nép, hogy annak ördöngős ura vendégeit pompás lakomával, ajándékokkal halmozta el. De a várat elhagyta, a vendégek szörnyű éhséget éreztek és kincseik hamura váltak, mert minden, amit kaptak és élveztek, szemfényvesztő csalás volt, ördögi praktika.)

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.