2015. szept. 24.

Weinheber, Josef (1892-1945): Ó-Ottakring



Álom csak ma már:
szép volt, ó be szép!
Nem érti - be kár! -
ezt a mai nép:
hol kis templom állt,
szőlő levele
házikók falát
futotta tele.
 
Aztán meg midőn
cefre illatát
hozta őszidőn
szellő kerten át!
Harsány szüretek
vidám dala költ:
nem bérháztelek
volt még ez a föld.
 
Ma - kősivatag,
egy a sok között 
sok jó régi szag
kijjebb költözött;
itt-ott küld a hegy
már csak borszagot,
míg a  nap lemegy,
sütve ablakot.
 
Itt-ott függ csupán
portán zöld bokor,
hol még telt kupán
hívogat a bor;
s szinte visszatér
minden régi jó,
ha füledbe ér
harmonikaszó.
 
(Ford.: Kemény Ferenc) 
 

Øverland, Arnulf (1889-1968): Mindent túlél a nép




Kardunk nem volt nekünk,
inkább hittük a békét,
munkát, ész bölcsességét,
s hogy szép az életünk.
Nem hittük, hogy tűzvész s gyilok
valaha újra hatni fog.
Azt hittük, végül is győz
az értelem s a jog.
 
Pajzst sem vettünk elő,
veszélyt seholse láttunk
(hisz mindenki barátunk -),
s ránktört a nyers erő.
Egy éj borzalma ránkfagyott,
úgy ébredtünk fel mint rabok.
Barátunk volt mindenki,
s mindenki elhagyott.
 
Vívott a kis csapat
a tankdivíziókkal,
a légi légiókkal,
míg alul nem maradt.
Ki ver vasat vagy túr rögöt,
tudja: ha lelke megtörött,
nem ér az élet semmit,
végeknek vége jött.
 
Nem lét, mely nem szabad.
Rajtunk rabság bilincse,
de bensőnk titkos kincse
mindig igaz marad.
Olyasmit sem láttunk sosem,
hogy jogtalanság jog legyen,
s hogy rendőrileg tiltva
a józan értelem.
 
Nem adjuk meg magunk.
Van tér ma hősiségnek,
egy új testvériségnek
most alapot rakunk.
Merre járjuk e rab hazát,
ma mindenki rokon, barát,
egymás kezét szorítjuk,
szemünk jövőnkbe lát.
 
A hős halála szép, 
s ha hősök ezre pusztul,
erőnk csak újra buzdul,
mindent túlél a nép.
Mi várunk, egyikünk se fél,
tűrünk, int nékünk már a cél.
Tudjuk: örök a szellem,
s az élet újra él.
 
(Ford.: Kemény Ferenc) 
 

Arany László: Pesten


- A délibábok hőse (IV. ének) -
 
 
Ah, más az élet itt! S elnézi telve
Gyönyörrel, a kőpartba tört vizet,
Az ifjú Pestet, "mely bizton ölelve
Nyújt Corvin agg várának hű kezet",
Új partsorát, mely a habból kikelve,
Néz pruttya nénjével farkasszemet...
Kelet s nyugat, múlt és jövő, vegyest:
Szép vagy fonák arcoddal, Budapest.
 
Oly szép, ha nyári napnak tiszta regjén
A fölkelő fény a Gellértre tűz,
S sziklái száz rovátkáján, üregjén
Sugarat árny, sugár meg árnyat űz;
Fenn a királylak csillogó üvegjén
Vakítva gyúl ki a virradti tűz;
S alant is a Duna sík tükriben:
Mert hab, hajó, ember, még mind pihen.
 
Szép, őszi estén, túl a vármezőre
- A vár kicsorbítván a tág eget
Mint szaggatott papírt - pihentetőre
Lecsúszik a nap a bástyák megett;
Árnyék takarja a tabáni pőre
Partot (e brouweri részleteket),
S a cikcakos, sötét árnyékba rejtett
Körrajz homálya annyi szépet sejtet.
 
Száz lámpa, és alant vízképi mása,
Rezegve függő tüzes szalagok,
"Fecske", "Hattyú" röpke villanása,
A siklónál lekúszó csillagok,
A holt morajt átbőgő orditása
Egy vontatónak, mely pöfög, lohog,
Hosszú uszállyal... Eltünődve rajta:
"Csak mind magyar voln'!" szól Balázs sohajtva.
 
Óh, ha magyar voln' e friss tett-erő,
E fürge nép, mely itt sürög-forog!
Hogy épül gyár, malom, eget verő
Kémények, új és büszke házsorok;
Hány vállalat kel, hogy nyer a merő,
A pénz nem is cseppen, hanem csorog;
A vérkeringés élő friss, sebes,
Hogy aki látja, lelke is repes.
 
Bank, társaság, egylet nő, mint a gomba,
S Balázs örömmel mindezt élvezi;
Belévegyül az élénk mozgalomba,
Hisz a hazát dicsővé ez teszi;
Külföldi tőkék jőnek forgalomba,
Franc, belga, ángol meg se kérdezi
Kinek, mi célra, mily pénz s mennyi kell,
Szilárd s korlátlan a magyar hitel.
 
Szegény Balázs! Őt a közügy vezérli,
S nem nézi, hogy más ember úgy tesz-e;
De míg bizalmát szerteszét fecsérli,
A többi honfinak van ám esze:
Bölcs ember a köz jót ugyan beszéli,
Hanem maga felé hajlik keze;
S Balázs hányódva köztük összevissza,
Most kezdi látni, mit rejt a kulissza.
 
Lát álnok és irigy bújósdi harcot,
Szent cél alá dugott önérdeket,
Lát bókolást, sok szemközt nyájas arcot,
Ki most gyalázta egymást hát megett.
Mit bánnak ők sikert vagy köz kudarcot!
S míg ajkok országos célt emleget,
Kezet fognak még az ördöggel is...
Ki bánja a hont, bár meggebed is!
 
És lát, de sokkal többet látni képzel:
A sok nagy ember mind hitvány üzér,
Az államférfit megvehetni pénzzel,
S még ára is szabott, hogy mennyit ér.
Mi haszna lelkesűl és küzd vitézen
A közlegény, midőn gaz a vezér? 
Honszerelem, becsület hova tűnt el?
Megette egy száz gyomrú szörny: a schwindel. 


István Marián: Vadállatok és emberek


Ti, jámbor lelke, jó vadállatok,
szelíd szabályok szólnak nálatok!
Húst zabáltok? Mi fajtánkból eszünk!
Harctérre küldjük, halni, gyermekünk!...

Gauthier de Chatillon (1135-1201): Bűnök ellen perlekedj...


Bűnök ellen perlekedj, lázadj, költeményem!
Sokan rejtik az epét ínycsiklandó mézben,
arany palást rejtekén pléh szív van a mélyben,
oroszlánbőrt öltenek szamarak kevélyen.
 
Más a felszín, más a mély, csak a küllem lázad,
az ajkon méz csergedez, szívben epe sápad;
nem mind méz, mely mézesen édeskedve árad,
más mozdítja a kebelt, mint a kezet-lábat.
 
Bűnben tobzódik a tett míg a szó erényben,
szuroksötét lelkeket hószín fed be szépen ;
fáj a fej és szétsajog a kín minden részben,
éppoly ízű fenn az ág, mint a tő a mélyben.
 
Róma a világ feje, de nincsen világa,
világ szennyes kútfeje, nincsen tisztasága,
az első bűn átsodor a bűnök sorába
s minden dolog sárgaszagú, mely lehullt a sárba.
 
Ki Rómához tartozik, azt eléri száz kár,
a bíróság ehelyütt nem jobb, mint a vásár,
kész összegért kapható a szenátorság már
s minden ellentétet old, ha van, a busás ár.
 
Ha Rómába beidéz kemény Vocativus,
mert terád vádaskodik az Accusativus,
bizonnyal tisztára mos kapzsi Ablativus,
vigyázz, hogy kéznél legyen bukszád, a Dativus.
 
Szép társaság: mint, aki ügyét rájahagyja,
magáét vagy másokét, jó ha megfogadja:
aki baksist megtagad, Róma megtagadja,
ki-ki mennél többet ad, viszi magasabbra.
 
Van ott oly paragrafus a dekrétumokban,
hogy a jogi kereset legyen telt marokban;
adj és te is keresel, ha kereseted van;
mily mértékben vetegetsz, aratsz ugyanabban.
 
Ajándék és peres ügy futnak egymás mellett,
eregesd az adományt, és célba egyenget,
ne féld Marcus érveit, ékesszóló nyelvet,
ékesebben szól a pénz, legyőz minden elvet.
 
Nincs oly pénz e kúrián, mely nem fut, de fekszik,
kereksége tetszik és keresztje is tetszik,
mivel ilyen tetszetős, mindenkinek tetszik,
s hol a pénz szépen beszél, törvény se veszekszik.
 
Nagy összeg a tenyeret vígan jóllakatja,
hiába Justinián, szent kánon haragja,
minden ily szó polyvaként könnyen lemaradna,
mind tudják, hogy a magot csak a tárca adja.
 
Rómát jól kerülje a szűkmarkúság átka,
amely sínyli az adót s nincsen adománya;
pénz trónol Isten helyén, Marcus lett a márka,
zsoltár helyett árakat szól a szavak száza.
 
A pápához forduló tartsa mindég észben:
jókedvű adakozó a kedvére lészen,
koldus ne zavarja őt, az érme az érdem,
kevés pénzre így felel: meg nem éri nékem.
 
Elemezd a "pápa" szót: neve azért pápa,
mindenkinek mindenét papizni kívánja;
vagy kurtíts egy gall igét, és mondd: "paga, paga",
minden egyéb hasztalan, fontos csak a márka.
 
Nyer a pápa és kapus és pápai titkár
és e szép úton tapos egész bíboros nyáj
s ha "másiknak hiányzik, amit egynek adtál":
kár volt kezdeni ügyed, magadra maradtál.
 
Ennek-annak sok zsebét töltöd duzzadóra,
s ha adtál már eleget, töltsd még csordulóra;
ti dagadó erszények, vár reátok Róma,
a bedugult zsebek itt lelnek hashajtóra.
 
Fosztogatja zsebedet gyávája és bátra,
nagy, nagyobb és legnagyobb mások rakománya.
De hasztalan taglalom, csak ez a summája:
fojtogatják zsebedet s kiszenved a pára.
 
Kassza ürül s megtelik, mint Titius mája,
szélsebesen jár a pénz körbe szaladgálva,
meghal s ujjászületik időnek utána,
és így megint és megint fosztható a tárca.
 
Bíróságról visszatér a bölccsé lett polgár:
alul senyved Jupiter, felül Pluto regnál,
méltóság a baromhoz odaillik, nem kár,
mint gemmához a ganaj, gyöngyhöz egy göröngy sár.
 
(Ford.:Weöres Sándor)
 
*
(Chatillon, Gauthier de - szül. 1135 körül -; a vágáns költészet képviselője.
Latin nyelvű verseit friss valóságlátás, szatirikus hang, lírai hangütés jellemzi.
Már életében rendkívül népszerű volt.) 
 
 

Dutka Ákos: Szolgaország (1912)



Vérszagúak a lomha magyar esték,
Sorsunk vajúdó lelke bujtogat; -
Népsorsok titka zúg a városokban, -
Ki tudja mit hoz minden alkonyat...
Egymásra tört a pártos úri fajta,
Jobbágyok sarja új jogot akar,
Zúg e föld sok ura, grófja, papja,
Hogy mer akarni a szolga, ha magyar.
 
Vérbe borult szemek nem látják: a rónán
Mint ébrednek mind a megcsalt milliók,
Kiké a föld a verejtékük árán,
S teremtő, termő gyárak és kohók
Tudatra kelnek. - Félelmes szent nyár,
Kábult álmából most riad a nép,
Szolgák gerince szikrázó acél lesz
S a Munka lelke mennydörögve lép.
 
Haláltáncot táncol Geszt fekete grófja,
Az unott járom iszonyún recseg,
Vérharmatos lehet estére a róna,
Ha viharrá válnak majd e friss szelek,
Erős várunk az eljövendő Isten,
A Munka megváltó, szárnyas szelleme,
Ki most ereszti harcba millióit
S nincs erő, mely megbírhat vele.
 
A történet nagy, véres bibliája
Kinyitva, már új, szent lapokra vár, -
Ki tudja mit hoz e vihartól terhes,
Bomlott, szenvedelmes, magyar, lomha nyár...
Vérszagúak már a zivataros esték,
Sorsunk vajúdó lelke bujtogat,
Népsorsok titka zúg a városokban,
S ki tudja mit hoz minden alkonyat. 
 
 

Petőfi Sándor: A szájhősök

Barabás Miklós: Petőfi Sándor 1845.Litográfia. 28.2x21.5 cm. PIM ltsz. 62.1234


Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szívében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?
 
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyújtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.
 
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy, mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.
 
S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképpen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.
 
Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kíséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szerekét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!
 
(Szatmár, 1847. augusztus)