Károly Gy. Hugó: Egy fejedelemnő, ki a férfiakon is túltett

- Történeti karcolatok Erzsébet angol királynő jelleméhez –

Vannak a történeti múltnak jellemalakjai, melyek nagyszerűségök vagy sajátosságuknál fogva a késő ivadék művelt fiai s leányai előtt is igen érdekesek lehetnek.

Ilyen VIII. Henrik angol király leánya, Erzsébet is, aki nő létére sok tekintetben a férfiakon is túltett.

A történeti följegyzések sokat beszélnek róla; a korabeli fejedelmek, diplomaták, államférfiak s egyéb kitűnőségek emlékiratai telvék egyes tényecskék megörökítésével, melyek igen eleven színben állítják elő őt nyilvánosan, mint magán életébe.

Nem lesz talán fölösleges a kevésbé ismertek közül néhányat fölemlíteni e ritka fejedelmi hölgyalak jellemvonásainak élénkebb színezése s hívebb találása végett.

Lássuk.

Erzsébet a dicsvágyó s rajongó Gardiner püspök, Mária királysága mindenható kancellárjának tanácsára egy összeesküvésben való részvételnek ürügye alatt protestáns hitelveiért a Towerbe záratott. Azonban sógora, II. Fülöp közbenjárására csakhamar kiszabadult. Most azt tanácsolták neki, hogy keljen egybe a savoyai herceggel. Erzsébet már ekkor mély belátásának adja jelét,m időn felismeri ellenei cselekményeinek s iránta való szándékainak titkos rugóit, mely az ő elüttetését koronájától célzá, s evégből eltávolíttatását Angolhonból. Nem fogadja el a házassági ajánlatot, s így eszélyesen kikerüli a számára készített, de rosszul palástolt száműzetést.

Föl volt már szerelve s állítva az angol hadsereg, II. Fülöp spanyol király „győzhetlen hajóhad”-a ellen minden pillanatban a sík tengerre szállni kész, midőn megjelent Erzsébet is a tellebury-i táborban, s ritka lélekéberséggel egy nőfejedelemnél bámulatos akaratelhatározással a következő emlékezetes szavakat intézi a hadsereghez: „Én magam foglak titeket az ellenségre vezetni; karom ugyan gyönge női kar, de keblemben királyi lelket érzek, mi több, angol király lelkét; én kész vagyok inkább elveszni az ütközetben, mintsem túlélni népem romlását az ütközetben, mintsem túlélni népem romlását és rabszolgaságra való jutását.”

IV. Henrik francia király, nemzetének finom ildomát egészen mellőzve nyilatkozott több ízben azon viszonyról, melynek szálai Erzsébet Essex grófhoz fűzék. Ez udvariatlanság miatt haragra lobbant a királynő, oly tartalmú levelet írt a francia királynak, mely határozott hangon utasítja vissza az ildomtalanságot, melynek kitörése elől a királynő követnek Párizsból rögtön menekülnie kell vala.

V. Sixtus pápa Erzsébetet azon három személy közé sorozta, kik szerinte egyedül méltók az uralkodásra. E három személy tehát. V. Sixtus, IV. Henrik és Erzsébet. V. Sixtus Erzsébetet „un gran cervello di principessa”, vagyis: nagy uralkodói tehetségekkel bíró ejedelemnőnek nevezé. Ugyancsak V. Sixtus így nyilatkozik róla: „Erzsébet megérdemelte volna, hogy férfi legyen. Ha pedig mint nőt én elveszem, Európa Nagy Sándorokkal lesz elárasztva.”

Csokonai Vitéz Mihály: Szerelmes kívánság

Mint a szőllő kebeléhez

Szorítja támaszait,

Vagy a bús szilfa mellyéhez

A borostyán ágait;

Mint hív galambok egymással

Eggyé olvadt csókjain

Félig alélva portyásznak

Egymás hív ajakain:

Oh ha úgy ölelhetnélek

Én téged s te engemet,

Ha úgy szorítná, míg élek,

Hív szived hív szivemet;

Ha csókjaiddal csókjaim

Úgy egyesülhetnének,

S ajakidról ajakaim

Örökké függhetnének:

Az istenek szálájába

Úgy megvetném a nektárt,

A menny ambrosiájában

Őgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában

Örömmel alélnék el,

S szádból e boldog órában

Édes halált szívnék fel.

Jövel, oh jövel, haljunk meg!

Már megy lelkem kifelé;

A halálban se váljunk meg,

Siess karjaim közé.

A mely kéz hív hamvainkat

Egymástól elszakasztja,

Bontván csendes álmainkat,

Oh, átkozott légyen az!

A myrtusok hűs boltjában

Hol elhúnyni találunk,

Egy zöld sírhalom magában

Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek

Egyesült lehellettel,

Csókok közt emelkedjenek

A boldog egekbe fel,

Ama szerencsés mezőkre,

Hol örök élet hever,

Hol a mennyei tetőkre

Zúzta bús tél nem kever;

A melynek zöld határjára

Halhatatlan tavasz néz,

S örökfényt fest hüs aljára

Ama mindenható kéz;

Hol a fák szebben virítnak

S a szellők fuvallási

Tisztábbak, s jobban ujítnak

A folyók mormolási;

A hol a nedves szemekről

A bús könnyek lehullnak,

A hol a vérzett szívekről

A fájdalmak elmúlnak;

A hol a hív szeretőket

Örök lánczok kerítik,

S egymással szerelmek őket

Örökre egyesítik;

A hol Phaon bús Sapphóját

Megöleli végtére,

És Petrarcha hív Lauráját

Forrón nyomja szívére;

A hol kevesebb bánattal

Néz Abelard hívére,

Heloízt jobb foganattal

Tanítja szerelmére.

Oh égi örömérzések! –

Nézd az ég már nyílva vár:

Jer haljunk meg! én nem kések –

Oh bár csak ott volnánk már!

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.

Csokonai Vitéz Mihály: A lélek halhatatlansága

Lenni? vagy nem lenni? – kérdések kérdése!

Melynek, nehéz, kétes, szép, a megfejtése.

nagy kérdés, amelyet ha mélyen vizsgálok,

Még több mélységeknek mélyére találok.

Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,

S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.

Érzem nemes voltom, érzem gyengeségem,

S reményem béborúl és derül kétségem;

S mikor a mozgó sárt az égig emelem,

Az isteni lángot egy porba nem lelem.

Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,

De a sír partjára húznak ón lábaim;

Az ég s a föld között függök utoljára,

Én angyal meg állat, agy csak por meg pára.

Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem

S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem,

És ha el kell múlnom, mi szükség volt  élni?

Egy elveszendőnek miért kell remélni?

Azért? hogy ezer baj, bú, betegség között,

Mint egy számkivetett és mint egy üldözött

Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,

Egy méltóbb országba, s még se menjek belé?

Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?

Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?

Így örök semmiség! óhajtlak tégedet,

Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet. –

Boldog! százszor boldog, aki nem született,

Aki nem ízlelte még meg az életet!

De jaj! aki egyszer van és kezdett lenni,

Örök halál annak semmiségbe menni.

Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám,

S a nem esmért halál karjain aludnám:

De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,

Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet.

Létel! te mennyország ezer inségbe is,

Nem-létel! te pokol még nem érezve is!

Itt állok virágzó éltem szigetjében,

Egy kőszikla tornyán a hab közepében,

Itt nézem partotok kétes messziségét,

Az én lételemnek folyását vagy végét,

Alattam a chaosz bőgő torkolatja

az elementumok fogát csattogtatja,

S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém,

„Elveszel!” így ordít, s rémülést önt belém.

De kárpitja alól a kék reménységnek

A testvér csilagok mosolyogva égnek,

Bíztatván hogy mennyből szállt belém a lélek,

S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

Oh, édes érzési az örök lételnek,

Melyek vígasztalnak s erőmbe nevelnek,

A halhatatlanság kezdeti már ezek,

A miket most bennem gondolok s érezek!

És te, ki így érzed tulajdon lételed,

Ki önön erődet vizsgálod, képzeled;

Te ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,

Azoknak formáját, számát, nagyságokat.

Ki itélni is mersz, te kinek nem elég

Ez a megteremtett levegő, víz, föld, ég,

Hanem magad körül építsz új világot,

Majmolván a munkás mindenhatóságot;

Te, ki által mozgok, övök és dolgozok,

Eszmélek, itélek, vágyok, gondolkozok,

Örvendek, búbúlok, reménylek és félek,

Te csuda valóság, belém szállott lélek;

Te igazgatója e pormachinának,

Teremtett istene e kis planétának,

Szállj magadba, nézd meg ön természetedet:

Meríts erőt abból s fejtsd meg lételedet.

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.

Hamar László: A bűvös ital (beszélyke)

Jolán az ablakában díszlő virágokat locsolgatta, Arthur pedig a pamlagról leste a bájos hölgy minden mozdulatát.

- Mindig csak e fagyos tekintet, e jéghideg mosoly!...

- Igen, így kezdődik azon költeménye önnek – válaszolt a hölgy közönnyel -, melyet a „Rozmaringbokor” legutóbbi száma hozott. – Olvastam.

- Oh! Jolán, Jolán mikor olvad fel…?

- Kérem ne folytassa, nem szeretem az ismétléseket.

- De az istenért, meddig kínoz még közönyével?! Szívem már alig bírja elviselni gyötréseit.

- Képzelődik, mint minden poéta.

- Ah! tört ki Arthur pillanatnyi szünet után,- kacérságának akar tömjénezni tehát, midőn kikacagja szerelmemet s visszautasítja vallomásomat, hogy megtörve lássa maga előtt amaz ifjút, kinek minden gondolata ön felé száll, kinek minden vágya az ön szerelme után sóvárog!! – Ha igen: óh asszonyom, úgy még lesz erőm a lemondás fájdalmait elviselni; de tudja meg, hogy felejteni nem vagyok képes, és egykor visszatorlom azon keserű pillanatokat, melyekkel éltemet megmérgezé!

És ezzel kétségbeesetten rohant ki a teremből s csaknem tébolyultan futott ki a szabadba.

A hűvös esti szél némileg csillapítá háborodását; izgatott arca visszanyerte szokott szelíd vonásait. Lépteit meglassítá s csendesen haladt előbbre a néptelen utcában.

- Talán korám is ítélek e nő felett? – tűnődött haladása közben; óh, ha e reménysugár világot deríthetne a valóra!...

Elgondolkozott; s míg elméjét Jolánnal foglalkoztatá, - azalatt cél és irány nélkül bolyongott ide-oda a szűk sikátorokon keresztül.

Kóborlása jó sokáig tartott, midőn egyszer csak permetezni kezdett az eső.

Merengéséből felocsúdott. Körültekintett s aggodalmasan vette észre, hogy a városból kitévedt a mezőre.

Bosszankodott mélaságáért; azonban csakhamar fékezé magát, eszébe jutván, hogy itt a közeli erdőcskében egy vén anyóka lakik, kiről azt hiszi a köznép, hogy titok előtte nincs, hogy a jövő rejtelmeit úgy ismeri, mint bibliájának lapjait, melyeket mindennap szokott forgatni.

Hátha ez a sybilla neki is megmondaná az igazat Jolán felől?

Hátha e vén kuruzsló meggyógyíthatná jóslatával szíve baját?

A szerelmesek, kivált a szerelmes poéták nagyon hiszékenyek; csoda-e hát, ha Arthur is oly sokat tételezett fel az erdő jósnőjéről.

Egy alkalommal már el is indult a vén Pythia kikérdezésére, de nem juthatott hozzá; kunyhója tele volt kíváncsi néppel.

- Most azt hiszem, tanúk nélkül beszélhetek vele – gondolá hősünk és mit sem törődve a sűrű esőcseppekkel, kettőzött gyorsasággal sietett tova a süppedékes országúton.

Az eső folyvást növekedett; majd irtózatos zápor öntözé a szomjúhozó földet; s a kellemetlen idő mégsem riasztá vissza a tudvágyó ifjút kitűzött céljától.

A nagy setétség miatt észre sem venné, mily közel jutott már az erdő széléhez, ha a koronként fellobbanó villám fénye elő nem tünteti a tölgyek homályos sudarait.

Szántay Aladár: A küzdelem nehéz vala…

A küzdelem nehéz vala,

Szívem sebe vérzik, sajog;

De erő még van lelkemben, -

Nem törték meg a sóhajok.

Jere vissza mámor, ábránd,

Ím’ Tantalus egyre eped…

Ragyogjon egy kihalt világ,

Üljünk érte nagy ünnepet.

… S feltámad a porba vert vágy,

Emlékezet regét mesél,

Mámor, ábránd szívemre hull,

Mint ősszel a hervadt levél. –

A lemondás és bocsánat

Engesztelő fényben füröszt,

Tépett lelkem gondolata

Békén jár-kel a romok közt.

Oltár előtt imádkozva

Ott térdel egy fehér alak;

Ragyog. Oh még nem is tudja,

Hogy a tavasz is hervatag!

Lágy fohásza titkon repül,

Mert felülről kap szárnyakat.

Ha már minden az égbe száll,

Lenn a porban, óh, mi marad?

Nézem, nézem fénylő arcát;

Könnyben úsznak a szép szemek;

Ábránd, remény felragyogva

Sugár közt mind ott szendereg.

Ne hullj még szét tündérálom,

Lelkem úgyis szívembe szőtt;

Hadd zokogjak én is… én is

Szomorún az oltár előtt.

Őrző angyal! tárd ki szárnyad,

Szállj le hozzá, te légy vele;

Füröszd meg szent fénybe lelkét,

Óh emeljed az ég felé.

S bocsásd meg neki istenem;

Hisz’ őt már én megváltottam

Szenvedésen, gyötrelmeken!...

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.