Juhász Ferenc: Betyárok sírja

Ledőlök porosan, szomjasan a süppedt sír füvére,

arcomra árnyékot vet a sírkő elfeketült lapja,

onnan nézek a szikrázó, fellegtelen égre,

sólyom repül magányosan, szárnyait lassan mártogatva.

A hegyen a várrom: köd-ménjeiken ott hajkurásszák

a rablott asszonyokat a barbár urak, suhognak korbácsütések.

A tarlón az árva búzaszálak földbeszúrt aranylándzsák,

vagy lecsüggő fejű Jézusok, vagy szakállas vén vitézek.

S mint gyors zápor buborékjai a tó színét rajozva,

a rétet ellepik, kinyílnak, s foszlanak már

a kikericsek, s a lehelletnyi szélben szokasodva

e sok kék hajócska egymást lökődve úszkál.

Betyárok csontjai lázas és nyughatatlan szívem alatt,

s tán a csontok mellett a rozsdás, tölcséres csövű puska, -

és cirregés a réten, a zenélő-szárnyú bogarak

elnémulnak, s rákezdenek egy vad, vihar-előtti tusra.

És lódobogás rengeti a földet, látom, vágtatva jönnek

át a mezőn, csapzottan, villogó szemmel a betyárok,

a szakadt ing alatt a húsban véreb-körömnek,

vadrózsatüskének sarkantyú-nyomából vér szivárog.

Hajuk zsíros csomókban csüng nyakukra, a szőrös arcon

forradás, lóharapás kettős félholdja világít. - -

Hőkölnek, nincs kiút semerre! Hát veszteni kell a harcon?

Körül dübögni hallják pandúr-lovak patáit...

Pandúr-lovak? Zsandárok pisztolya körben? Tegnap még

Vak Illés múlatott, a félszemű, a félszemű, a bort kurjantva itta,

mint lámpás ölelte a terebélyes, világító-húsú Billege Böskét,

s szabadon kószált csikajával a szomorú Kölykes Pista.

Pandúr-lovak? Málnaszín és szalmaszín csikók,

tajtékos mennykövek, a pusztulást a hátatokon hordók,

megnyergeltek sátánok, hát mit hoztok? Bitót,

golyót, vagy inakat rothasztó kőből rakott koporsót.

Mint páncélos, bajuszos sáska-fej (csupa él, szöglet, kidülledt szem,

csőr-áll, sziklás halánték) zsandár-arc ragyog a napon.

Dörrentsd el homlokodon a pisztolyt! Nem... De mégsem...

Vágd a fokost szívedbe, de halj meg szabadon...

Ó, az az arc! S egy régi kunyhó, esti tűz emléke sajog,

zúg a nád, s rojtos fekete kendő száll az égen: vándormadarak.

Zsandár-arc? Mint őskori lávaömlés, kő-özön, sziklazuhatagok!

- de iker-láng. S pisztolyát a földnek fordítja a betyár, a fiatalabb.

Egy-csecs gombját marcangoló testvér-gödölye mi lettél?

Vadászsólyom! Vaskesztyűs úri kézről röppenő. Sólyom? Dögkeselyű!

De téged is az nevelt, az a csonttorkú tél,

az a pusztai szél -

és elkomorul a betyár és lő, arcát füst lepi el...

Zsandár-fejek? (Lapul az áruló a sásban vacogva, nyögve.)

Dögöljetek meg4 S hosszú kék láng csap ki a pisztoly csövén.

Feleselnek egymással a fegyverek füstölve, dörögve. -

Ó, erdő, farkas-magány, seb-gyógyító csönd, elérhetetlen remény!

S az erdőben a harc zaját riadva az édes őszi légbe szimatol

egy falka szarvas, gubancs-agancsú bika, meszelt-farú ünő,

s gázolva egymást futni kezd, úszik a sárga habon,

míg összecsap a láng, a láng mögötte, az őszi, zizzenő.

Meghalni, hisz ez lehetetlen! A jószág követ nyal,

éhség, üszkös rongy, kíntól legörnyedt táj amerre látsz.

Az úr kölyke játszik lófejnyi rubinttal, arannyal,

a mienk meg könnyű, s üresbelű, mint magtalan kalász.

Meghalni, S az egyik betyár a ló nyakára omlik

és vérbe mázolódik megőszült hajatincse.

A ló fehér hasán a fekete tasakkal, tátott pofával föltoronylik,

mint roppant sas, ha szállni készül, s elzuhan nyerítve.

S égbe szökik a kövér ló, a másik, kapál, merev farkára ül,

s úgy pörög a betyárral. Füstölgő fustély a kézben,

amíg a földre hull és elfakul, a betyár-szem kihűl, -

s lova nyihog, a szemgolyó-fehérje látszik, kering a réten.

Egy dörrenés, a győztes, az utolsó. A pandúr a levegőbe lőtt.

Füstcsíkot húzva száll a golyó a néma űrön át.

Ledöntve már a meg-nem-alkuvók, a szabadság-szeretők,

a megszelídült vad fejek nagy, véres, bomlott dáliák.

Az ellobbant vulkán-szívűek, habvert futó szablyái

az emberi reménynek, az úri szügybe dúló lándzsák,

a nyomor kelyhét örömmel beporzók, a szegénység ordasai,

kik egy testbe gyúrva hordozták a föld nyögését, zokogását,

a betyárok, puszták sasai, mennydörgési a rengetegnek,

a reménytelenségnek komor máglyákkal üzenők,

csillagsugarak kévébe kötői, rozmaringoktól-kegyeltek,

csüdig gazdag rémületbe gázolók, szeretők keblén pihenők!

Egy dörrenés. Szívem volt... autó az úton... vadász az erdőn... semmi?

Betyárok... ifjúság... szerelem... nyár... erős nép!

Fejemet fölkapom. Izzik a himlőhelyes rét, a fű elkezd zizegni,

s az alvadt égen átsuhan egy lökhajtásos repülőgép

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 321-318. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Juhász Ferenc: Az út

Gyémánt-foga kihullt a kuvasz-hidegnek

dús szőre vedlik, ideje lejár.

A köd kis rongyai libegnek,

párás a tó, a tors tavaszra vár.

Kopasz bokor, tarlott faág

nézi magát a párolgó vízen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

Mint gyöngyöző ablakra, hogy ha télen

merengve rajzolsz kusza rajzokat;

a tófenéken, vagy talán az égen

találhatsz mohos fa-rajzokat.

Áttetsző koronájuk közt a kékség

bodrot vet néha, játszik s elpihen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

Csörög a rőt avar, madár csivit,

s ha átlibeg a ködgöngyölegen,

hulló levélnek vélnéd szárnyait,

gallyától válva pörög csendesen.

Sikoltva surran a tófenéki fák közt, -

s árnyéka száll a kék egen?

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

zörög a vén avar gyors léptei nyomán,

a százados fák zúgni kezdenek,

imbolyog, zeng a szél a koronán,

a víz színén gyöngy-pelyhek rengenek.

A tóparton megáll, pihen,

nevet a fákra és tovább megyen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

A víz partján megáll, pihen,

kontyot babrálnak fehér ujjai,

szoknyája, ó, piros kehely,

harmatos, mint a hajnal útjai.

Követ hajít, s a gyűrűs fodrozás

arany-pókhálót feszít a vízen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

A felhők fehér rózsái virulnak,

a habos szirmok vízre csüngenek,

tavasz készül, a napra tódulnak

nagy, zöld bogarakként a rügyek.

A szűzi fűz barkái, mint bolyhos

csibék, szoronganak az ághegyen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

Gőzöl a tó, mint lovak az esőben,

tollasodnak a lekopasztott fák. -

Lábnyomát a harmat remegően,

várja a víz, illegesse magát.

S ha elment már, alakja fény tűnt már

szivárvány kél a harmaton, vízen. -

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 309-311. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Juhász Ferenc: Nagymama

Ó, milyen fiatal

nagymama, a drága,

pedig nyílik körülötte

kilenc unokája.

Futkos, mint a szellő,

ki hinné, a kedves

közeledik már a 

hetvenkilenchez.

Reggel, mikor fodros

rékliben mosakszik,

amikor a ház még

hortyog, mélyen alszik,

s az ég kék ingéből ugrálnak

a csillagok, mint bolhák,

a nap az ablakhoz

nyomja tüzes orrát,

begyújt, föltűzdeli

kicsi, fehér kontyát,

sürög, forog, gyorsan

fölmossa a konyhát,

repked ki az ajtón,

megfejni a kecskét,

feje fölött bukdosnak,

csivognak a fecskék.

A ház előtt a kukoricák

kardjai csörögnek,

a kotlósra kiált: "te

a babot ne edd meg!"

Pelyhes kis csibéi

kiáltoznak: csip-csép,

s a kéklő pocsolyába

hímezik a csipkét.

Egész nap kapálgat,

kukoricát, krumplit,

kötözi a szőlőt,

megszidja a Bundit,

szusszant, sóhajtozik:

"jó uram, szegényke,

jaj, csak szállhatnék már 

hozzád föl az égbe."

Mikor hazamegyek,

őszidőn, ha járok,

s fogadnak a kertben

dérverte virágok,

elémfut nevetve:

"te csavargó fölhő,

csókolj meg már kócos

kommonista költő."

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 307-309. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Simon István: Orgonabokor

A rádió harsogta tegnap a hírt,

hírek közt, Dulles beszéde után,

hogy most, télen, január derekán,

lilakék gyertyáit felgyújtva, kinyílt

kopasz zalai tájon valahol

egy árva bokor,orgonabokor.

Palánk mellett - gondolom - ott, hol a ház

meszelt falát mindig éri a nap,

s a rózsafák fején zsák a kalap,

(hiszen rózsáira a gazda vigyáz)

ott nyílt ki, míg rá senki se gondolt,

tél közepén pár virágot bontott.

Mert süt a nap, meleg van, lám tizenöt

celzius és ez az árva bokor

kapja magát és mindent kipakol

hirdetni már most is a fényt, levegőt,

életet! S hol úgy fehérlik a fal,

mereng lilakék virágaival.

Sejti-e szegényke, hogy holnapra már

lefagyhat, ágait hó lepi be,

csipog fölötte fázó cinege,

s mit tavasznak hitt, az tél volt, január?

Mindegy, nem arra gondol, mi lehet,

csak betölti, amiért küldetett.

S mi egy nyíló májusi orgonafa

őhozzá képest, ki a tél derekát

felvirágozta az élő virág

tavaszával? Mert nekem ő a csoda,

hogy lássam meg: nincsen lehetetlen,

amit tennem kell, most kell tennem.

Tudom, lefagy; de ősszel is lekaszál

minden virágot a sors, legalább

ő csoda volt, szívünkbe itta magát,

s így örökké él a hős orgonaszál,

mert a télben is lett tavasza -

mindig a bátornak van igaza.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 305-306. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Simon István: Nem elég

Nem elég, sohasem elég

a kenyér, melyet megszegel,

a megszerzett kis eleség

sejtjeid mélyén olvad el.

Az életünk tengernyi vágy,

ezért nem áll meg a világ.

Harc és goromba küszködés

minden napunk és éjszakánk.

Ha gép búg, zenél a fűrész,

a jövő beszél s ha a láng

szívünkből reszketve kicsap -

a szerelem szól: élni csak!

Ha megyünk, előttünk a cél

az is halad, nem érjük el.

Mint parazsat lánggá a szél,

a vágy bennünket úgy tüzel.

Az ész mindig többet kívánt:

a teljes nagy harmóniát,

rendet a létbe, igazi

megnyugvást, magyarázatot.

Hogy ne legyen - ha ajkai

kékek már - rémes a halott;

s vesszen a kín, könny, rejtelem,

e bolygón csak a fény legyen.

Ezért fejti el a szuvas

csontok millióit a föld,

ezért állott máglyára az

s bitó alá, ki többre tört.

Hunyó fények reszkettetik

a táj korhadó keresztjeit.

ezért kínlódtak, égtek el

lángoló, drága szellemek.

Hallom szinte, hogy énekel

a színek és tárgyak felett

Milton vakon és Beethoven

melódiát költ siketen.

Mennyi harc volt, hős barikád -

az időben ind messze tűnt.

És körülöttünk a világ

csak maradt az ellenfelünk.

S amíg lobog a gondolat,

a nagy ellenfél gond marad.

A nem-elég szent himnusza

 a gyötrő, ösztönző varázs,

mert félőn érezzük, hogy a

létben a legnagyobb csalás

az ember, aki tudja: él

és megkérdezheti - miért?

Elhullhat az állat, a fű, 

pereg a levél lefele,

de él bennünk a gyönyörű

végtelenség ígérete,

s kutatjuk, követjük tovább

a boldogság lába-nyomát.

Szabadság, rend, harmónia

váltsd föl a néma szenvedést,

mit e súlyos bolygó fia

úgy hordott, mint szívében kést

és kiáltotta részleges

örömében az élethez:

nem elég, nem, nem, sohasem,

amíg mindenből több lehet

s a földön, szikrázó egen

valami ellen törhetek,

míg a mindenség kerekén

valami még nem az enyém.

Elröppent annyi ezerév,

a tanulsága megmaradt:

a példa, a logika, érv,

küzdelem, vágy és akarat;

minden fegyver az emberé,

tör vele az ellen felé.

s bár szeme ferdén megtörik

a végtelen konvex ívén,

nem hátrál, vív és küszködik -

s ha testében az oxigén

már végsőt sercenve leég,

azt kiáltja: nem volt elég!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 301-304. old. 

 

Simon István: Lánynézőben öcsémmel

Laci öcsém nősülni készül -

s bár tudom még a jó szokást,

ő beszél mégis rá, hogy végül

nézzem meg a menyasszonyát.

Fölkészültünk az útra négyen.

Van pokróc s forró tégla is.

Ringatódzunk a két ülésen,

anyánk, öcsém, én s a kocsis.

Szitál a hó - nyomunk is elvész.

Falun, hegyen kocogunk át.

Köszön s viszi vállán az erdész

a duplacsövű nagy puskát.

Fönt várromok, lent fagyos berkek,

betyár-síron havas a rög.

Felénk int ős tornyával Egregy,

messzebbre Hévíz gőzölög.

Ballag a ló, a postaútnál

öregebb, megáll százszor is.

A gyeplő hulló hó közt úszkál,

de rápipál a víg kocsis.

Kiszámíthatatlanok látom

a nősülés szép útjai.

Leng a kék pára fagyos szánkon,

s mindennek az oka - Laci.

Így utazunk két-három órát,

s végre megállunk: itt a cél.

Kis veranda előtt a rózsák

tar ágain játszik a szél.

Fut a ház népe. Anyánk száll le

elsőnek s hull a csók, a szó.

(Akár egy modern Rosinante,

hátra néz erre már a ló.)

Beszél a kedves sógorasszony:

"Úgy várta már a lányom is.

Kifogni gyorsan... mindent hagyjon,

kívül az idő oly komisz."

Lépcsőn anyánk a havat verve

nagykendőjét bogozza ki.

"Rossz volt az út?" - Nevetünk, s persze

mindennek az oka - Laci.

Szalad végül leendő ángyom,

szemérmes, szép kinyílt virág.

Két karjával boldog anyánkon

pirulva gyengén hajlik át.

Öcsémre néz, eláll a szó is,

két szeme mint a tűz ragyog,

dolgos kezén mosogatóvíz

csöppjei égő csillagok.

Nézem irigyen s mintha látnám,

öcsémben mi a gondolat:

"Hát ide figyelj kedves bátyám,

látod, hogy lepipáltalak."

Forgat az öröm, mint szétáradt

folyót a szél, tavaszi...

Ha gyorsan követném példádat,

te leszel az oka - Laci.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költészet 299-301. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Simon István: Buchenwaldi rapszódia

A drótkerítés kidőlt, a ravasz áram

nem kering benn: mint az élet a halálban

úgy megsemmisült. S mint szétugró atomok

eltűntek a házak, kaszárnyák, barakkok.

Fű nőtt a főtéren, csak gaz és halomba

borított kövek állnak, amiket a bomba,

az ekrazit parancsolt az elmúlásba.

A pusztulás s a pusztítás iszonyú merev váza.

Téboly kísérget, míg keringek a láger

romjain, a huszadik századi Bábel

emlékein. Hisz itt akarta a gazság,

hogy csupacsont emberek a testükkel kirakják,

s emeljék fel a gyilkosok barbár hatalmát.

Áll még a kínpad, nyirkosan tátongnak a kamrák,

harminchárom nemzet megkínzott fiai.

Ez is emberi mű! A múzeum teli

szomorú emlékekkel. Hull a novemberi

nehéz köd az ablakokra, mint szívemre

eszméletem keserű gyötrelme.

Nézek az ember-bőrből készült tárgyra:

lámpaernyőre, mappára. A gyomrom rángva

készül, hogy kimondja a homo sapiens felett

 a tudatom mélyén rejlő igaz ítéletet.

Nagy végletek kora. Nem mernék nézni rátok

Goethe, Schiller és Liszt, bár majdnem oda látok

házaitokra, melyekben az őszi délelőtt

kortyolgattam a szépséget, a fenséges erőt.

itt állt közel hozzátok e rémséges pokol,

hol vértől nőtt a fű, ágaskodó bokor.

Hol a létről bölcselkedett, álmodozott Faust,

igazak vére festette a döngő puskatust.

S itt csillog még a ködben e néhány kilométer

hosszú vasút, amelyre tízezrével

borultak le a holtak, míg felépült.

Ó, vele mi kezdődött, mi is készült!

Mert harccal, összeharapott daccal ők,

ha lerogyva is, itt kezdték ácsolni a jövőt.

S hogy az út, amelyen mi megyünk mért nagy út,

kiáltsátok világgá tiszták, megkínzott vértanúk!

Kiáltsátok fülembe is, hogy sohase feledjem.

S míg e látvány után kényelmes étteremben

merengek a hús fölött s nem tudnék enni sem,

emeljétek fel újra elszomorult szívem.

Bár hallom, még zúg a buchenwaldi erdő,

s e modern pokol ezernyi rémsége is kísért,

én hiszek benned mégis világot teremtő,

porból tápászkodó igaz emberiség.

(Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 297-298. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Simon István: Petőfi Aranyéknál

A költő jött, szárnyalt a költő,

mint mesés garabonciás,

fehér úton, porfelhős földön...

Tudtad-e szalontai ház?

Vártad-e kint a kapuban

nótárius uram?

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

Dehogy, dehogy! Éppen a méhes

közepén csapott rá a hír.

Hogy repült volna a vendéghez,

mint öröm húrjáról a nyíl!

"Ejnye, a dolmány oly kopott már"

- gondolta s hirtelen

besurrant a hátsó ajtónál.

"Föl az atillát, föl az újat!"

Sürgött a boldog feleség.

- "De tésztás kézzel hogyan nyúljak

hozzád?" - csapkodta tenyerét.

Éppen ebédhez készülődött,

s konyhában ezüstösen

úszkáltak a karikás gőzök.

"Hagyj most mindent, ide ért Sándor!"

Zizgett a fésű, a kefe.

"Egy pihe villog a ruhádon -"

Nem baj, szaladt már kifele,

ki az ajtón és le a lépcsőn.

Megnyugodott, ahogy meglátta

a költőt: nem érkezett későn.

Petőfi - aki kint a kiskert

kerítésének dőlve várt,

és minden helyzetet fölismert -

észrevette az új ruhát:

"Ki vagyok én, király-e, vagy gróf,

hogy így vársz?" - És (látszatra csak)

indult is kifelé haragvón.

De karolta már keskeny vállát,

szorosan ölelte Arany.

Nevetett Petőfi is, rázták

egymás tenyerét boldogan.

Az lehetett aztán a nagy perc,

ahogy tüzes szemébe nézett

Toldi Miklós János Vitéznek!

Nézett egymásra a két költő

a szalontai udvaron.

Szívükben lángra gyúlt a csengő

dal, dalod nagy forradalom.

Két ismerős, kik sose látták

egymást, de nincs ennél erősebb,

nem volt még melegebb barátság.

És egymás vállára hajolva

álltak sokáig szótalan,

s ki tudja meddig álltak volna,

de "kerülj bejjebb" - szólt Arany...

A ház asszonya a tornácról

várta, hogy jön majd befelé

kedves vendégük, a nagy Vándor.

Indult is Petőfi, - az udvar

rácsillantotta fövenyét,

zengett a kardal: lúd a tyúkkal

versenyt húzta a szép zenét.

"Hát ide értem végre hozzád"

szólt s még a küszöbön megállt,

hogy csizmájáról leverje egy ország

rárakódott, vastag porát.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 294-296. old. - Ifjúsági Könyvkiadó