Bezerédy Gergely: Akászlomb

So good, so kind, so very mild,

In mind a man, in meart a child,

Oh! since so soon thy sun is set,

Would god, that we had never met,

Or if the stroke of death must be,

Oh, would that I had died for thee.

WALTHER SCOTT

Csend poraidra Dicső! epedezve sohajtok utánad,

Érzeteimnek egén egy gili nyögve keserg.

Csak mutatott nékünk a’ teremtő, ’s megjelenél te,

Szívedben gyermek, férfi az ész’ köriben.

Sírhalmodra tüzöm kis akászomat, én könyeimmel

Öntözöm, és gyászom nő az akászszal együtt.

Forrás: Bezerédy Gergely versei 1836., Budán, Magyar Kir. Egyetem betűivel

Bezerédy Gergely: Barátomhoz

Mag das Schicksal seine Dolche schärfen,

Mag es alle seine Tyrannein

Zwischen mich, und dich Freund werfen,

Unser Bund ist ewig, Du bist mein.

TIDGE

Névnapod’ éje ölén álmodtam: „szellemi lénynyé

Változván hozzád szárnyaimon röpülék,

’S mert ma virágokkal koszorúzni akartalak Édes,

Flóra’ ragyogványit néked elődbe rakám,

Homlokodat viruló olajággal megkoronáztam,

Narcissot, ’s jázmint tüztem a’ lombi közé,

Nem feledék szerelem-rózsát béfonni, a’ sívnek,

’S tiszta rokonszenvnek könyjeivel locsolám.”

Illyen ajándékot készített néked a’ képzés,

’S ím a’ baráti kebel mostan elődbe viszi,

Én örömest teszem ezt, mivel a’ szép báju szerénység,

Ész, és Szív benned mind egyesülve mosolyg.

Ammint távolból ligetekben hallik az ének,

Éltedet olly bájjal folyja keresztül a’ kéj.

Kedv-egeden zivatar, pályádon tüske ne légyen.

Nap- ’s szerelem-súgár, béke ragyogjon azon.

Száz tavasz-évsorhoz gazdagság’ kincsit ohajtom,

’S nyilt kebelű társak’ hószinü tiszta szívét.

Ajkaidon piruló eper illatot öntsen örökké,

Bájoljon sziveket hív szemeidben a’ kék.

A’ létet nyujtó szépnemnek Adónisa légy te,

Tiszteljen téged minden erényteli fi.

Szent emlélkü Atyád’ nyomain lépdelj jeles ifju,

Fényes erényeinek csillaga utmutatód.

Drága Anyád fonjon koszorút édesb örömökből,

Testvériddel együtt abban a’ rózsa te légy.

Élj te elégülten mindig, ’s szeretett kebeleddel

Engem boldoggá tenni te el ne felejts! –

Forrás: Bezerédy Gergely versei 1836., Budán, Magyar Kir. Egyetem betűivel

Bezerédy Gergely: A’ kedveshez

Quelque chose en moi soupire,

Aussi doux que le zéphyre,

Que la nuit laisse exhaler,

Aussi sublime que l’ onde,

Ou que la feudre qui gronde;

Et mon coeur ne peut parler.

LAMARTINE

Mért tetszik nekem mennyünknek tengere, melly kék!

Mert szemeid ragyogák égbe a’ kék színü bájt.

Mért kedves nékem Szent György’ hószínü virága!

Mert e’ virág másod, szép színe tőled ered.

A’ nap’ súgárit szeretem, mert fürtid’ aranyja’

Szálairól folynak mennyei fényzetei;

Mért szép a’ jázmin! mért bájol a’ rózsa szagával!

Mert azon illatozót szád lehelé ki kegyes.

Forrás: Bezerédy Gergely versei 1836., Budán, Magyar Kir. Egyetem betűivel

Décsei János: A’ strucz és kolibri

HESS nyomorult Teremtés! mindjárt eltapotlak oriási lábaimmal, ha parantsolatomra elébb nem állsz; ezt mondá egy nagy Strucz megvető gőggel, az előtte üldögelő Kolibrinek. Egy cseppet se félek tőled, felele a’ parányi Virág-madár a’ szárnyas Goliátnak, ’s azonban feje’ tetejére repülvén, ott illy gyözedelmi dalt énekele:

Egy nagy Madár boszszanta,

Rám kevélyen pillanta ;

De már kicsiny létemre,

Fején ülök kedvemre.

Forrás: Décsei János meséji és versei 1825-1829., 1. kötet

Décsei János: A’ Kappan és Jércze

K: MIT göngyölgetsz olly buzgó szorgalommal hasad alá? Kérdé az öreg kappan egy rostán üldögélő Jérczétől.

J: Ezt a’ szép piros tojást akarom kikölteni, mellyet Petronella Kisaszszony húsvétra megfestett.

K: Abból csak akkor lesz csirke, mikor az üres palazsnakból rántotta.

Forrás: Décsei János meséji és versei 1825-1829., 1. kötet

Décsei János: A’ Komondor és Juh

Jó bestületednek kell lenni az Emberek előtt néked, kit ők annyit nyírnak, annyit fejnek; igy szóll egykoron a’ nyájat őrző Komondor egy árnyékban pihenő Juhoz. Mellynek hallására nagyot sohajtván, monda könnyes szemekkel a’ szelid Állat: Én másoknak elég tejet, elég gyapjat adok, mégis életemben soha nem ettem sajtot.

Forrás: Décsei János meséji és versei 1825-1829., 1. kötet

Décsei János: Ézóp és Minerva

Panaszla hajdan Ézóp, hogy az igazságnak mérész kimondásáért, a’ Világ’ Nagyjaitól felette sokat szenvedne.

Megjelenék a’ szép lelkű szolgának egy rózsaszinű fellegben Minervea, ’s a’ következendő történetnek előbeszéllésével vigasztalá a’ szomorgót: Nem akarának régen társalkodni a’ Tövisdisznóval az Állatok, ezt vetvén okúl, hogy éles dárdáji miatt hozzá közel se mehetnének.

Megbúsult az ellenségnek vélt jámbor Teremtés, ’s hogy az ok nélkül félőket magához édesithesse, egy arany virágokkal himzett bársony palástot kezdett viselni. Mellynek az a’ jó következése lőn, hogy a’ czifra köntösön keresztül, még a’ mezítelen Halak sem érzették többé hegyes tövisseinek mérges szúrását.

Észrevevé magát a’ frigiai Bölcs, megköszöné Zeüsz felséges Leányának jó tanácsát, ’s az igazságot csinos fátyol alá rejtve, Meseköltővé lett.

Forrás: Décsei János meséji és versei 1825-1829., 1. kötet

Pájer Antal: Czukrászbolt, és én

Kedvesem czukrász leány:

Ezer édesség szivében;

Méregház, ürömkehely

Száz czukrászbolt, ellenében.

Édes, ízes minden ott,

Drága minden gondolatja,

Melly ha feljön, lelkemet

Édességgel elragadja.

Szóval: itt minden vagyon…

Abban áll egy kis különség:

Hogy csak én magam vagyok

Itt az érdemes közönség.

Forrás: Pájer Antal versei 1847.– Pesten, nyomtatott Beimel Józsefnél

Pájer Antal: Ohajtás

Kisded fölleggé varázslom

Én siralmas éltemet;

Lelkemből meguntam úgy is

Már e’ gyáva életet.

Szellemszárnyam erejével

Felröpülök a’ napig,

’S ott tanyázok udvaránál

Virradattól nyúgatig;

Ott tanyázok, átölelvén

Szétlövellő szálait, -

Hogy ne süsse össze a’ szép

Lányka gyönge tagjait.

’S hogy ha édes álmain, vig

Tündérekkel társalog:

A’ menny csillagtetejéről

Percz alatt leszárnyalok.

’S kisded ajki rózsaszélén

Elsimúlok csendesen;

Vagy a’ homlok hófehérén

Tarka álmát meglesem.

Kebelének lágy fohászát

Röptein felcsókolom;

’S szűz légét az angyaloknak

Gyorsan értte elhozom.

Zengek néki altató dalt,

Millyen a’ kis föllegé,

A’ midőn a’ föld ocsudtát

Hajnalonta kémlelé.

’S majd ha ismét kék szemének

Napja égve felpirúl:

Egy szerelmes rámtekintést

Esdek értte csak dijúl.

És miként egy tiszta fölleg,

Dallva ’s vigan útazom;

De ha tőlem megtagadja:

Éjjé vál’ arczúlatom.

Bosszusággal elboritom

A’ világ határait:

És sikoltva szerte szórom

Kebelem villámait.

Forrás: Pájer Antal versei 1847.– Pesten, nyomtatott Beimel Józsefnél

Pájer Antal: Ajánlás

Rá ültem gyakran a’ nap súgarára

’S egész az égbe ringatám magam;

Ott le borúltam Isten zsámolyára

Melly fénynyel van behúzva gazdagon.

’S a’ csillagok felett, szándékom ellen,

Magasztaló énekre tört ki mellem.

Történt, hogy a’ királyi sasnak estem,

’S szárnyán a’ levegőt beútazám;

Alattunk a ’ véres csatákra lestem,

Végig tekintvén e’ szegény hazán.

’S a föllegek között szándékom ellen,

Mennydörgő dalra tört ki férfi mellem.

Bebúttam ollykor a’ sürű bokorba,

Hol búsan énekelt a’ csalogány,

’S mi nélkül életünk olly szörnyü csorba:

A’ szerető leánykált meglopám.

’S bokor, virág, lomb köztt, szándékom ellen,

Szerelmi dalra nyílt meg ifju mellem.

A’ milly akartlan fütyörész a szellő

Tavasznapokban rózabokrain:

Úgy ’s olly akartlan zengtek bút nyögellő

Dalt éltem tavaszában ajkaim;

De azt, mit igy dalolt, akarva szánja

A’ költő néked, szivem szent Hazája!

Forrás: Pájer Antal versei 1847. – Pesten, nyomtatott Beimel Józsefnél

Darázs Endre: Garabonciás

Csak egy duhajkedvű,

Csavargó diák.

Széjjelhagyogatja

Minden holmiját.

Egy füzetet vesztett

El ma délelőtt,

Abból lettek itt a

Fehér hómezők.

Nem volt beleírva

Egy sor, betü sem.

Úgy hagyta el: tisztán,

Egész üresen.

Olyan a mező most,

Mint fehér papír,

De estére lesz már,

Aki rájaír.

Nyúlak s rókák nyoma

Gyűlik mindenütt,

Mint gyors kézzel írott

Fekete betűk.

Soká keresgéli

Eltűnt holmiját,

Szerte a világon,

Hónapokon át.

aztán jön megint majd

S meglesz, mit keres.

Örül a lapoknak,

Széles kedve lesz.

Nézi - teleírták,

Csóválja fejét

S olvassa, mit írtak:

Kiderül az ég.

Ahogy füzetéért

Lassan lehajol,

Ömlik zöld tintája,

Mind a földre foly...

Zsebéből kihullik

A tintásüveg,

Összetörik, s megint

Zöldek a füvek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 292-293. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Darázs Endre: Borneo

Zümmögő víz, elázott virágok,

Szivárványos repülőhalak.

Kék öböl, mit gyöngyként fog magába

szürkés-sárga, magas sziklapart.

Kecses sziklák. Rajtuk egyszer teljes

Ejtőernyősszázad fennakadt;

Az öbölben hálóval találhatsz

Egészen friss embercsontokat:

Brooklyni kamaszkoponyákat,

Kanadai ujjpereceket,

Tokyoi gerincoszlopokkal

Keveredve békén fekszenek.

Odébb dzsunkák, torpedónaszádok,

Középen egyetlen nagy hajó:

Egy cirkáló. Most is ott a tornyán

A foszlányos holland lobogó.

Az ágyúk még csőretöltve állnak,

De peremüket öbölnyi hal

Már benőtte miriádnyi nyálkás,

Szálon-úszó, csöpp ikráival.

Egyforma csend. Iszapos halottak.

Katonás rend. Pusztul a fenék.

A magosból vézna, barna ember

Engedi le horgos zsinegét.

Falujával küszködik a dzsungel.

Most halat les s már rég hangtalan.

Egyetlen rossz és koszos köténye,

Idegsokkja és félkarja van.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 290-291. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Játék karácsonykor

Bárd az ég is, meg-megvillan

lelkeket irtana.

Hamuszürke vatelinban

jajgat a kisbaba.

Csepp ujjal az arany-lázas

tornyokra rámutat.

Anyja előtt bezárták az

urak a kapukat,

döndödi dön

döndödi dön.

Gyenge arcát üti-veri

a havas zivatar,

ha a telet kiheveri

mit akar, mit akar!

A kis istent mi megszánjuk

emberek, állatok,

kályhácskája lesz a szájunk,

szedjétek lábatok,

döndödi dön

döndödi dön.

Könnye van csak a mamának,

az csorog tej helyett.

Soványkodó babájának

tejecskét fejjetek.

Hallgassuk, a csuda-üveg

harmatot hogy csobog,

szívet nyomni kell a süveg,

megszakad, úgy dobog,

döndödi dön

döndödi dön.

Vércsöpp fut a jeges égre,

bíbor-gyöngy, mit jelent?

Ül Herodes gyihos ménre,

gyilkolni védtelent.

Fodros nyerge vastag tajték,

kigyó a kengyele,

beledöbben a sok hajlék,

ádáz had jár vele,

döndödi dön

döndödi dön.

Megmenekül, úgy remélem,

a fiú, a fiú,

kívánjuk, hogy sose féljen,

ne legyen szomorú.

Vigadjunk, hogy enni tud a 

rongyosok új fia, -

kerekedjék, mint a duda,

orcája dundira,

döndödi dön

döndödi dön.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 288-289. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Nagy László: Csönd van

Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,

fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.

Fölötte tépett ruca-pihe tétova repked

s piheg, ha ráakad egy bóbitára.

Távol a bazalt-hegy is süket-néma,

minthacsak mára hült volna le benne a láva,

s letagadná, hogy kövein a bort danolászva

itta a jó katona, víg poéta.

Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,

hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.

Vadmadár éles riogása fölveri néha,

szárnyával megpofozza, de hiába.

Baktat a tehervonat, tűz a csokra,

mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,

s nézd: amik pengve, sisteregve izekre törnek

tüntével fölépülnek mégnagyobbra.

Szoborrá alkot ez a téli szemle,

menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.

Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,

tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.

Gyönyörködj s dalaid is megerednek,

álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,

lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:

álma a hóbarekedt szekereknek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 286-287. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Anyakép

Könny nélkül váltam el tőle,

sóhajtva nézett utánam.

Még ölelt volna, még láttam

karját emelte.

De a köd november kölyke

borult az anyai ölbe, 

édes helyemre.

Jó volt már visszasajognom

oda, hol erővel töltem:

szülőm és elhagyott földem

egy anyakép lett.

hevesen vettem magamba,

emelték fönséges rangra

álomi fények.

Tornyok közt hordtam e képet,

Marseillaise-t daloltam néki,

érette tanultam élni

újabb időket.

Nem ért még akkor borotva,

fájdalom nem hasogatta

esténként főmet.

Nagy lett a súlya e képnek,

naponként nőtt szakadatlan,

mihelyt én hozzáavattam

hazát, világot.

S hordtam, hogy lehessek boldog,

suhogtak bennem a sorsok,

törvények, álmok.

Éltetett parázsló szándék,

hogy mindazt, amiből lettem,

amit én magamba vettem,

újítsam széppé.

Érte a reszketés járt át:

ó, ha a harmóniáját

végre megérné!

S düh perdít szememből könnyet:

én tehetetlenül élek,

számtalan sóhajos lélek

örvényét érzem.

S biztatót zümmögnöm dalban

nehéz már, amikor rajtam

orbánc a szégyen.

Szándékom eltemetője

puska előtt se lehetnék.

Süvíti bennem az emlék,

mire szegődtem.

Értelem, te segíts nékem,

hordhassam dús anyaképem,

szolgálni győzzem.

Értelem, nemcsak magamban,

hanem a nagy sokaságban

kivirágzásodat lássam,

féreg ne nyessen.

Vadság itt ne nőjjön úrrá,

nehogy, ki szülőjét rúgná,

vitéz lehessen.

Tudjam, hogy sohasem jár a

tisztesség csillaga árván

s nem vész az idő homályán,

hanem világít,

s élünk alatta e képpel,

amit én éltetek vérrel

megszakadásig.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 283-286. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Fekete fiúk

Kívül a városon fékszárat megeresztve

hujjogva hajtanak a szeneskocsisok.

Kőbül a patavas rúgja a csillagokat,

mécsük a kocsi alól holdként kisajog.

Futnak a fogatok, s vaskosan, mint a cölöp,

állnak az ülés mögött fekete fiúk.

Fújják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad,

nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút.

Bódultan azt hiszik, szállnak az ég mezején
s törvény már nincs felettük,c sak örök setét.
Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek,
vág bár a jegeseső akár a sötét.

Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit
sáfrányszín istállóba zab és nyugovás.
Őket is várja a szép lovak palotája,
új slágert fülükbe a huzat dudorász.

Ahol a salétrom kristállyá merevedik
s orrukat dühös illat szúrja, mint a tű,
lány oda nem libeg, s család már nem áll össze,
ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű.

Drága volt nékik e szeszködös gyönyör-ország,
s onnan is lecsúsznak és ez a szomorú.
Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé
ellobbant nappalokból ne jusson hamu!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 282. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Rapszódia

Hófehér ingben állok a nyár közepén.

Illatos földeken súlyos a kéve.

Dicsérni termést magasról zuhan a fény,

s zümmög a táj és az idő zenéje.

Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar!

Dallammá vált most az idő futása.

Két fülem sírást hallani sose akar,

csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.

Illat és fény és éltető nagy muzsika!

Mindennél mohóbban issza az ember.

Így lesz részeg e küszködő bolygó fia

s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.

Így vagyok én, a gondjaim fénysebesen

beértek, köröttem kórusba állnak,

orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,

s tüneményt vesztve a szív belesápad.

Közöttük búg a hitvesi hű szerelem,

miért, hogy mosolyom tagadom tőle?

Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem, -

sohasem emeltem kék levegőbe.

Akár a tenger, mormol a nagyobb család,

napommal, éjemmel követel engem.

Nem elég már a múltbeli zivatarát

ezerszer átélve magamba vennem.

Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon, 

rajtam vér s áldomás pírját ütötte,

érzékeimnek nem elég megosztanom,

életem értelme így semmi lenne.

Vágyak térképét olvasom, ez a parancs,

s szívem a holnapok dalát megsejti.

Vágytagadónak átok és szégyenagancs

vastagszik fejére, el sose ejti.

Visznek a percek, zablátlan erős fogat,

út ez a jelenkor, nem puha fészek.

Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat

súgnak a sejtek, a tengerek, ércek.

Gondok kórusát nem lehet leinteni,

zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.

Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,

mint a madárpelyhet orrán a dúvad.

Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.

Elpereg számból az ifjúság méze,

mégis: a drága szerelem nem hamvad el,

csupán komorabb lesz új csillagképe.

Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,

felnő, talán élni játék lesz néki:

zengő szférákba nyúlva a hóna alatt

régelmúlt apjának karját megérzi.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 280-282. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Tamási Lajos: Országúton

Mióta világ a világ

zúgnak az országúti fák,

az égbenyúlók, és sudárak,

a göcsörtös, meghajlott ágak,

széllel, viharral borítottak,

villám-fejszékkel hasítottak,

ti mindig emberi jelek,

ti mindig társak, őrszemek,

zúg és zuhog

vert-lombotok,

ti úti-kalauzok.

Nem is tudom én a világot

elgondolni nélkületek,

ha intenek is, ahol járok,

de elmaradnak a hegyek,

ti velem együtt csak lobogtok,

ti méritek lépteimet,

s ha éveim el is suhannak

ti megőriztek fiatalnak,

annak, ki a szálló egek

alatt elindult köztetek,

halni vagy élni,

de vak sorsunkat fölcserélni.

Legbelül lelkem egy-magányos,

szedetlenül, magamban állok,

hogyha nem hallom suhogástok

ti folyton-zúgó orgonák

szerelmes hárfák és dalok,

zúgtok keservest, haragost,

derűt és vigadalmat,

sohasem csak magatokét

de egek-földek örömét,

remegését a lombnak,

vas-kínját viharoknak,

szelek borotva-kését,

bogarak zümmögését,

gyümölcs nehéz növését,

a vándor törődését,

zivatarok záporát,

az eleven világ dalát.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 278-279. old., Ifjúsági Könyvkiadó