Reményi Béla: Két karommal...

Két karommal tartalak a magasba,

mint hős a hősnőt régi filmeken,

mikor a hullámokból kiragadja...

... Nehéz szerepet oszt a sors nekem!

Mért is vagy béna, hogy kihullj karomból,

ha elgyengülnék pillanatra csak?

Ki él, míg minket néz, magára gondol.

Példák vagyunk. S én büszkén tartalak.

Gyermekként kóstolgattam csak jövőmet:

felkaplak s viszlek... - Ó, be könnyűnek

éreztelek... - S elköltve az előleg!

Ó, ifjúkor, te szétzúzott üveg!

Az ifjú azt hitte: erős e két kar,

s mint szív, könnyebb, ha öble megtelik.

Férfi képes csupán sajgó derékkal

is ifjúként cipelni terheit.

Kúszva, ha kell, mint lőtt honvéd a fronton,

nem ereszt el a kar, amely szeret.

Tépett zászlómat - versemet - kibontom:

olvassák, vallják és kövessenek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 208-209. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kónya Lajos: Őszi vers

A csillagokkal tűzdelt kései

égboltozaton, mint a vadlibák,

vonulnak a gondok fellegei,

vad rossebek, tüzes istennyilák.

Mint egy fekete zászló, úgy lobog,

izzadt haja ravasz szemébe csüng -

"Csak a magunkén leszünk boldogok,

a tulajdon a mi becsületünk..."

A faluban az írás körbefut.

Ágál a múlt, a gond, a bosszúság.

Az asszonyok beteszik a kaput.

Őrt állanak a nagyszakállú fák.

Kigyulladnak az ereszek alatt

a paprikák piros füzérei.

Felhasogatják nagy nyugalmadat

a szenvedélyek metsző kései.

De mind gyérebben szólal a kuvik,

számvetések tisztító ősze ez.

A róka köd a hegyekbe búvik,

a jó remény anyámként ölbe vesz.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 207-208. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kónya Lajos: Szép ifjú asszony

Szép ifjú asszony, teltkeblű-arcú,

mint partra lépő gyönyörű hattyú,

tipegve jár-kel, elnehezülve,

piheg pirulva, fáradtan ül le.

Lábára selymes füvek hajolnak,

fülébe fürge szellők dalolnak,

rigó köszönti, hajnali harmat -

szíve alatt már mozdul a magzat.

Adjatok egy szál rózsát kezébe,

óvjátok őt, hogy bánat ne érje,

vigyázzatok szép szúr egünkre,

kicsi virágját békére szülje.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 206-207. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kónya Lajos: Biztató

A föld is oly fekete, mint a szén

és szurokfeketék a pocsolyák.

A járda elkopott cement-kövén

tükröződik a csöppnyi ifjúság,

nagy álmok, lángolások szent heve.

Olykor csodáltalak, bolond remény!

Áldott legyen a nép győztes neve -

ő szállt a fürtös fénybe öl, nem én.

Szülőföldem, ti füstös házsorok,

egyforma utcák, bányatelepek!

Képzeletemben ezer arc forog

s ezernyi kép és látomás lebeg.

Mert élesebb volt itt a fájdalom,

s ha perc öröm volt, az is hevesebb.

A könny kicsordult egy kicsiny dalon

s a bicska is könnyebben vert sebet.

E tájon mélyebb minden szenvedély -

a szerelem is lobbanóbb, vadabb,

forróbb a napfény, élesebb a szél,

hidegebb börtönökben ült a rab

s ujjongóbb a szabadság éneke.

A középút, a langyos átlag itt

nem volt divat. Szép földem népe te,

bontsd hát ki lelked lombos szárnyait!

Ki annyi éven őrizted szavát

s képére formálgattad tetteid -

kezedbe adja zászlaját a párt

s rád bízza ismét. győzelemre vidd!

Ki tőled kér, mert érted harcol, őt,

őt ünnepelni - soha jobb ügyet!

Tárnáink rejtik a napos jövőt -

felnyitni titkuk, hív a becsület!

A patkánynak ne legyen irgalom,

némítsa el a lesújtó lapát!

Legyen új harcra szólító dalom,

hevítsenek izzószívű apák!

Ne csak az ünnep - a hétköznapok

sarkalljanak mind feljebb! Vállaid

megemelik a felkelő napot,

te tűzöd fel az ég csillagjait -

jövőnk egére!

Bányászok, hazám

új fundamentomát rakó kezek -

szabadságért, békéért gyúlt a láng,

lobbanjon tőle égre szívetek!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 204-206. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kónya Lajos: Májusi emlék

A zászló meg-meglobban

s futó felhőkkel játszik

a fürge, pajkos szellő.

Szemlátomást növekszik

a gesztenyefa lombja.

Virágok fürtje fénylik,

lobogva mint a gyertyák.

Szép a világ. Egy éve

a tizenhetes aknán

zsongott a boldog lárma.

Dobszó dübörgött, zengett,

és recsegtek a kürtök,

gyermekeink kacagtak

és habzó, szőke sor folyt.

Úttörők fehér inge

villant a lombok zöldjén

s az ácsolt asztaloknál

bányászok ültek körben.

Mellettem voltál, vállad

vállamhoz ért, karomba

kapaszkodtál erősen.

Kis árnyék hull közénk le - 

a másnapi elválás.

S mégis azt mondtuk: szép ez

s ma is azt mondom: szép volt.

Egyéni életünket

a közösség melegje

fűtötte, fonta által.

Oroszlány egy család volt

s jó volt tagjának lenni -

leheverni a fűbe,

felhők futását nézni

és összemosolyogni,

koccintva, poharazva.

S ahogyan észrevétlen

lelopódzott az alkony

a fák közé, oly szép volt

együtt dalolni kürtök

érces hangjával, boldog

dobokkal zengni fennen,

hogy ÉLJEN A SZABADSÁG

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 203-204. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg

Szállnak az alkonyi felhők,

mint halovány-hajú lányok,

vad-színű csillag az ékük,

libben a fátyol utánok.

Mennyei őzre vadásznak,

nincs nyoma égi vadaknak.

Lassan a hegyre hanyatló

Hold poharába zokognak.

×

Gyönge fuvallat a tóba zilál,

fények gyöngysora lebben.

Sóhajom, árva madár-pihe, száll

s elpihen édes öledben.

Tárt kebelemben reszket a kóc:

érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidtől vérzik az ég,

sok sebe csillagos ösvény.

Egy hajfürtöd nékem elég:

sok sebemet bekötözném.

Hull a fűrészpor, sorvad a kóc:

meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, a tükröd a Hold,

ajkadon alkonyok égnek.

Víg kedvem sűrű búba hajolt,

téged kérlel az ének.

Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,

nem lesz többet a Jancsi bohóc.

×

Őszi éjjel

izzik a galagonya

izzik a galagonya

ruhája.

Zúg a tüske,

szél szalad ide-oda,

reszket a galagonya

magába.

hogyha a Hold rá

fátylat ereszt:

lánnyá válik,

sírni kezd.

Őszi éjjel 

izzik a galagonya

izzik a galagonya

ruhája.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 200-202. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Weöres Sándor: Tavaszi virradat

kakas kukorít, hajnal kivirít,

a réti rigó dala röppen,

arany-bivalyok gerince ragyog

márvány-eres égi ködökben.

Ma ládd: a hímes föld, láng-habos ég

csak láz-tünemény, csak híg buborék,

széthull, tenyeredbe csöppen.

A lábadon itt topánka szorít:

ez a föld! a gyökér-ölű erdő!

a homlokodon kék pántlika fon:

ez a menny! a fejedre tekergő!

igaz csak a szív, a kalitka-madár,

kit féltésed vasrácsa bezár:

ha elszáll, vissza sosem jő.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 200. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Weöres Sándor: Fű, fa, füst

Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,

a kőkorszaknál ősibb az idő,

emlékezés sem kísér az úton -

Ekképp mesélték, csak innen tudom:

mikor pelenkám volt még és dadám

s a Hold kezemnél ült az almafán,

az "ee-ee" és "papa-mama" után

az első, amit kimondott a szám:

"fű, fa, füst".

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:

fölöttem süt víg napocska-anyám,

a dajkával kis kocsiban tolat

engem, reménydús fiatalurat,

s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,

mitől országok esnek szerteszét

és véres lesz a puszta és a rét,

hogy kimondom e szent varázsigét:

"Ffű-ffa-fjtt-"

Fogatlan szájjal tátogattam és

érzés nélkül jött sírás-nevetés,

a sorsom nem volt könnyű vagy nehéz,

múltat s jövőt még nem festett az ész,

idő nem volt, csak az örök jelen,

mely, mint a pont, kiterjedéstelen

s mert kezdettelen, így hát végtelen -

mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,

fű, fa, füst.

A tarka egység részekké-szakadt,

rámzúdult a különbség-áradat.

Képzelj faágakat: mindegyiken

sok két- és hárommagvú tok terem:

így lett lassacskán mindennek neve

párjával. tej-víz, fehér-fekete,

orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe

s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,

fű-fa-füst.

Óriások közt telt az életem,

a vállukig sem ért föl a kezem.

És egy nap - tisztán emlékszem reá -

nem fértem állva az asztal alá.

Lejjebb ereszkedett a mennyezet

és kezem-lábam megszélesedett.

Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,

de napjaimnak kedvesebbje lett

fű, fa, füst.

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,

még végigélnék néhány-milliót:

hasztalan vággyal nézem a jövőt,

gyerek áll így a más-cukra előtt.

De a kevés is jobb, mint semmi se,

az élet szép, csak bánni kell vele

s ha félrebillen kedvem kereke,

helyrezökkenti a varázsige:

fű, fa, füst.

Szép a való! Szebb, mint minden mese,

kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.

Azért van mind a tétlenség s a tett,

hogy tompultabban lásd a végedet. -

Kinn ülök most a híg téli napon,

mint aranya körében Harpagon

s ha mennem kell majd: tenger vagyonom

búcsúzóul még összeszámolom:

fű, fa, füst.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 197-199. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Weöres Sándor: VALSE TRISTE

Hűvös és öreg az este.

Remeg a venyige teste.

Elhull a szüreti ének.

Kuckóba bújnak a vének.

Ködben a templom dombja,

villog a torony gombja,

gyors záporok sötéten

szaladnak át a réten.

Elhull a nyári ének,

elbújnak már a vének,

hűvös az árny, az este,

csörög a cserje teste.

Az ember szíve kivásik.

Egyik nyár, akár a másik.

Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.

Lyukas és fagyos az emlék.

A fákon piros láz van.

Lányok sírnak a házban.

Hol a szádról a festék?

kékre csípik az esték.

Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,

nem marad semmi emlék,

az ember szíve vásik,

egyik nyár, mint a másik.

Megcsörren a cserje kontya.

Kolompol az ősz kolompja.

A dér a kökényt megeste.

Hűvös és öreg az este.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 196-197. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Jékely Zoltán: Futballisták

Zöld réten döng a barna futball,

- különös dzsungeli zene -

eget ár s földre-földre huppan,

gyermekkorból hős izenet.

S akik rúgják, ugyanazok:

száguldozók és daliásak,

teltcombú, fürge kamaszok,

virágai az ifjúságnak.

Valaha én is így loholtam

egy vakmerő gólhelyzetért,

s ha ellenfelem utolért,

fejem csapdostam elomoltan.

Egy roppant meccsre készülődtem,

melyet talán Uruguay

népével vívunk a mezőben

és győzni vagy halni muszáj!

De jaj, mi lett a csapatunkkal?

A Tornakertből vad vihar

szórt szét bennünket s oly hamar

lőn utcakölyköké a futball!

Most e döngés emlékezésbe ringat,

mely egyszersmind öröm és árva-kín,

s új ifjúság tülekedésein

keresem régi mozdulatainkat.

S mint Toldi vén lovában harc zajátul:

a régi tűz bennem is fellobog,

s szép passzaikra megfogyatkozott

combizmom össze-összerándul.

- Mindég lesz a nagyvárosok határán

egy-egy letarolt-gyepű rét,

hol hűvös alkonyati órán

hallani e mély dobzenét,

mely mérföldekről mágnesez magához

labdaéhes diákot és inast,

s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,

ki eltűnődve dől a kapufához.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 193-195. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Jékely Zoltán: Vasvári Pál nyomában

 

 Melynek tükrét kis, serkenő bajusz

csókolta, s törte szürketollú sapka,

most, hogy martjáról föléje hajolsz,

ejts három könnyet a futó patakba.

Itt mentek ők el, ez a keskeny út

porzott alattuk; hűvös alkonyat volt;

fejük fölé vereslő nap borult,

sziklák odvában fent kőszáli sas szólt.

A hegytetőn bozontos alakok

ólálkodtak sötét lombbal befedve,

szemük, mint a sasé, úgy villogott

s összemorogtak néha, mint a medve.

De ők csak mentek árkon-bokron át,

lépésüket - gondolták, - isten ója,

s vezérli a szabadság bajnokát!

A hegy kék, mint Attila koporsója.

"Előttünk zúg a rengeteg sötét,

nyomunkban a halál futára vágtat;

szegény hazánkat meglátjuk-e még,

a lányokat, apánkat és anyánkat?

Milyen jó volna, majd, ha jön a béke,

itt őgyelegni, mint kutyás vadász,

ezen a szép, elátkozott vidéken;

vagy hosszú bottal, mint szelíd halász!

Hanyattfekvést szundítani a fűben,

kiásni egy-két serdülő fenyőt,

s minderről írni majd a Honderűben,

olyat, hogy sírva olvassák a nők.

- A nők, a nők! az édesek, a drágák!

- megpörkölődött hosszú hajatok;

Köröskörül les százezer halál ránk

s szívünkre már alkusznak a sasok.

De hűlt szemmel is rád nézünk mi vissza,

Szabadság, ó te könnyből szűrt szivárvány!

S vérünket szűz-adójaként felissza

a Történelem, a Hétfejű Sárkány."

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 192-193. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Jékely Zoltán: A Szépjuhászné elégiája

E korcsma híres most is héthatáron:

itt élt egykor a gyönyörű Juhászné!

Ötszázév tengermélyén szinte látom,

hogy sürgött-forgott egykor itt a háznép

e fogadóban, mely most már zilált rom.

A fényhez lepkék szálltak egyre többen,

a hold alatt sóhajtva szállt a hinta;

a tűzhelyen, fekete serpenyőben

sercegve sült az esti palacsinta;

egy vándor búcsút intett elmenőben.

A nagy hársak tövében kút nyekergett,

kutya nyüszített faderékra kötve;

ha jókora hordócskát csapra vertek,

bölényölők kurjongattak röhögve

s kacsintva integettek: nosza, jertek!

És ének hangzott, cincogás kísérte,

bokrok mélyéről lányok kacagása;

csengett a bajvívó legények vértje -

a levegőt kürtök lármája rázta

s az útról Mátyás integetve tért be.

Most csend zenél itt és egy-két tücsök tán,

félablaküveg kancsalít a holdra;

talán kísértet ül azon a padkán;

elvadult macska surran a bokorba,

árnyékától is ijedez a hitvány.

A dínom-dánomokból, bősz murikból

mi lett, mi lett? Pár összetört pohár-roncs

csillog a borittas porondon itt-ott;

a föld alatt pár rozsdamart, nagy abroncs -

s csontok, csontok maradtak a murikból!

Az úton, hol gangos, hangos vadásznép

vonult kürtszóval, vaddal megrakodva,

reszketve járok, mintha fázva-fáznék -

S bizony mondom, a fogam is vacogna,

kacér emléked nélkül, Szépjuhászné!

Itt alszol valamely hársfa tövében,

két szép gyökér derekad átkarolja

- akár a nagy király, valaha régen,

bájaidnak felséges hódolója -

tücsök fütyül koponyád hűvösében.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 191-192. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Jékely Zoltán: Pisztráng-balett

A gát alatt a nagy tó színe holdas,

egy cuppanás, egy árny, egy loccsanás,

pufók hold fényinél egy villanó has,

elhibázott ugrás, vad farkcsapás.

A martban a menyhal már mélyen alszik

s köve alatt hízik a botikó;

az ingola álmában is csak úszik,

mint egy tengeralattjáró hajó.

Most már csak a pisztráng van ébren,

cuppogó, vad éhségtáncába kezd:

holdas felszínen, kékes vízfenéken

cikázik a sok vérespettyű test.

Hol vannak most a koronás kígyók?

alusznak valami mély sziklalyukban;

apró márnát s nagyfejű botikót

emésztenek telizabált hasukban.

Vajon hol bujkál Kaskötő Dani,

a vén vadorzó merre sátoroz?

csapdához készül vidra-rántani;

holdas vízháton halat szigonyoz.

Úgy-e holnap elindulunk, apu,

s megkeressük halcsontos kalibáját,

a Kuvaszónál, keserűlapu

között, hol nemrég utoljára látták?

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 189-190. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Takáts Gyula: Nevem után

Nevem után menve vissza az időbe,

őseim takácsok lehettek,

mint képeken csudált lenszövő flamandok,

tán ők is akképp szövögettek.

Mert Tolna és Somogy árnyas szögletiben

a völgyek jó kenderáztatók,

s a szállás-földeken tanyáztak ősjogon

sarkantyús szűcsök és szűrszabók.

Vásznukra nem lestek kalmárok és hajók,

mint a zajgó angol partokon.

Füzes Sió mentén földbe horgonyozva

szőttek az ormos tornácokon.

Így képzelem őket az omló századok

ködében, mely nevünket szülte,

s szövőszékük dalát, mint csendes hárfadalt,

ma is sejtem a szürkületbe.

És zengő fonaluk - hiába dúlta rác

és török -hozzájuk visszavitt.

Takács vagyok ma is! Két zengő szárny közé

szövögetem fajtám dalait.

Lantom a dalszövő. Csak hárfázom rajta,

a költők céhébe lépve át,

s bátor kézzel vetve víg rímekhez kötöm

az égnek lehulló fonalát.

Menny kardos angyala, kitartod a szépet,

így könyörgök: mutassál nekem

egy ütemet, mellyel széthullt szálainkat

egyetlen keretbe terelem!

Egy dalt, mely hogyha zeng, nádak pákászai

és földön ért nagyölű hadak,

a zászlós mesterek és pipázó megye

dalolva eggyé-izzanak.

Ez lenne itt a mű! A tarka Duna-táj

beteg szívén a mesterremek.

Takácsok, dalszövők, a népeink fölé

ha tudtok hát, ily verset szőjetek!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 187-188. old., Ifjúsági Könyvkiadó