Komját Aladár: Egy zsöllye-sírban álmos délután

Egy zsöllye-sírban álmos délután

Bogozgatok, bogozgatok imetten.

Mondják, hogy eztán minden jóra fordul.

S még sosem voltam ilyen szomorú.

Ó, halálosan szomorú vagyok!

Fehéren néz egy asszony a szívembe,

Fehéren néz és hamvadt mozdulattal

Keservet föst a szemeim alá.

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 74. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Élet-unalom (1910)

1.

IdegszÁlakból szőve nékem

a bágyadtság a hintaszékem.

Ő érez. S ring zsongó ütembe

a végtelenből végtelenbe.

Asszony, ha volna, s erre járna,

hívó mosolyra nem találna.

S kétség, ha volna, s erre törne,

gyötrő szemével nem gyötörne.

Nem dajkál így az anyaöl sem.

Nem nyugtat így meg még a könny sem.

Erősnek így senkit se félek,

és nem bántódom, nem remélek.

Idegszálakból szőve nékem

a bágyadtság a hintaszékem.

A menedékem.

2.

Mételyes virágok, fekete kalászok,

álombontó kaszát nem fogok tirátok.

Viselő bánatért hebegjenek vénnek, -

zsongjon zsolozsmásan eztán is az ének

Kupolás örömet már nem keserülök.

Ha csillan is felém, gyáván elkerülök.

Elköteleztem én magam a fenyérnek.

Zsongjon zsolozsmásan, fonnyadt éjszakásan

eztán is az ének.

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 73-74. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: A szemed gesztenyés meleg

A szemed gesztenyés meleg,

Ajkad, mint szarva a csigabigának.

A lépted esti cirpelés,

Ó egyszer én is, hagyd, dicsérjelek.

Te drágalátos! Te gazdag szegény.

Te én-éreztem búra semmi ok!

Bocsásd meg, saslódván, ha betérek

s halvány kezedre kénsavat sírok...

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 73. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Szabó Lőrinc: Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom,

árokpart árva éke,

talpig fegyverbe öltözöl,

pedig lelked csupa béke.

Neved gúnyolva mondja: szamár!

s gyűlölve mondja: tövis!

Pedig te csak élni akarsz, ha hazád

mostoha is.

Porban s napban sorvadva virulsz

torzonborz vértezetedben;

sok kín szerezte neked e jó

páncélt a sebek ellen!

Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely

megbántott - Jaj, ne bánts!

(Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy,

szegény bogáncs?)

Nekem szép vagy, dacos virág,

sivatag utak éke;

hol az élet mást megöl, te megállsz,

talpig fegyverben a béke;

és mintha tudnál valamit,

barátságtalan, bús virág,

amit nem tudnak, csak sasok

és katonák.

Mozdulatlan katona vagy:

befelé őr, őre magadnak!

Őrt állsz és szárnyas gyermekeid

a messze jövőbe szaladnak;

és állsz még, állsz még akkor is,

mikor az ősz maró

esőiben megrothad a rét

és jön a hó.

Mint múzeumban holt lovagot

páncélja idéz kevélyen,

szuronyos csontvázad úgy zörög

december jég szelében;

de mint holt őr, helyeden maradsz

egész az új tavaszig,

melynek, a nyár halálakor,

üzentél valamit.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 74-76. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Benjamin László: Magyarország

Ez itt madár. Két szárnya van

és napsütésben árnya van,

s ha mély árnnyal les rá az est,

a holdba repül egyenest.

Farkas ez. Horgas foga van,

a gyilkolásra joga van,

s a hóra vinnyogva terül,

ha puskacső elé kerül.

Korhadó csontot rág falánk

dühhel a földalatti láng,

perzselt gyümölcsből árad a

barlangi medve bánata.

Vad hörgést ver fel a mocsár,

dübög a kardorrú madár,

öklel az óriásbölény,

sárkánygyík dobban, ősi lény.

Halk léptek is halálhozók,

viperát bújtat a bozót,

és nappalon és éjjelen

vonít az ősi félelem,

vonít a táj - hazám ez itt,

nyeltem cseppecske fényeit,

mikor bődülve elkapott

és torkom felett átcsapott,

átzúgott homlokom felett,

hogy törjek lakható helyet,

vágjak vadont, szántsam szikes

pusztáit, szabad telepes,

és alányomva vállamat,

emeljek szabad államot,

s ha élni mégsem sikerül,

haljak meg érte emberül.

Forrás:Benjamin László: Tüzet akartam 6-7. old. - Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó Bp. 1978.

Benjamin László: Tüzet akartam (1945)Ben

Tüzet akartam inni régen -

langyos víz lett az italom.

Nem lőtt agyon az ellenségem,

hát nem is illet hatalom.

Kétszáztíz napig játszott vélem

nagy haragosom, a halál,

aztán továbbment - s most se értem:

mért nem nyomott a föld alá?

Hogy megszöktem előle? - mégis

egy pillanat, egy mozdulat

elég - s elnyúltam volna én is

a tehetetlen ég alatt.

Azt mondják, hogy meg kell köszönnöm:

lélegzem, jót tettek velem!

Kinek s mit köszönjek, ha önnön

életem csak annyit jelent,

hogy kélt háború terhét vinnem

harminc évemmel vén vagyok?

Millió halott hever bennem,

és minden halott én vagyok.

Forrás: Benjamin László: Tüzet akartam 5. old. - Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1978.

Robert Rozsgyesztvenszkij: Ember született

Fák, dőljetek ki a hegyen.

Mennydörgés,

szűnj meg hirtelen.

Ember született.

Nincstelen.

Alamizsnát neki.

Adjátok egyelőre még

neki az anyatej ízét,

s hajlékot,

mit huzat se sért. -

Alamizsnát neki.

Pillák alól kinéz a szem,

nézi,

a világ mit üzen.

Felsír az ember. 

Nincstelen.

Alamizsnát neki.

Óvjátok,

először

ha lép.

Bölcsődal becézze fülét.

Három kajla bocsról

mesét

olvassatok neki.

Lásson homályt

s fényt, ha ragyog.

Szokja meg, hogy

majd futni fog.

Elé ábécét

adjatok.

Alamizsnát neki.

Hadd épüljön,

higgye a jót.

Tudja meg,

mi a bú, a gond.

Munkát emberfelettimód

tanítsatok

neki.

Nő az ember.

Ő - 

nincstelen.

Sarkoktól

Nizzáig

legyen

övé a föld, a végtelen,

adjátok át neki.

De szerelmet

ne adjanak

neki,

leljen rá maga csak.

Szerelmet

a koldus

ha kap.

De ő -

nem koldus!

(Ford.: Garai Gábor)

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 5-7. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.

Szécsi Margit: Gyerekjátékok

Szólok a régi kis tűzhelynek:

Lábos-karikáid útra-kerekedtek,

pléh-csöveid kémények lettek,

füsttel sóhajomra felelgetnek.

Látom a régi gipsz-babákat,

nagyranőttek, láng-sudárak,

orcáikon szeplők keletkeztek,

peches kis Máriák, szeretkeznek.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzben 13. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Szécsi Margit: Emlék a jövendőről

Tükre az én gumicsizmám,

mészből ezüst érmet vet rám,

világít helybeli eleganciámon.

Márványos kavicsa a virágom.

Ő a szilárd e visszás földön,

s régi dolgaimnak nem lesz börtön:

üveggolyóm is mennyé tárul,

belőle örök szivárvány hull.

Egy kiskutya, bújócska-társam,

keres a fényben, hő-omlásban,

a teljes nyárban, lét medrében,

szivárvány alatt üget szerényen.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzben 12. old., Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,

ahogy a torkukon kifért,

(bár az ablak alatt a fáknak

zöld korcsmáiba még alig ért,

még nem is ért új fénye a napnak)

s mint a bolondok, úgy kacagtak,

kurjongattak az ablak alatt vad

vigadozásban a kerti rigók.

Hajnali négykor e szárnyas égi

korhelyek dala vert ma fel.

Micsoda hangok csetepatéi!

Füttyök, sípok, ezer meg ezer!

Bosszantott ez a csibészlárma,

de a szívem nemsokára

együtt dalolt, egy nótára

vert veletek, buta sárgarigók.

S mintha én volnék a hajnal,

mintha én volnék a kert,

úgy megteltem e friss zsivajjal,

úgy telezengett az irigyelt

állati jókedv bölcsessége,

hogy valami könnyű égbe,

földöntúli békességbe

vittek, emeltek a földi rigók,

Hajnali négytől harsogott a

korhelynóta az ablak alatt;

úgy zengett az a dal, hogy azóta

nélküle is csupa fütty a nap;

csupa fütty,, pedig elhallgattak

s reggelre emlék maradt csak,

hogy milyen éktelenül mulattak

a hajnali kertben a sárgarigók.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 73-74. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Szécsi Margit: Kikötő

Kátrányos-derekú uszály

e kikötőben megpihen,

minden árboc: égő kard,

minden kötélcsomó: szívem.

Minden vérerem ideköt.

Szórakozik velem szilaj

emlékezet: energia

a daru síró láncaival.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzben 11. old., Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Turgenyev: Az önző

Minden kelléke megvolt benne annak, hogy családjának ostora legyen.

Egészségesnek született, gazdagnak született - és egész hosszú élete folyamán megmaradt gazdagnak és egészségesnek, ballépést nem követett el, tévedésbe nem esett, el nem szólta magát, bakot egyszer sem lőtt.

Feddhetetlenül becsületes volt!... És becsületességének büszke öntudatával fojtogatta környezetét: rokonait, barátait, ismerőseit.

A becsületesség volt a tőkéje... s uzsora-kamatokat szedett érte.

A becsületesség adott jogot neki arra is, hogy kíméletlen legyen és ne tegyen jót az előírtakon kívül; és ő kíméletlen volt és nem tett soha jót... Mert amit parancsra tesz valaki, az a jó - nem jó.

Sohasem törődött a maga - mintaszerű! - személyiségén kívül senkivel, és őszintén felháborodott, ha mások ugyanolyan gonddal nem törődtek az ő személyével!

De esze ágában sem volt, hogy önzőnek tartsa magát és mindennél jobban megrótta és üldözte az önzőket és az önzést! Hogy is ne! Mások önzése zavarta a maga önzésében.

Mivel magában a legparányibb gyarlóságot sem fedezte fel, nem értette meg s nem nézte el mások gyarlóságait. Általában nem értett meg senkit és semmit, mert mindenfelől, alulról és felülről, elülről és hátulról teljesen körül volt véve önmagával.

Azt sem értette meg, mit jelent megbocsátani. Önmagának nem volt megocsátanivalója... Miért bocsátana meg hát másoknak?

A tulajdon lelkiismeretének az ítélőszéke előtt, a tulajdon istenének a színe előtt - ez a csudája, ez a szörnyetege az erénynek még fel is emelte szemét - és határozott, tisztán csengő hangon mondta ki a szót: "Igen, én érdemes és erkölcsös ember vagyok".

A halálos ágyon is megismétli majd ezeket a szavakat - s akkor sem reszket meg a szívében - abban a foltokat és repedéseket nem ismerő szívben - semmi.

Ó, elbizakodott, hajlíthatatlan, olcsón szerzett erények csúnyasága - alighanem rútabb és undorítóbb vagy a bűn nyilvánvaló rútságánál.

1878. december

(Ford.: Áprily Lajos)

*

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.

Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 39-40. old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.

Szécsi Margit: Ígéret kertje

Tüzes margaréta

lengedez hosszan, kéjjel.

Családok, vert világok

róla álmodnak éjjel.

Villamos, arany vad,

sárkány-dereka csörren,

tükör a sáfrány-ablak,

benne a kert ring zölden.

Füves köldökéből

felnőtt fekete-meggyfa,

sorsodat kis gallyal

fölkapja, csillogtatja.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzfalon 10. old. , Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Szabó Lőrinc: A szörnyeteg városa

A nagy bérház, ahol lakunk,

nem palota;

álmomban láttam: ez a ház

nagy kőkoponya.

Koponya, egy gonosz óriásé,

halott üreg:

az teszi benne temetővé

a lelkeket.

Ez a ház fej volt valaha:

az óriás

meghalt, de a feje itt maradt

és ránk vigyáz.

A vénség egyre töri-nyúzza

a rossz koponyát,

s mi benne élünk, mint a dögben

a paraziták.

A nagy bérház, ahol lakunk,

nem palota.

Mint a halott szörny szeme, villog

mindenik ablaka.

A kapu a száj, a fekete száj,

ahogy megmerevedett;

a régi száj eszi-köpi

az embereket;

s bent, mint a régi sok tekervény,

futnak a folyosók,

és azt is láttam, hogy születik

örökké újra a csók,

a halottban, halottak helyén

új élet hogy születik:

láttam magunkat, a régiek

kísérteteit!

És elborzadtam: nem csoda, hogy

e nagy labirint

annyi bűnt présel össze, annyi

emberi kínt,

hisz féregként nyüzsgünk a múltban

s éljük mind, ami volt,

s folytatjuk a rablást, szégyeneket,

üzletet, alkoholt,

gyilkos kést, járványt, pénzek és

párzások piszkait,

a kihasznált nyomort, amely

mindent lealjasít:

újra éljük a szörnyeteget,

az óriás időt,

s amit csak kitalált, az egész

pokoli agyvelőt.

Szörnyű álom volt látni, milyen

ez a nagy rovartanya

és végig az utcákon a többi

vigyorgó csontpalota,

és sorra nyíltak az óriás

koponyák üregei,

s egy hang szólt: - "Átkozd meg a várost

s menekülj a szabadba, ki,

menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott

a tiszta ég alatt

mindent elölről kezdve építsd

új városodat:

építs új várost és idézd

az új istent, aki

jön és vihara csákányaival

a múltat szétveri!"

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 68-72. old. Ifjúsági Könyvkiadó

Szécsi Margit: Ezüst állványok alján

Szándékaimban élek,

megcsúfol otromba cselekedetem.

Az ezüst semmit ha fúvom,

sikoltoz értem, sikolt ellenem.

Rettegtem én muzsikálni,

hittem: csak belőlem hangzik a kín.

De jó, hogy reátok láttam,

szélben ácsorgó hangjegyeim!

Ezüst állványok alján

sír a furulya, sír a furulya,

hallgatja fecske-kék ember,

láboshoz csörren fényes kanala.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzfalon 9. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Fodor József: Ősz hegyormok

Óh, távolba hunyó ősz hegyormok,

Ottan lehetnék, elrejtve, boldog,

Völgyetek s szakadásitok között,

Hírem s nevemet elnyelné a köd.

Mindenestül eltűnve, mi voltam,

A világra már elveszve, holtan,

S mint, ki homályos álmot emleget,

Idézném eddigi életemet.

Hegyek és sziklák közt ködbefúlva,

S mind mélyebb, mélyebb éjbe vonulva,

Mint ki nagy rémtől fut, az üldözött,

Mind jobban elveszve a hegy között.

Sebesen, lihegve és szünetlen,

Embertelen, múlttalan s jövőtlen,

Mint a levegő, a fák és a vad,

Csak az ős szálhoz fűzve magamat.

Mint lázképet, őrült ízű szendert,

Őrizve, mi volt, a múltat, embert,

Kába napoknak rémtörténetét,

Mint nyomást, mi úgy foly reggelre szét.

Futva, sebzetten, szirttel hasítva,

Forrást ad odú s mohát a szikla,

És beborítnak a zöld levelek,

S dús földszaggal hűl hevem, a beteg.

Forradásos fák éjszínű csendjén

Elrejti utam hosszú fű, repkény,

S duzzadt zölddel falasul a bozót,

Világtól elzárva a bujdosót.

A bujdosót, kinek lelke ég még

Sebtől, láztól: de már veti végképp,

S áll vágytalan, harctalan, múlttalan,

S mindennel gazdagabb, mi odavan.

Mint eszeveszett, gyűlölt kalandból,

Futva mindenből, régi magamból,

Hűs erdők, lápok, nedves csalitok

Elfedik a nyomot, hol haladok.

S szedrek és málnák s mogyorósok ti,

Hol az áfonyák bújnak bogyózni,

Kék csurgó-táj, melytől fagyos a lég,

Kristály, dús, szívtisztító menedék.

S vadon, hol éj, nap zölden foly egybe,

Róka és farkas s lágyléptű medve,

S szárnyasok a fák zord magasain -

Világfutó vadak, óh, társaim!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 68-69. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Fodor József: A paradicsomok és a kert

A paradicsomok: vörös

Zsarnokai a kertnek,

Dagadnak és nevetnek.

Minden vérét kiszítták:

Azért oly pirosak ők,

Azért oly sárga a kert. -

De ők csak egyre telnek,

Vérszopói a kertnek -

De ők csak rátapadnak,

Szíjják, szíjják a vérét,

Élik fényét a Napnak

S a vértől majd kihasadnak.

Körül a növény-népség

Sorvad a földre dűlve,

Kiszítták minden vérét -

De ők rátelepülve,

Csak szíjják egyre jobban,

Csonttá, vázzá fakul a kert -

Csak az ő arcuk dagad, lobban.

Már, butulásig telve,

Lehúzza testük terhe;

Vörös, nagy testük a földön

Hemperg: s ők szíjják a vért,

Dagadva és nevetve.

Körül holtsápadt a kert -

De ők még egyre telnek,

Mégjobban rátapadnak,

Szíjják, szíjják a vérét

És röhögnek a kertnek

Képébe, majd kihasadnak.

Vörösen és lobbanva

Egyszerre tátog ajka

Száz vérképű zsarnoknak -

S orkán-kacajt harsognak,

Gutaütésig érve,

A sápadt kert képébe!

Nagy, rőt, telt, puffadt testek

A földön hanyatt esnek,

Hahotázva, kacagva, -

A kiszítt zsírú kertnek

Vérén duzzadt-butulva,

Elterülve, jóllakva!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők  66-67. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Szécsi Margit: Most búcsúzom az ifjúságtól

Ájtatos madár fütyül,

barbár jóság minden hangjegy.

Jön a tavasz, tündököl,

csókoltat, de mégis elmegy.

Négy fogacskám elhagyott

s az ifjúság bölcs varázsa,

ó négy márvány liliom,

négy világtáj pusztulása.

A cigányos alázat

tündér álmaimra forrad,

bánatos virág-szívem,

már belőled ki nem kophat.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzfalon 8. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Szécsi Margit: Zúg a rozs

Zúg a rozs kék tajtékkal,

fogolynaszádok eveznek.

Érett gyémánt-vonóval

szigorú tücskök neszeznek.

Zúg az emlék untalan,

irigy halotthad benne kél,

minden halott: ellenség,

ezért kiáltok életért.

Kikötő: halál előtt

fényes kitérő ez a nyár.

Boldog, mert tudatlanul

érik a kék gabonaszál.

Margit, füstölsz, mormolod:

nem nyugtat el az értelem.

Rozs ring: holnapi dalod,

s messziről int a szerelem.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzfalon 7. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Turgenyev: Mentem magas hegyek között...

Mentem magas hegyek között,

fényes folyó partján merengve...

S ami szemembe ütközött,

egyetlen szót súgott fülembe:

Szeret! Szeret! Szeret! Szeret!

S feledtem minden egyebet.

Fölöttem tündökölt a menny,

fa zsongott, madarak zenéltek,

vonultak fenn a kék íven

a könnyű felhők messze délnek...

Minden boldogságtól feszült,

de szívem egyért sem hevült.

Hullám emelt, hullám sodort,

- ölelőbb tengeren se támad -

de lelkemben csend s béke volt,

mélyebb, mint az öröm s a bánat...

Magamra sem ismertem én:

egy egész világ volt enyém!

Mért nem haltam meg akkor ott?

Mért is maradtunk ketten élve?

Sok év jött és sok év futott,

s szívünknek nem adott cserébe

édesebbet, szebbet azoknál

az együgyű s boldog napoknál.

(1878. november)
(Ford.: Áprily Lajos)

*

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.

Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 71-72. old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.