Szigethy Ferenc (1893-1969): Csokonai sírjánál

Veled vív versem Vitéz! és vigasztal,

most hogy az első hó befödte sírod

s én mint zarándok állok itt felette!

Mert te bánattal tértél aluvásra

másfélévszázad régmúlt idejében

és azóta is úgy tetszik neked tán,

hogy hamvad felett könny s gyász egymást váltják.

Nem Vitéz! nem volt az „béka-egérharc”,

hősi munka volt, amit te végeztél,

a dal hérosza vagy te s úgy estél el

lanttal kezedben a Szépség csatáján!

Illett a szó a szádba, mikor mondtad

panaszkodással Tempefőiről,

hogy „az is bolond, ki poéta hazánkban”.

Én most szívemmel, mint rubint mérővel

megmérem minden drága elfolyt könnyed,

mit sorsod felett magányodban sírtál

s felidézem s számlálom sóhajod,

mely akkor szakadt százszámra szívedből,

mikor verseid becstelen hevertek

kiadatlanul drága garmadába –

a halál ott járt ablakod alatt,

tüdőd sípolt s te mindenről lemondtál.

Puha por-párnán porladó poéta

kár volt arcodat elborítni könnyel,

jobb lett volna csak Anakreon módján,

mintahogy néha derült is a kedved,

víg vers közt látni győzelmes jövendőd!

Nincs nyoma sem már semmi búnak, bajnak

sírod körül, mely szíved szorongatta:

Lilla tied lett s nem lesz soha másé,

neved s neve egybefont koszorú lett –

híred kiszállt sasszárnyként Debrecenből

s míg a Múzsának hódol a jövendő

fent is repül az időtlen-időkig!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIV. évf. 45. sz. 1944.

Gulyás Pál*: Isten követje

(Magyarország miniszterelnökéhez)

Nem tudok aludni, a villanyt lesrófolom, s felsrófolom,

Az éj sem tud most elaltatni, ez a földöntúli hatalom.

Az jár az eszemben, hogy a vér, mely itt forog testembe zárva,

Nem az enyém, nincs is már bennem, ott van valahol egy tartályba,

fent egy toronyban… És alatta fegyveres őrszemek cirkálnak,

ha száz lépésre közelítsz, töltött csővel elibed állnak,

kérdik a jelszót és jelhangot, azonossági lapot kérnek,

Hasztalanul mutogatod, hogy az a vér fent a te véred,

Hosszú alagutak vezetnek a toronyból a föld alatt,

viszik a vért a levegőben csattogó ércmadarak,

viszik Rómába és Berlinbe síneken sikló motorok,

kilencmillió ember vére éjjelnappal száll és forog!

Ó te Magyarország sáfárja, hazánk első minisztere,

kilencmillió ember vérét a sors kezedbe tette le!

Kilencmillió ember vére gőzöli be napod és éjed,

Kilencmillió ember vérét te kevered és te cseréled!

Tudom, hogy hangomat a távol malomköve megőröli,

mire a szél hozzád feldobja, a magasság összetöri,

mégis meglengetem a szót feléd, mint egy ünnepi zászlót,

innen a Hortobágy mögött egy bérház emeletablakából.

Ha itt kihajolok keletre, tekintetem fejfákra téved,

itt fekszik a régi Debrecen, itt fekszik a tegnapi élet,

Magyarországnak egy darabja itt járt az Úr felé haza,

ez itt a régi Magyarország túlvilági bejárata,

mely már az évszázadok ólomcsizmája alatt berogyott,

de kiáltok helyette én s kiált helyettem a homok.

Gondoltad-é Itáliában, midőn futott veled a Lél,

hogy a vér az Isten követje, egyedül Istené a vér?

Ettől lett pünkösd hajnalán a tizenkét apostol részeg

és támadtak János előtt véres mennyei jelenések…

Gondoltad-é, midőn vitt a gőz apokaliptikus lova

s ott állt melletted mint egy bálvány Róma feltámadt démona;

gondoltad-é, midőn a vak Történelem rádtérdepelt:

kilencmillió ember vérét milyen kannákba mérted el?

(1936. ápr. 3. )

*) A verset Gulyás Pál akkor írta, mikor Gömbös Gyula miniszterelnök Rómában járt szövetséget kötni Mussolinivel. Álljon itt, mint annak bizonyítéka, hogy a magyar költőben – ebben a visszafojtott lélegzetű korban is – épen élt a nemzeti életösztöne.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Oláh Gábor*: A kis tavat szél borzolja

Zendül a szél a csöndes kis tavon

Lótusz zöld kötőcskéi ringanak.

Hajlong a nád, tán néma fájdalom

Nyilát röpíti rá a szél, a Nap.

Hajlong a nád, hajbókol a szeleknek,

E vágtató vad lovú vak csapatnak,

De a parton virágbimbók nevetnek,

S döngő méhek még hűs mézet aratnak.

Augusztus édes üvegtiszta napja

A borzongó vizen átkorcsolyáz;

Pici gyémántos rezgőkkel kirakja,

Rezg a fodor, megrázza néma láz.

Balladákat dalol a szél dorombja,

Tragikus ritmust reng hozzá a nád.

Ott messze sír, a szomorúfűzfa lombja,

Vízre hajló bús lánynak mondanád.

De barna vadkacsák kecses hajója

Úszik a rengő fodros színvizen,

Gyémánt cseppekben hull a tó le róla,

Valami nagy hírt, tán titkot viszen.

Talán az Ősz üzen, a messze vándor,

A hazájából száműzött király,

Hogy visszajön. Keleten érte lángol

a Nap fárosza, hogy ránézni fáj.

Lelkem tavát is hűs szellő sodorja,

Ringatja fejét sok bíbor virág.

Partját övezi rózsák gömb-bokorja,

Hegyes rácsként beszegi vízi nád.

Halványkék s hófehér madarak ússzák,

Ködből előtörő hangulatok.

Utánuk a vont vonal: szomorúság,

Sötét palástján hulló gyöngy ragyog.

Mitől borzongsz előre, őszi lelkem?

Tán balsejtelmek fuvalomja int,

Hogy jön valaki messze s erre serken

Rémületem, fölverve lomha kínt?

Tán a halálnak gyászsötét fogatja

Dübörg már a határon s azt hozod

Hírül, hogy bús valóm méltón fogadja,

Bármily zsarnok is a nagy Átkozott.

Benézek a tó halványzöld vizébe,

Varázstükör: titkot ver vissza rám.

Kirezg mélyéből lelkem őszi képe,

Halottas arc, dúló csaták után.

Halottas arc, a múlás maszkja, néma

Voltában is beszédes vízi rém,

Megrebben lent hunyt szempillája néha,

És csonka váddal int bús jelt felém.

1937. augusztus

*) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gulyás Pál, a debreceni költő

1899. X. – 1944. V. 13.

- Írta: Kardos Pál –

Debrecennek nem egy költője van már. Nem egy olyan is, aki mindenképpen megérdemli a költő nevet. Mégis el merem mondani, hogy Gulyás Pál az igazi debreceni költő.

Bizonyos, hogy századunk elejéig, ha Debrecen költőjét emlegettük, Csokonait értettük rajta. De az is bizonyos, hogy Csokonai igazában nem Debrecen város költője akart lenni, hanem az egész országé, az egész magyar nemzeté. Az is lett. Pedig mindent a debreceni Kollégiumban tanult (még a méltatlan megaláztatást, a kiközösítés fájdalmát is.) S egy sort nem tudott leírni, ha nem debrecenies zamattal. – Mégis                     o r s z á g o s  költő. S nemcsak nagysága teszi azzá, hanem szándéka is.

A mi századunkban aztán egy új, nagy tehetség kezdi magának megszerezni a Debrecen költője nevét: Oláh Gábor. De jó darabig ő is csak azért, mert debreceni születés, s Debrecenben él. Itt él, de börtönnek érzi a várost, Kar utcai kis szobáját meg koporsónak. Ifjú korában, mint annyi kortársa, ő is szippantott Párizs parfümös levegőjéből,  a híg, nyugati éter után a vaskos, poros debreceni „ájer” meg-megköhögteti. Csak amikor bántják, üldözik itten, akkor jajdul fel szerelmes zokszóval: „Szeretlek, Debrecen!” De a debreceni nép lelkének hétlakatú titkát majd később, pályája második felében kezdi bontogatni „Deák György” meg „A táltosfiú” c. regényeiben. Azonban Oláh Gábor élete végéig a világirodalom vándora marad, aki Shakespeare-rel kél, Dante-val fekszik, Goethe-t, Ibsent, Eminescut fordítja.

Az első költőnk, aki debreceni voltát hivatásnak, elhivatottságnak érzi, mégiscsak Gulyás Pál. Pedig Gulyás Pál nagyon messziről jött. Messziről jött, noha ő is debreceni születés, a Kollégium nevelése. Sőt debreceni kollégiumi professzornak, a paraszti eredetű, eredeti fejű magyar nyelvtudósnak: dr. Gulyás Istvánnak a fia. Még az édesanyja, nemes Both Zsuzsánna sem származott messzebbről, mint a debrecenivel vetélkedő, másik kálvinista nagy Kollégiumnak, a sárospatakinak a tövéből. S maga a költő sem járt sokat távol Debrecentől, nem tudott hosszabban elszakadni tőle. Mégis nagyon messziről jött meg. Hogy miképp talált haza Debrecenbe, hogyan jutott el az általa hirdetett „debreceni gondolat”-ig s mi is voltaképp ez a gondolat: ezekre a kérdésekre szeretnék itt megfelelni:

„Most jöttem meg a Csendes Óceánról!

Láttam ezer polipot és korált,

Szememben a fároszok szeme lángolt,

Fülemben az Enyészet orgonált.”

Gyökössy Endre: Budapesti romok közt járok

Aki e szörnyű rontást kiagyalta,

pokollal tört a szenvedő magyarra,

Hát érje utol, bárhol bujdokol,

már itt a földön őt is a pokol.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Rettentő vihar után

Állunk… Nézünk… Kérdezzük, mi maradt?

Az életünk. S hazánkból egy darab.

Akkor induljunk. Szerszámot a kézbe:

Legyen mindenki a munka vitéze!

Legyen mindenki termő hite hőse,

Hogy a gyorslábú halált megelőzze!

Így nem esik ki szánkból a falat,

Csak így marad meg, ami megmaradt.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Mi lett belőlünk?

Édes! Dolgozhattunk harmincöt évig.

Azt hittük: gondunk lassan tovaszáll.

Mi lett belőlünk? szánakozva kérdik…

Két borzas, árva, bús öreg madár.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Nehéz úton

Ne sírj, édes öreg párom!

Nehéz az út? Megpróbálom.

Ez sincs, az sincs? Majd lesz holnap!

Nagy jég hamar el nem olvad.

Nagy tűz gyorsan el nem alszik,

Esztendőkig dúlt a harc itt…

Csak a kedvünk meg ne törjön,

Csak a hitünk tündököljön.

Az imádság és a munka

Fordít mindent mi javunkra.

Hidd el: nem nő már az árnyék.

Meglásd: az Úr mellénk áll még.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Baja Mihály: Édesanyám halálára (1944. okt. 8.)

Lombhullató ősz idején

Édesanyám meghalt szegény.

Imádságos drága lelke

Visszaszállott az egekbe.

Elhagyottan, koldus-árván

Ülök nyűttes betegágyán,

Kihűlt kezét szorítgatom,

Ébresztgetem, szólítgatom.

Édesanyám, ugy-e, látod

Ezt a nehéz árvaságot?

Ennyi gondban, ennyi bajban

Mért is hagytál egymagamban?

Olyan jó volt, olyan szép volt,

Napsugaras volt az égbolt,

Körülöttem jártál-keltél,

Öreg zsoltárt énekeltél.

Hogy hideggé vált az élet,

Te adtad a melegséget,

Én is adtam, amit adtam:

Örök adósod maradtam.

Tudom, eljött, itt az óra,

Készültem a búcsúzóra,

Mégis nehéz búcsút venni,

A koporsód után menni.

De már ezt ő mind nem hallja,

Magzatának könnye, jajja

El nem űzi azt az álmot,

Mit a halál rábocsátott.

Édesanyám, Isten  hozzád!

Lehanyatlott kezed, orcád

Megcsókolni lehajoltam:

Köszönöm, hogy fiad voltam.

Egyedüli néma gyászban

Mikor a szemét lezártam:

Lement a nap, hullott rája

A halál vak éjszakája.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Isten terve

Bűneidet, magyar tépd szét,

az Istennek köss jó békét!

Érted is hull Fia vére,

bízd magad az Ő szívére.

Ne sóhajtozz sokat sírva,

ne készülj a sötét sírba;

régi ruhád gyorsan vesd le,

indulj el az új életre!

Kapj kapára, kapj kaszára,

Szoktasd a szád imádságra;

az égből az áldás rád száll

és nem maradsz gyenge nádszál.

Bűneid rakd ravatalra,

sok, de az Úr nem sokallja,

sok, de tízszer, százszor így tett:

megbocsátja most is mindet.

Terve van az Úrnak veled!

Hívd csak, magyar, megismered.

Harcod így jut el jobb végre,

békéd így lesz igaz béke.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Imádkozzunk

Bűneinkért összetörtél, Miurunk,

kínjaink közt imádkozni se tudunk,

pedig nincsen senki másnál kegyelem…

Te adod meg békém, párnám, kenyerem.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Oláh Gábor: Jegenyefa

„Jegenyefa tetejében

Ül egy holló feketében.

Gyászruhája engem illet,

Mert a rózsám már nem szeret.”

Mint egy lombokba dermedt rakéta,

Mely zölden is suhog az ég felé;

Mint gyújtatlan nagy gyertya, melybe néha

Lángot lop egy kéz – tán az Istené;

Mint egy szívből szakadt merész kiáltás,

Mely számon kérni az egekbe tör;

Mint egy gárdista tiszt, ha jő a váltás.

Arcát, fejét tisztelgőn veti föl;

Magyar kapuk félfáján őrnek álló

Kemény legény, dacos és hallgatag;

Kinek sóhaját majd az égbe váltó

Sötét szellemek népe hallja csak;

Szent fába bűvölt pogány alirumna,

Ki bűvös igét félhangon susog;

Nem alszik soha, mert ha elaludna:

Tűzzel perzselik föl vad máguszok;

A magyar föld panaszát jajgató bús

Mondatnak fölkiáltó nagy jele,

Kinek magvát valami béna koldus

Vándorlás közben itt hullatta le;

Költői téma, kép; örök Természet

Színpadán díszlet, frappáns és tömör,

Belőle alkonyatkor (hogyha nézed)

Halavány lila ködgomoly ömöl;

Kóbori hollók fekete csillagnak

Szállank le rá; Dantei gyászba foly

Alattuk a táj, néha kivillognak

Levelei, mint bánatból mosoly;

A fölfelé törés örök, beszédes

Szimbóluma, ha madár szállja meg:

Mind fölfelé tör rajta, mert ha kérdez:

Hová? – az ága fölfelé remeg.

Ha költők árnyát nézem a magyar fa

Rengetegében,  e z   magam vagyok;

Egyenes, büszke, szárnyaló; ha rajta

Harmat csillan: az  é n  könnyem ragyog.

- (Arany: hatalmas tölgy bús rengetegben;

Vörösmarty: a holdban tört fenyő;

Petőfi: fűz s akác, suhogva rebben

Át rajta pillangó és zord idő.

Ady: fekete-zöld hárs, fürtvirága

Oly kábító bús illatot ködöz;

Tóth Árpád: szomorúfűz boltos ága,

A Tisza foly alatta; vérvörös

Iharba gyúl a Vajda lángja ottan,

A vaáli erdőn, a vad iharosban…)

Szeretlek, magyar ciprus, égbe lobbant

Jegenyefám, te szóló némaság;

Te Szent László, testtel kiválva: ropant

Magános alakod magasba vág.

Ritka, mint a nemes faj. Alacsonyka

Tömegből kisurranó torony.

Még csúcsod ég, nap bíborába vonva,

Mikor derekad már éjtől korom.

- 1940. július -

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Oláh Gábor: Sétáló halottak

December, Tompa, szürke alkonyatban

Barangolok a város omlatag

Ködében.

Már az idő ma-gátján áthaladtam;

Lábam alá hervatag múlt napok

Csak omlanak.

A görgő lég-buroknak

Avar-ködébe léptem.

Fejem fölött mély csillagok forognak.

Egy holt barátom képe halovány

Hold-arccal rémlett a hullt nap nyomán:

eméke villogott agyam lidérci

Lápján. Nem tudtam előre kiférni.

Egyszer csak ott jön a halk rém velem.

Beszélünk, évek régi gyöngyeit

Hullatva. Szavamat úgy tördelem,

Mintha meghalt barátom álmatag

Duruzsolását kísérném a terc

Hangvonalával. Néha rám kacag.

Nem szólok rá. „Mit hallgatsz? Nem felelsz?”

De. Lelkem halkan kondul a szavára,

De sejtelemben nem foghatja fel,

Mert csont-halott, lehullott rég az álla

Köpcös termete még tömör anyag

Hatásával dübög velem előre;

De porszem részecskéi hullanak,

Fúja az északi szél felezője.

Megyünk. Az árnyékomnak érezem;

Bár néha vállához téved kezem;

Megveregetném, de csak levegőbe

Paskolok. Ráz a hideg szele tőle.

Megyünk. Bejárjuk múlt időnk beszédes

Kis utcáit. Kísérnek bús kutyák.

Egy-egy kihajló szárazág letépdes

Rólunk minden deret. Az ifjúság

Aszott fakó levelei csörögnek

Utánunk. Tűnt nótát dúdol a szél.

Feljajló

 szava hallik tompa rögnek.

Az árnyék is beszél.

A sárga hold hömpölygő gömbje lassan

Gördül föl az ég szürke kaptatóján.

Az isten kuglizik tán… Mély magasban

Égtengerben így úszik méla bólyám,

A nagy világhajók jöttére várva.

Hogy vagy Pista? – fordulok a halotthoz.

Rám néz, nevet. Jól! Nem rekeszt kaszárnya

Rideg öble; minden nap új napot hoz;

Kiülök életem piros falára,

Úgy nézek hátra, úgy nézek előre;

Elöl, hátul rossz sorsom temetője.

Megyünk vidáman, de hallgatagon.

Szívem riadt verését hallgatom:

Hova megyünk? – szeretném kérdeni.

De hátha nem felel rá. Isteni

Csend ül üveghegyként a tájon.

Elzsibbadt létem, hogy a kín ne fájjon.

Halott barátom biztosan vezet,

Toronyiránt, nem mint a légbe szálló

Sérült repülőgép: a kopott emlékezet.

Megyünk, megyünk. Már lassanelmaradnak

A szürke évek, az arany napok.

Ránk nyúlik árnya omladó falaknak,

Sok sírkő, sírkereszt ragyog

Kiállított őrként, ezer, körültem.

Úristen, hova jöttem én? – Kövülten

Megáll meleg szívem piros patakja,

Lábam gyökeret ver. Hajam fehér.

Halott barátom rám nevet; kacagja

Dermedt vidorságom. „Remegsz? Ne félj.

Megérkeztünk pompás kis palotámba.

A neve: Sír. Sötétes hidegében

Oly jó pihenni. Jöjj. Az ajtaját kitépem –

Nézd, szentjános-bogár ragyog: az éjben

Zölden aranyló tündér szikralámpa.”

Átölelt. Jeges vak félelem –

Zuhantunk. Örök szédület hajója

Futott velem.

- 1939. december -

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Oláh Gábor: A Nyulas pusztán

Csöndes nyári eső szitál álmatagon,

Begyűrném, ha volna karimás kalapom,

De csak így hajdonfőtt, jó városi módra

megyek, esernyőmnek nyelébe fogózva.

Itt a Nyulas puszta, itt hallgat előttem,

Csak lelke lobog rám tűnődve időtlen.

Hamuszín fátyolba burkolja magát, ha

Örök szeretőjét, a Napot se látja.

Milyen csönd. Világűr csöndje szakad itt rám.

Egy-egy messzi szekér zörög bele ritkán.

Madara nincs. Távol két gulya legelget,

Olyan, mint a földre leszállt fehér felleg.

Hosszú, széles árok, mocsarak teknője,

Húzódik bodzával, fűvel telenőve.

holott vizesárok, kimúlt ez, úgy látom,

Egy pár görbe fűzfa állong őrt a gáton.

Mellette keményen kitartó vonalban

Telefondrót, póznák sűrűsödő rajban;

Itt villan a villám hírnek villanatja,

A néma póznákat csöndesen zúgatja.

Balra nagy zöld mező négyszögre kiszabva,

Terített asztal ez számanincsen napra.

Sarkában a tanya cserepes tetővel,

Előtte szőnyegül a selyemfű zöldell.

Fehér tyúk szaladgál az esős mezőben,

Az eltűnt táborból idehagyott őrszem;

Most hogy árnyékát sem látja: riadozva

Kiabál, bár héja sem köröz orozva.

Messze, messze délen tömör lombos fákkal

Beszegett a határ, nem is látni átal.

Piros, fehér pettyek ütnek ki belőle,

pici házak, gondok, bajok temetője.

Tizenegy gyárkémény feszül a határon,

Amott itató kút, gémes kettő-három.

Nagy zöld lombok alatt, fákkal közrekapva

Új iskola vár a szeptemberi napra.

Nagy Sándor tábornok halma rám sötétlik,

Tompa obeliszkje néz a pusztán végig;

Álmodik az ember hajdani csatákat,

Amott ágyús szekér – nem, egy vonat vágtat.

Vonat csúszik lassan ki a Hortobágyra,

Unalom vonata, alszik aki látja.

Szürke-barna füstje, mely földig aláfoly,

Húzódik utána, mint özvegyi fátyol.

Keletre komoran a Nagyerdő hallgat,

Ismerek ott minden lombot, minden gallyat.

Szebbik életemnek regényes tanyája,

Képzeletem most is andalogva járja.

De testem a pusztán át ballag előre,

hova csal, hova visz suhogó szellője?

Egy keresztút vág át nyugat iránt rajta,

Öt kis lány halad ott, fél-falusi fajta.

Hogy virít piros, kék, sárga kis ruhájuk,

Pedig a gyémánt Nap nem is tűz le rájuk.

Hamuszín ködfátyol takarja be lágyan –

Mintha csk utánuk vonna, vinne vágyam.

Menjetekkis lányok előre, előre,

Ti vagytok a puszták álomba vivője.

A szitáló eső halvány álomfátyol,

Alatta öröm ring s esteli bú gyászol.

(Fényképszerű fölvétel Debrecen nyugati határáról. 1938. július)

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.