Kosztolányi Dezső: Édes Anna – Miért öl a lány, akit Édes Annának hívnak?

I.       Kosztolányi helye a Nyugat nemzedékében

II.

a)      A regény címe

b)      A cselekmény

c)      Szereplők – a lélekábrázolás alanyai

III.    Összegzés

A Nyugat első, nagy nemzedékének, a századelő művészi átalakulásának képviselője Kosztolányi Dezső. Kortársai – Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula – közül elsősorban rendkívüli tehetségének virtuóz eleganciájával tűnt ki.

A politikától óvakodó író nem hitt a művészet társadalmi szerepében, mozgósító erejében. A proletárdiktatúra bukása és a Horthy korszak egy új rendszerváltást eredményezett. A társadalmi változások pedig színvallásra kényszerítik az embereket, így őt is.

Ebben a korban élt és alkotott Kosztolányi. Műveiben nem hangsúlyozta túl a politikát. Tudatos író volt, aki felfedezte, hogy a politika nem válna regényei előnyére.

Az 1920-as években felerősödött érdeklődése a freudi mélylélektan, a tudat alatti ismeretek iránt., Megérezte, hogy ennek tanulságai elsősorban a történéses művekben hasznosíthatók.

Kosztolányi az elbeszélő prózához fordult. Rövid epikus szövegeket kezdettől fogva írt, most azonban nagyobb vállalkozásba fogott. Sorra jelentek meg regényei: Néró, a véres költő, Pacsirta, Aranysárkány, majd 1926-ban az Édes Anna.

A cím egy szép női név. A pozitív tartalmú édes melléknév vezetéknévvé válik a Kosztolányi által legszebbnek tartott női keresztnév mellett.

Realista környezet- és jellemrajz Balzac Goriot apó című regényében

I.

a)      Balzac Párizsa

b)      A regény előzménye

II.

a)      Helyszínek

b)      Rastignac alakja

c)      A nyomor és a gazdagság

d)      Goriot alakja

e)      Vautrin

f)       A nővérek

III.

a)      A tabló

b)      Összegzés

A francia realizmus legnagyobb alakja Honoré de Balzac, aki a francia társadalom teljes ábrázolását tűzte ki célul maga elé. 40 kötetes regényfolyama, az Emberi színjáték meg is valósította ezt a célját, hiszen nemcsak alapjaiban, de mozgásában is bemutatja a kor csoportjait, rétegeit. Az író élete végéig anyagi gondokkal küszködött: nem véletlen, hogy regényhőseinek egyik legfőbb „mozgatója” a pénz.

Egyik legismertebb regénye, a Goriot apó is egy karrier-regény, ami a pénz útját követi nyomon, azt bizonyítja, hogy meggazdagodni csakis mások kárára lehet. Balzac kora egész Franciaországát bemutatja művében. Az 1830-as júliusi forradalom után a pénzügyi arisztokrácia jutott hatalomra. A kor Párizsáról így írt Heine egy újságcikkben: „Párizsban minden csendes, mint egy behavazott téli éjszaka. Csak a kamatok csepegnek állandóan, s hozzácsapódnak az egyre növekvő tőkéhez; szinte hallatszik, amint nőttön-nő a gazdagok gazdasága. S közben felcsuklik a szegénység zokogása. Olykor megcsörren valami, mintha egy kést élesítenének.”

A polgári társadalom erkölcseit, pénzügyi szövevényeit, vagyoni mesterkedéseit Balzac olyan realitással mutatja be regényeiben, hogy Engels így nyilatkozott róla: „Többet tanultam tőle, mint a kor valamennyi hivatásos történészétől, közgazdászától és statisztikusától együttvéve.”

A regény előzménye az író noteszának feljegyzése, amely azt tartalmazza: „Egy derék ember, akinek 600 frank évjáradéka van, polgári penzióban él. Lányai tették tönkre, akiket 50-50 ezer frankos évjáradékkal adott férjhez. Úgy halt meg, mint egy kutya.” Ez a dokumentum kel életre a regényben. A cselekmény 1819-ben kezdődik. Ekkor Goriot úr már szegény, és lányai szipolyozása miatt egyre inkább elszegényedik.

Realizmus, pozitivizmus, naturalizmus, szecesszió

A 19. században a romantika mellett a másik uralkodó stílus a realizmus, amelynek lényege társadalmi, történelmi és ideológiai gyökerekben van. A század a nagy francia polgári forradalom és a napóleoni háborúk jegyében indult. A Szent Szövetség győzelme utat nyitott a liberális eszmék gyors fejlődésének. Az 1830-as évektől forradalmak, nemzeti felkelések rendítették meg Európa feudális, monarchikus hatalmait. A legfejlettebb országokban megszilárdult a polgári rend. Az 1871-es párizsi kommün pedig már egy új társadalmi osztály, a munkásosztály történelmi súlyát jelezte.

A polgárság társadalmi „hatalomátvétele” megtörtént a kultúrában is: a művészet közüggyé, az irodalom természetes „szükségletté” vált. A művész kényszerhelyzetbe került: művészetével vagy kiszolgálja a polgárt, vagy hátat fordítva az általános közízlésnek „kivonul a világból”. A művészet nagy lázadói a szimbolisták, a kivonulások már tudatos. Jelszavuk: a l’art pour l’art – művészet a művészetért. A tökéletes és tiszta művészet vált eszményükké. A művészet öncélúságát, önelvűségét vallották.

A realista irányzat forrása a csalódás, az illúzióvesztés: a felvilágosodás emberboldogító, nagy szent eszméit megtagadó polgári-kapitalista társadalomból való keserű kiábrándulás.

A realista írók szembefordulnak saját korukkal, az a törekvésük, hogy a valóságot minél hitelesebben ábrázolják. A realista író nem azt írja, amit várnak tőle, hanem arról r, amit tapasztal: a valóságról, az igazságról és igazságtalanságról, a társadalmi ellentétekről, a problémákról. A realista írók nem fordulnak el a világtól, hanem arra törekszenek, hogy minél szélesebb körűen, minél több jellemző részletet is feltárva mutassák be a világot. A környezetrajz mellett meghatározó a lélekrajz is. Tipikus konfliktusokat, helyzeteket, alakokat mutatnak be. Célkitűzéseik megvalósítására elsősorban az epika – a regény és az elbeszélés – alkalmas. Stilárisan a tárgyilagosság, a higgadtság, a részletező előadásmód jellemzi, ellentéte a romantikus emelkedettségnek. A realista alkotók jelentős része azonban nem független a romantikától, s ez fordítva is így van.

A realizmus lényege: a társadalom ábrázolása, társadalmi problémák megjelenítése, az emberi bajok lélektani igényű és pontosságú leírása, a társadalmi és egyéni körülmények erkölcsi kérdéseinek feltárása, a valóság minél hitelesebb bemutatása A realista író megfelel a polgári igényeknek: ábrázolja a világot, de feltárja a hibákat is, miközben bírál, ítélkezik. A realista írók egyik kedvelt műfaja a karrierregény: ami azt mutatja be, hogy egy alacsony sorból hogyan emelkedik egyre feljebb a társadalmi ranglétrán a hős, milyen próbatételeken megy keresztül. Az egész társadalmat küzdőtérnek látja.

Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak

I.

a)      A Tót atyafiak sikere

b)      Mikszáth az új ábrázolásmód megteremtője

II.      A négy novella

III.    Összegzés

Ha irodalomtörténeti megközelítésből elemezzük Mikszáth írói munkásságát, láthatjuk, hogy a Jókai-hagyomány folytatója, de ő már kiszűri a romantikus elemeket, s azt írja le, ami van és ahogy van. Legértékesebb alkotásai a kisepikai írások. Ezek középpontjában egy-egy anekdota áll, melyek füzére alkotja azokat a novellásköteteket, amik Mikszáthot egyszerre oly híressé tették.

Elbeszéléseit a romantikus motívumok, a népköltészeti hatás, a balladás jelleg és az azzal rokon drámaiság jellemzi.

Az 1881-ben megjelenő Tót atyafiak Mikszáth első sikerkönyve.

A Tót atyafiak négy közepes hosszúságú történetet foglal magába. Hősei a civilizációtól elzárt, magányos, hegyi emberek, akiknek sokkal fontosabbak emberi kapcsolataiknál állataik, ami bizonyos szempontból érthető is, hiszen a hegyek között csak az állatok jelentették számukra a megélhetés lehetőségét és a mindennapos kapcsolat révén olyan bensőséges közelségbe kerültek velük, ami meghatározta az emberek tudatvilágát is. Ezt a táj bezártsága, egyhangúsága, zordsága még jobban felerősítette bennük. Az emberi kapcsolatokat itt a másikra való ráutaltság viszonya alapozta meg. A magányosság érzete minden emberi viszonyra rányomta bélyegét.

Mikszáth nem kívülállóként mondja el ezeket a történeteket, hanem mintegy mesemondó, ugyanis így sokkal természetesebben tudja ábrázolni ezt a sejtelmes világot, amelyben fontos szerepet kap a emberen kívül a természet, illetve az ember és a természet kapcsolata. Ezek a történetek nem idilliek, mindenhol ott rejlik az a nyugtalanító tragédia, amelyet ez a természeti és társadalmi közeg felerősít. A hegyi emberek lojálisak uraikkal szemben, nincsen bennük lázongó dac, a békés megelégedést azonban mindig megzavarja valami, amiből aztán a cselekmény kerekedik.

A kötet első novellája Az arany-kisasszony, lassan indul, hogy aztán mind gyorsabb ütemű elbeszéléssé váljon, s végül egyszerűen megszakadjon. A szöveg „görbe ország” legpazarabb városába, Selmecbányára viszi el az olvasót, ahol a gyermek-Mikszth a tanulmányait folytatta. Innen származnak az élményei is. Furcsa vidék ez: a barátnők a kertjükből kiabálnak át egymásnak, mert ha meg akarják látogatni egymást, a hegyoldalakon át hosszú lenne az út, sokat kellene gyalogolni .Az egykori bányavároska egy völgykatlanban épült, s a házak lépcsőzetesen emelkednek egymás fölé. Ez a szokatlan tér a színhelye annak a történetnek, ahol Csemez Krisztina apja csak azt a legényt fogadja el vőnek, aki a lánya súlyának megfelelő mennyiségű arannyal fizet érte. Mirkovszki Miklós vállalkozik a feladatra. Amerikába utazik, hogy aranyat ásson. Az idő elteltével a lány fonnyadozik a bánattól, az apa meghal, de a fiút senki nem tudja értesíteni, mert nem tudják a címét. Történetük legendává merevedik, mint az elérhetetlen külvilág.

Arcképek Mikszáth világából – Asszonyok

I.       Az asszonyok jellemzői

II.

a)      Bede Erzsi

b)      Vér Klára

c)      Péri lányok

d)      Tímár Zsófi

e)      Bélyi Veronika

f)       Tót Mari

III.    Mikszáth és a női lélek

Mikszáth Kálmán műveiben fontos szerepet kaptak a nők, talán azért, mert a női lélek érzékenységének bemutatásával társadalombírálatára az olvasók jobban odafigyeltek. Ezek az asszonyok leginkább szépek, naivak, tiszták a szó erkölcsi értelmében is, de természetesen akadnak kivételek.

Mikszáth írásaiban élet megfigyelőképességével lenyűgöző hatást tud gyakorolni az olvasóra. Jellemábrázolásában még kissé romantikusan egyoldalú.

A Bede Anna tartozása című írásában ábrázolt lány, Bede Erzsi ellentétben áll a környezetével, a ködös, hideg idővel, a teremben ülő bírákkal. Amikor belép, még nem tudjuk, ki ő, csak azt érezzük, hogy fiatal. „üde légáramlat surrant be vele”. Megjelenése nőies, bár mint maga az író is említi, a szigorú hivatalnokok ezt addig a pillanatig nem veszik észre, amíg meg nem szólal. „Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat.” Gyászol, fekete kendőt hord, de még így is szép. Mikszáth egy fehér liliomhoz hasonlítja. Még az elnök is elérzékenyül, de „a törvény, törvény”, el kell ítélnie Bede Annát. Az olvasók, csakúgy, mint a bírák, a történet végén tudják meg az igazságot: az Annának hitt lány Erzsi, Anna húga. Anna pár napja meghalt, s ez a vallásos lány úgy gondolta, hogy nővére csak akkor fog nyugalmat találni a túlvilágon, ha ő letölti a fél év fogházi büntetést. A szigorú, fáradt emberek meglepődnek, de egyben meg is nyugodnak. Erzsit felmentik a büntetés alól: „Odafönt másképp tudódott ki az igazság.” A végén úgy tűnik, mint a lány pontosan ezt akarta volna hallani, bízott a nővére ártatlanságában.

Mikszáth nőalakjainak tisztasága alól kivétel Vér Klára, akit A bágyi csoda című elbeszélésben ismerhetünk meg először.  Férje, a molnár, katonáskodik, nincsen otthon. Ez nem is lenne baj, mert Klára megígérte neki,  hogy hű marad hozzá: „Előbb olyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.” A baj ott kezdődött, hogy nem tudtak őrölni, mert nem volt elég víz, ami megmozgassa a kereket. A malom előtt várt a sok ember, így Gélyi János is. A népi hiedelem is helyet kapott ebben a történetben: „ámbátor a molnárnéért magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj…”. Már az emberek azt sem  nézték jó szemmel, ahogyan teregetett Klári, viselkedése kihívó és ingerlő volt. Gélyi János meg is próbált közelebb kerülni a molnár szép feleségéhez, aki eleinte tiltakozott, nem engedett Jánosnak. A történet végén balladai sejtelmesség veszi körül őket, de az olvasók pontosan tudják, hogy Klári megszegte férjének tett esküjét, hiszen már „fölfelé folyik a bágyi patak!”

Vajda János: Húsz év múlva és Harminc év után című versének összehasonlítása

I.

a)      Vajda János „híd” szerepe

b)      A szerelem ihletője

II.

a)      A Húsz év múlva című vers

b)      A Harminc év után című vers

c)      Az új nőtípus, az újfajta szerelem

III.    Gina és Vajda sorsa

Vajda János egyénisége rendkívül ellentmondásos volt. Életműve a modern magyar lírát, a Nyugat nagy korszakát készítette elő. Előfutár, az első magyar költő, akinél az álom, az éjszaka, az erdei magány, a belső látomások a kézzelfogható valóság fölé nőttek. Költészete a magyar szimbolista és impresszionista líra irányába mutat. Vajda János (1827-1897) a „híd” szerepét tölti be tehát Petőfi és Ady Endre művészete között.

Vajda költészetének „legjobb” és legszebb darabjai a Dina-szerelem élményének hatására születtek.

Az 1850-es évek közepe táján ismerhette meg élete nagy szerelmét, Kratochwill Georginát, akit verseiben Ginának nevez. A költő életében ez az esemény olyan mély nyomot hagyott, hogy e szerelmet, mely viszonzatlan maradt, sohasem heverte ki. Igazi, mély emberi és szerelmi kapcsolatot ezután már senkivel nem tudott kialakítani.

Vajda legismertebb költeménye a Húsz év múlva (1876) című vers.

A vers keretét a Mont Blanc-hasonlat adja. Ez Vajda korának elég közismert allegóriája. A szokványos kép azonban itt szimbólummá válik. Kiegészül a „csillagmiriád” metaforikus-szimbolikus költői kifejezéssel.

A kezdő és a befejező kép ugyanaz: „Montblanc csúcsa”, „Montblanc örök hava” – ez zárttá teszi a verset.

A 16 soros költemény két szerkezeti egységre bontható – a 8. sor után kezdődő részt a „De” kötőszó vezeti be.

Az ember tragédiája – a drámai költemény műfaji sajátosságai

I.

a)      Madách Imre

b)      Társadalmi háttér

II.

a)      A mű megértésének feltételei

b)      A műfaj

c)      Szerkezeti felépítés

d)      A dráma eszméi

e)      Ádám és Lucifer

f)       A legnagyobb kérdés

g)      Éva alakja

III.    Összegzés

Madách Imre 1860. március 26-án fejezte be Az ember tragédiája című drámai költeményét. Műve szokatlannak számított a kortársak körében, mert ekkoriban a nemzeti sorskérdések megválaszolását tekintették az írók, költők fő feladatuknak. Magyarország történelmében fordulópont volt ez az időszak, egy korszak zárult le, az önkényuralom korszaka.

A bizakodás ideje volt ez a nép számára, de egyúttal felszakadtak a régi sebek is. Madáchnak, mint egyénnek is nehéz időszak volt ez. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc elbukott, fel kellett dolgoznia családi problémáit, hiszen családját brutálisan meggyilkolták, őt magát bebörtönözték, házassága válságba jutott, kiábrándult az idealizált női képből. A természettudomány új elveiben és az új történelmi szerepben való kételkedés vezette a költőt arra a felismerésre, hogy a korabeli filozófiai irányzatok felé forduljon.

Ebben a történelmi- és társadalmi közegben Madách műve egyéni volt, mert a Tragédia egyetemes, filozófiai mélység kérdések megválaszolását kísérli meg: mi az uralkodó eszmék sorsa és szerepe az ember és az emberiség történetében, van-e értelme, célja az emberi létnek, van-e fejlődés az emberiség történetében, léteznek-e egyértelmű válaszok.

Nehéz megérteni a művet, mert komoly történelmi, természettudományos és filozófiai ismereteket feltételez. A dráma költemény azonban nemcsak tartalmilag, hanem mint műfaj is érdekes, színes. Költőien megfogalmazott eszméket, gondolatokat tartalmazó mű, amelyben a színház megszokott követelményei: ember és világ reális ábrázolása, eltörpülnek az eszmék kifejtése mellett. Madách az „örök” embert ábrázolja, kiemelve őt a történelem és a társadalom kereteiből. Mitikus lények, angyalok és szellemek is szerepelnek a műben, de valójában ezek egy-egy eszme megszemélyesítői.

Romantikus műfajról lévén szó, a lírai és a drámai elemek keveredése figyelhető meg. Az európai romantikusok művein nevelkedett Madách műfaji megjelölésként a lírai dráma elnevezést használta. Ebben a szókapcsolatban a „lírai” jelző határozza meg az uralkodó minőséget, mivel a párbeszédes jelenetsorok lírai hangneműek. Az események is a lírai helyzetből tevődnek össze belső történéssé, a lírai énben lejátszódó folyamatnak, az elmélkedésnek vannak alárendelve.

A Tragédia nem felvonásokra, hanem színekre tagolódik. A mű 15 színből áll, ezen belül még keretszín: az 1. szín a Mennyország, a 2. szín A Paradicsom, a 3. és 15. szín A paradicsomon kívüli. Ezek bibliai keretszínek.

Váradi Antal: Első látogatásom Jókainál

- Emlékeimből –

Alighogy feljöttem Pestre, első és legmelegebb kívánságom volt látni Jókait. Az ő költői vénájának emlőin nőttünk fel mi fiatalok, a Fehér Rózsa, a Magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Török világ Magyarországon voltak vezetőink a költészet országában. Azok termékenyítették meg fantáziánkat, s aki valami szépet gondolt és írt, mind abban a szent hitben írta és gondolta, hogy ő most a Jókai szent nyomdokain halad. Látnom kellett azt az embert, a költészet forrását, a Petőfi barátját, azt a nagy poétát, aki már akkor az ország jótevője volt. Ő vigasztalta az ötvenes évek búsuló magyarságát, ő élesztette reményünket, ő öntött új hitet belénk. Látnom kellett a prófétát.

Első kísérletem e nemben balul ütött ki. Elgyalogoltam a Stáció utca végére, ahol az ő kúriája állott. Hosszú földszintes sárga ház, a Kálvária tér szomszédsásában. Milyen más volt akkor Pest, mint ma?!

Se villanyos, se lóvasút… Mindössze a Ludovieumtól az osztrák államvasútig – (ma nyugati pályaudvar) – zökögött egy csilingelő lovakkal vontatott szekér. Később aztán elterjedt a Városligetig. Eladdig a Harmincad utcától vagy a Két pisztolytól zörögtek kifelé a Király utcán a tízüléses omnibuszok. Keserves alkalmatosságok valának. Igaz, hogy jobb híjában erre voltunk szorulva – sőt Deák Ferenc nem egyszer ült bennük, levegőre vágyakozván -, szemben ültem vele akárhányszor -, de azért csak silány alkalmatosság volt biz’ az omnibusz, melynek a kocsis-ülése mögé rozsdás pléh-lapra keresztben álló két pisztoly volt festve. Így a Jókai házához gyalog kellett kimennem. De hová ki nem gyalogoltam volna én, csakhogy Jókait lássam?

De nem láthattam. Bekukucskáltam a kapun – félig nyitva volt -, de azt mondták, hogy a tekintetes úr nincs otthon. Csak dél felé jön haza, ha jön, mert alkalmasint a városban van. Ott pedig neki sok volt a dolga, mert ha hetenkint egyszer nekidurálta magát a városnak, akkor nagy sort járt végig, az Athenaeumtól a Ráth Mór boltjáig, vagy valamelyik barátjához. Ilyen kirándulás nap volt a mai is, amelyen én Jókait kerestem. Visszaballagtam tehát hosszú orral. Elmentem azonban máskor is. Akkor szerencsésebb voltam. Tudniillik odaplántálván magamat a kapu mellé, lestem annak nyílását. Nyílott is, tágra, kétszárnyra és kigördült rajta a Jókai kocsija. Ment a Svábhegyre.

Szilárd János: Szüreten (Requiem)

Öreg bortól és fiatal vérétől nekihevült, hetyke legény volt Balázs a sallai lankások kései szüretén. Ott ült a hajlok ambitusán az öregek között, hallgatta a kortól megszürkült, pásztás szavakat, a gondot, mely felburjánzik az éveken, mint omló falakon a líceum üstöke s a tapasztalást, mely hullott az élet után szomjas lelkére, mint kiszikkadt földre a tavaszi zápor. Pohárban csillogott előtte a hegy opálosra őszült, agg bora, sűrűn emelgették a billikomot, erein végignyargalt a tűz és zabolátlan vérével a táncba ugrott mámor szilajon vágtatott, mint feltárult jövőjének titáni hódításai.

Az ambitus roskadozó árkádjain lilába öltözött szőlőlevelek melegedtek a betévedt napon, a diófa lombja hintázott az örök feledésbe, a mezőség felől ökörnyál úszott a Garam sóhaján és ők nekipirultan, csendes szavú tivornyában ülték a természet halotti torát. Édesapja, az öreg Dömötör bátya, akinek ötszáz kisholdján kívül egyetlen öröme volt az iskolázott, derék, nagy fia, pipaszár mellől szidta a kormányt, a szomszéd Galambos ráhümmögött. Nagyodi sógor felkönyökölve búsult s a hetven éves Lakos, mint nagy időket látott bölcse a vidéknek, azt mondta néha:

- Nono!... Lassan a testtel…

Balázs pedig a szavak, a környezet, a röppenő idő jelentőségén túl a húszas évek lendületének mámorba bukott világába tévedt. Vállain érezte a világegyetem összefutó gerendázatának mindeneket alátámasztó oszlopát, karjaiban a földkerekség keserű problémái között igazság szerint szétütő erőt, szívében a szerelmet, mely minden üdvöt a keblére ölel, megdőlt korlátokat, diadalba rivalgó ostromot, lemosolyogta a kicsinyességek kásáján rágódó öregek baját s mélyen a pohár fenekére nézve, erősen, öntelten a nótázó szüretelők lármája felé indult.

Szegedi István: Alkony, szerelem

Ne mondjátok, hogy máskor is volt alkonyat

és hogy a szerelem oly régi, mint a Föld,

de most lilás párával füröszti mégis arcomat,

az örök szerelem ma mégis új ruhákat ölt.

És úgy jön elibém, mint akit sose láttam

és ily csudálatosnak nem látta senki más;

szerelem! égi fénylés, örök szépség, hibátlan,

egy Napon túli nap szálltán langy alkonyi varázs!

Ne mondjátok, hogy máskor is volt alkonyat,

higyjétek el, hogy mégis csak új világot adtam,

ha, míg lilás párával füröszti most az arcomat,

felsír szerelmes szívem a zengő alkonyatban.

Forrás: Vasárnapi Ujság 68. évf. 4. sz. (1921. február 27.)

Sárközi György: Bordal

Nem csurran lelkem gyakorta gyatra borral;

Sötét szőlője lassan ér s édesedik,

De leve nemesebb mámorokra forral.

Borzong, ki issza, mint istenek serlegéből

Nektárt ha kóstol álmában a halandó

S Héphaistosként hull le képzelt egéből.

Szent részegségre bujtalak én, hogy égjél

Tiszta tüzekben s örökké vágyakozzál

Lakni e hamvadhatatlan fényességnél.

Ki ifjú vagy még s istent kívánó kedvben

Illeszted ajkaid újízű poharakhoz,

Tudd, hogy isteni vért iszol e nedvben.

Ürítsd a kancsót s szent kábulatba omló

Lelkeddel öleld forrón át az enyémet:

Kívánom, légy te is hozzám hasonló.

Forrás: Vasárnapi Ujság 68. évf. 4. sz. (1921. február 27.)

Rabindranath Tagore: A „Kertész”-ciklusból

I.

Sárga madarak énekelnek a fákon

Szomszédunknak egyik fáján sárga madár énekelget,

S dalát hallván, táncra perdül a szívem e zene mellett.

Abban a galuban élek, melyen neki van lakása,

És ez a mi örömünknek éppen egyik kútforrása.

Van két kedvenc báránykája, üde s bohó, mint két gyermek,

Felkeresik kertünk árnyát és naphosszat ott legelnek.

Árpaföldünkön is járnak, de én nem vagyok goromba,

Odafutok és felkapom mindakettőt a karomba!

A falu neve Khanjana,

A folyónak neve Anjana,

Az én nevem’ mindenki tudja,

Az ő neve meg Ranjana.

Nincs közöttünk gátnak semmi, mi szerelmünk útját állja,

Csak a hullámzó vetésnek egyetlen egy keskeny sávja.

Kertjük mellett a mi kertünk, benne fák közt áll a méhes,

Kertjükbe már méheinknek raja, hogyha mézre éhes

És a folyam, mely fürödni mindkettőnket sokszor látott,

Hzunk tájáról hoz nékem partról belehullt virágot,

S a szárított kusm-virág, mit kosárszámra szoktunk venni,

Ott termett, ott virágzott az ő földjükön valamennyi.

A falu neve Khanjana,

A folyónk neve Anjana,

Az én nevem’ mindenki tudja,

Az ő neve meg Ranjana.

Az az út, mely a házunktól kiindul és elvész távol,

Tavaszonként illatos a mangovirág illatától;

Mikor a mi kék lenföldünk merő virágtenger végig,

Sarló alá ugyanakkor az ő kenderük is érik;

Az a csillag, mely ott ragyog házuk felett minden este,

Fényével a házunk táját eddig mindig felkereste,

S az erőtől, melynek vize kertjüknek földjébe mélyed,

A mi kadamligetünk is felüdül és újraéled.

A falu neve Khanjana,

A folyónk neve Anjana,

Az én nevem’ mindenki tudja,

Az ő neve meg Ranjana.

II.

Álom ködösvényén…

Álom ködösvényén járva, újból vele álltam szemben,

Aki egykor kedvesem volt egy korábbi életemben.

Elhagyatott útnak szélén esthomályban állt a háza,

A galambdúc népe csendben, s rúdján aludt már a páva.

Égő lámpa volt kezében, azt a küszöbre letette,

S bánatos szemének égő tekintetét rámvetette.

Száll felém a néma kérdés – nem hallhatom, csupán látom -:

„Amióta elszakadtunk, mi a sorsod, mondd, barátom?”

Megkísérlem választ adni – mindhiába! melyen ketten

Egykor megértettük egymást, azt a nyelvet elfeledtem!

És hiába álltam némán, egyre-másra csak töprengve,

Sem a neve, sem a nevem nem jutott már az eszembe.

Jobb kezét nyújtotta némán, könny ragyogott két szemében,

Szótlanul és önfeledten álltunk ketten kéz a kézben –

Lámpánk lángja végsőt lobbant s elaludt az esti szélben…

(A költő angol prózafordításaiból a bengál versalak visszaállításával fordította:  Zoltán Vilmos)

Forrás: Vasárnapi Újság 68. évf. 1. sz. (19221. jan. 9.)

Mihályfi Ernő: Balta János (elbeszélés)

Balta János hazatért a mezőből. A lovakat beállította az istállóba, szénát vetett oda nekik és benyitott a házba. A rácsos pitvarajtót lassan támasztotta be maga után. Szürkület volt. Belülről mint ablakcsapódást hallott volna. Tempósan lekanyarította a tarisznyját, felakasztotta a szögre. Az ajtóhoz lépett, széles kezét rányomta a kilincsre.

Barna, tagbaszakadt ember volt Balta János. Egytestvére a nehéz barna földnek.Arcán a barázdák testvérei azoknak, amiket ő tépett. Rá volt íra arra az arcra minden bibliás beszéde a földnek. Mert vele beszlégetett elégedett föléhajolással kora virradattól minden napon. Nyugalmas szemeivel magábanézte a földnek minden végtelen bölcsességét. Tág kék szemei voltak. Szelidek. Olyan volt a nézésük, mint egy kiterített kék lepedő. Álmában mindig mosolygott Balta János.

Benyitott. Jóestét köszönt. Kis kényelmes kövér lány gurult elébe. Piros kerek arcában az apja szemei.

- Édesapám!

Váci Mihály: Kitárt szegénység

Nálunk, hazulról ha elmentek,

küszöbre tették csak a kulcsot;

lábtörlőt dobtak rá legfeljebb:

- az óvatosság nem volt túlzott.

A kiskapun farigli óvott,

halk, tompa hangú és szelíd,

ártatlanul mely megbocsátja

félénk tolvajok csínyjeit.

A disznóólon szeg zsineggel,

padlásajtón tengeri csutka

dacolt, - az is csak a szelekkel, -

az óvatos reteszbe dugva.

A lakatok aludtak mélyen,

a zárak is elszenderedtek;

a kilincs volt csak néha ébren,

s köszönt a ritka vendégeknek.

Volt egy kutyánk, az is csak holdas

éjjel volt ébren s vonított:

csak kéményseprőre volt ordas,

- egyébként sose ugatott.

Mit is ért volna a vigyázás?!

Felénk úgy is mindenki tudta

szegények házába a járást:

- nem volt ott semmi sem becsukva.

A rossz emberek, a zsiványok,

azok mitőlünk úgyse loptak,

nem voltak annyira hitványok,

ennyire sohse aljasodtak.

S ha volt, ki lopott – még tőlünk is!

Ó, mire jutott! – csak mi tudtuk.

S ha látván láttuk: - miénk mit visz,

félrefordultunk szánva, - s hagytuk.

(Forrás: Váci Mihály: Értelmes terhek alatt – Válogatott versek – A verseket válogatta és gondozta VÁCI MIHÁLYNÉ JUHÁSZ MÁRIA - Szépirodalmi Könyvkiadó Bp. 1984.)

Váci Mihály: Származás

Nem az jelöli a származást, rangot,

hogy kikre büszke valaki,

de az, hogy ővele kik büszkélkednek,

s kik szokták nevét féltve mondani.

Én nem mások érdemével dicsekszem:

nem azzal kezdem, - honnan származom.

Tenni szeretnék valamit először,

hogy kitűnjön: ki fogadhat fiának,

kinek rokonságára van jogom.

Szeretnék olyat tenni, - ó csak egyszer!

miről meglelt fiára ismer

sok egyszerű, távoli rokonom!

S míg tettemet emlegetik,

s komoly szavakkal nevezgetnek engem,

ők dicsekednek, büszkén, énhelyettem:

- „Közülünk származik!”

(Forrás: Váci Mihály: Értelmes terhek alatt – Válogatott versek – A verseket válogatta és gondozta VÁCI MIHÁLYNÉ JUHÁSZ MÁRIA - Szépirodalmi Könyvkiadó Bp. 1984.)

Bánat, bánat, csukros bánat

Bánat, bánat, csukros bánat,

Miért raktál szívemre várat?

Bánat, bánat, csukros bánat,

Miért raktál szívemre várat?

Várat raktál, megnyúgattál,

S hóttig a nagy búba hattál.

Várat raktál, megnyúgattál,

S hóttig a nagy búba hattál.

Bánat, bánat, be nehez vagy,

Be rég, hogy a szűvembe vagy!

Bánat, bánat, be nehez vagy,

Be rég, hogy a szűvembe vagy!

(Gyimesközéplok)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 69. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Árva vagyok, nincs gyámolom

Árva vagyok, nincs gyámolom,

Még a vizet is gyászolom.

Árva vagyok, mint a madár,

Ki a felhőn odafenn jár.

Árva vagyok s az es leszek,

Amíg e világon élek.

Árva vagyok s az es leszek,

Amíg e világon élek.

Búsulhatok, amíg élek,

Mert én arra reáérek.

Búsulhatok, amíg élek,

Mert én arra reaérek.

(Gyergyóremete)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 70. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Hozd fel, Isten, azt a napot

Hozd fel, Isten, azt a napot,

Hogy süjtse fel a harmatot.

A harmatot a mezőkről,

A bánatot a szívemről.

Rásütött a nap sugára

Minden ember ablakára.

Én nem tudom, mi az oka:

Az enyémre nem süt soha.

Aki nem tud jól búsulni,

Jöjjön héjzám tanács kérni,

Mert én jól tudok búsulni,

Őt es meg fogom tanyítni.

Este nem fekszem kedvemre,

Nem virjadok örömömre.

Mosdóvízre nincsen gondom,

Mert a könyvembe megmosdom.

(Gyimesközéplok)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 68. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Istenem, mi lelt engemet

Istenem, mi lelt engemet,

Járok, s nem lelem helyemet,

Erdőt, mezőt összejártam,

Egy igazra nem találtam.

Egy hamissal találkoztam,

Azzal összebarátkoztam,

Addig, addig barátkoztam,

Míg fejemre bút hajtottam.

Komor fölöttem az ég is,

Elhagyott a reménység is.

A nap is gyászt vont magára,

Nem süt rám piros sugára.

Bús életem, bánat napom,

Fekete gyász alatt lakom.

Fekete gyász, fehér üröm,

Nekem a bánat nem öröm.

Olyan bú van a szívemen,

Kétrét hajlott az egeken.

Ha még egyrét hajlott volna,

Szívem kettéhasadt volna.

Feljő a nap, el is halad,

Búban talált, s abban is hagy.

Bús anyámnak bús gyermeke,

Én voltam annak egyike.

Úgy elmegyek arra helyre,

Honnat madár se jön erre,

Fészket rakok a sűrűbe,

Bánatfának tetejibe.

(Székelyföld)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 67. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.