Kalevala

A finn nép nemzeti eposza, a világ legjelesebb eposzaihoz tartozó alkotás. Elias Lönnrot (1802-1884) által évtizedekig gyűjtött folklórénekekből összeszerkesztett, 22 795 sorból álló mű, amely a finnek őstörténetét beszéli el.

A XIX. század első fele a nemzeti öntudatra ébredés időszaka északon is. A romantikus érdeklődés a fölklór felé fordult, és a népköltészeti alkotások történetiségében, művésziségében vélte megtalálni a nemzeti azonosságtudat forrásait. Lönnrot 1828-ban jelentette meg addigi néprajzi gyűjtésének eredményeit Kantele címmel. Későbbi, kelet-karjalai gyűjtőútján hatalmas anyagot, kiváló énekmondókat talált, s az 1835-ben napvilágot látott Vansa-Kalevala (Régi Kalevala) már 32 énekből állott. Újabb kutatásai tovább bővítették az énekek sorát, s Lönnrot kiegészítésével az 1849-ben megjelent Uusi-Kalevala (Új Kalevala) 50 énekből állt. A gyűjtő – a korai folklorisztika „szokásjoga” alapján – a különböző helyeken és különböző énekesektől hallott történeteket egybeszerkesztette, átírta, kiegészítette saját eszményei szerint.

Lönnrot a korabeli finn történettudomány elképzeléseit követve a Kalevala eseményeit a Fehér-tengertől délre helyezi. A hősénekeket történeti és etnográfiai forrásnak tekintve, az eposz a finnség ősi társadalmát és egy történelmi korszakát kívánja megformázni. Az eposzteremtés kívánalma szerint összekapcsolja az egyébként alig érintkező és az egyes hősökről szóló különálló énekeket, és egyetlen történetbe foglalja az eltérő korokat. A teremtéstörténet, a tűz eredetének meséje, az ércek, a föld megmunkálásának leírása a legrégebbi időket idézi. Ám a Kalevala tükrözi a társadalom életének alakulását, az erkölcsök, a szokások változásait is. Az egységesítő szándék eredménye a teremtő Isten alakja, de a monoteizmus szellemiségének ellentmondanak az Ukko környezetét benépesítő tündérek. A Kalevala szerkezete szilárd, a három legfőbb hősének, Vejnemöjnennek, Ilmarinennek és Lemminkejnennek a története a különböző epizódokban jól illeszkedik. Ez a tény is csábíthatta a kutatók egy részét, hogy az egyes alakokat konkrét történelmi személyiségekhez kössék, illetve egyazon történelmi korban helyezzék el. A tudományos kutatás számára azonban ezek a rekonstrukciók elfogadhatatlanok.

Az első kiadás címlapján ez állt: „Kalevala, avagy régi karjalai énekek a finn nép hajdani történetéről”. A „Kalevala” szó a Kalevala-nemzetség lakóhelyét nevezi meg, ám ez földrajzilag nehezen behatárolható. Valószínűleg a finnség déli szállásterületeit jelölhette, hisz a műben szereplő másik helyszín, Pohjola, Észak földje. Az eposz nagyobb része a két nép, illetve hőseinek viadalait, háborúit meséli el. A Kaleva-nemzetség legnagyobb alakja Vejnemöjnen, az énekmondó, varázsló. Misztikus hős, együtt született a Földdel, a mű más helyein pedig maga is a teremtés részese. Gyógyító és rontó hatalommal, emberfeletti képességekkel rendelkezik, ám a világ legkiválóbb énekese is. Neve többféle alakban (Vejnö, Oszmojnen) előfordul, ahogy a többi szereplői is. Ilmarinen, a kovács ugyanúgy természetfeletti erővel is rendelkező hős, hisz a teremtés kezdetén az egek kikalapálása az ő műve. S ő szerkesztette meg a Szampót, a bőséget őrlő csodamalmot. Lemminkejnen, akinek állandó jelzője a „Messzivágyó”, a „léha”, s aki még az alvilágba is leszáll, figurájával már más nemzedéket képvisel.

A Kalevalá-ban gyakran szerepelnek az istenek; néven nevezik őket a fohászok, vagy maguk is megjelennek, mint az az eposzokban szokásos. A teremtő legfőbb isten Ukko. A rontó varázslatokban és néhány jelenetben feltűnő, félelmetes Manala Manának, az alvilág istenének birodalma. Vellamo a vizek asszonya, békés hajózásért, halzsákmányért hozzá és lányaihoz fohászkodnak a Kaleva-beliek. Tapio az erdők ura, Tapiola jó és gonosz szelleme, segítő és rontó tündérei az ő és ányai fennhatósága alatt állnak. A legrettegettebb istenek Hiszi és Lempo, akiknek mind tulajdonságaik, mind hatalmuk ereje félelmetes.

A Kalevala folklór eredetű alkotás. Számtalan archaikus szokás, hiedelem mellett a népélet jeles alkalmairól is képet kap az olvasó. Ilmarinen lakodalmának leírásában ráismerhetünk a magyar folklór bizonyos elemeire is. Ám a műben összeálló agy töredékesen előforduló balladák egyes motívumai, a siratók elemei, a nehéz sorsokat panaszló dalok is hasonlóságot mutatnak olykor a magyar népköltészet egyik vagy másik műfajával, típusával.

Magyar nyelven Reguly Antal fordításában jelent meg először a Kalevala néhány részlete. A korábbi kezdeményezések után Vikár Béla bravúros, a legjobb átültetések között számon tartott Kalevalá-ja (1909) nagy hatással volt a magyar irodalomra is. Azóta két teljes fordítás jelent meg: Nagy Kálmáné 1975-ben és Rácz Istváné 1980-ban. Vikár, aki a magyar folklór egyik legkiválóbb gyűjtője is, Lönnrot nyomán végigjárta a helyszíneket. A Kalevala gondolatritmusra épülő verselését, a párhuzamok és alliterációk jellemezte kifejezésmódot fordítása pontosan visszaadta.

**

Élt hajdan egy szépséges szűz, akit a szelek megkívántak, s a tenger gyermekkel áldotta meg. Kicsinyét szülvén, egy réce hét tojást rakott a térdére. Az asszony a tojásokat lelökte, és a tojáshéj alsó feléből lett a Föld, felsőből az ég, a sárgájából a Nap. A vizek asszonya, amerre ért, f9ldet, szigeteket, szirteket teremtett. Így haladt a világ, amikor Ilmatárnak, az ég leányának méhében töltött harminc év után világra jött Vejnemöjnen, a híres hős. Földjén egy hatalmas tölgyfa nőtt, amivel maga nem tudott megbirkózni. Szavára apró emberke pattant ki a vízből, s a víz vitéze szétforgácsolta a tölgyet. Most már vethetett magot Vejnemöjnen, és a vadont mind kiirtotta, csak a nyírfának kegyelmezett, hogy a kakukk kakukkolhasson. Kedvére élt Kaleva földjén, énekeinek híre messze szállott. Meghallotta ezt Joukahajnen, a lapp legényke, s énekversenyre hívta a vén Vejnőt. A világ kezdetéről vallj! – szólt az öreg, s kezdődött a viadal. A dalt a fegyverek szava követte, majd a varázs bűvereje. Vejnemöjnen legyőzte Joukahajnent, s csak a legény ígéretére kegyelmezett, hogy szépséges húgát, Ajnót feleségül nekiadja. A lány azonban az alkut elutasította, nem akart vénember vigasztalója lenni. Szomorú sorsát siratván, tengerbe ölte magát. Elbúsulva Vejnemöjnen, kereste a vízi tündérek lakhelyét, de a Vellamo lányává lett Ajnót fel nem találta. Hagyja el a búbánatot, tanácsolta sírból felkelt édesanyja, és Északról hozzon feleséget, Pohjola legszebb lányát.

Útnak indult Vejnemöjnen, de Joukahajnen bosszúja elől nem tudott kitérni. Lova hátáról a tengerbe esett, s a víz messze sodorta. A habokból a menny madara, a sas mentette ki, s így került remegve, vacogva Pohjolába, a kietlen Északra. Louhi, Pohjola úrnője segítséget úgy ígért csak, ha az idegen a tarka tetős Szampót megszerkeszti. Nem ismerve annak titkát, Vejnemöjnen hazaindult Ilmarinenért, a kovácsért. Útja során Észak tündérlánya elkápráztatta, s az öreg kérte, legyen a kedvese. De a lány három feltételt szabott, s a harmadiknál a fejsze Vejnö húsába vágott. Egy öregember ismerte csak a vér varázsát, neki viszont nem jutott eszébe, hogy a vas hogyan született. Vejnemöjnen elmondta hát a három testvér, a tűz, a víz és a vas történetét, hogyan békítette össze őket Ilmarinen, s készített acélt. Megismervén a vas titkát, most már a varzásszóval, gyógykenőccsel az ősz ember elállította a vérzést. Hazajutva Oszmo földjére, Vejnemöjnen hosszasan kérlelte a pernyében született, eget is kikalapáló Ilmarinent, segítsen rajta, építse meg a Szampót. A kovácsok legkülönbje kohót épített, de csak negyedszerre született meg a csodamalom, mely egyik oldalon lisztet, a másikon sót, a harmadikon pénzt őrölt. Örült a malomnak Észak úrnője, s nyomban elrejtette kilenczáras kapu mögé, roppant rézhegy belsejébe. S kérte akkor Ilmarinen is a jutalmát, de Észak lánya nem hagyta el hajadonsorát.

Élt egy léha fiú, aki állandóan a lányok körül legyeskedett. Hallotta egyszer hírét Sziget szépének, Kühlinek, aki nem ment feleségül a Nap, a Hold, a csillag fiához sem, és minden kérőt kikosarazott. Könnyűkedvű Lemminkejnen elhatározta, megszerzi magának a lányt. Szép szóval nem boldogult, akkor elrabolta Kühlit, s hajlékába vitte. Erős esküt tettek egymásnak, hogy a fiú hadba nem megy, asszonyát pedig lányok léha tánca nem csábítja. Szavukat azonban nem tartották. Messzivágyó Lemminkejnen északra vágyott. Tartóztatná anyja, hisz rossz álmokat látott, de fia nem félve fegyvertől, rontástól haragosan mondta, akkor lelje vesztét, ha vér folyik a fésűből, a kefe vért habzik. Bűverővel magát elváltoztatva, megérkezett Ahti szülötte, de hiába, Észak úrnője nem adta oda lányát, csak ha a kérő elhozza Hiszi szarvasát. Űzte a szarvast Lemminkejnen Pokol szája előtt, Halál hajléka mögött, de sikertelenül. Fohászkodott most már Tapiola úrnőjéhez, akinek színarany a ruhája, ajándékhozó inget visel; s az erdők asszonya megszánta. Tapio tündérei felzavarták Hiszi szarvasát. Ám Louhi lányáért most újabb próbát állított: Hiszi csillaghomlokú ménjét kérte. A harmadik kívánsága pedig a szent hattyú volt. S ez lett Lemminkejnen veszte. Pohjola vén, vaksi pásztora, aki gyűlölte az idegent, ledöfte a Messzivágyót. Otthon anyja csak egyre várta fiát, s amikor vérharmat hullott a keféből, a fésűbúl, útnak eredt. Kereste, kutatta gyermekét, kérdezte a fákat, a Napot, a Holdat, Észak asszonyát. S kérte akkor Ilmarinent, készítsen egy rézgereblyét, s Manalának zuhatagjából azzal húzta ki fia kezét, lábát, húsát sorra. A vérerek tündére, Suonetér pedig összekötötte az ereket, csontokat, hártyákat. Így mentette meg az anya kalandvágyó fiát.

Vejnemöjnen bárkát akart barkácsolni, de nem jutott eszébe a varázsige. Csellel csalta Tuoni tömzsi lányát, de az a titkot nem adta, s az öregre álmot hintve, százszemű hálóba zárta. A vén Vejnőn azonban nem fogott ki, hisz alakját megváltoztatva vidraként surrant ki, s tűnt el a tengerben. Másodjára Vipunentől, a hatalmas hőstől, a varázserejű vénembertől akart szót szerezni. S Vejnemöjnen beleszédült az óriás szájába. Lecsúszott a gyomrába, a belek fodros alagútjába, kopogtatta babos veséjét. Szenvedett Vipunen, varázsszavakkal akarta kiparancsolni az idegent, de hiába. S ekkor elmondta ékes énekét, világnak eredetét, Napnak, Holdnak születését. Tudta már a titkot Vejnemöjnen, kiszökött az óriás száján. Bárkát ácsolt kés nélkül, bárd nélkül. Mikor százbordájú bíbor bárkája elkészült, útnak eredt Vejnemöjnen, hogy asszonyt hozzon Pohjolából. Látta ezt Anniki, ég leánya, Ilmarinen húga, s mondta a bátyjának, hajdan megkért szép menyasszonyát más akarja elszeretni. Szaunában megtisztulva, piros szánján Északra hajtott a kovács is, kedvelt szüzét megkérni.

Pohjola úrnője lányának az öreg Vejnőt ajánlotta, de az nem akart vénember támasza lenni. Kérte Ilmarinen is a lányt, de az anyja most sem adta, csak ha a kovács felszántja a mérges kígyók mezejét. Másodjára Tuoni medvéjét, Manala fene farkasát kívánta, mellyel emberfia meg nem birkózott. Kiállván a próbát, újabb munkát adott az asszony: Manala csukáját kellett megfognia háló nélkül. Mikor Ilmarinen mindhárom feladatnak megfelelt, Pohjola úrnője nekiadta lányát. Száriola földjén lakodalomra készültek. Finnek hatalmas bikáját levágták, sört főztek, Észak népét és Kaleva nagy nemzetségét mind meghívták a menyegzőre. Ott volt a vén Vejnemöjnen is, csak egyedül Lemminkejnen maradt hívatlanul. Nagy sereggel érkezett a násznép, éjszín paripán a vőlegény . Sürgött-forgott Észak népe, kedvébe jártak a híres vőnek. Amikor étküket, szomjukat csitították, a vén regöst szólították. S mikor már eleget daloltak, vigadoztak, hazafelé készülődtek. Sírva búcsúzott a menyasszony otthonától, rokonságától, lányságától. Anyja szelíd szóval oktatta, miképp viselje magát új otthonában. Szót fogadjon urának, anyósának, apósának, házuk tisztán ragyogjon. Fürgén járjon-keljen, szülőanyjáról meg ne feledkezzen. Utoljára vőurát kérte, kedvesével szépen bánjon, s oltalmazza asszonyát. Három hosszú nap utaztak, mire Ilmarinen új asszonyával hazaért. Anyja leste, várta fia kedvesét, szép szóval fogadta. Dúsan terített asztalhoz ültek, lakomáztak, énekeltek, a legények a házigazdák dicsőségét zengték. Majd ősi szokás szerint a násznagy és a násznép dicsérete következett. Végére érvén a lakodalomnak, a vendégek szétszéledtek. Hazaindult Vejnemöjnen is.

Könnyűkedvű Lemminkejnen, hallva a lagzi lármáját, hívatlanul is menni készült. Hiába óvta anyja, tűzhalált, mérges kígyókat, ordas farkast jósolva, fia a jó szóra nem hallgatott. Pedig igaz lett anyja látomása. A tüzes torkú sasmadarat még csak legyőzte, de a tüzes vermen már csak Ukko segítségével jutott keresztül. Észak kapujában százszemű kígyó hevert, ezer nyelvvel sziszegett, ám nevét, nemzetségét kimondva, a féreg elkotródott. Hogy erővel, varázsszóval megérkezett Pohjolába, a lakodalmas házhoz ment Lemminkejnen. Ott azonban nem fogadták szíves szóval. Szó szót követett, s a léha legény harcba hívta Pohjola gazdáját. Vívtak keményen, amikor Lemminkejnen hirtelen ellenfele nyakára vágott, s fejét leszakította. A karámban száz levágott fej volt már a karókon, s az egyetlen üres helyre a gazda feje került. Menekülésre fogta akkor Lemminkejnen, el a tizedik tengeren túlra. Útja során szüzek szigete mellett hajózott, s víg dalt hallva partra szállott. A léha fiú lányokat, asszonyokat, özvegyeket bolondított, meghódított. S amikor elunta jómódját, hazaindult. Szálláshelyükön csak üszköt talált, tanyájukat a bosszúéhes pohjolaiak eldúlták, anyját elüldözték. Hadba hívta régi barátait Lemminkejnen, de Észak szövetségesével, Fagy úrfival nem boldogultak.

Élt egyszer két viszálykodó testvér, Untamojnen és Kalervo. Untamo vad vitézeivel legyilkolta Kalervót és háza népét, csak egy várandós asszonynak kegyelmezett. A gyermek neve Kullervo lett, s már kora éveiben bosszút esküdött. Hiába akarták elpusztítani tűzzel, vassal, bitófán, hiába rendelték kegyetlen kemény munkára, Kullervón nem győzött az erőszak, nem lett belőle szorgos szolga. Végül Untamojnen szolgáját vásárra vitte, s eladta Ilmarinennek. Pásztornak rendelték az új rabot, a kovács marháit őrizni. A híres vasverő asszonya az állatokat nagy becsben tartotta, rontás, farkas ellen bűverővel, varázsszóval védte, a pásztort azonban nem szenvedhette. Pelyvából sütött pogácsát, rossz káposztát adott neki enni. Megátkozta Kullervo gazdasszonyát: farkas, medve szétszaggassa. Szörnyű halált halt az asszony, Kullervo pedig bűne elől menekült. Keseregve siratta sorsát, amikor útjában egy vénasszony elmesélte, Lappföldön él öreg édesanyja. Így találta meg szülőjét, s tudta meg családja sorsát, lánytestvére halálát, aki eltűnt a rengetegben. Mivel Kulervót nem nevelték férfiként, semmihez sem értett, munkához foga nem fűlött. Egy nap a vámot vitte, amikor szép száz szaladt vele szembe. Incselkedett vele Kullervo, s elcsábította. Reggeltájt, mikor a lány nevét kérdezte, derült csak ki, hajdan eltévedt testvérét szerette, maga vérét meggyalázta. Húga szégyenében mély vízbe vetette magát, Manalában nyugalmat lelve. Bűnét bánva Kullervo vezekelni hadba indult Untamojnen ellen. Rég fogadott bosszúját beteljesítve megtérhetne immár, de nincs hova, szülei, testvérei meghaltak. Bánatában, örök szégyenében életét megunta, és kardjába dőlt.

Ilmarinen sokáig siratta szép feleségét, helyét sehol nem találta. Kohóját befűttette, hogy szép aranyasszonyt, színezüst szüzet kalapáljon. Hiába formázta, alakra tökéletesítette, életre kelteni nem tudta. Felkerekedett hát, hogy megkérje Észak másik menyasszonyát. De az nem állott a szóra, nem vágyott halott testvére helyére. Kérte újra a kovács, s akkor szánkójába elragadta. Sírt-rítt a lány, jajongva sorsán, de mindhiába. Estére egy házhoz érve pihenni tértek. Ilmarinen fáradtan az ágyra dőlt, s míg ő mély álmát aludta, a lánnyal más legény játszott. Rájött a bajra reggel Ilmarinen, s szánta ostobaságát. Csalárd kedvesét vízimadárrá varázsolta.

Vejnemöjnen Pohjolába hívta Ilmarinent, szerezzék vissza a tarka tetős Szampót. A híres kovács gyémántos kardot kovácsolt Vejnőnek, s erős vértet magának. Útjukban egy szárazra került bárkára leltek. Azt vízre segítve, a vén regös hajósnépet bűvölt a hajóra, a lapátokat Ilmarinen húzta. Ahti földjén Lemminkejnen is társul szegődött. Siklott a hajó vízesések, kopár szirtek között, mígnem egy hatalmas hal hátán fennakadt. Próbálkozott Ilmarinen, Lemminkejnen, de a bárka csak nem mozdult. Akkor kardját kézre kapva, Vejnemöjnen hatalmas suhintással kettészelte a csukát, s így útjuk szabaddá vált. A hal csontjából kedvesen szóló kantelét készített. Mások kezében azonban ének nem zendült, csak mikor a vén dalos csapott a húrokba. Zengett a hangszer, ámulatára élőknek, holtaknak. Ifjak, lányok, legények, az erdő állatai, sziklák szirtjei, híres szép tündérek mind a kantele hangját hallgatták. Mikor a varázsversnek vége szakadt, továbbindultak hárman, Szampót visszaszerezni. Észak hatalmas malmából, rézhegy belsejéből kiszántotta Lemminkejnen a tarkatetőst, s bevonszolták a bárkába. Elhagyva már Louhi földjét, sikerrel megtérve, Lemminkejnen dalolni vágyott. Hiába intette öreg társa, harsány énekét Pohjolában is meghallották. Haragra gerjedt Észak úrnője, és hadinépét utánuk indította. Köd tündérét, tenger istenét is segítségül hívta, de mindhiába. Akkor óriási sassá változott, Szampót a körme közép kapta. Vívott vele Lemminkejnen, Vejnemöjnen, s a csodamalom darabokra hullott, gazdag vízi zsákmányt ígérve a halászoknak, bőséget Suomi szép földjére. Pohjolára ezután ínség köszöntött.

Gondolta egyszer Vejnemöjnen, kellene már dalolni egyet, de hangszerét nem találta. Kanteléje beleesett Vellamo vizébe. Kérte Ilmarinent, készítsen számára egy hatalmas vasgereblyét, hogy a vizeket megkotorva, kedves hárfáját megtalálja. Húzta a gerelyét, de a hangszernek nyomára nem akadt. Hazafele bandukolva, szomorú nyírfa akadt az útjába, aki szerencsétlen sorsát siratta. Megszánta az öreg dalos, s a nyírfából szép új kantelét készített. Amikor hangszerének húrja pengett, hegyek rengtek, adarak, vadak megültek, Kaleva asszonyai, férfiai mind gyönyörködve hallgatták.

Kaleva földje kivirágzott, a nemzetség jólétben élt. De Pohjola úrnője szörnyű irigységében rontást zúdított rájuk. Rákfenétől romlott a nép, bajok kínozták. Vejnemöjnen indult a vészes kórokkal csatázni. Felfűtötte szaunáját, Ukkót hívta segítségül, kínok asszonyához fohászkodott. Akkor Észak úrnője új veszedelmet hozva medvét küldött Kaleva barmait felfalni. Kalapált a kovács új dárdát, s az öreg Vejnö elindult a medve ellen, színarany sátrát széthányta – ledöfte. Fohászkodott az Erdei Emberhez, és vendégségbe hívta. Otthon tárt kapukkal várták, Híresnek, Vénembernek mondták a medvét, és húsából finom lakomát főztek, életéről éneket zengtek.

Tehetetlen dühében Louhi újra rontáshoz folyamodott. Elragadta a Holdat, a Napot, és sivár Pohjolába vitte. Sötétség borult Kalevára, éjszaka szállott az égre. Csodálkozott maga Ukko is, de a fényt nem találta. Tüzet csiholt, szikráját egy szép tündérre bízta. Szaladt a láng a kilenc ég mennyboltján, s lehullott a földre. Látta ezt Vejnemöjnen, s hívta Ilmarinent kikémlelni a tündöklő tűz titkát. Ilmatár, égi nők közül a legidősebb, elbeszélte a tűz történetét, mindent felégető erejét, és elárulta, hogy a szikra egy csuka hasában van. Nosza kerítőhálót kötött Vejnemöjnen, s végighúzták a tenger fenekét, de a csukát csak nem lelték. Vellamo parancsára kicsi vitéz szállt ki a vízből, s hálóba került a hal. Gyomrában egy lazac feküdt, s annak belében piros gombolyagban Ukko tüzének szikrája. Kaleva földjén azonban csak nem világosodott. Kalapált a kovács ezüstből Holdat, de az nem világolt, aranyból Napot, de az meleget nem adott. Akkor Vejnemöjnen vékony háncsból, forgácsból varázsjelet olvasott: a Nap Pohjola szirtjén, a rézhegy belsejében van elrejtve. El is indult Észak földjére Napot, Holdat visszaszerezni. Sziget szélén, kígyók, férgek börtönében meg is találta azokat, de a kapu reteszével nem boldogult. Szólította hát Ilmarinent, készítsen százféle szerszámot. Hírét vette a készülődésnek Louhi is, és a szirt alól kiengedte a Napot és a Holdat.

Marjatta, a szépséges szűz kényesen vigyázott magára, lányságát megtartotta. Egyszer azonban az erdőben bogyó csusszant a szájába, hasába, viselőssé vált tőle, s kilenc hónap múltán gyönyörű gyermeke született. Új hőse lett Karjalának, Holdnak, Napnak teremtője, aki Vejnemöjnennél is többet tudott. A vénséges Vejnö pedig hajóra szállt, lement az éj legaljára, csak a hárfáját hagyta hátra Suominak.

HORVÁTH BÉLA

Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 3. kiadás, 432-441. old.  – 

Móra Könyvkiadó 1995.

Gottfried von Strassburg (XII. sz. második fele - XIII. sz. eleje): Trisztán és Izolda

Gottfried von Straßburg nach Deutschlands Minnesänger in Wort und Bild aus Illustrierte Literaturgeschichte, Autor Otto von Leixner, Leipzig 1880

Forrás: wikipedia.org

A közép-felnémet verses epikának erről a hasonlíthatatlan alakjáról nem őriz egyetlen életrajzi adatot sem az irodalomtudomány. Nem tudjuk, mikor született, mikor halt meg, a Gottfried nevet is csak epigonjai meg a Trisztán-eposz rajongói őrizték meg és kapcsolták a neki tulajdonítható majd 20 000 soros töredékhez. Mellékneve tanúsága szerint Strassburgban működhetett, talán ott is született. Minden egyéb csak következtetés.

Egyetlen ránk maradt művéből, a Trisztán és Izoldá-ból (Tristan und Isolt) a kor viszonyaihoz képest magas műveltségű, latin és francia kultúrájú egyéniség bontakozik ki előttünk, aki kiválóan jártas a keresztény teológiában, a görög-római és a kelta mitológiában. A maga századában – de tovább, egészen az érett reneszánszig – páratlan szabad szelleme, finom, ám mégis metsző iróniában megnyilatkozó pogány racionalizmusa, amellyel a hűbéri világ rendjét szabályozó etikai konvenciókat és a transzcendens világképet kezeli, már-már Voltaire-t juttatja eszébe az olvasónak. Nem véletlenül jegyzi meg Szerbe Antal: „Szinte érthetetlen, ez a költő mennyire kívül állt a középkori kötöttségeken… olvasásakor bele kell törődnünk, hogy a középkor sokkal komplikáltabb, mint ahogy a kézikönyvek alapján gondoljuk.”

Még valami zavarba ejt, ha a Trisztán költőjét a középkor sémáiba próbáljuk gyömöszölni. Gottfried sokat, szinte a realista regényt idézően sokat tud az emberről. Persze a kortársak, a német lovagi epika kitánő mesterei, Hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbach is tudtak egyet-mást az emberi személyiségről, a személyiség fejlődéséről. Azonban az ő hőseik, Erec vagy Iwein, de még a vágyaival és meghasonlásaival küszködő Parszifál fejlődése sem valódi lélektani síkon, hanem egy sajátosan ideologikus szférában zajlik. Ez még akkor is igaz, ha a személyiségfejlődésnek a lovagi eposzokban legáltalánosabban szereplő motívuma, a lovagi szerelem, a „minne” tart is valamilyen távoli rokonságot az általunk szerelemként ismert lelki jelenséggel, hiszen maga a minne is ideologikus képződmény, amelynek a jobb költőknél a lovagot – értsd: a hűbéri rend egészét – társadalmi hivatásának betöltésére kell ösztönöznie. Wolfram a Grál világának utópiájában rajzolja meg társadalomeszményét, Hartmann von Aue egy absztraktumot teremt, a „máze” fogalmát, amivel a személyiségnek a lovagi szerelemmel, a lovagság eszményével s végső soron Istennel való harmóniáját jelöli.

A máze elérése a német udvari epikában az öntökéletesítésnek az a folyamata, amelyben a lovag a nők, a gyengék és elesettek szolgálatában végrehajtott hősi tetteivel létrehozza a béke és igazságosság világát. Gottfried nem hisz ezekben az etikai konstrukciókban, a mégoly vonzó ideológiákban sem. Egész műve egy elegánsan fölényes gesztus, amellyel elutasítja az ezekre épülő, ítélete szerint üresnek bizonyuló társadalmi konvenciókat. Úgy tűnik, éles szeme az erkölcsi elvek ragyogásán át is láthatta a mindennapok ridegebb valóságát. Hősei bizonnyal ezért egyedüliek a lovagi epika alakjai között.

Trisztánja nem küldetéstudattól hajtott hérosz, nem rokon ő sem Iweinnel, sem Parszifállal, mint ahogy Izolda sem az a hölgy, akinek létét, lényegét kitöltené egy lovagi hódoló alázata. Trisztánnak nem lovagi becsületet hozó tett, csak jól választott eszköz a sárkányölő kaland, s a tornán kivívott győzelem sem több, mint bármelyik okos csel, amely közelebb viszi szerelmi szenvedélyének beteljesüléséhez. És Izolda sem a piedesztálra állított, szelíd szépségek, hódolóik fölött büszke fenséggel uralkodó hölgyek kortársa – s királynőként mintaképe -, hiszen a látszatot őrizve csalni, ölni képes.

Ebben a világban nem törvény a máze, itt nem kanonizált ideológiák vezérlik sémába szorított figurák tetteit. Itt hűs-vér emberek eleven vágya mozdít elmét és izmot. Izolda és Trisztán személyiségét egészében kitölti a szerelmi szenvedély, mégsem 3egysíkű jellemek, éppen mert tetteik ábrázolásában a szenvedély ébredése, kibomlása és tartós lobogása oly meglepően pontos és gazdag rajzot kapott. Meglepő, hisz a XIII. században vagyunk. Gottfried a szerelem és a középkor legkeményebb kötöttségének, a vazallusi hűségnek a konfliktusából nem a lehetséges tragédiát, hanem a szerelem lírai szépségét és embert alakító erejét bontotta ki.

Az is figyelemre méltó, hogy hősnőnk és hősünk olyan tulajdonságokat nyertek alkotójuktól, amelyekkel kor- és osztályos társaikat – nyilván az uralkodó értékrend szellemében – nem volt szokásban felruházni. Ilyen az okosság, tetteikben a hozzáértő alaposság, hogy ne mindjárt a szorgalmat mondjuk. Trisztán még lovagi párviadalait is mesteremberi körültekintéssel vívja. Olyan értékek ezek, amelyek távol esnek a hűbéri rend világától. Kockáztassuk hát meg a feltevést: Gottfried von Strassburg talán az első polgári értelmiségi lehetett a német irodalomban.

E feltevés után viszont szögezzük le azt az aligha vitatható tényt: Gottfried a nyelv kezelésének legnagyobb művésze a középkori német irodalomban. Briliáns rímeivel, a ritmus virtuozitásával Nietzschéig és Rilkéig talán csak Heine tudott hozzá hasonló zeneiséget elővarázsolni az egyébként kemény hangzású német nyelvből, s ez akkor is egyedülálló teljesítmény, ha tudjuk, hogy a közép-felnémet nyelvvel e tekintetben könnyebb dolga volt, mint az említett nyelvművészeknek a kopogósabb újfelnémettel. Stílusáról hadd idézzük újra csak Szerb Antalt: „Epikus és lírai elemeket oly szerencsésen elegyít, mint mestere, Ovidius, akihez elegáns frivolitásban is hasonlít kicsit. Párbeszédei természetesek, és valahogy úgy gördülnek, mintha egy középkori szalon beszélgetését hallgatnók ki.”

Szóljunk végezetül néhány szót a Trisztán-mondáról, a középkornak erről a sokszor feldolgozott történetéről. Eredete Gottfried korától messze nyúlik vissza az időben. Minden valószínűség szerint a szigetlakó kelták ősi mondái közül való, bár újabban nem tartják kizártnak, hogy egy perzsa eredetű históriának XI. századi anglonormann vagy ófrancia adaptációjával van dolgunk. A XII. század közepén mindenesetre volt már a mondának Estoire címmel egy azóta elveszett ófrancia feldolgozása. Ez volt a forrása mind a német Eilhart von Oberg egészében, mind az anglonormann Thomas von Bretagne töredékben ránk maradt, szintén XII. századi Trisztán-feldolgozásának. A vándor énekesek által is gyakran előadott sikamlós történetet Thomas trubadúr nemesítette udvari eposszá, s rajta keresztül vezetett a téma vándorútja újra francia, majd olasz, angol és cseh földre. Az ő műve szolgált Gottfried forrásául is, aki a kapott anyagból maradandó értéket formált. Töredékét Ulrich von Türheim és Heinrich von Freiberg fejezte be. A verses történet francia földön nyert prózai formát, hogy aztán német népkönyvekben éljen tovább egész a XV., sőt Hans Sachs mester színpadi feldolgozásában a XVI. századig.

Hosszas lappangás után a romantika fedezi fel újra ezt az ízig-vérig neki való témát. 1855-ben Gottfried művét lefordították modern németre. Azóta számos feldolgozása született. Ezek közül a leghíresebb bizonnyal Wagner zenedrámája. A francia Joseph Bédier regényben élesztette újra a középkori szerelmespárt. A téma közvetlenül vagy közvetve jelen van a modern irodalomban is. Gondoljunk csak Thomas Mann Trisztán c. novellájára vagy a magyarok közül Illés Endre-Vas István három felvonásos Trisztán drámájára, Balázs Béla Trisztán hajóján című művére. S a mozikedvelőknek biztos nagy élményük marad Jean Cocteau szép filmje, az Örök visszatérés.

És nem csupán az irodalomban él tovább a két szerelmes; a wienhauseni kolostorban őriznek például egy Trisztán-szőnyeget a XIV-XV. század fordulójáról.

Sajnos Gottfried von Strassburggal is mostohán bánik a magyar műfordítás-irodalom. Mindössze Weöres Sándortól két epizód fordítása (ami több gyűjteményben megjelent) és egy Szabó Lőrinc fordította részlet olvasható magyarul az Örök barátaink c. antológiában.

TRISZTÁN ÉS IZOLDA

Élt Parmeniában egy ifjú fejedelem. Riwalin volt a neve, és lovagi erényének, férfiúi szépségének messze földre terjedt a híre. Ám az ifjú vágyott arra, hogy nevének fényét emelje, s a kormányzás gondját hű marsalljára, Rualra hagyva, fényes kísérettel Tintajolba, Marke király udvarába hajózott. Angolföld és Cornwall ura szívesen látta, s Riwalin az udvar legkedveltebb lovagjává vált. Rövidesen szerelem szövődött Marke király testvérhúga, a szépséges Blanscheflur és a deli ifjú között.

Louis Rhead (1858-1926): Trisztán és a szép Izolda elválása 

Forrás: wikipedia.org

Ámde kezdődő boldogságukat szétrombolta a háború. Írországi Morold támadt az országra, s a csatában Riwalin súlyosan megsebesült. Hosszan tartó betegsége nagyon meggyötörte a lovagjáért aggódó Blanscheflurt. Látni akarta szerelmét,  ezért javasasszonynak öltözve Riwalin betegágyához ment. Ekkor teljesedett be szerelmük, s fogant meg a gyermek, aki majd hőse lesz ennek a történetnek.

Alighogy Riwalin felgyógyult, követek érkeztek Parmeniából, hogy hazájába szólítsák urukat. Morgan hercege tört rá az országra, s Riwalin búcsúzni kényszerül Cornwalltól. Ekkor tudja meg, hogy Blanscheflur áldott állapotban van. Nem hagyhatja magára szerelmét az udvar szégyenéül, megszökteti hát hajóján a vészek övezte Parmeniába.

Hazájába visszatérve Riwalin csendben megtartotta esküvőjét Blanscheflurral, majd lovagjaival a harcmezőre vonult. Az ádáz tusa számos életet követelt. Elesett Riwalin is. A gyászhír megtörte Blansceflur szívét. Megszülte gyermekét, ám ő maga követte férjét a halálba. Raul és felesége, Floreate, hogy megmentsék a csecsemő trónörököst Morgan kezétől, elhíresztelték, hogy a fejedelemasszony halálával odaveszett az ország új ura is, és a gyermeket sajátjukként nevelték fel. A gyászról, mely születését kísérte, Trisztánnak keresztelték.

Amikor Trisztán serdülőkorba jutott, Raul az ország legbölcsebb emberét, Kurvenalt rendelte nevelőjéül. Idegen országokba küldte nyelveket tanulni, a bölcsesség könyvét olvasni. Megtaníttatta mindenféle hangszeren játszani, s a fegyverforgatásban is mesterré nevelte. A fiút kedvességéért, okosságáért, szépségéért mindenki szerette.

Történt egyszer, hogy norvég hajósok vetettek horgonyt Canoelban. Áruikat megszemlélni Raul is a hajóra ment fiaival. A hajósoknak feltűnt, hogy bármely nyelven is szóltak –Trisztánhoz, ő mindegyiken folyékonyan válaszolt nekik. Elhatározták, hogy elrabolják, és tolmácsként magukkal viszik. A nyílt tengeren nevelőjét, Kurvenalt egy csónakba tették, maguk pedig a kétségbeesett ifjúval továbbhajóztak Anglia felé. Nagy vihar támadt. A norvégok azt hitték, hogy Isten büntetése a vihar gonosz tettükért, s megfogadták, partra teszik a fiút, csak üljön el a fergeteg. A tenger színe elsimult, s ők teljesítették fogadalmukat.

Két zarándok igazította útba a fiút Tintajol felé. Közben vadászokra akadtak. Velük jutott az ifjú Marke király udvarába. Itt Trisztán – óvatosságból –l egy kereskedő hazulról megszökött fiának adta ki magát. Marke – hallva emberei előadását az ifjútól tanult nemes vadászszokásokról – azonnal megtette Trisztánt vadászmesterévé. Attól a naptól fogva Marke udvarához tartozott, s különleges képességeivel, a legkülönfélébb nyelveken előadott dalaival egyre-másra ejtette ámulatba környezetét. Rövid idő alatt a király első emberévé emelkedett.

Időközben Kurvenal partra vergődött csónakjával, s utolsó erejét összeszedve, Caneolba sietett, tudósítani Rault fogadott fia elrablásáról. A marsall azonnal hajóra szállt, hogy felkutassa urát. Négy évbe tellett, míg nyomára akadt. Azonnal Cornwallba hajózott, ahol felfedte Trisztán származásának titkát. Marke király boldogan avatta lovaggá unokaöccsét, ellátva őt fegyverrel s méltó kísérettel. A hazatérő Trisztán leszámolt apja ellenségével, Morgannal, aztán engedve Marke király hívó szavának, aki nőtlen lévén, őt akarta örököséül, visszatért Tintajolba. Parmenia urává Rault és fiait tette meg.

Akkoriban Cornwall adófizetője volt Írországnak. Egyik évben érccel, a másikban ezüsttel, a harmadikban arannyal, míg a negyedik esztendőben gyermekadóval tartozott. Harminc főrangú ifjút sirattak ilyenkor a sors sújtotta családok. Csak egy mód volt szabadulni a szörnyű sarctól: ha valaki párviadalban legyőzi az ír király sógorát, Moroldot. Cornwall előkelői között azonban egy sem akadt, aki szembe mert volna szállni vele. Az udvarhoz visszaérkező Trisztán nem tűrhette ezt a gyávaságot, s párviadalra hívta ki a herceget. A viadalban Morold, akiben négy ember ereje lakott, megsebezte Trisztánt, s megadásra szólította fel, mondván: kardja mérgezett, a seb halálos, s csak nővére, Izolda királyné ismeri a méreg ellenszerét. Ám Trisztán nem alkuszik, újra támad, s Morold halott. Trisztán kardjából azonban kitört egy szilánk, amely Morold koponyacsontjában maradt.

Morold holttestét az írek hazájukba vitték. Izolda királyné felfedezte a kard szilánkját, kiette a sebből, s ládájába tette . Morold sírja fölött megparancsolta a király: meg kell ölni valamennyi cornwallit, aki az írek földjére lép. Egész Cornwall Trisztánt ünnepelte, ám Morold igazat szólt: nem akadt orvos, aki segíthetett volna rajta. A méreg elterjedt testében, s olyannyira meggyötörte, hogy rá sem lehetett ismerni. Elhatározta hát – és ebben Marke segítette -, hogy Írországba megy gyógyulást keresni. A veszélyes hajóútra csak hárfáját vitte magával. Az ír partok mentén éjszaka ladikba tétette magát, s társait a hajóval visszaküldte.

Reggel az írek felfedeztek a habok hátán hánykódó csónakot. Csupán a hárfa hangjait hallották, s éneket. A csónakba tekintve látták meg csak a sebesült férfit, aki udari zenészből lett kereskedőnek adta ki magát. Az írek egy orvoshoz vitték, de az nem tudott segíteni rajta. A városban azonban híre ment, hogy egy halálosan beteg muzsikus érkezett, akinél csodálatosabban senki nem énekel. Eljutott a híre a királyi udvarba is. Izolda királyné magához vitette Tantriszt – ezen a néven mutatkozott be Trisztán -, és mert őt is meg leányát, a csodálatos szépségű aranyhajó Izoldát is elbűvölte játékával, gondjaiba vette a szép dalok tudóját. A gyógyításért azt kérte cserébe, hogy Tantrisz tanítsa leányát a lant művészetére és mindenféle tudományokra.

A tudós királyné balzsamai hatására hamarosan javult Trisztán állapota, s elkezdhette a szépséges Izolda tanítását. A királylány szorgalmas tanítványnak bizonyult, s egy fél év alatt olyan műveltté vált, hogy a királyt és királynét igen boldoggá tette. Amelyik férfi Izolda játékát, maga szerezte költeményeit hallgatta s szépségét látta, azt gyötörni kezdte a szerelmi kín. Eközben Trisztán teljesen felépült, s tartva a felismeréstől, elbocsátását kérte az udvartól. Bizony nehezen engedték. Amikor azonban hazaérhetett, egész Cornwallban hirdette megmentőjének, de még inkább leánya szépségének dicséretét.

Marke király és népe ünnepelte a visszatért Trisztánt. A főurak azonban, akik a legtöbbet köszönhették neki, befolyásukat féltve áskálódtak ellene. Rávették a királyt, nősüljön meg, vegye el az aranyhajú Izoldát, így megszabadulhatnak attól, hogy Marke halála után Trisztán legyen fölöttük az úr. A leánykérésre azonban, félve az írek bosszújától, egyikük sem akart vállalkozni. Hogy hűségét bizonyítsa, Trisztán indult a veszélyes útra.

Amikor Tantriszként járt Írországban, hallott egy szörnyű sárkányról s arról, eskü kötelezi a királyt, hogy lányát a sárkány legyőzőjének adja. A völgybe ment hát, ahol a tűzokádó szörny fészke volt. Megküzdött vele, és megölte. Bizonyítékként kimetszett nyelvét keblébe rejtette. Hanem útban visszafelé a mérges gázoktól, amelyek a nyelvből áradtak, elvesztette eszméletét. Volt a királynak egy gyáva asztalnoka, aki szemet vetett az aranyhajú Izoldára, s csalással akarta elnyerni kezét. Levágta a sárkány fejét, s elhíresztelte hőstettét. A királyné biztos volt benne, hogy az a gyáva férfi nem győzhette le a hatalmas sárkányt. Maga mellé vette hát Izoldát s néhány hű emberét, s az igazi hős keresésére indult. Egy ájult lovagra leltek, keblében a sárkány nyelvével, s Tantriszra ismertek benne. A palota egy félreeső helyén rejtették el az ifjút, amíg eljön az ideje a csalárd asztalnok leleplezésének.

Aranyhajú Izolda lopva gyakran elgyönyörködött Tantrisz szépségében. Egy alkalommal, amikor az a fürdőkádban ült, Izolda a lovag pompás fegyvereit nézegette, s kivonva a kardot, észrevette élén a csorbát Gyanút fogott. Elővette a Morold sebében lelt szilánkot, s az pontosan illeszkedett Tantrisz kardjához. Tantrisz hát Trisztán, gyúlt világosság Izolda agyában, s első indulatában a fürdőszobába rontott, hogy megölje nagybátyja legyőzőjét. A belépő királynő gátolta meg ebben. Amikor kiderült, Trisztán jövetelének célja, a király és királyné már készek voltak a kibékülésre Cornwall-lal. A csalárd asztalnok is lelepleződött, s Trisztán elnyerte ura számára az aranyhajú Izolda kezét.

Néhány nappal a cornwalli út előtt a királyné magához hívta Izolda unokatestvérét, Brangänét. Kérte, kísérje el lányát az idegen földre, s egy palackot adott át neki: ízre, színre bor, valójában titkos recept alapján készült szerelmi bájital volt az, amit a királyné Izoldának és Markénak szánt. Az a férfi és nő, aki ebből iszik, örökre egymást és csak egymást fogja szeretni.

Az úton gyakran volt együtt meghitt beszélgetésben Izolda és Trisztán. Egy alkalommal megszomjazván italt kértek, s a szolgáló mit sem sejtve Brangäne üvegéből töltött. A szerelem mérgét nyújtotta nekik, s ők mindketten ittak belőle. Kezdetben megkísérelték, hogy védekezzenek a rajtuk eluralkodó szerelem hatalma ellen. Trisztán alattvalói hűségét, Izolda a becsület parancsát próbálta érzelmei ellen fordítani. Mindhiába. Érezték, olyasvalami kényszeríti egymás karjába őket, ami hatalmasabb erő a hűségnél és a becsületnél. A hajó haladt, az új fogyott, s mindkettejüknek keserűség szorította szívét, ha arra gondolt, Izoldának rövidesen férje lesz, akit nem kíván, s Marke nem tudhatja meg soha, hogy Izolda immár Trisztán asszonya. Tervet eszeltek ki, miként téveszthetnék meg a királyt: a szűz Brangäne osztja majd meg Marke királlyal a nászi ágyat. Így is történt, s a király nem vette észre, hogy arany helyett neki csak réz jutott. Izolda azonban – aki továbbra is, amikor csak tehette, Trisztán karjaiban töltött sok szerelmes órát, és erről csak Brangäne tudott – rettegett attól, hogy hű rokona talán Markéba szeret, s elárulja neki a szerelmeseket s a nászéjszaka titkát. Elhatározta hát, hogy megöleti a lányt. Ám tettét keservesen megbánta, mert meggyőződött Brangäne hűségéről. Boldog volt, hogy parancsát nem hajtották végre.

Izoldát számos lovag imádta titkon az udvarnál. Közéjük tartozott Marjodo báró is, a király főasztalnoka. Amikor egy véletlen folytán felfedezte, hogy Trisztán éjszakánként be-besurran Izola hálókamrájába, bosszút forralt, s udvari szóbeszédre hivatkozva, fölébresztette Marke király féltékenységét. A király ettől kezdve Marjodo tanácsait követte, s cselvetéssel, hamis szóval igyekezett próba elé állítani feleségét, ám Izolda eszén és találékonyságán nem tudott kifogni. Bár a királynak nem sikerült kézzelfogható bizonyítékhoz jutnia, gyötrő kétsége felesége hűségében megmaradt. Az egyházfejedelmek elé terjesztette kételyeit, akik istenítéletet javasoltak. Amikor a püspök megkérdezte Izoldát, hajlandó-e kézbe venni a tüzes vasat, ő félelméből mit sem árult el, s bátran kimondta az igent.

Caerlon városában tartották az istenítéletet. Trisztán zarándoknak öltözve várta Caerlon kikötőjében a királyi pár hajóját, s Izolda ragaszkodott hozá, hogy e jámbor szerzetes vigye őt a vízen át a partra.

Eközben Isolt

Trisztán fülébe sugott,

hogy majd a földön

essen el rögtön,

és bukjanak együtt a földre.

No már akármi lesz belőle,

teljesíté e kívánságot,

s mihelyt szilárd talajra hágott,

elnyúlt az ájtatos zarándok,

lerogyott oly gyámoltalanul,

hogy a szép úrnő került alul,

s ő terpedt annak oldalán.

A templomban aztán Izolda megesküdött, hogy férjén kívül senki nem ölelte, csupán kit az imént láttak, az a szegény zarándok. Az Isten udvariasan igazolta a hölgy esküjét, s Izolda keze a tüzes vastól sértetlen maradt.

A király gyanakvása csak ideig-óráig csillapult, de mert megölni nem akarta, száműzte őket udvarából. A szerelemesek egy barlangban lelnek otthonra, amelyet egykor óriások vájtak pogány szerelmi szertartásaik számára. A boldogság ünnepét élték itt senkitől sem zavarva, s a szerelembarlang méltóbb lett nevére, mint valaha volt.

Történt egyszer, hogy a bánatba keseredett Marke király elűzni szomorú emlékeit vadászni indult. Egy fehér szarvas nyomán a szerelembarlanghoz jutott. Izolda és Trisztán pihenni tértek, de tartva a felfedeztetéstől, most nem szerelemben egyesülve feküdtek egymás mellett, sőt Trisztán még meztelen kardját is kettejük közé tette. A szikla tetejéről egy nyíláson át Marke látta a szerelmeseket és köztük a kardot. Megbánta, hogy száműzte őket, és megbocsátott.

A szerelembarlang boldogsága után az udvarhoz visszatérve, Izolda és Trisztán számára elviselhetetlenné vált egymást látni és egymástól elszakítva élni. Szenvedélyük legyőzte az óvatosságot. Trisztánnak, hogy mentse az életét, menekülnie kellett. Izoldát beteggé gyötörte az elválás, Trisztán harcokban kereste az értelmetlenné lett élettől megváltó halált. Így jutott el Arundelbe, ahol megszabadította ellenségeitől Jovalin herceget. A herceg lánya, fehérkezű Izolda csak még jobban felszítja benne a vágyat aranyhajú Izola után, ám hozzá is vonzódik, mert neve távoli kedvesét idézi. Fehérkezű Izolda szereti Trisztánt, de Trisztán csak a szerelmet, saját álmait a szerelemről. S a lelkét a távoli Cornwallba röpítő álmok most a fehérkezű Izoldához kötik.

Itt megszakad Gottfried elbeszélése. A cselekmény további menete más források alapján a következő:

Trisztán feleségül veszi fehérkezű Izoldát, de nem teszi asszonyává. Titokban, kalandos utakon vissza-visszatér Cornwallba örök szerelméhez. Egy kaland alkalmával mérgezett lándzsától kap sebet. Tudja, csak az ír királynő balzsama segíthet rajta, s annak titkát aranyhajú Izolda is ismeri. Érte küldi Kurvenalt Cornwallba. Meghagyja, hogy ha szerelmesével tér meg a hajó, fehér vitorlát vonjanak fel, ha nem, feketét. Már csak a remény tartja benne az életet, amikor a hajó fehér vitorlával feltűnik a tengeren. Ám a végleg reménytelenné váló szerelemtől feldúlt fehérkezű Izolda a gyászszínt hazudja Trisztánnak, akit ezzel megöl. A megtört szívű aranyhajú Izolda holtan borul kedvese ravatalára.

Marke király Cornwallba vitette holttestüket, s egymás mellé temettette őket. Izolda sírjára szőlőt, Trisztánéra rózsát ültettek. Indáik egybefonódva hirdetik a szerelem hatalmát.

STARK FERENC

Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 3. kiadás, 178-188. old.  – Móra Könyvkiadó 1995.

Dante Alighieri (1265-1321): Isteni színjáték

A legrégebbi ismert Dante képmás

Forrás: www.wikipedia.org

Korszakos jelentőségű olasz költő; toszkán-olasz és latin nyelven írott filozófiai, politikai és nyelvészeti tárgyú művek szerzője.

Firenzei nemesek és módos céhpolgárok nagy múltú családjából származik. Politikai érdeklődése, korai elkötelezettsége a mérsékelt pápapárt, a „fehér guelfek” mellett – a ghibellin császárpárt mellett -, vagyis részvétele a XIII. sz. végi, XIV. sz. eleji invesztitúraharcokban: családi tradíciókból is következik.

Dante első találkozása Beatricével a Ponte Santa Trinita hídnál. Henry Holiday 1883. olajfestménye (140 x 199 cm). A festmény a liverpooli Walker Art Galleryban van kiállítva

Forrás: wikipedia.org

Szülővárosának, Firenzének szerzetesiskoláiban kezdi tanulmányait; retorikában és filozófiában az enciklopédikus tudású Brunetti Latini volt a mestere. Talán Bolognában, a kor leghíresebb egyetemén is végzett stúdiumokat. Fogékony szellemű ifjú volt. Alig tizenkét évesen ismerte meg az előkelő F. Portinari gyermeklányát, Beatricét, aki iránt életre szóló plátói szerelem ébredt benne, életformálóan nagy szenvedély, mely a lány, majd a korán férjhez adott assz9ny 1290-ben bekövetkezett halála után már-már vallásos-misztikus tartalmú áhítattá légiesült. Korán jelentkezik Dante költői fogékonysága is. Kibontakozásában szerepet játszhatott baráti köre is: művészek, költők, muzsikusok inspiráló társasága. „Égivé” lényegített szerelmi élménye nem akadályozta meg „földi” kapcsolatok létesítésében és abban, hogy 1293-ban – talán családi ösztönzésre – feleségül vegye a gazdag Donati famíliából származó Gemmát, aki több gyermeket szült neki.

Dante száműzetésben (Ismeretlen festőművész műve )

Forrás: www.wikipedia.org

Guelfpárti politikusként veti magát Firenze közéleti küzdelmeibe; ám vezető eszméje kezdettől fogva az az álom, hogy a Római Birodalom méltó örököseként létrejön majd az egységes Itália. Ezért nézi megvetéssel a pápai trón méltatlan birtokosait, az egyes pápák morális züllöttségét, kufárlelkületét, politikai intrikáit. 1300-ban Firenze guelfpárti priorja; ám közéleti szereplését m,ár 1301 végén kerékbe töri a „fekete” guelfek uralomra kerülése. Őt magát VIII. Bonifác pápa intrikáinak következtében fosztják meg méltóságától, kényszerítik száműzetésbe, ítélik – távollétében – halálra. Számára nincs többé visszaút Firenzébe; emigrációban kénytelen leélni hátralévő éveit. Elméleti munkásságát új eszme szolgálatába állítja: a világi császárpárti ghibellinek teoretikusa, a polgári érdekekkel összhangzó abszolutizmus hirdetője, VII. Henrik német-római császár párthíve lesz – egészen a császár korai haláláig (1313). A firenzei köztársaság ekkor már amnesztiát adott volna nagy hírű fiának, ám az nem élt vele, lealázónak tartotta a feltételeket. 1318-ban Ravennába költözik, az ottani irodalomtámogató fejedelmi udvarba. 1319 után Veronában keres és talál új pártfogót, Can Grande Della Scala személyében, aki az itáliai ghibellinek pártvezére; 1320 táján befejezett grandiózus fő művét, a Színjáték-ot neki ajánlotta; az „Agár”-nak, a Nagy Vadászebnek (Can Grande), aki reményei szerint elűzi majd az Itáliát fenyegető fenevadakat. 1321-ben  diplomáciai küldetésből vállalt velencei útjáról betegen tér haza Ravennába. Ott halt meg, ott nyert végső nyugalmat. A firenzei Santa Croce-beli síremléke jelképes; a szeretett város ezzel akarta kiengesztelni legnagyobb – lázadó – fia nyughatatlan szellemét.

Dante igazi hírnevét írói életműve teremtette meg. Első, valóban jelentékeny, világirodalmi rangú műve, Az új élet (La vita nuova, 1294) egyfajta lírai regény, verses-prózai önvallomás, középpontjában a Beatrice-élményt 31 válogatott szonettben, balladában és canzonéban költőileg olasz-toszkán nyelven megörökítő verskoszorúval, valamint a verseket kiegészítő, allegorizáló prózai magyarázatokkal. A dolce stil nuovo, az „édes új stílus” itt törte át a trubadúrköltészet konvencióit, és vált a lírai Én tág spektrumú megjelenítésévé. A befejezetlenül maradt Convivio (Vendégség, 1305 és 1308 között) a platóni dialógusformát tölti meg a reneszánsz ember új élettartalmaival, az  új emberi „virtus” meghatározása érdekében. Latin nyelven íródott a De vulgari eloquentia (A nép nyelvén való ékesszólásról, 1305-1306); a tanulmány a nemzeti nyelv kultúráját az egységes nemzet modelljeként jellemzi. A De monarchia (Az egyeduralom, 1314 és 1320 között) filozófiai-politikai traktátus emez egységesülés lényegéről és módozatairól.

Dante igazán korszakalkotó nagy műve mégis a Színjáték, a La Commedia, amelyet az első Dante-életrajz írója, Boccaccio illetett először a Divina, Isteni jelzővel. Három részre tagolódó száz éneke mintegy negyedszázad alatt jött létre, végleges alakjában bizonyíthatóan 1307 és 1320 között. A roppant világköltemény voltaképpen egyetlen vízió a magát és saját üdvösségét kereső újkori emberről és emberi nemről. Mind szellemi tartalmát, mind költői alakba öntését tekintve művelődéstörténeti határkő. „A modern (újkori) költészet szükségszerű törvénye… hogy az individuum valamilyen egésszé formálja a világ ama részét, amelyet lát, és a kor anyagából, történetéből és tudományából megalkossa a maga mitológiáját… Ahogyan a régi világ (az antikvitás) általában a nemek világa… ahol a különösség a kiindulópont, amelynek általánossággá kell válnia… Éppen költeményének teljesen individuális, semmi máshoz nem  hasonlítható volta miatt mondhatjuk el Dantéről, hogy ő teremtette meg a modern költészete.” (Schelling: Dantéról, filozófiai vonatkozásban, 1803) „Jelentésének” rétegeiről, értelmezésének összetettségéről maga Dante szól a Convivio allegóriaelméleti fejtegetéseiben: „… mindig a betű szerinti értelemnek kell elöl járnia… nélküle lehetetlen lenne a többit, különösen az allegorikust felfogni. Lehetetlen… eljutni a belsőhöz… az alakhoz az anyag előkészítése nélkül, amelynek az alakot fel kell vennie.” Az Isteni Színjáték ebben a tekintetben minden idők legmonumentálisabb költői allegóriarendszere. Megértéséhez a középkori teológia ember- és világképismerete éppoly kívánatos, mint a modern individualizmus új életfilozófiája, középpontjában az emberi önkibontakozás végtelen erőinek tudatosítása. Mindenesetre a pokoljáró költő, aki a poklon és a purgatóriumon mint megkerülhetetlen kerülő úton át jut el a paradicsombeli üdvözültséghez, költő a szó hangsúlyos értelmében. Az „édes j stílus” lírája, egészen a külső forma tercináiig (a nevezetes rímképlet: aba, bcb, cdc és így tovább), a legszervesebb egységet alkotja a műfajilag besorolhatatlan világköltemény emberi tartalmával, az új bensőséggel, amely az emberi sorsok, jellemek, helyzetek roppant példatárát egységes, homogén világgá teszi.

 Az Isteni színjáték 1472-es kiadása 

Forrás: www.wikipedia.org

Az Isteni Színjáték mindmáig felül nem múlt színvonalú magyar fordítását, egész fordításirodalmunk e legnagyobbszabásúbb alkotását Babits Mihálynak köszönhetjük (Pokol, 1912; Purgatórium, 1920; Paradicsom, 1922). Utolsó kiadás: B. M. Művei, Budapest, 1986.)

ISTENI SZÍNJÁTÉK

Pokol

Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,

mivel az igaz útat nem lelém.

Látomásos vallomással kezdődik a nagy Színjáték. Benne a Költő az Élet őserdejében eltévedt Ember – nemcsak önmaga – sorsát idézi meg.

Álmodozva járt-kelt, talán így téveszthetett utat. Kijutni a kusza vadonból mielőbb, kijutni a fénybe, a csillagokig: merre tartson a riadtan ébredő? Egy hegygerinc magaslik előtte. Kész lenne megmászni, ám félelmetes fenevadak állják útját. Előbb egy fürgén mozgó, foltos bőrű párduc; azután ijesztő bozontú oroszlán; végül egy horpadt hasú nőstényfarkas. Egyedül nem boldogul velük. Menekülnie kell a bestiák elől. Visszajut a napvilágtól érintetlen völgybe, a sötétlő homályba. Egyszerre nemes és hallgatag árnyalak bukkan fel előtte. Könyörülj, rajtam, bárki is vagy! Mily csodás: Vergilius, a hajdan élt költőtárs felel reményt keltő szavakkal, a példaképnek tekintett, csodált mestere zengzetes szónak és egykoron megesett rettenetes-fenséges dolgok költői elmondásának. Vigaszt önt most is az ifjabb társba. Majd jő, közli, egy Agár; az elűzi a fenevadakat. Addig is: javadra válik, ha követsz. A mennyek kapujáig vezethetlek, de oda csakis alvilági vidéken át visz az út. A Költő tudja jól, hogy tapasztalt kísérője akadt: olyan, aki mint költő adott hírt a Rómát megalapító mitikus hős, Aeneas alvilági útjáról és felemelkedéséről. De vajon lesz-e erő benne, a méltatlanban, a rettegőben, hogy kövesse a nagyszívű előd árnyalakját? Végig, a ki tudja, mily utakon?

Vergilius megnyugtatja a kereszteltek hitében élő, ám gyenge szívű utódot. Igaz, ő maga pogány lévén, nem juthatott az üdvözültek közé, bár makulátlan életet élt, de keresztség nélkül; most a lebegők között honos. De égi küldetést teljesít. Beatrice, az üdvözült hölgy kereste fel, kinek csillagszeme fénylett, kérve: segítsen a sorsüldözöttön, kihez szent szerelem fűzte hajdan a félig gyermek ifjút; Beatricét pedig maga az Istennek Anyja, Szűz Mária s a védőszent, Lucia késztette az elmélkedésen túli cselekvő segítségre. A Költőben feléled a fáradt virtus e szavak hallatán. Együtt vágnak ketten a rejtelmes útnak. Elöl halad az árnyalak, nyomában pártfogoltja.

Alig haladnak néhány lépést, s máris fölmagaslik előttük a poklok kapuja, rajta az elrettentő felirat:

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

én rajtam át oda, hol nincs vigasság,

rajtam a kárhozott nép városába.

………………………………………………..

Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel!”

Kézen fogva vezeti át a kapun a mester az ifjabbat. Még csak az első pokolkörbe lépnek, a pokol tornácára, s máris hallhatják a sírást, sóhajtást, a fogaknak csikorgását. Vergilius felvilágosítja az elérzékenyülésre hajlamos társat: megvetésre méltók szenvednek itt. Ők az életbeli közönyösök; nem jellemezte őket se hideg, se hév, se bűn, se erény – nem kellenek hát sem égnek, sem pokolnak. Ne többet róluk, nézd meg és menj tovább! Így is tesz a Költő, csak röpke pillantást vet egy ismerősre, aki merő gyávaságból lépett vissza a legutóbbi pápaválasztáskor gonosz lelkű riválisa javára. Részvétre méltatlanok köre ez.

Egy folyó partjára jutnak ezután. Acherón a folyó neve, Charón, a mogorva révész csak az égi parancs hallatán hajlandó átvinni a két pokoljárót. Nemesen szomorú lelkek hona ez, ahová először lépnek. Nem bűnös, éppenséggel tiszta lelkű nép lakja. Ők a keresztség nélkül éltek. Maga Vergilius is idevalósi. Egykoron a Megváltó ugyan kiszabadította innen az Ótestamentum nagy alakjait, Ádámon és Éván kezdve Izraelig és az ő gyermekeiig, hogy magával vigye őket a mennyekbe. De itt maradt mindörökre a hajdani tudomány és művészet sok-sok jelese, nemes lelkű pogányok, mint Homérosz, Horatius, Ovidius, Lucanus (ők már ismerősként üdvözlik Vergiliust és most hatodiknak az általa gyámolított új társat), ismert hősök árnyai, mint Akhilleusz, Aeneas vagy Szaladin, a szultán; a filozófusok tiszteletre méltó csapata, legelöl Arisztotelész, mellette Szókratész, Platón, Diogenész, továbbá a nagy Arisztotelész arab magyarázói: Avicenna, Averroes.

Most már a pokol belsejében vezet tovább az út, az újabb, második körben. Itt már igazi bűnösökkel találkozhatni, ha nem is elvetemült gonosztevőkkel. Elsőként föltűnnek a mértéktelen szerelmi szenvedély okán elkárhozottak. A pokollakók büntetése elvben nem egyéb, mint a földi bűnökhöz vezető lelkiállapotuk folytatódása – ad abszurdum, a legmagasabb hatványon és a végtelenségig. Mitől szenvednek a tiltott szerelem rabjai? Egykori szenvedélyük sötét árnyéka vetül túlvilági létükre: szűnni nem akaró szélvihar kergeti őket ide-oda. A bujálkodók, a nagy paráznák is így bűnhődnek: a szabados életű Semiramis, a kéjsóvár Kleopátra meg az olthatatlan szenvedély hőse: Trisztán. A Költő nem tudja leplezni mély megindultságát, amikor egy szerelmespárral találkoznak. Paolo és Francesca égi törvényt sértett, de embernek nehéz pálcát törni fölöttük. Ők a bűnhődésben is együtt maradhattak, amiként egyek voltak a földi szerelemben. Francesca meséli el házasságtörésük és haláluk szomorú történetét. Együtt olvasták Lancelot és Guinevra mondáját, egészen addig, míg Paolóban és fivére asszonyában fellángolt a testi kívánás, olthatatlanul. Csókjában forrtak össze, aznap nem olvastak többet. A megcsalt férj felfedezte szerelmüket, és bűnös dühvel végzett velük. Paolo zokog az elbeszélés alatt, hisz

… Nincs semmi szomorítóbb,

mint emlékezni régi szép időkre

nyomorban (…)

A Költő is átéli ezt, eszméletét veszti a gyászos embersors hallatán.

Az újabb – harmadik – körben mocskos hó és eső záporozik a falánkság hőseire, kik ételben s italban voltak mértéktelenek. Testüket mitologikus szörnyeteg marcangolja. Egyikük megint egy ismerős: Firenze egykori polgára, egy újgazdag tivornyázó.

A negyedik pokolkör bejáratát Plútusz őrzi, a mértéket nem ismerő gazdagság mitikus uralkodója. Sátánnyelven üvöltve próbálja elriasztani a két vándort. Ám őt is elhallgattatja Vergilius dörgő szava. Furcsa látvány tárul most a Költő elé: a kárhozottak tébolyultan keringő két csapata. Az egyik félkörben a tékozlók, a másikban a fösvények menete kavarog; mindegyik mellén nehéz súly, tán pénzzel teli zsák, úgy vonulnak egymással szemben, és verődnek egymáshoz szüntelen. Arcuk a felismerhetetlenségig eltorzult; soknak csak kopaszra nyírt feje búbja jelzi, hogy pap vagy kardinális volt földi életében.

Az indulataikat fékezni nem tudók, a vad haragban éltek csoportja vonja ezután magára a figyelmet. Ez már a pokol ötödik köre. Az újabb alvilági folyó, a Styx mocsarában fetrengenek e kárhozottak, nyakig a sáros lében is egymás ellen acsarogva. Az eltompult szellemű érzéketlenek viszont, akik az életben semmiféle érzelmet nem nyilvánítottak környezetükről, a mocsárlé alján zsúfolódnak egymásra; nekik csak sóhajukat sejthetni, amint buborék formájában jut a víz felszínére.

A vándorok megkerülik a fortyogó indulatoktól és bamba érzéketlenségtől habzó, bűzös mocsárt. Egy torony tövében várja őket a nagy hangú Flegias, a Styx révésze, aki átszállítja őket a túlpartra. Máris felködlik a láthatáron Dis városa, az igazi pokolmélyi kín-város. Vasból való falai örök tűztől vöröslenek. Démonok és fúriák állják útját a látogatóknak. Micsoda látomás!

Ó ti, kik éltek józan értelemben,

lessétek, mily tan látható keresztül,

elfátyolozva különös rimemben!

Bizony, Vergilius is befogja kezével védence szemét; élő ember nem tudná elviselni a titkot, amelyet a halottak városába való belépés rejt magában. A pokol hatodik körébe jut most a kélt vándor. Nyitott sírokban kínlódnak itt a kárhozottak, s a tüzet, amely őket emészti, nem külső forrás táplálja, hanem valami rejtelmes erő, a sírok mélyéből felcsapó lángözön. A főeretnekek bűnhődnek itt, akik gőgösen szembefordultak az isteni akarattal. Néhány ismerős alak itt is szembeötlik. Elsőként Farinata; őt a Költő a firenzei pártharcokból igencsak ismeri. Konok ellenállását még a pokol sem tudta megtörni. Egy másik sírlakó, Guido Cavalcanti meg maga ismeri fel az egykori barátot; ő, a hitetlen, sírva tudakolja szeretett fia hollétét. Válasz nélkül halad tovább a két pokoljáró az egyre mélyülő körben. Az utolsó sírban egy pápa ég a kárhozottak között: az eretnekségre tért II. Anasztáziusz.

Irtózatos bűzt áraszt a következő kör, a hetedik. A vad Minotaurusz által őrzött bejáratához meredek lejtő vezet. Az erőszakosok bűnhődnek itt, három egymástól elkülönített csoportban. Az elsőben vérpatak hömpölyög, benne azok a nyomorultak, akik életükben felebarátaik ellen követtek el erőszakot: gyilkosok, rablók, zsarnokok. Senki nem menekülhet a rémes fürdőből: a parton kentaurok csapata zúdít nyílzáport arra, aki menekülni akarna. Így fő a kínokban Attila, ki Isten ostorának szerepében tetszelgett, csakúgy, mint a hírhedt firenzei útonállók. Még rettentőbb a szomszédos, sötét fákkal teli liget. Itt senyvednek az önmaguk ellen erőszaktevők: az öngyilkosok. Szem nem látja őket, kínjukat csak fül érzékeli. A Költő ágat tör az egyik cserjéről; a fekete törzs egyszerre feljajdul: miért tördelsz?

Mint zöld ág, melynek vége lobbot vetne,

másik vége forrva kezdene nyögni

s kitörő bugyboréktól sisteregne:

úgy szó és vér innét egyszerre jött ki.

A harmadik csoport bűnösei Isten ellen követtek el közvetett vagy közvetlen erőszakot. Rájuk tűzeső permetez szünetlen, lábuk alatt lángot vet a homok. Külön is magára vonja a tekintetet itt, az istenkáromlók között a tűzeső ellenére hanyatt fekvő vad alak, Capaneus, aki megvető hangon kiáltja ki a kárhozottak titkát: „Ki élve voltam, az vagyok ma halva!” Odébb újabb alvilági folyó tűnik elő, az égő vizű Phlegetón; ez is, m int a többi, a gyötrelmesen bűnhődők könnyéből fakad, és a Kocitus rettentő tavába torkollik. A gátoldalon a Költő megpillantja a természet ellen vétők csapatát: a szodomitákat, a fajtalankodókat s köztük egy közeli ismerőst, egykori tanítóját, Bruneetto Latinit. Az gyűlölettel átkozza egykor közös hazájuk, Firenze háládatlan népét, és dicső jövőt jósol az ő balsorsán szánakozó volt tanítványának. Nem ő volt az egyetlen ismerős e pokoli tájon; sokan bűnhődnek itt, akik nagy hírnévnek örvendtek a firenzei földön, köztük jó néhány hírhedt uzsorás; ők is a természet ellen vétettek, kamatokkal terhelve adósaikat.

A pokol pedig egyre mélyül és szűkül, akárcsak egy tölcsér. A borzalmakkal szegélyezett út most újabb szakadékhoz vezet, s ott feltárul a nyolcadik pokolkör. Újabb szörnyeteg bukkan elő, Gorgosz, a család pokoli világának őre és jelképes lénye: emberarcú, kígyótestű bestia. Vergilius parancsára ő viszi át a tűzfolyón a vándorokat, akik különös tájra érnek most. Rondabugyrod a neve, s lakója sokféle csaló: egy gyűrűkre tagolt sziklarét ennek talaja, amely koncentrikus körökben lejt a középpont, a mély kút felé. Az első bugyorban hírhedt kerítők hada; szarvas ördögök korbácsolják pőre testüket. Köztük láthatni Iasónt, az ókor híres nőcsábászát csakúgy, mint a bolognai Venedicót, aki saját nővérét szerezte meg kerítő praktikával a ferrarai grófnak. A másodikban a hízelgők hánykolódnak ronda ganajban. A harmadik pokolbugyorban a pénzsóvár simoniákusok kínlódnak fejjel lefelé, térdig kőlyukakban, talpukat izzó tűz süti irgalmatlanul; az egyházi méltóságokkal kufárkodók között bűnhődnek az aljas üzletekbe keveredett egyházfők is, így az Orsini családból való III. Miklós pápa. A negyedikben csalárd jósok és varázslók bűnhődnek, földi bűneikhez méltó módon: fejük hátrafelé fordul, vezeklő útjukon is hátrafelé menetelnek. Az ötödikben szurokban főnek azok, akik hivatalokkal, főúri kegyekkel üzleteltek-kereskedtek; vasvillás ördögök ügyelnek rá, hogy ki ne bújjanak a forró masszából. A hatodik bugyor ama csalók bűnhődésének helye, akik szenteskedtek, képmutatón jeleskedtek földi életükben; itt lenn súlyos, izzó ólomcsuhát kell viselniük, abban tipegnek mindörökre. Toszkán ismerős közöttük is szép számmal akad; de itt kínlódik Kaifás főpap is, aki „a nép javáért” javasolta „egy ember” – Krisztus – feláldozását. A heteikben mérges kígyók mardossák a kárhozatra vetett rablókat és tolvajokat, jelesül, a szent helyek megdézsmálóit; kígyómarás égeti, emészti itt a testet, ám főnixként a hamvakból új test támad, s azt újabb kígyómarások gyötrik. A nyolcadik bugyor a gonosz tanácsadók tűzköre; itt minden lángnyelv egy-egy bűnhődőt rejt magában; Odüsszeusz és Diomédész testét kettős lángnyelv övezi: együtt mentek a csatába hajdan, most együtt égnek a pokolban. A Költő nyomatékosan kéri vezetőjét: hadd válthasson szót az ókor Homérosz által megörökített hőseivel. Okkal teszi, mert Odüsszeusz, a legendás antik utas, bár a kárhozat tüze emészti, mégis kimondja lelke szenvedélyét: „… Látni világot, emberek hibáját, / s erényüket, okúlni, mennyiféle.” Ezért vállalkozott utolsó útjára is:

„Ó társak, bár veszélyek ezre víjja

sziveteket, mégis Nyugatra hágtok

……………………………………………..

Gondoljatok az emberi erőre:

nem születtek tengni, mint az állat,

hanem tudni és haladni előre!”

Erről az útról Odüsszeusz, a bátor kaland szerelmese már nem tért issza soha többé az övéihez.

A kilencedik bugyor következik: itt a viszályszítók, a botránykeltők vánszorognak körbe-körbe. Egy ördög metszi fel kardjával belsejüket, belük lábuk között lóg, májuk kilátszik, arcuk is kettészelve: aztán a seb beheged, hogy újra megszaggattassék – amint szakadást idéztek ők is, e kárhozottak, földi életükben. Mohamed így vezetek, miként Ali is, a veje és a Költő más ismerősei, kik a drága Firenze megosztásában jeleskedtek. Bertran de Born, a provence-i trubadúr fej nélkül menetel, fejét kezében hordja: apja ellen lázította a fiát fenn a földön. Az utolsó bugyor, a tízedik, undorító rühesekkel van teli. Hamisítók, hazugok és képmutatók kínlódnak itt; ronda sebeiket maguk tépik-szaggatják körmükkel, miközben olthatatlan szomjúság kínozza őket. Ide került Putifárné csakúgy, mint Szinón, aki Trójába csempészte álnokul az ajándék falova t, de Ádám mester is, a toszkán városokban elhírhedett forinthamisító, aki most kénytelen tűrni, hogy a trójai csaló dühében olyat vágjon fölpuffadt hasára, mint dobverő a dobra.

Rondabugyrod szélső peremén, egy szirtfalon átlépve jut a két pokoljáró az igazi aljanépség közé, a pokol legmélyére. Az árulók bűnhődnek itt négy beszédes nevű alosztályban: Kainában a testvérgyilkosok, Antenorában a hazaárulók, Toloméában a barátaikat, Judeccában a legnemesebb jótevőiket eláruló júdások. Ez a hely nem a tűz, hanem a jég birodalma; itt a legborzasztóbb bűn a legborzasztóbb testi-lelki kínokkal büntettetik. A Kocitus tava e bűnhődés helye, ennek jégpáncéljába belefagyva kínlódnak a legbűnösebb kárhozottak. Ők is földi életük aljasságát termelik újjá a poklok fenekén. Ugolino a pisai ghibellinek vádjai szerint várakat adott el, hazáját árulva így. Már földi életében elkezdődött bűnhődése. Börtönbe vetették, és kisgyermekeivel és unokáival együtt éhhalálra ítélték. A pokol mélyén maga számol be életéről és kínhaláláról;  fertelmes éhségtől mardosva saját véreit falta föl a tömlöcben. A pokolban ellenségének, Ruggieri érseknek a koponyáját harapdálja a gyermekgyilkos nyomorult. Idáig süllyedt hát az ember és az emberi nem!

Tovább, egészen az inferno legmélyére. Ott láthatni jégbe fagyva Dist magát, Lucifert, akit lázadása tett angyalból fősátánná. Három feje mintha megháromszorozná a fagyhalál rémségeit. Denevérszárnyai viharrá fokozzák a jeges leheletet. Méltó társa a leírhatatlan kínban a Mesterét eláruló Júdás, valamint az antik Róma Caesarjának gyilkosai: Brutus és Cassius.

Talpra! – kiált most Vergilius a döbbenettől félholt Költőnek. A pokol mélypontja egyszersmind a kiutat is megmutatja: a Golgotához vezető titkos utat. Nincs idő pihenésre. A földgömb másik oldala, az ellentétes pólus végre elérhető közelségbe került. Így jutottunk ki a csillagokhoz.

Purgatórium

A pokol tölcsérszerű mélyéből a planéta túloldalán juthatni újra napvilágra. Óceán terül el ott, közepén egy szigetszerű, csonkakúp alakú domb, oldalán körbefutó, teraszokká szélesülő utakkal, lépcsőkkel, amelyek az alacsonyabban fekvő körből a magasabban fekvőkbe vezetnek, legfelül pedig egy platón az Édenkert. A purgatórium egyes köreiben vezeklők ide tartanak, itt nyerik el bűneik végső bocsánatát, az üdvösséget. Ezen az emelkedőn vezeti a Költőt felfelé hű útitársa és mestere, Vergilius.

Ezen a merőben másféle tájon, a kiteljesedő Szabadság színekben gazdag országában is van egy jelképes őr: a sztoikus Cato, aki a pogány világban legközelebb jutott a keresztényi erkölcshöz. Vergiliusnak ő adja a jó tanácsot: mossa tisztára a Költő arcát, amely a pokolbeli úton beszennyeződött. Így történik. Hajnal hasad. Serényen útnak ered a két vándor. Angyalszárnyak mozgatta csónakokban sok-sok tisztulásra váró lélek; a boldogság előérzetével szent zsoltárt énekelnek: „Amint Izrael kiszabadult Egyiptomból…” Ismerős itt is akad, egy Casella nevezetű. A Költő muzsikus barátja volt a földi életben; összeölelkeznek, majd a kétszeresen is boldog árnyalak örömében rázendít egyik maga szerzette dalára: „A Szerelem mely szólogat szivemben…” A mennyei révész, az agg  Cato azonban feddő hangon szól az énekesre és hallgatóságára: nem helyénvaló itt a révült ácsorgás, majd, utatok végén, ha szemtől szembe megláttátok Istent, akkor lesz okotok-módotok így múlatni az időt. Indul újra a menet, indulnak a purgatórium hegyét megmászni kész látogatók is. Ragyog a reggeli nap; igaz, csak a Költő teste vet árnyékot a földre, kísérőjének, a szellemalaknak itt nincs árnyéka.

Az első kör felé megint egy ismerős irányítja lépteiket udvarias szókkal. Manfréd ő, Szicília egykori királya. Ő ad felvilágosítást az első körben vezeklőkről is: egyházi átok sújtotta őket életükben, ám bűnbánó imáik meghallgatásra leltek. Ezeket a hanganyagok menete követi, majd azoké, akik végső órájukig bűnben éltek, ám az utolsó pillanatban bűnbocsánatot nyertek. Sok itt is a földről ismerős szellem; alig győzi a Költő szóval tartani az egykori társakat. Van, aki hozzátartozóinak izen, s van aki ily kifakadásra készteti a Költőt, egykori eszme- és polgártársát:

Rab Itália, hajh, nyomor tanyája,

kormánytalan hajó vad förgetegben,

világnak nem úrnője, csak rimája:

……………………………………………..

Aj, bitang nép, ma is hű lenne lelked,

és hagynád Caesart ülni az ülésben,

ha az Isten szavait nem felejted.

A Költő ódája ez az áldott és átkozott Itáliához, reménytelen honszerelme tárgyához. Végül mégis győz benne a reménykedés, hiszen purgatóriumi tájon jár: Firenze,

Örülj, mert van okod, mert Béke áldja

és Bőség áldja földed és Okosság;

valót mondok, s az eredmény beváltja.

Továbbvezet a jó Vergilius; most virágos völgybe érnek. Csudálatos hely ez:

Aranyt, ezüstöt, égő pomagránát

vérét, smaragdon frisstörésű színt,

kék indigót, s az ind csillámfa hámát

fű és virág éppúgy legyőzte mind

színnel a partöbölt tarkázva ottbent,

miként a nagy legyőzi a kicsinyt.

A tisztulásra váró szellemek a Salve Reginá-t éneklik a völgyben, miután itt mintegy lezárul az előpurgatórium. Csupa fejedelmi alak várja itt a feljebb jutást, köztük Habsburg Rudolf, Ottokár, a derék cseh, Merész Fülöp, a francia, a horgas orrú Anjou Károly: megannyi küldetéses vezér, akik hanyagságukért vezekelnek itt. Közben beáll az éjszaka. Két angyal száll alá az égből, izzó karddal kezükben, hogy elűzzék a leselkedő kígyókat. A Költő álomba szédül. Álmában egy sas jelenik meg előtte, hogy magasba ragadja. Felébredve látja, hogy valóban elragadtatott, de nem az álombeli sas vitte magasabb tájra, hanem saját védőszentje, Szent Lucia. Így folytatja útját a két vándor immár a purgatórium belső köreiben. A Költő hét P-vel megjelölve homlokán, lévén itt ő is „peccatum” – főbűn – hordozója, akinek hétszer kell megkerülnie a purgatórium hegyét.

Belépnek a nyitott kapun, felmásznak a sziklába vájt, meredek járaton, s hallják a Te Deum dallamát: íme, az első körben vannak. Súlyok terhe alatt görnyedve már jönnek is a kevélyek – ez az ő vezeklésük színtere. Megannyi márvány dombormű látható a szirtfalon, példázatok az alázat gyakorlására: az Angyal, aki üdvözli Máriát; Mária maga, Istennek szolgálóleánya; Dávid, a zsoltáréneklő. De hányféle esendő ember tolong itt! Mennyi gőgös nyomorult! Még művészember is akad itt szép számmal, például tehetségükre túlontúl is büszke sienai miniatúrapiktorok, párizsi fényfestők (illuminátorok) – ó, művészgőg hiúsága! S még a divat is nekik hízeleg:

„Lám, festészetben Cimabue tartott

minden teret, és ma Giottót kiáltják:

s amannak híre éjszakába hajlott.”

Bizony, kósza szél a hírnév; hol erre, hol arra fúj. Olyan a dicsőség, mint a fű színe: ma zöld, holnapra elsárgul.

Vergilius félbeszakítja a Költő elmélkedését, továbbhaladásra sürget. Közben egy angyalszárny egyetlen suhintással letörli az első P jelet; az első főbűntől, íme, a Költő megtisztult. Átkelnek a második körbe. Itt az irigyek várnak tisztulásra. Belőlük sincs hiány. Ez Niobe: valaha gyermekei szépségével kérkedett. Ott vannak a csodált Gigászok. Amarra újabb firenzei ismerősök, férfi és nő vegyest. Szempillája mindenkinek levarrva. Csak hallgatnak ők példabeszédet például az irigységből testvérgyilkossá lett Káinról; így tisztulnak meg a második főbűntől. Az angyal már a második P-t törli le a költői homlokról.

A harmadik körben a harag indulatában vétkesek vezekelnek. Ezeknek jobbulását a szelídség látomásai mozdítják elő, például vízió Szűz Mária szívjóságáról, amint szelíd szavakkal dorgálja a templom forgatagában elveszett Jézust, avagy Szent István vértanúról, aki végóráján az őt megkövező gyilkosaiért fordult imával az Úrhoz. A Költő azt tudakolja az egyik itteni szellemtől, bizonyos Marcótól, aki Lombardiában élte derék, de indulatos vitézi életét: miért oly romlott a világ, miért oly gyakori a bősz harag a földön, egyéneknél és népeknél egyként. A válasz megegyezik azzal, amit maga is tapasztalt odafent: rossz útra tért, romlottá lett a mai világ, mert rosszul kormányozzák fejedelmei. Róma romlását például jórészt az okozza, hogy ugyanaz a kéz tartja a pásztorbotot és a kardot, holott jó végre nem vezethet Egyház és Közhatalom egybemosódása. Újra angyalszárny lebben, s megint eggyel kevesebb a homlokon éktelenkedő P-k száma. Átléphet a két vándor a negyedik köre.

A jóra való restség: ez az újabb főbűn, amiért itt vezekelni kell. A javulás fő motívuma itt belülről jön; a lelkek valósággal rohannak, hogy jóvátegyék egykor volt tunyaságukat. Ugyanígy belső akarat mozdítja az ötödik körben veszteglőket, a fösvényeket. Ezek földön fekve éneklik a helyzetükhöz illő zsoltárt: „Földhözragadt az én lelkem.” Egy földre borultat megszólít a Költő: ki vagy? Latin nyelven jön a válasz: tudd meg, én Péter utóda voltam. V. Adorján pápa szólal meg; de nem ő az egyetlen egyházi méltóság, akinek fösvénységért kell a túlvilágon bűnhődni.

Aj, átkozott légy, ősi szukafarkas,

ki éhesebben vágysz, mint minden állat,

hogy mindeniknél több prédát csikarhass!

De itt vezekel a francia Anjou-királyok bűneiért ősük, Capet Hugo is; még a nagy Aquinói Tamás korai halála is az ő lelkükön szárad.

Ám egyszerre földrengés rázza meg a purgatórium roppant hegyét. Glóriát énekelnek most a vezeklők. A két vándor velük énekel, de remegve tudakolja, mi történt. A válasz megnyugtató: reng a sziklatömb, valahányszor egy-egy vezeklő lélek kijut a tisztulás köreiből, s felszáll a mennyekbe. Aki ezt közli velük, maga is költő volt a földi létben. Statius a neve, a római császárok korában élt, s ő is Vergiliusban tisztelte mesterét. A jó mester itt hallgatást parancsolva néz az élő költőre, aki viszont elmosolyodik. Statius most észbe kap. hát a szellemalak éppen Vergilius, a közös mester! Már-már lábához borul, elfelejtve, hogy csak árnyék áll előtte. Statius megrendülten nézi példaképét. Ő kíséri át a vándorlókat a következő körbe. Még megkérdik Statiustól, hogyan került a fösvények közé. Mosolygós a válasz: neki csak azért kell vezekelnie, mert nagyon is kerülte a fösvénységet. Az arany átkozott éhét emlegette ő is, Vergilius modorában; ő a túlság vétkéért vezekel.

Az angyal most is letöröl egy P-t a Költő homlokáról. Új körbe kalauzolja élő és holt társát a nyájas Statius. A hatodik főbűn, a torkosság rabjai keresik itt a megtisztulást. Illatos gyümölcseit kínáló almafát látnak, de a termés kézzel el nem érhető. Máris itt az alkalom az erény gyakorlására. Aztán jön egy menet: sovány testű, sápadt arcú mindenik; eredménnyel vezekelnek. S valaki örömtől repesve megint rászól a Költőre. Néhány éve meghalt sógora ő, Donato Forese, akivel együtt voltak Firenzében ilyen-olyan léhaságra hajlamos fiatalok. Neki is van miért vezekelni, nagyon is. Özvegye hő imájának köszönheti, hogy nem kapott súlyosabb penitenciát. De a purgatórium is elég, hogy elítélje az otthon honos erkölcsi feslettséget. Hisz hamarosan szószékről kell prédikálni a romlott firenzei nőknek: ne mutogassák bimbóstul keblüket! Mert ha nem: csont s bőrre fogynak majd, haláluk után hozzánk hasonlóan vezekelve! Lásd amott luccai barátnőd, Gentuccát, kinek canzonéddal viszonoztad szerelmét! Soványra aszott alakja bizonyíték. mit ért a ti édes új stílusotok. A költők folytatták útjukat; az angyal újabb P-t törlött le, jó okon.

A hetedik kör következett, az utolsó. Lakói a bujaság bűnét purgálják magukból. Itt viszont igazi tisztítótűz ég; óvatosan kell lépnie a látogatónak is, ha nem akar megpörkölődni. De ez mégsem pokoltűz többé. Az egykor bujálkodók itt himnuszokat zengenek a tűz kellős közepén, a Tisztaságért könyörögve, a szüzesség erényeit magasztalva. A provence-i líra művelői közül is ide került néhány. A Költő maga immár e főbűn P-jétől is tisztán léphet feljebb egy meredek lépcsőn. Eddig kísérhette őt jó szelleme, Vergilius; most viszont új vezetőt választhat magának: Beatricét, az Égi Hölgyest. Csillagos éjszaka lett. A Paradicsom küszöbén hajtja fejét álomra a sokat látott Költő.

Mit álmodik, akinek immár tiszta a homloka teljesen? Egy mennyei asszonyt lát a ligetes fennsíkon, az Egyház nagy védőasszonyát bizonyára, ki a Léthe folyó virágos partján sétál, a földi paradicsomban, Ádám és Éva egykori lakhelyén. Poéták hajdan Parnasszusnak hívták ezt az Édenkertet. Dalol az álombeli Matilda asszony, zsoltárt énekel. Boldogok, kiknek bűnei elfeledtetnek. Hét égő fa tűnik fel, igazában hét hatalmas gyertyatartó, égő gyertyákkal. Aztán csodás körmenet indul. Elöl a hét óriás gyertya, mögöttük hét roppant fénycsík, és fénypalástba burkoltan huszonnégy vén. Követi menetüket négy jelképes állat, köztük egy griff által húzott diadalszekér vonul. Színes ruhákban hölgyek kísérik a hintót, tánclépésben. Aztán megint vének, talán orvos és katonaember. Megint egy agg; az talán János, a Jelenések Könyvének írója. Megannyi allegorikus alak. Talán ugyanilyen a diadalmenet hősnője is, Beatrice, a vallásos szemlélet megtestesítője. Ám ő a Költő szemében most is őrzi lényének eredeti vonását. A gyermekkori szerelemben társ ő, szépségéből nem hiányzik a földi szem által észlelt s megőrzött sugárzó ragyogás. Nem csoda, hogy a Költő megindultan néz szemébe, remegve is; neki régóta az Új Életet jelentő csodás alak. Továbbra is minden álomkép. És álombeli az a menet is, amely ellenkező irányból közelít. A Nagy Parázna ül emitt az apokaliptikus sárkányon. Beatrice már levetette fátylát; az ő látványa szétfoszlatja a romlottság képeit. Jöjj, kövess gyorsabb ütemben! – így szól egykori szerelméhez. Emlékezteti a Léthe vizére, amelyből a Költő ivott, hogy minden múltat feledjen. Megjósolja: Isten elküldi majd azt, aki megöli a Szajhát és cimboráit. Elérnek az Eunoé partjára. Beatrice rendeletére a Költő megmerítkezik benne. A szent habokból kilépve új ember lett: tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.

Paradicsom

Beatrice, aki a Költő szemében az Égből jött, segítő-boldogító Sugár, fölfelé tekint, a nap, a fényesség felé, ahogyan rá, az ő szemébe néz a Költő. Egyszerre felszárnyalnak ketten, repíti őket az emberi lélekben szunnyadó vágy: kinőni a csak emberiből, hazatérni Istenhez. Szinte észrevehetetlen ez a szárnyalás. Az érzékek földi birodalmában felfoghatatlan, mint suhan fölfelé az égi szférákban két lélek. Nyolc csillagzaton, a Kristályégen mint Első Mozgatón vezet röppályájuk. Végcéljuk az Isten szemlélete, a mindent felölelő Empyrium. A Hold egén suhannak át először, mint fénylő ködgomolyon. Madonna, szól vezetőjéhez a kíváncsi ember, honnan a foltok a Holdban, honnan a Káin-arc, mit rajta a köznép látni vél? A tudásvágyat Beatrice szelíd hangú oktatása elégíti ki. Az érzékek csalnak, mint a kísérlet is bizonyítja, hangzik a felelet. Ősi erők munkálnak a csillagok mozgásában, miként a lélekben is. A fénysugárzás ereje különböző lehet a Hold tömegében; e különbözőség okozza a kisebb vagy nagyobb fokát a világosságnak. S hogy kiknek lelke lebeg eben a körben? Azoké, akik önhibájukon kívül lettek ebben vagy abban kevésbé tökéletesek. De boldog üdvözültek ők is. Egyiküket a Költő megszólítja; történetesen földi felesége, Gemma révén egyik sógornőjét. Piccarda – így hívják – szerzetesnő volt; ám durva fivére erőszakkal ragadta ki a klastromból, hogy nőül adja. Istenhez fordult ekkor hő imával a száz, s nemhiába: gyors betegség vetett véget földi megpróbáltatásainak. Így szól a rokon lélek, s Ave Mariát énekelve tovatűnik a fényözönben. Beatrice megnyugtatja hívét: az Égben minden hely üdvösség, az alacsonyabb szféra lakója sem csak rész szerint üdvözült. Ittléte csak szelíd intelem:

Nőjj hát, keresztény lélek, súlyosabbra!

Ne légy, mint toll a szélben! és ne véljed,

hogy szennyed bármely víznek mossa habja.

Eközben ők ketten már a Második Világban suhannak tovább, Merkur egében, oly szellemek között, akik serények voltak képességüket jóra használni. Justinianust szólítja meg itt a Költő, a hajdani cézárt, aki keresztény lett, s általa a Római Birodalomban keresztény erénnyé vált a régi virtus. Isteni kegyelem nélkül ez persze nem történt volna meg.

Korlátai közt az emberi élet

nem tud eleget tenni, sem elérni

alázatával oly mélységü mélyet,

amily magassat gőgje mert remélni.

Justinianus előadja az egész Római Birodalom történetét, kezdve Aeneas alapító tettével, minden viszontagságon át egészen a Császári Sas felszárnyalásáig; ez a történet egyszersmind a keresztény üdvtörténet alapzata.

Már a Venus egében röpülnek. Újra megszólal a hozsánna. Most a Költőt üdvözli egy, a földön igen szeretett barát, Anjou Károly fia, Martell Károly, akit – Itália egykori reményét – korán elragadott a halál. E szférában leltek otthonra Itália földjének szerelmesei, akik itt sem rejtik véka alá megvetésüket a hit meggyalázói iránt, üljenek bár a pápai trónuson. A túlvilág nem a mindent felejtő közöny helye, hanem az istenszeretettel egylényegű ítéletmondásé a földi világ dolgaiban, ennyiben: az emberszereteté. Lám, a Venus egében mint üdvösségre méltó kapott helyet egy olyan nő is, aki hírhedt volt erotikus vonzerejéről és a férfinép iránti szabados szerelmi életéről. De látta testvérén, Ezzelinón, a zsarnokon, mennyire torz lélek az, aki nemtelen indulat rabja. Ezért fordult el a bűnöktől, így lényegült át a testi kívánás igaz istenszeretetté. Most együtt táncolnak a boldog lelkek karában. És velük Falco, a hajdani trubadúrköltő Marseille-ből, aki sok szerelmi kaland után tért igaz hitre, s lett Toulouse-nak lánglelkű püspöke. Lám, a mai papok egy része, maga a pápa és sok kardinális mindennel gondol, csak nem Názárettel. De Róma megtisztul még, csak bízzad a jövőre!

A Költő eközben már a Napba szárnyal megdicsőült szerelmével, az egyre fénylőbb arcú Beatricével. Jóról a Jobbra jutnak így, az üdvözültek újabb csapatába; kardaluk igazi szférák harmóniája. Ők maguk eközben amaz összhangot szemlélik szent bölcsességgel, amely a Szentháromság titka. Körbeveszik e boldog-bölcs lelkek a közéjük látogatót. Előbb Aquinói Tamás szól, a skolasztika legnagyobbja, biztatóan: aki idáig szárnyalt az isteni kegy jóvoltából, már csak feljebb juthat. Legjobb példa erre ő maga, a kis lombard városka szülötte, kiből lett filozófusa Köln, Párizs, Róma univerzitásának, az egész keresztény világnak. Szent Domokos által vezérelt rend tagja volt, miként kölni mestere is, a nagy Albertus, aki most a jobbján foglal helyet. Mellettük igazi világbölcsek, Gratianus Bolognából, Petrus Lombardus, Salamon, a bibliai bölcs király, Dionüsziosz Areiopagitész, Boethius, a spanyol Izidor, az angliai Beda Venerabilis, a párizsi Ricardus de Sancto Victore meg a hitvitázó Siger de Brabant. A dominikánus Tamás nem feledkezik meg Assisi szentjéről sem, a szegénység égi követéről, Ferencről, aki még odalent elnyerte Krisztus öt sebének lenyomatát, a stigmákat. Domokos is e körben lebeg, csak egy újabb csapatban. Egyek ők mindannyian a hittitkok keresztény kutatásában, Isten lényegszemléletében.

A bölcsek körtáncából továbbsuhannak, ők ketten, a Mars egébe. A hősök szférája ez, azoké, akik az igaz hitért küzdöttek, haltak. Beatrice tiszta arca még fényesebb, szeme átlényegült szerelemtől még sugárzóbb.

És oly szerelmes kezdtem bele lenni,

hogy élve mindez ideig ily édes

kötelékekkel nem kötött le semmi.

Egyszerre a lángkereszt csillagköréből a Költő mellé cikázik egy keresztes vitéz fényalakja. Cacciaguida ő, a Költő dédapja, a család legendás őse. Mintha csak Anchises találkozna fiával, Aeneasszal a boldogok elíziumi mezején! Beszéde elején latin nyelven dicséri az isteni kegyelmet, amelyben leszármazottja részesült, feljutván e paradicsomi tájra. Aztán személyesebbre vált az ódon fordulatokban gazdag olasz nyelv. A Költő kesereg, látván, mivé vált a nagy örökség a méltatlan mai utódok kezén. Óh, vérünk gőgje, óh, hitvány nemesség! Mondja hát nékem, drága ősapám, kik voltak ükei, és miként élt gyermekkorában? A válasz igen részletes, és hamarosan átvált a korrupt, stallumokra vadászó mai vezetők elítélésébe. Érezve Beatrice biztató tekintetét, erre a Költő önti ki szíve minden keserűségét. Az ükapa újabb válasza: jóslat. Száműzetés vár a Költőre, mert igazat mond. Ellene fordul a gonoszok és bolondok durvasága.

Barom-voltukról bizonyságot adnak

tetteik; és becsűletedre vál,

ha magadból csinálsz pártot magadnak.

Amiben még reménykedhetni: az a Can Grande della Scala egyedül; fiatal még, de dicső múlttal dúsítja majd a jövőt.

Kiáltásoddal mint szél sodra léssz te,

mely mindig a tetőket sújtja jobban:

s ez jó alap lesz hírnevedre nézve.

A Mars egében Beatrice csak jelzi a más hősök jelenlétét, Józsuától és Makkabeustól Nagy Károlyig és Rolandig. A Költő és szerelmese továbbsuhan Jupiter egébe; betűk közé, amelyek latinul ily tanítással szolgálnak: „Szeressétek az igazságot, ti, kik a Földön itélkeztek.” A csillagzat fehér fényében megjelenik egy sas; a birodalmi gondolat igazságát szemlélteti. A Költő tőle tudakolja: igazságos-e, ha pogányok is bejutnak a mennyekbe. Teológiai okfejtéssel válaszol az égi madár. De igencsak meggyőzőbb, hogy Dávid királyt láthatni éppen a sas képének közepén, s körötte több más pogány fejedelem; ők a vágy keresztségében részesülve jutottak e mennyei szférába.

Észrevétlen szárnyal a Költő és Égi Hölgye tovább. A Saturnus egében suhannak már, az elmélkedő remetelét szentjei között, a hetedik szférában. Roppant lépcső tűnik szembe, tetejéig el se lát a földi szem; ezen lépdelnek az itt honos lelek fel és alá, elmélkedve, hangtalanul. Még Beatrice is mosolytalanra fegyelmezi arcát. Damiáni Szent Péter társul most a Költőhöz, s felvilágosítja: honnan a nagy Világterv, amely eldönti, ki milyen tisztet töltsön be az üdvözült lelkek rangsorában. Aztán Montecassino hittérítője közeledik, Szent Benedek, kegyes klastromok alapítója. Arcát itt még föl nem fedheti a földi látogató szeme előtt, de háborgó lelkét kiönti.

Bűnbarlangok ma, titkosak, buják

ami klastromnak volt valaha szánva;

s rossz liszt zsákjává lettek a csuhák.

Péter, az első apostol, Ferenc, a szegény, bezzeg arany és ezüst nélkül kezdte; az Úr csak kesereghet, hogy nevében gyűjtik a vagyont.

Beatrice és szerelme immár túljutnak a mozgó szférák körén. Most állócsillagok milliárdjai közt repülnek tovább, istenlátásra szomjasan. A Hölgy biztatja Költőjét: vessen egy pillantást hátra is, hogy lássa, mily utat hagynak maguk mögött, s mily nevetségesen kis pont a Föld ott alant. Aztán újra előre néz a várakozással teli lélek. Vakító a fény, amely itt elömlik  mindenen. Ne rám szegezd szemed! – kéri Beatrice. Feltűnt a Rózsa: Istennek anyja ő, Mária. Körötte a liliomok: szent angyalok. Ó, mily kimondhatatlan öröm ily közel lenni a Legfőbbhöz, a szellemfények Napjához! Krisztus felé vonul az elragadtatott diadalmenet. Péter, az apostol bukkan fel ekkor. Ő, mint egy magasztos vizsgán, kivallatja a Földről jöttet: mi a hit? Jakab és János is társul a vallatóhoz: mi a remény, és mi a szeretet? Ádám, az első ember is megszólal a disputában: ő arról ad felvilágosítást, hogy honnan jön az ember, miért haragudott meg rá Alkotója, s mint jutott üdvre az, aki a pokol előterében várt Megváltójára. Péter itt sem hallgatja el, hogy van még ok a haragra. Hisz ha méltatlan bitorolja trónját, ha sírján kloáka bűzlik, az a Sátán működését jelzi. Nem azért ömlött vértanúk vére, hogy pénzszerzésre legyen alkalom ma. Más volt a cél. az Öröklét, a Megváltás beteljesülése még a jövőre marad.

S te, fiam, majd lenn ajkat tárva szólalj,

kit földi súly még le fog vonni földre,

és mit én nem rejtek, tárd ki földi szóval!

A Költő teológiai vizsgája után szabad a belépés a Kristályégbe, az Első Mozgó világába, az angyalok kilenc karába. Beatrice alakja is teljesen átszellemül. Isten lényegének látása a fényfolyamban: ez a túlvilági út legmisztikusabb pillanata.

Olyan fény van ott hogy a földi szemnek

láthatóvá lesz Alkotója benne,

mely e Látáson kívül nem pihenhet.

Alakja olyan, mintha körbe menne,

mely akkorra gömbölyűl előtted,

hogy a Napnak nagyon tág öve lenne.

Csupa sugár ő, és visszaverődnek

mind amaz Első Mozgó sima gömbjén,

amely innen kap életet s erőket.

S mind domb, ha lábát az árviz elöntvén,

tükrözik abban, zöldje üde lombját

s virágai dus visszfényét köszöntvén:

ugy láttam e fényár közt lengni dombját

ezer küszöbbel, tükrözve, a Népnek,

mely földtől elvált, és meglelte Honját.

És ha alját ily fények öntözék meg,

gondolhatod, mily tágra nyíl a Rózsa,

s mily messzeségét boritja az égnek.

A fényrózsa szirma, íme, kitárul a földi ember előtt. A Földön utat tévesztett, de égi szerelme segítségével roppant vándorútja végpontján megláthatja a mindent felölelő, bevilágító, boldogító Szeretetet, a Teljességet.

ZOLTAI DÉNES

Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 3. kiadás, 213-235. old. – 

Móra Könyvkiadó 1995.