Arany János összes műveiből kimaradt egyik verséről

Az Arany János és Petőfi Sándor között folyt levelezésből tudjuk, hogy Arany 1848-ban Aradon tartózkodott „köznemzetőr minőségben”. Az 59. számú levél Aradon kelt november 7-én s abból kiviláglik, hogy Arany az október 31-ke és november 5-ike közti 5 nap valamelyikén indult el Arad felé. November 5-én már Aradon volt, mert – mint az idézett levélben írja a”znap reggel volt egy kis komédia, a várbeliek kitörtek Új-Arad felé, de visszaverettek”. Éppen két hetet töltött Aradon, ahová csak „más két századot felváltani” jött s ahol 6-ra virradóra „a szalontai első század remekül viselte magát a gyújtogatásban”. – Mint a 61. számú levélből kitűnik, „november hónap 18-án szombaton este 10 órakor” már Szalontán volt ismét, megpiihenve babérjain. Aradon már az időben is élénk zsurnalisztikai élet folyt. Két magyar és ugyanannyi német heti lapból értesült a közönség az ország dolgairól. A magyar lapok közül az „Arad” igen ügyesen szerkesztett lap volt. 1848. július elsején indult meg Bangó Pető szerkesztése mellett, de már ugyanazon év végével meg is szűnt. Kimerítő politikai tudósításai mellett szépirodalmi cikkeket és verseket is közölt Sárosy Gyula, az időben aradi váltótörvényszéki bíró, Gyulai Pál, Petőfi s maga Bangó Pető írtak verseket a lapba.

Maga Arany is érintkezett aradi tartózkodása alatt Bangóval. Erre vonatkozólag azt írja a 61. számú levélben Petőfihez: „Aradon Bangóval ismerkedtem meg, ki téged végtelenül tisztel, de keserűen panaszkodik, hogy te ő rá neheztelsz, stb. Azt mondja, ő nem Sárosi irányodban … szóval, igen magasztal, még pedig, a mint hiszem, teljes őszinteséggel. Azonban quid ad te irodalmi magasztalás most?”

De úgy látszik, Petőfinek mégis jól esett Bangó magasztalása, mert míg a lapban megjelent eddigi verseit. („Élet vagy halál”, „Tiszteljétek a közkatonákat”), Bangó az „Életképek” után közölte, a december 23-ki számban csak egyszerűen Petőfi Sándor aláírással közli az „Elpusztuló kert ott a vár alatt” kezdetű verset „Erdőd” címen, ami arra enged következtetni, hogy e verset magától Petőfitől kapta közlés végett.

Aranytól a december 16-ki számban közöl egy verset, melyset hiába kerstem a Ráth Mórnál 1883-1885-ben megjelent „Arany János összes munkái” nyolc kötetében, hiába az ugyanott 1888-1889-ben megjelent „Arany János hátrahagyott iratai és levelezése” négy kötetében.

A vers arra az időre vonatkozik, midőn Kolozsvár eleste után 1848 november végén egész Erdély a magyar kormányra nézve elveszett s Czecz alezredes Csucsára volt kénytelen vonulni az erélyi sereg romjaival, hogy aztán Bem vegye át a fővezérletet. Horváth Mihály „Magyarországi függetlenségi harczának története” 2. kiadásának második kötetében a 130,. oldalon az ügyek ilyetén fejlődésének okát kutatva, egy szemtanú elbeszélése szerint azt írja: „Magok azon urak, kik minden polgári s katonai hatalmat magokhoz ragadtak s másoknak semmi befolyást nem engedtek, - ők juttatták tönkre Erdélyt, ők játszották azt, habár akaratlanul is, az ellenség kezére.”

Ez eseményt tárgyalja a vers, mely a maga egészében a következő:

ERDÉLY

I.

Megtörtént. Nem mondom, a mit érdemeltél –

A mit a sors mért rád szegény, szegény Erdély!

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,

Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

Lánczaid lehulltak s ím azontul soká

Félve lépdel lábad, a mikép megszoká.

Gazdagon sütött rád a szabad nép (!) fénye

S még mindig szemedben börtönödnek éje.

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, - benned

Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,

Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

Megesett, - ha nem is amit érdemeltél, -

A minek szükségkép esni kellett, Erdély.

II.

Avvagy a történet nincsen-e megírva,

És nem emlékeznél régi napjaidra?

Elfeledted volna multad annyi hősét, -

Míg szerencse pártolt s méginkább dicsőség?

Elfeledted volna – hiszen nem volt régen –

A vergődő sast az oroszlány körmében?

És hogy a kinek most lába szennyét nyalod,

Fejét ingatá az óriásnak karod?

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1892. 2. évf. 2. füzet

Eszterházy Pál nádor (1635–1713) versei1

Újabb történetirodalmunk méltán fordul egyre fokozódó figyelemmel az első Hg. Eszterházy személye felé.²

A XVII. század második felének vezéregyéniségei közül csak kevesen igényelhetnék e figyelmet több joggal a királyi Magyarországon. Kiváló képviselője ő itt úgy kora műveltségének, mint – katonai és államférfiúi minőségében egyaránt – a törökverés nemzeti politikájának.

Ha ez irányt nem öröklötte volna már nagynevű atyja – gr. Esterházy Miklós nádortól, és a vezekényi csatasíkon hősi halált halt László bátyjától: okvetlen rá kelle térnie dicső eszményképének, a költő gr. Zrínyi Miklósnak nyomdokain, kihez ő – zsenge kora óta – a rokonlelkek mély vonzalmával viselteték.

Meleg közvetlenséggel tanúskodnak e felől azon sajátkezű sorai, melyekben az alig hét esztendős gyermek (1642. évi) benyomásai következőképp nyernek kifejezést:

„Nagyhöflánba vitetett atyám uram bennünket. Orsicskát is. A hová maga is eljövén, – Zrínyi Miklós uram csakhamar odajött. –

A kertben sétálván azért Zrínyi uram, engem meglátván, magához hívott. Kezemet fogván, fölemelt a földről s megcsókolt, mondván Tar Mihálynak, aki akkor ott állott:

- Nem sok ember tudja, micsoda gyermek légyen ez! – Kiremondá Tar Mihály:

- Talán szerencsés leszen, mert hetedik gyermeke az úrnak; igen is szereti, majd jobban a többinél. Kire felele Zrínyi Miklós:

-   Bár sok illyen gyermek volna Magyarországban! Kit én ugyan igen szívembe vettem akkor, s tekintvén Zrínyi uramat, eszembe vettem, hogy egyféle természetűek vagyunk. Kit nékem atyám uram már esztendővel azelőtt megjelentett vala.³

Ez a gyermek, kit Zrínyi kézszorítása és csókja ennyire boldogít, férfivá serdülve is eszében tartja s az életnek akkor igen-igen mozgalmas színpadán is fényesen igazolja, hogy hős példányképével ő „egyféle természetű”. 1663-ban már mint tábornok játszik előkelő szerepet a török háborúban. Ebben az évben vert tönkre, éppen a költő Zrínyi Miklós társaságában, egy török hadosztályt Érsekújvárnál.

S a mint e jelentékeny végvár eleste után új lángra lobbant a harczi tűz, ismét Zrínyi mellett látjuk őt harczolni a Drávánál, Berzencze, Mohács, Baranya, Babocsa, Pécs, Barcs, Türbék, Segesd vívása és a török nagyszerű eszéki hídjának felégetése körül tüntetvén ki magát. Kanizsa ostrománál, melyest Zrínyi 1664. április 28-án zárt körül, a fiatalos hévvel előretörő Eszterházy Pálnak egy ellenséges golyó kalpagját sodorta le fejéről.

Hősies magatartását Zrínyi kitüntető elismeréssel jutalmazta. Arczképével is e táborozás izgalmas napjaiban lepte meg Eszterházyt, ki a fővezér rokonszenvének e maradandó emlékét érthető örömmel sietett hazaküldeni Kismartonból aggódó nejéhez.

Nem volna helyén e lapokon kiterjeszkednem Eszterházy egész mozgalmas pályájára, - melynek levéltári adatok alapján megírt hű képe csak imént jelent meg Kassa tudós püspökének nagyfényű „Cornarójában”.⁴

A lelki rokonság azon erős érzetére azonban, mely őt Zrínyi Miklóshoz oly állandóan vonzotta – úgy hittem -, okvetlen utalnom kell akkor, midőn eddig kéziratban maradt verseiből szándékom szemelvényeket közölni.

Kétségtelennek tartom ugyanis, hogy a kismartoni főlevéltár „Fraknói Gróf Esterhás Pál Éneki” czímen őrzött kötetkéje, ha versei eredetét nem is, de összeíratását okvetlen a Zrínyitől nyert impulsusnak köszöni.

Megerősít e véleményemben azon külső körülmény, hogy Eszterházy Pál nádor idézett énekeskönyve fiatalabb öt évvel az „Adriai tenger sirénájánál”.

Mennyire sikerült Eszterházynak nagy példányképét ezen a téren is megközelítenie: - arról tegyen tanuságot ím e közlemény:

Sigvárd (népmese)

Volt egyszer egy szegény öreg asszony, aki hét éves fiacskájával árván maradott. Mint édes anya, mert érezte bajainak tódulását, bejárult a klastromba a provincziálisho’ s megkéri vala, hogy mivel ű érzi halálát, viselné gongyát elmaradott árvájának.

Az édes anya csak rövideden elhalálozott és azon árva gyermeknek felfogák ügyét a kommentbéli¹ szerzetesek. Neveltették űtet minden isteni félelemben annyira, így több időt érvén megemberkorodott a klastromban, a hol a szerzetesek nagyon szerették űtet, szelíd és jámbor lévén. Ezen lelkipásztorok közzűl a főrendbéi szerzetesek járandók vóltak egy nagyságos úrho’. Egy időben ebédre vóltak hozzá híva, mikor a nagyságos úr ebéd közben panaszolkodott, hogy egyetlen fia mellé nem tud egy jó instuktort² találni, s igen megszolgálná nekik, ha tudnának valakit a ki szelíd lenne, mivelhogy mingyárt arra gondolt, hogy fia mellett van egy nagyobb leánya. Mingyárt a gvárdián mondá, hogy már jobbat meg értelmesebbet, meg szelídebbet nem lehetne említeni, mint a minő Sigvárd.

Kérdi a nagyságos úr, hogy „ki lenne az a Sigvárd?” S mondák a szerzetesek, hogy az egy szegény özvegy asszony gyermeke vólna, a kit ők hét éves korátul fölneveltek és mán huszonkét esztendős. Azólta mindég az ő kezek között van, de semmi panaszt nem mondhatnak reája. Ezzel a nagyságos úr tüstént befogat és mongya, hogy minden velevalójával hozzák el a klastrombul. A míg befogtak, a nagyságos asszony leányával egy szép szobát bútorozott be a tanító számára.

Horváth Károly: Czuczor Gergely (1800-1866)×

Reformkorunknak, a nemzeti öntudatosodás és polgárosodás korának érdemes költője volt Czuczor Gergely, akinek költői működése, a nagy különbségek ellenére is, mutat bizonyos párhuzamos vonásokat a nálánál 16 nappal idősebb nagy pályatárséval, Vörösmarty Mihályéval. A hexameteres nemzeti eposszal kezdte ő is pályáját, azután részt vállalt az aurorások, később athéneisták, a magyar romantikus költői csoport küzdelmeiben, ellenfelei ugyanazok voltak,mint Vörösmartyéi, csak ezek Czuczor szerzetestanári helyzetét felhasználva többet árthattak neki, mint Vörösmartynak. Czuczor lírájában is megszólalnak bizonyos témák, melyek Vörösmartynál is szerepelnek, Czuczor is magáévá tette a romantikusoknak a népiesség felé forduló irányát, e téren, legalább az ilyen jellegű alkotásainak számát tekintve, túl is haladta nagy pályatársát. politikai elveik is általában egyeztek, a nemesi reformliberalizmus elveit vallották, a forradalmat, bár nem készítették elő, de vállalták, sőt Czuczor forradalmi versében, a Riadóban tovább is ment, mint Vörösmarty Harci dalában, mégpedig nemcsak a politikai bátorság, hanem a művésziesség tekintetében is. A kor poeta minorjainak sorában tiszteletreméltó hely illeti meg őt, s ha nem is tudta megközelíteni Vörösmartyt eszmei és művészi gazdagság és egyetemesség tekintetében, méltán megérdemli, hogy világirodalmi szintű nagy költőnk december 1-i 175. évfordulója után az övéről is megemlékezzünk.

Boccaccio: Dekameron

I.       A szerző indíttatása

II.

a)      A novella megalkotója

b)      A Dekameron jelentése

c)      A mű kerete

d)      A novellák jellemzői

e)      Szereplők

f)       A sólyom feláldozása

h)      A Dekameron üzenete

III.    Boccaccio jelentősége

         Giovanni Boccaccio (1313-1375) olasz író, költő. Gazdag kereskedő törvénytelen fia. Hányatott élete során két városhoz kötődött. Nápoly és Firenze, a feudális-udvari és a városi-polgári kultúra lett életműve két fontos ihlető eleme, s ezek párosulnak elmélyült klasszikus műveltségével. Dantéval és Petrarcával együtt alkotja azt a nagy triászt, amelyet a 14. századi itáliai humanista irodalom a „firenzei hármas korona” címmel ruházott fel. Hatásuk az egész európai civilizációra kiterjedt.

         Boccaccio fő műve a Dekameron.

      Boccaccio egyik legfontosabb irodalomtörténeti érdeme az új műfaj, a novella megalkotása (mely a latin „újdonság” szóból származik). A novella rövid, prózai mű, amelynek szerkezete egyenes vonalú, csak a kiválasztott személyre vagy eseményre szorítkozik. Fontos eleme a főhősről festett jellemkép és fordulat, amely a cselekmény látszólagos logikáját megtöri, az eseményeket felgyorsítja, s csattanóval végződik.

         A Dekameron novelláiban a legfontosabb elem a fordulatos külső cselekmény. Boccaccio célja a szórakoztatáson túl egy új, e világi erkölcsi felfogás népszerűsítése igényes előadással.

         A Dekameron jelentése: tíz nap. Boccaccio ezt a száz novellát tartalmazó gyűjteményét 1348-1353-ig írta. Az olasz novella szó „újdonságot”, különös történetet jelent. A Dekameron valóban egy ilyen különös történetet mond el.

        

Lukianosz: A kitagadott

         Valaki, miután apja kitagadta, kitanulta az orvosi mesterséget, majd őrültté lett apját, akiről a többi orvos már lemondott, orvossággal meggyógyította,és ezért az ismét visszafogadta családjába. Ezek után az apa azt kívánta tőle, hogy őrültségbe esett mostohaanyját is gyógyítsa meg, de miután kijelentette, hogy erre képtelen, újból kitagadta.

         - Semmi új és semmi meglepő nincs abban, bírák, amit apám most itt művel, hiszen nem először ragadtatja magát haragjában ilyesmire, hanem már a keze is rájár erre a törvényre, és bennfentesként áll ez elé a bíróság elé. Legfeljebb az a szokatlan szerencsétlenségemben, hogy a vád nem is annyira én magam ellen irányul, hanem félő, hogy inkább a mesterségemért kell bűnhődnöm, mert nem mindenben tud eleget tenni apám parancsainak. De ugyan mi sem lenne nagyobb képtelenség annál, mint parancsszóra gyógyítani, mit sem törődve azzal, hogy képes-e az orvostudomány rá, csak mert apám így akarja. Bárcsak ismerne olyan orvosságot az orvostudomány, amely nemcsak az őrülteket, hanem az igazságtalan haragosokat is észhez térítené, és apámat ebből a bajából is kigyógyíthatnám. Mert íme, elmebajának tünetei nyomtalanul elmúltak,de a haragja annál hirtelenebb. S ami a legrosszabb, mindenki mással szemben józanul viselkedik, csak irántam, aki meggyógyítottam, mutatkozik őrültnek. Nézzétek, milyen fizetséget kapok tőle a gyógyításáért. újból kitagadott, és másodszor is kivetettje lettem családomnak, s miután rövid időre visszafogadott, most annál nagyobb csúfságomra szolgál, hogy többször is elűztek az apai házból. Pedig olyan dologban, amit megtehetek, nem várok parancsra: hívatlanul jöttem legutóbb is, hogy segítsek rajta. De ha egyszer végképp lemondtak valakiről, akkor annál én már kísérletet sem akarok tenni. Ennek az asszonynak az esetében pedig érthetően még bátortalanabb vagyok, hiszen számolok azzal, mit kellene apámtól elviselnem, ha nem tudnék eredményt elérni, hiszen így is kitagad már, pedig még csak hozzá sem fogtam a gyógyításához. Bánkódom hát eléggé, ó, bírák, a mostohaanyám miatt is, hiszen derék asszony, és súlyos az állapota, az apám miatt is, akit az asszony sorsa keserít el, de leginkább mégis magam miatt, mert engedetlennek tarthatnak, és mert nem tudom végrehajtani azt, amit megparancsoltak nekem, akár a betegség súlyos volta, akár a tudományom gyengesége az oka. Mégis igazságtalannak érzem, hogy a kitagadás jusson osztályrészül annak, aki nem vállalkozik olyasmire, amit nem tud véghezvinni.

         Hogy milyen indokokkal tagadott ki apám már első ízben is, azt a jelenlegiekből könnyű elképzelni. Azokra – úgy gondolom – minden védőbeszédnél ékesebb választ adott azóta eltelt életem. Amikkel pedig most vádol, azoktól, amennyire csak tudom, tisztára moshatom magam, ha dióhéjban elmondok nektek egyet-mást magamról. Mert én, a fékezhetetlen és engedetlen, aki szégyent hoztam apámra, és csúfságot tettem családommal, úgy véltem akkor, hogy annál kevésbé kell magyarázkodnom, minél inkább erőlködött, és minél több rosszat kiáltott rám apám. Miután eltávoztam hazulról, abban bíztam, hogy legilletékesebb bírám és legigazságosabb ítéletem jövendő életem lesz, mert bebizonyíthatom, mennyire nem voltak helytállóak apám vádjai, hiszen minden foglalkozás közül a legnemesebbet űztem nagy buzgalommal, és a legkiválóbb emberek társaságában forogtam. Előre láttam és megsejtettem, hogy ha majd apám igazságtalan haragja elpárolog, belátja, mennyire hazugok voltak a fia ellen felhozott vádak. Akadtak is néhányan, akik mindezt már az őrültség előhírnökének tartották, a fenyegetőzéseket és ingerült kirohanásokat a hamarosan kitörő baj tüneteinek hitték, akárcsak az esztelen gyűlölködést és a kérlelhetetlen ítéletet, az előrángatott rágalmakat, a vészjósló bírósági eljárást, harsogó dühét, egyszóval mindent, amit epétől fortyogó haragja felidézett. Ezért is sejtettem előre, hogy hamarosan szükségem lesz az orvosi tudományra.

Hervay Gizella: Elnehezülve

 

Engem a szerencse elkerült,
sorsot sohase választhattam,
börtönbe se menekülhettem,
őseimet se vállalhattam.

Úgy viszem sorsom, hogy nem akartam.
Három dombbal, napraforgóval,
szál szerelemmel maradtam,
nincs már madaram a magasban.

Madaram hallgat, földet eszik,
elnehezül, szárnyát leejti.
Mellé ülök. Tollas szívét
változhatatlan sorsomba rejti.

Szemlér Ferenc: Hogyha gondot viselnél rám

Viselj rám egy kicsit gondot!

Ne ügyeld azt, amit mondok,

de ha elszakad az ingem,

foltozgasd meg, szeress engem!

Párosítsd meg a harisnyám,

tartsd a szobám mindig tisztán,

reggelimet készítsd tejjel

s kínálj magad mellett hellyel.

Minden napra főzz ebédet,

csak azt, amit a szegények,

de amit adsz, kedvvel adjad,

mintha adnád tenmagadnak.

Ha anyámra emlékezném,

mint az árnyék simulj mellém,

s amit ő is adna mostan,

te is add, de százszorosan!

Hogyha volnék nyughatatlan,

takarjon be puha paplan,

vesd meg ágyam, s észrevétlen

simogass meg a sötétben.

Hogyha volnék tele sebbel,

kenni testem ne feledd el,

hogyha volnék mint a poklos,

légy hasonló orvosokhoz,

hogyha volnék kitaszítva,

rejtekedbe fogadj vissza,

hogyha volnék immár halva,

büszkén fektess ravatalra!...

Jutalmad tán semmi lészen,

csak én leszek, de egészen,

fejtől lábig, szívtől szájig,

minden birtokoddá válik.

Elfeledném az anyámat

s már csak téged akarnálak

ébren, alva... szólva, némán...

hogyha gondot viselnél rám.

Forrás: http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9166482&go=93125730&p=1

Palasovsky Ödön: Punalua

 Palasovsky Ödön

Fotó: Landau Erzsi - forrás: www.homegaleria.hu

Végre egy tehetséges, szívből fakadó, egyéni és eredeti írás, amely amellett mond valami újat is az embernek. (Palasovsky Ödön: Punalua. Új Föld kiadása, Budapesten.) Ez a verseskönyv, ha nem is minden részletében, de egyes fellobbanásaiban zseniális. Egy bizarr, de igazi költő versei vannak benne. Hogy nem értik és kicsúfolják, az épen értéküket bizonyítja. Jaj annak a költőnek, akit mindjárt megértenek és méltányolnak! Az ilyen költő meghal a halálával, míg az igazi költő halálával születik meg. A lényeg mindig a belső őszinteség, mely keresztültör a közönyön s az új formát elfogadtatja az olvasókkal.

Palasovskynak a végzete az, hogy félreértik. Így járt első verseskönyvével a Reorganizációval is. Holott már a Reorganizációban is nagyon szép versek vannak, bár kissé túlzsúfolva dekoratív dísszel és némi játékos ornamentikával. A Punalua teljesen szakít minden szociális fájdalommal és egy nagy életérzés kirobbanásához hasonlít. A dadaizmusnak abból a korszakából származik, mely a szerző egyéniségének leginkább megfelel és szívéhez legközelebb áll, amikor Dada még nem akart más lenni, mint a fogalmak szürke börtönéből s a logika vasbéklyóiból szabaduló nagy életösztön-felviharzás és a vers nem akart más lenni, mint a létérzés hatalmas és ösztönszerű kirobbanása. (Kurt Schwitters híres „Anablume” című verse, a szerelmi mámor dadogásának grammatikálatlanságában.) Ebben még nincsen semmi a dadaizmus későbbi, világnézetté szélesedő cinizmusából és mindent semmibevevéséből. Palasovskynál is tiszta és töretlen még ez az érzés, mely az ausztráliai fogalommal jelölt Punaluában személyesül meg és új csengést adva a régi fogalmaknak, sokszor szinte himnikus lendületű versekben izzik fel. A régi görög szatírjátékok karénekeire emlékeztető párbeszédes forma, recitativóival és énekbe zendülő fokozásaival elsőrangúan alkalmas az élet belső, titkos, szóval ki nem fejezhető, dionizoszi mámorának fellobogtatására, melyben a rendes asszociációk elvesztik értelmüket s a logikátlanságnak adják át a helyet, mint megfelelőbb kifejező eszköznek.

Székely Béla: Amerikai regények

Milyen az amerikai regény ? Erre a kérdésre akartak választ adni az amerikai könyvkiadók, amikor tizenötezer dolláros regénypályázatot írtak ki. Ezt a hatalmas pályadíjat egy fiatal, kanadai tanítónő Marta Ostenso nyerte meg „Wild geese” regényével. Ezzel azonban a kérdés nem dőlt még el. Ostenso regénye — nem amerikai írás; vagy legalább is: nem azé az Amerikáé, melyet mi elképzelünk. A mi Amerikánk: a városok Amerikája, a nagy metropolisoké, felhőkarcolóké, roppant fényreklámoké, a broadway-é, az avenueké. Ostenso Amerikája: egy kis kanadai farm, amelynek egyik tanyáján játszódik le ez a regény. A regény hőse egy farmer, akinek olthatatlan földéhsége ránehezül mindenkire, aki csak közelében él. A lelkek uzsorása ez az egytagba szakadt paraszt, aki előtt más szentség nincs: csak a föld. Trágya-lelkű és gonosz: jaj annak, aki útjába kerül. Már minden akarat megroppant, már minden asszonyi, gyermeki lázadás elcsitult: így kerül egy fiatal tanítónő a farmra, aki messzi városok leheletét, a szabadságot, az akarást hozza magával. A farm lakói reagálnak; mindegyik máskép. Az anyát egy régi ballépés emlékével szinte halálba gyötri a férfi; csak egy, egyetlen egy teremtés akad, aki felveszi a harcot az apával. Ez a harc, ez a néma küzdelem a regény tulajdonképpeni tárgya. De végül is: deus ex machina oldja meg a harcot: a földéhes farmert halálos szerencsétlenség éri. — Komor hangulatú, lelki eseményekre felépített regény ez, — de nem amerikai. Ez a paraszti földéhség ép úgy és ép olyan külső esemény-lehetőségek között lehet regény-motívum Amerikában, mint akárhol a széles világon. Mert a föld mindenütt egyforma s egyformák rajta az emberek is. Ez a regény tartalmi tanulsága. A másik tanulság megdöbbentő: teljesen irodalmi alkotás az, amit az amerikai könyvkiadók tizenötezer dollárra becsültek. Hát hogyan? Amerika — irodalom és — üzlet? Úgy látszik, hogy az amerikai kiadók Európát akarták liferálni olvasóiknak. Nem ismerjük Ostenso regényének példányszámokban kifejezett silierét, bizonyos azonban, hogy mint irodalmi alkotás az utóbbi évek legjobbjai közül való. S bármennyire is kéznél fekvő a témája, bizonyos az, hogy ezt és így meg nem írták még. Egyedül álló, rokontalan Ostenso művészete; akár az a kistanya a végtelen kanadai sztyeppén, — kétes értékű kultúrának a kis előretolt szigetén, hol e nagy pusztaság közepette lehull minden máz a lélekről, az alakok megnőnek, felhatalmasodnak s újemberi tragédiák születnek meg, melyek mégis ép oly régiek, mint maga az ember, aki az első kerítést vonta, tüskéből, kőből a két keze megmunkálta termőföld köré. Ez az amerikai regény az ősember regénye, az ősi pater familias-é.