Móra Ferenc: Kecskebál

 

A kécskei kecskének
- mek-mek-mek -
baja esett szegénynek
- mek-mek-mek -
belehágott a villába,
beledagadt a bal lába
- mek-mek-mek.

A békához elfutott
- mek-mek-mek -
varrjon néki papucsot,
- mek-mek-mek -
abban nem fáj majd a lába,
elmehet a kecskebálba
- mek-mek-mek.

A béka szót fogadott
- mek-mek-mek -
varrt papucsot, jó nagyot
- mek-mek-mek -
kövér lapu leveléből,
onnan szedte a tószélről
- mek-mek-mek.

Örült neki a kecske
- mek-mek-mek -
szakállát rezegtette:
"Mek-mek-mek -
a kécskei kecskebálon
fogadom, hogy nem lesz párom
- mek-mek-mek!"

 

Guy de Maupassant: A vadludak

Elhallgat a madár is, minden alszik,

Fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sík.

Fekete hollók, sok zord éji folt,

Vájják a hó jegét nagy csőreikkel.

 

Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,

Lármázva jő, vadlúd-csapat tűnik fel.

Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben,

Mint a kilőtt nyíl egyre sebesebben

S szárnyuk nyomán süvölt a levegő.

 

A bús zarándokraj merengve szárnyal

Erdőkön, ólmos óceánon által

És a vezérük olykor tűzbe jő,

S serkentve röptük felzúg sírva, fájón.

 

A karaván szétgombolyul elül,

Mint két szalag s egyszerre szétterül

Szárnyas háromszögük a láthatáron.

 

Lenn háziludak csapata zajog.

Lomhán topognak, lábuk összedermed,

Terelgeti egy rongyos, árva gyermek

És lassan ingnak, mint nehéz hajók.

Figyelnek a búcsúzó kósza neszre,

Fejük kinyújtják s nézik, egyre nézik

A vadludak iramló szökkenésit

És vágynak ők is szállni messze-messze.

 

Emelgetik a szárnyukat erőtlen,

Ágaskodnak s a zajt remegve hallják

És összezsibbadt, átfülő erőkben

Sajogva kél az álmodott szabadság.

A lanyha partok messze tájak álma,

A hómezőn riadt vággyal sivítnak

S jajongva, a bús égre kiabálva

Soká felelnek tűnő társaiknak.

 

(Fordítója számomra ismeretlen)

 

Victor Hugo: A tehén

Deák Ébner Lajos: Tanyaudvar

 

A fehér tanyaház előtt, hol dél körül

egy aggastyán a langy küszöbre települ,

hol víg tyúkok piros taréjai keringnek,

s azt lesi álmaink őrzője, a szelindek,

mit zeng az ébredés őre, a sugaras

napfényben villogó, zománcos, szép kakas -

váratlan, egy tehén az udvarra betévedt.

Roppant arányú, rőt, csak foltjai fehérek,

s mint szarvashímnek, úgy bújik hasa alatt

gyönge borjaiként egy szép gyerekcsapat.

Márvány-foga van és bozonthaja e hadnak,

frissek, s az ócska, nagy falaknál szurtosabbak,

zsibongva hívja mind, s mind egyszerre kiált,

a csapat reszketőn igyekvő apraját,

s holmi tejeskofát kegyetlenül kifosztván,

szájuk s ujjuk alatt, mely sebet is okoz tán,

száz résen préselik a tejet szerteszét,

s huzigálják a rőt anya pompás cse4csét.

Ő jó, hatalmas és teli a drága kortytól,

vidám kezük alatt alig rendítve olykor

véknyát, mely foltosabb, mint leopárd tompora,

szórakozottan áll, s elnéz valahova.

Így, természet! te is, minden lény menedéke,

világok anyja vagy, természet! csupa béke!

S így, kik szellemiek vagyunk és testiek,

örök kebled alatt lesünk árnyat s tejet,

költők, karéjban és tudósok forgatagja,

erős emlőiden ott csüggünk, rátapadva!

S amíg mi győztesen kiáltva és mohón

oltjuk szívünk hevét buzgó forrásodon,

hogy lelkünkké legyen, és része majd a vérnek,

beszívjuk lángodat, s patakzó, sűrű fényed,

a lombot és hegyet, zöld rétet, kék eget -

addig, isteneden tűnődsz, réveteg.

 

(Ford.:Nemes Nagy Ágnes) 

 

 

Horváth Imre:Jelenés

 

Óriássá dagadt rémem, 
egy kakas megy át az égen.
Csak pár kukoricaszemnek 
tekinti a világrendet, 
kukorékol fent a hetyke, 
csillagokat csipegetve.

Mikszáth Kálmán: Ki az?

Ej czirmoskám, nézzen be

Az én képes könyvembe,

Le van festve valaki,

Ki az? No találja ki!

 

Magaforma a ruhája,

Neki is van bajúszkája;

Tudni szeretném nagyon,

Hogy ki az a kisasszony?

 

Czirmos belenéz a könyvbe

„Miau – nyávog megfelelve –

Tudod te azt Katicza,

Hogy az is egy kis czicza.”

 

Kazinczy Ferencz: A békák

Brekeke!
Brekeke! brekeke!
Kloáx! Tuú!
Brekeke, brekeke,
Brekeke! Kloáx! Brekeke! Tuú!
Brekeke, brekeke, brekeke,
Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Brekeke! Tuú, tuú!

Brekeke, brekeke!
Kél a hold szép kereke,
Ébred a tók gyermeke,
Zeng lakások feneke.
Brekeke, brekeke!
Kloáx! Tuú!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

Zeüs bennünket szerete,
Amidőn szent végzete
A vizekbe szöktete.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx, Tuú, tuú!

Egykoron az ő ege
Volt lakunk, - s ez nem rege -
Ah, de a Phoebus melege
Veszélyt vona ránk.
A békanép
Rakásra hullt el.
Nem volt segéd! -
Nem volt segélő!
A nép fejedelmei
Az istenek atyját
Arcaikra borúlva
Kiáltozák.
Nem hajla meg ő!
Mert Nemesis
Veszélyt parancsolt.
Nem tűrte szerencsénk!
Nem tűrte hatalmunk!
Nem nagy ragyogásunk!
De végre haragja,
S az isteni boszú
Határt találtak,
S Batrachosnak serege
Éledni kezdett.
Visszatért az ég kegye,
Juno érettünk rettege,
S elboríta fellege.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

A régi helyébe
Szép lak juta nékünk.
Mint az vala szép.
Kristályvizeink közt
A nap nyila minket
Nem érhet el itt.
Nekünk Poseidon,
A tengeri Zeüs,
Védünk, atyánk,
Hatalmas urunk,
Nagy istenünk,
S a Tritonok
S a Nereidek
Hiv rokonink.
És mikor a
Hév Sirius
Forralja lakunkat,
S a földet aszalja,
Zöld ombolykárpitot
Vonnak fölinkbe.
Zeüs bennünket szerete,
Amidőn szent végzete
A vizekbe szöktete!
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

A víz lakói
Mind szótlanok.
Lantjával Apoll
Nem illeté meg
Csak egyiket is
S az a kevély madár,
Kit hintajába fog
Anadyomene,
Néma mint a cet,
S az cachelot,
És a viza s a tok.
Csak mi vagyunk - Mi! -
A vízi Camenák
Egyedűl kedvelt fiai.
Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Kloáx, tuú!

Ha megzendűl
Esteli dalunk,
S örömünk eltölti az eget,
Előjön Cynthia
Ezerszer ezer
Követőivel,
S irígyli szerencsénk,
Irígyli boldogságunk,
Irígyli, hogy ő nem vízlakos:
Csudálja az ég
A néki nem jutott
Bájzengzetet;
Csudálja Tellus,
S hogy mi vagyunk, mi,
Őnéki legfőbb dísze, fénye,
Háladattal vallja meg.
Fülel a vidék,
S a sziklák a tetőkön
S vizeinknek boldog szélein
Együtt zengenek velünk.
Brekeke, brekeke,
Brekeke, brekeke! Tuú!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

Egy bús madár,
Színetlen és kicsiny,
Kit a berkek magok
Legaljasb árnyaikban
Pirúlva rejtenek el,
- Neve fülmile -
Meri bájos zengzeteinket
Megszaggatni jajjaival.
De nem marad el
Az istenek
Boszúja sokáig,
S a vakmerő
N émúlva lakol.
De minket az ég
Saját örömére
S a föld örömére
Zengeni hágy,
Míg a télnek nyájas álma
Hű karjába nem fogad,
S a megifjodott tavasznak
Szép Hórái gyönge kézzel
Életre nem költenek.

Brekeke, brekeke, brekeke!
Zeüs bennünket szerete,
Amidőn szent végzete
A vizekbe szöktete!
Brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

 

Mikszáth Kálmán: A prédikáczió

 

Hó czicza! Te gonosz lélek, hol jár az eszed?

Babum beteg, lázban fekszik s te föl sem veszed.

 

Az nem szép cziczka, lásd restelem, nincs szived neked,

És amellett csinálod egyre a rossz csinyeket!

 

Vigyázz, mert verést kapsz, de nem tréfálok, igazán,

Az uj nyakkendőd csokra félrecsúszott ám.

 

S milyen vizes... huh ez a folt... tej, ha nem csal gyanum;

Te pákosztos voltál megint, nyakkendőd a tanúm.

 

Igen, nyávoghatsz, hogy „miau, már máskor nem teszem!”

De hiszi a piszi, mert torkossáágod szertelen.

 

Lakolj tehát cziczám, nincs irgalom,

Nincs kegyelem.

„Mars a szögletbe!” S odamegy kelletlen,

Kénytelen.

 

De csakhamar megjő cziczának a

Bűnbocsánat:

„Elég is volt már, nyujtsd békülésre a

Talpacskádat!”

 

Mikszáth Kálmán: A négy utas

Négy mihaszna pelyhes csirke, de milyen parány!

Most bujtak ki a tojásból, jó hogy tudnak járni.

 

S uramfia, mit főznek ki, négyen összeállnak,

Hogy azt mondják, elutaznak, világot próbálnak.

 

Nosza, mihelyt szundikált a kotlós egy nap délben,

Elosonnak, majd elbujnak egy fatörzs tövében

 

Hát egyszer csak valakinek közelg az árnyéka,

Megszeppennek: Jaj ki jön itt? Hát egy teknős béka!

 

Mond az egyik csirke fennyen: „Ne fussunk, maradjunk,

Bátraknak ha lát azt hiszi, hogy kakasok vagyunk.”

 

Szól erre a teknős béka: „Jól ösmerlek fattyuk!

Mindenütt keres már kópék a kakas és a tyúk.”

 

Mikszáth Kálmán: A kevély anya-macska

Olyan cziczák mint az enyimek,

Az aztán a csuda!

Igy dicsekszik az anya-macska

És fuj mint egy duda:

 

Olyan cziczák mint piczinyeim,

Az aztán valami!

Ezeknek a nyavukolását

Élvezet hallani.

 

Milyen virgonczak, elevenek;

Ni ez a szürke itt,

Hogy mászik, miglen ez a sárga

Mily szépen kancsalit.

 

És hogy dorombol tetszetősen,

Hogy szinte gyönyörü...

Hopp, hopp! Mindjárt megugrik

A feketefejű.

 

Olyan czicza mint ez a három,

Okos, szófogadó,

Elmondhatom nincs a világon

Hozzátok fogható.

 

Mikszáth Kálmán: Házi zene

 

Uraim, hölgyeim, lépjenek be, tessék!

Ime kezdődik a nagy ünnepélyesség.

 

Vigasság, hangverseny, brum, brum, brum dobolok,

Ejnye de pompás dob, hogy harsog, hogy morog.

 

Iluska a széken sipol a fésűvel,

Nem csoda, hogy fésű, fésű dolgot művel.

 

Mintha az embernek a haját czibálni,

Többet ér ez minden zenélő szerszámnál.

 

S hogy hiány ne legyen még az énekbe’ sem,

A kis Bodri kutya vonít keservesen.

 

Karmesteri bot is az ő mozgó farka,

Teljes hát a verseny, a műsora tarka.

 

Mikszáth Kálmán: Búcsú a madárkától

Kedves jó madarunk immár Isten veled,

Piszkáld meg csőröddel ezt a zöld levelet,

Amit a kis Pali tart kalitkád elé,

Fogadd a barátság ezt a kicsiny jelét.

 

Még most a mienk vagy, de már válunk mingyárt

És röpülhetsz, merre két apró szemed lát:

Mezőkön, erdőkön, felhők közt szabadon,

Örülsz ugy-e kópé, tudjuk, örülsz nagyon.

 

Pedig fájhatna ám a szived miattunk,

Betegünk voltál te és épen nem rabunk;

Apácska a mezőn törött szárnynyal talált,

„Elhoztam – így szólt – itt meggyógyul legalább!”

 

És meg is gyógyultál, nincsen semmi bajod,

Csakhogy a világot innen nem láthatod;

Szük neked a kalit, szük neked az eresz,

De se baj, jön papa és szabadon ereszt.

 

Mikszáth Kálmán: Madár-párbeszéd

 

Itthon van csiz urfi, jó városi alak.

Furcsán néz ki ő nagysága:

Pápaszem szemére vágva

S a fején köcsögkalap.

 

Óh bájos kisasszony – így szól a czinkéhez

Mesélve utazásait, -

Gyalázatos élet vanitt

A városihoz képest.

 

Milyen szép a város, mennyi pompa, fény,

Hagyja itt az erdőt czinkém!

S jöjjön oda a hol szintén

Ilyen kalap lesz fején.

 

A szomszéd fán a mókus üldögélt,

Hallgatván mit a két madár beszélt,

A csiz szavára csóválta fejét:

„Ej, ej, no lám, de ostoba beszéd!”

De a czinke feleletét

Annál jobban helyeselte;

Bólingatott a fejével.

S talpát tapsra összeverte.

 

Mikszáth Kálmáln: A kis czicza

 

Tejes kancsók sora körül,

Ha egyedül van, ki örül?

Ki hányja le a fedőket,

S használja a tejfestéket?

Te, te cicza!

 

Éléskamra ablakán át

Megdézsmálni a kalácskát,

Ki lopódzik mindig oda

S annyit fal fel, mint egy duda?

Te, te czicza!

 

Reggel víz nélkül mosakszik,

Az egérre ki haragszik?

És ki oly vakmerő dőre,

Hogy felmegy a háztetőre?

Te, te czicza!

 

 

Mikszáth Kálmán: Nyultörténet

Albrecht Dürer: Nyúl

 

A káposztáskert közelében,

Virágos, dús here között

Hat kis nyulacska elbeszélget,

A nyulak élete fölött.

 

Szólnak virágokról, mezőkről:

„Beh jó a szabad ég alatt!”

De im emlitik a vadászt is,

S a hatodik nyul megszalad.

 

Vadász persze nem volt közelben,

Öt nyul tehát bátran marad ;

A hatodik, a gyáva kis nyúl

Ijedten rohan ezalatt.

 

Tarkovszkij, Arszenyij: Tücsök

A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én.
A kemence alatt dalolom meghitt dalomat.
S van, ki vizet forral, s dühösen zúdítja felém,
Más megtűri az énekemet s a szivébe fogad.

Utazónak a távoli tájra idézem a hont,
Hol a kabóca dalától harsog a déli vidék,
Nem tudom én, hitvány hegedűm faragója ki volt,
Ám a kabóca se zengi be nálam szebben az éjt.

Mennyi orosz mássalhangzó zizeg énekeimben!
Háncskosaramba ezer szólást rejtettem el én,
S háncskosaramban felleli mindezt újra a gyermek,
Ódon bár hegedűm, s egyhúru, szegény a zeném.

Meg sem hallod a hangom - mintha csak óra ketyegne,
Hallgass hát bele, én szólítalak: erre, csak erre!
Éjjeliőr vagyok én, fel-felverem újra a házat,
S kürtökként a folyón túl felharsannak a társak.

 

(Ford.: Baka István)