2012. máj. 19.

Szendrey Júlia: El, messze innen!


El, messze innen a világba,
Ahol nem ismer senki sem,
Ahol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyűlölet, sem szerelem!

Ahol majd élek enmagamnak,
Mit soha még nem teheték,
Mióta a sorsnak kezében
Tehetlen játékszer levék.

Háborgó tenger ez az élet,
Kis sajka én rajta csupán,
Mit a sors, miként kénye-kedve,
Majd erre, majd amarra hány.

Oh, miként vágynám megpihenni
Csöndes kis sziget partjain!
Hűs árnyai után epedve
Terjesztem lankadt karjaim.

De hasztalan, de mindhiába,
Tovább, tovább, egyre tovább!
Örök küzdés nekem az élet,
Nyugtot csak a sír mélye ád.

Szeretni kell s gyűlölni addig,
És várni a pillanatot,
Melyben kialszik majd az élet,
S véle minden kín elhagyott.
*
(Szendrey Júlia 1828-1868; Petőfi Sándor felesége volt)

Szendrey Júlia: Ne higgy nekem





 

Ne higgy nekem, ha mosolygok,
Álarc ez csak arcomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.

Ne higgy nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat,
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.

Ne higgy nekem, mikor hallasz
Fölkacagni egemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily percben - lelkemet!
*
(Szendrey Júlia 1828-1868; Petőfi Sándor felesége volt)

Arany János levele Petőfi Sándorhoz (Szalonta, aug. 11. 1847.)



Kedves barátom, lelkem jobb fele!
Mi volna édesebb dolog nekem,
Mint irni hozzád, irni iveket,
Tarkán ahogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, millyen gondolat.
S mégis te feddesz és panaszkodol,
Halottbeszédet tartasz siromon,
És több eféle. Megvallom, fiu,
E szemrehányás, e feddő levél,
E szenvedélyes „meghaltál” kiáltás,
E lecke ízü dorgáló beszéd,
Ez a lelket leöntő nyakleves,
Ily megrohanva, ily váratlanul,
Hogy a léleknek annyi érkezése
Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig
Nyálát lenyelje - meg kell vallanom
Hogy ez nekem... fölötte jólesett.
Oh, mert belőle látom, mint szeretsz,
Mi hő kebellel engem, hívedet,
Hogy elvakít ez édes indulat,
Hogy nincs türelmed egybevetni a
Napok folyását, tért, időt, körülményt
S egyéb tudákos elvont dolgokat,
Midőn azért békételenkedel:
Miért nem írok a szálló madárnak,
Ki egykor almafámon énekelt,
Miért nem a méhnek, ki a minap
Mézet szedett kertem virágiról,
Vagy a csapongó lepkének, ki néha
Megörvendezteté kis gyermekim,
Vagy a szellőnek és zúgó viharnak,
Mely tegnap itt volt, most ki tudja hol van?
Hová irhattam volna én neked,
Bohó fiú te! mit mondék vala
Szegény levélnek: merre végye útát,
Hogy rád találjon e négy hét alatt?
Talán bizony nem törtem én azon
Elmém eléggé s nem falék mohón
Fel minden aljas pletykát, hirharangot,
Rágalmat, emberszólást és egyéb
Vidéki mismást a divatlapokban,
Csakhogy felőled, holléted felől
Lelnék azokban egy betűcske hirt.
De nem találtam bennök semmi szót
Rólad, s miként a meddő figefát
Az idvezítő, el- megátkozám
Őket: ne is teremjenek soha
Édes gyümölcsöt senkinek, ha nem
Teremtek most nekem.

Mit volt csinálnom, hát sopánkodám:
Ej, ej, hatalmas és mindentudó ég,
Hol kóborolhat most az a fiu?
Gyakorta ismét igy imádkozám:
Mennybéli isten, édes istenem!
Adj annak a szegény Sándornak immár
Adj valahára állandó tanyát.
Csendes tanyában szép kis fürge nőt,
Angyalkedélyű szende, barna nőt,
Mellé mosolygó szép gyerkőcöket,
Egy párt, ha többet nem, fiút s leányt:
Oh adj családi boldog életet!
És ime! amit oly forrón ohajték,
Jön a levél, hogy teljesedni fog.
Csak egy rövid holdélet, és az én
Költő barátom, mint Illyés próféta,
Tüzes szekéren a mennyégbe száll.
Én böjtölöm meg mézesheteid,
Fogadni mernék; s néma bőjteim
Hosszúak és nagyok lesznek, nagyok,
Mint a tiéid egykor Debrecenben.
Mert a barátság kis szövétneke
Halvány világgal ég a szerelem
Máglyája mellett: de mit bánom én!
Hogy el nem alszik, arról meg vagyok
Győződve, mert hisz tűz nem olt tüzet,
Sőt jobban éleszt: hát miért emelnék
Önző panaszt, a mézteljes hetekre?
Nem, én nem zugolódom ellenök,
Sőt azt ohajtom (vesszek el, ha nem):
Legyen halandó élted fogytaig
Oly boldog-édes mindenik heted,
Mint a legelső, mellyet élvezesz
Az esküvés után.

Én addig itthon, a távolban is,
Magányomban veled társalkodom,
Könyvedből issza lelkem lelkedet,
Mint a dicsőült égi szellemek
Az idvezűlés harmattengerét.
És elmerengek arcod másolatján,
Mely néma, mégis annyit mond nekem,
Előteremti azt a tiz napot,
Midőn te, hű barát, hajlékomat
Megnépesítéd egy örömsereggel,
Előteremti, mondom, és örökké -
Valósággá ifjítja nékem azt.
Ilyenkor aztán vágy éled szivemben,
Hogy vajha bár, nem énértem, hanem,
Kinek majd férje lészesz, hölgyedért,
S kinek dalolsz, a nemzetért, örökké
Maradnál ifju, mint ez érclapon.

Arany János sk. 


Lelkem, fattyam!

Hát hol is kezdjem, na! Biz én magam sem tudom, hacsak azon kedves ujságon nem, mit te alkal­masint tudni fogsz, hogy Petőfi megházasodott. Soha ez igénél jobban nem vártam semmit, mert, köztünk legyen mondva, mindig tartottam valamely galibától és konkolytól. De hát már egészen úgy van, már nem lehet tréfálni a dologgal. Jobban örűlök neki, mintha valaki száz bivalyt adott volna, meg Vas Gerebent ráadásul. Azt mivelte már a szivem, mintha 13 élű bicska lett volna, mind nyíló félben, benne. A más héten utnak is inditottam egy levelet, Sas Károlynak címezve, mert annyit gondoltam, hogy körülbelül Szatmárban teker az ördög (az a kis szárnyas, nyilas purdé, tudod) de hogy ezen megyének melyik részén tartózkodol, azt nem tudtam, a posta sem olyan bolond pedig, hogy ott téged felkeressen. Igy folyamodtam egy kis orcátlanság (= arszlánság) féléhez, tudod, és irtam ismeretlen emberhez kérő levelet. Ugy hiszem, azóta körmöd közt van.

Tompa Misutól, a tiéddel együtt kaptam levelet. Azt irja, hogy 1. Ő nem valami pityergő fiú, és engem nagyon szeret. 2. Nem ő esket össze, 3. Beteg, s szeretné, ha boldog házas volna. 4. Arcképén azért hogy bajusz van, pap, s azért hogy kabát van, magyar. 5. Ő mint uj gazda 7 f. 30 kr havi díjért nem kötheti Jókayhoz magát.

Boldog isten, hát én milyen gazda vagyok! Mi előnyöm benne, hogy nőm és gyermekeim, szóval családom van? Nekem is igért Vahot 4 pf-tot darabjáért a versnek, ha nem kizárólagosa leszek is, Jókay szinte adna annyit s 4+4=8: de hát más egyébre nincs tekintet? Igazán irja, hogy: vásáron vagyunk az irodalomban; ugy van, m...a-vásáron. Én kedvedért Jókayhoz csatlakoztam, s ha tüzes vasvillát köpdösnek is érte rám, megállok. Annyit nyernek vele, hogy nem olvasom lapjaikat, s aztán nem hallok semmi rágalmat. Mindazáltal nem akarok gorom­bán válni meg Vahottul, inkább, ha ez élemény neki, ingyen irok lapjába az idén. De két­kulacsozni nem fogok. Itt azonban csak magamról, nem Tompa pajtásról szólok, mert neki V. Imrével, mint írja, bonyolódott viszonyai vannak, melyeket én nem tudok s isten mentsen, hogy őt kárhoztassam.

Vetem szemeimet a térképre s tudod, mi esik nehezen? Az, hogy alig vagy tőlem néhány mérföldnyire s mégsem vagyunk együtt. Hej te Sándor, beh özön dinnye van nálunk, és mily édesek. Nekem már is van jegyezve egypár száz, pedig ez még csak az eleje. S ha te a nyiri dinnyét tartod legjobbnak, ugy nem ettél jó dinnyét. Itt megtanulhatnád, mit hínak jó dinnyé­nek; most fog érni, a jövő héten legjobban. S ami több, ez igen könnyű étel, szerelmesek is megehetik gyomorterhelés veszélye nélkül. Meglátogatnálak, de annak száz akadálya van. Első ez a csörömpölő lánc lábaimon, második, hogy nem tudom még, hol van neked ezúttal otthon, pedig én csak a te vendéged, és folyvásti vendéged szeretnék lenni, harmadik, hogy csak nem vihetném magammal komádasszonyt, Julcsát és Lacit, ezek nélkül pedig látogatá­som csorba volna. O ha te oly roppant dühös szerelmes nem volnál! Ha elhagyhatnád egy hétre mátkádat! Legalább csak azért, hogy hamarabb teljék az az egy hónap. Majd a tüzes isten nyila! mondod.

Ami pedig a komádasszonyt illeti: ő nem izen neked semmit. Teljesen desperált, hogy soha­sem lát téged többé ez életben. Laci ugyan váltig biztatja: hogy „de bizony eljő Petőfi bácsi, mert paripát igért nekem s azt elhozza”, - de az anyja nem hiszi, azt mondja, nem gyermek ő már. - A csonka torony is köszönt pedig s kérdezi: mikor lesz szerencséje? s ha valaki azt mondaná neki, nem éri már ő azt meg, mindjárt összerogyna ijedtében. A kert rózsái elmented után azonnal elhervadtak, - de ezek legalább jövő pünkösdre ismét megújulnak. A gólya is elment, de nem búcsuzott el végkép. - Sándor... Sándor...

Oly nagy kedvem volna „Felhők”-et irni.

Bevégzem most levelemet, de rövid időn másikkal zavarom meg szerelmi boldogságodat. Tudod fiam, az a folytonos szerelmeskedés megárt, jó néha közé valami unalmas dolgot vetni. Legyenek az én leveleim azok. Annyit azonban bizonyosan hiszek, hogy ha szept. 8 -áig nem, azontúl az örökkévalóság legutolsó cölöpjeig nem foglak látni - Szalontán legalább. Isten megáldjon, édes Sándorom és adjon 1000000000000000000000000000-szorta boldogabb jövőt, mint amilyen boldogtalanok valának mult napjaid. Ezért a csizmadiás jó kivánatért pedig bocsáss meg

teljes barátodnak
Aranynak          

Most sem tudom, hol lel meg a posta Szathmáron. Nézesd meg a postát előre, hé, nehogy eltévedjen ezen levelem, mert nem szeretném ezen levelemnek eltévedését stb.

2012. máj. 18.

Vítězslav Hálek (1835-1874): Madárka-csőrrel...


Madárka-csőrrel, rügy-szemekkel
hunyorgott, éledt a világ –
a szellő mint szultán suhant el,
csókjába dőlt sok ifjú ág.

Az erdőszélig elbotorkál,
illattól ittasan talán,
dobbant a réten, vad suhancként,
kurjong az erdő udvarán.

Ott nagy vígan a langymelegtől
szép mértékű verset farag –
a rózsához szól szerzeménye,
hisz fütyöli bokra alatt.

És pír futotta el a rózsát,
felzaklatottan hallja, hogy:
„Szép rózsa, nekem add a szíved,
cserébe én bimbót adok.”

Ám azt, hogy eztán mi s hogyan volt,
nem helyezem mérlegre én:
mondják, a méhek alva lelték,
hajnalban a bokor tövén.

(Ford.: Kőháti Zsolt)
(Forrás: Cseh költők antológiája 111-112. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – Hasznos növények


Búza

Leghasznosabb növény ez,
Mit még eddig ismerünk,
Lisztjéből lesz sütemény,
És tápláló kenyerünk.


Burgonya

Gumója jó sülve, főve;
S kenyérszűke idején
Kiválólag csaknem ezzel
Táplálkozik sok szegény.


Komló

Sárga fürtű virágiból sert főznek,
Megforrázva jó ízt ad a kenyérnek,
Dús indája felfut kertre, tetőre.
Svédországban vásznat szőnek belőle.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 56. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Vítězslav Hálek (1835-1874): Rossz, ha az ember


„Rossz, ha az ember daltalan” –
ítélt és szólt az Isten –
költőt formált, s az megjelent
koszorú-ékkel itt lenn:

„Míg élsz, ne leld nyugalmadat,
tudója légy sebeknek,
s mindig csaljon meg a remény,
kenyered sírva szegd meg.

Hadd szaggassák csak szívedet –
te nézd az elfolyó vért,
szeresd őket, ha űznek is,
s dalolj – földönfutóként.”

Közös sorsunk ez, dalosok.
Ismerik dalainkat –
de azt nem érti a világ,
mi az, mi dalra biztat.

(Ford.: Kőháti Zsolt)
(Forrás: Cseh költők antológiája 111. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – Virágok



Rózsa

Én vagyok a büszke rózsa,
A virágok királynéja;
Elterjedve e világon,
Igen nagy az én családom.

 
Katika sisakvirág

Szép sötétkék virág vagyok,
Száramon sok sisak terem,
A gyógytárban hasznos növény,
Igen mérges a gyökerem.

 
Mák

Ért magvamat mézzel főve
Süteménybe használják.
„Mákony” nevű altatószert
Tejnedvemből csinálják.

 
Piros gyűszűvirág

Én is nagyon mérges vagyok,
Hozzám ne is nyúljatok;
Bár pirosló gyűszűimmel
Kertekben is virítok.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 55-56. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Jan Neruda (1834-1891): Bolygók ha a naphoz...


(A kép forrása: http://hirek.csillagaszat.hu)
 

Bolygók ha a Naphoz megtérnek
és szétmállik a fagytól a Nap,
és haláltól űzött morzsái
ellipszisben vadulva forognak,
ha e szörnyűséges gyászmenet
borzalommal telve lép tovább,
s átsüvít a végtelen nagy űrön
évszázadok millióin át;

ha valahol, valamely ponton
a röpülés után leállnak,
s a hajdani világok porából
az őskáosz megint kiválhat,
a káoszban ha majd föllángol
új titánok ádáz, vad harca,
a lobogó lángokból fölmerül
az új világ bűvös Phoenix-arca;

ha majd az új, tépett világon
elül a harc, élet kisarjad,
vidám rétek színben pompáznak,
berkek édes szavakat takarnak,
ha megfogan egy új teremtmény,
kinek búban vigasz az ének,
atomjaim, mik még megmaradtak,
kozmikus, szép dalba kezdenének!

(Ford.: Fábián László)
(Forrás: Cseh költők antológiája . old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – Talányok



1.
Mind örökké barangolok,
Azt sem tudom, hol lakom;
Ahol járok, dörömbölni
Szoktam, ajtón, ablakon.
S ezért senki nem is szeret,
Ki is szeretné a
(szelet)

2.
Nincsen lábam, mégis gyorsan szaladok;
Nagyra növök, ha egy helyben maradok;
Mély torkommal mindenfélét elnyelek,
Ha bősz vagyok, rettegnek az emberek.
(Folyó)

3.
Aki engem nem kerül,
Sokban előre halad.
A jó gyermek jó kedvvel
Rendesen meglátogat.
(Iskola)

4.
Van szavam, de nincs hangom,
Nem aluszom, nem eszem;
Mégis hogyha kedved tartja,
Jól mulathatsz énvelem.
(Könyv)

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 55-55. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Jan Neruda (1834-1891): Anyácskámnak



Drága vagy, anyácskám,
drága vagy énnekem,
mert olyan szegény vagy
s törékeny termeted.

Lennél bár szegényebb
kavicsnál útfélen,
szívembe zárnálak
vigyázó szentképem.

Kötnék bár batyuba,
koldustarisznyába,
akkor szeretném
az én jó anyámat.

*
Anyám, te egyedül
maradtál meg nekem,
hunyorgó őszi nap
a kihűlt földeken.

Hunyorgó őszi nap,
nem vakít, nem éget,
vacogunk mégis, ha
felhők mögé téved.

*
Semmid sincs már, nekem adtál
mindent, Mit Isten adott,
én hálátlan, mégis egyre
többet, többet akarok.

Add hát oda fehér hajad
én halottas ingemül.
Fiad így még sírjában is
a te öledbe kerül.

*
Eljött ím, anyácskám, te szép teled,
sápadt kezeid zúzmarás faágak,
ezüstös hangod most fagy-lehellet,
hajdan volt színeid is szomorkásak.

Vedd a hajam, és sződd meg ruhádul,
mi régen lehervadt, melegítse,
melegítse kihűlő anyakebled; -
s ruhádat hogy csatként ékesítse,
adom neked e szívet, a legszebbet.

(Ford.: Fábián László)
(Forrás: Cseh költők antológiája 100-101. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

František Ladislav Čelakovský (1799-1852): A rab



Ott, ahol a csendes Don vize folyik,
s a tengerhez érvén nyúli Azovig,
áll Azov városában egy sötét tömlöc,
e tömlöcnek mélyén fekszik egy vitéz,
egy vitéz, hadaknak éke, doni kozák,
hajdan híres atamán, kemény kozákok közt.
Ifjú, de nincsen, aki segítené,
ám rosszakaró társa van elég,
gaz cimborák – halálsebek a testén;
ifjú, de nincs, ki barátként óvja,
egyvalakije van: gúnyolója,
e gúnyolója  a kaján holdvilág.
Ő az, aki bevizslat a rács résein,
a tömlöcnek ablakán, víg ábrázattal,
mintha nevetné a baj s a bú fiát,
az ő súlyos balsorsát, keserveit.
És ím, megéled a bajnok, doni kozák,
ifjúi vére vad haraggal fölbuzog,
a fényes holdhoz ily beszédbe kezdvén:
„Nevetni rút dolog a szerencsétlenen,
gúnyolni azt, ki tűrni kénytelen;
lennék, mint hajdanán, ismét a halk Donon,
ó, a csendes Donon, szállván ladikomon.
te meg az ég sötét boltján tűnnél elő,
hullámokon s a játszi vizeken:
acélgolyóimmal tépnélek, holdvilág,
elkergetnélek a fellegek mögé;
kopjával öklelnélek ladikom farából,
a csendes Don ölén evickélnél legott,
elszürkítené szörnyű fájdalom,
fakó lennél, akárcsak mostan én.
De nem sokáig örvendhetsz, kevély hold!
könnyeimen nem soká vidulsz,
gonosz sebeimből a vér kihull,
csak addig tréfálkodhatsz szenvedésemen.”
S a szerencsétlen ifjú – doni kozák,
hajdan híres atamán, kemény kozákok közt,
kötést és pólyát sorra szaggatott,
mezítlenül maradtak mind a mély sebek;
forró teste lövellő, tiszta vér lett,
és vérével visszaadta életét –
fehér nyakáról elröppent a lélek.
Kihunyt az összes csillag odafönt,
sűrű felhőkbe rejtezett a hold,
s a felleghad esővé oszladozva
a csupasz földet könnyel harmatozta.

(Ford.: Kőháti Zsolt)
(Forrás: Cseh költők antológiája 80-81. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Cseh népköltészet: Küldte az anyja

Amásy Aladár: Francia cselédlány 
(A kép forrása: www.festmenyextra.hu)

 
Küldte az anyja
szolgálni lányát
idegen vidékre.
Meghagyta neki,
kívánta neki,
hogy haza ne térne.

Jutott eszébe
édes leánya,
sírdogált utána:
„Mért is adtalak,
mért hajtottalak
idegen portára?

Gazdasszony kelt föl,
ököllel ver föl:
Lusta condra, talpra!
Anyád ha fölkelt,
meg is ölelget:
Ébredj szép hajnalra!”

(Ford.: Rab Zsuzsa)
(Forrás: Cseh költők antológiája 59. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Lombba öltözik a nyárfa (Lovagi költészet XV. sz.)


Lombba öltözik a nyárfa,
fülemüle zeng a tájba,
én is mondom, májusom,
hogyan emészt fájdalom.
Kedvesem oktondi hévvel
sebzi szívemet fűrésszel;
téphet a fűrész foga,
nem felejtem őt soha.
Aj, szegény szívem, de szenved!
Lélek! bőd nőni ne engedd,
vígságod kámfort ne játsszon!
Elmém! töltsd időd a lányon!

Ha nevén szólítanám,
szidna a csűrhe talán,
szörnyü bűnt találva ebben,
hogy szerelmemmel dicsekszem.
Locskán lángolódni vétek,
jobb az útszéli beléndek,
annak sincsen haszna semmi,
de titkát sohase zengi.
Gondom én is elnyelem,
hétszer szép a kedvesem,
nevét mégis titkolom,
csak szívembe zárolom.

A hűség jutalma jó:
ha két szív eggyé való,
édes titkot meg ne szegj,
harmadiknak ne fecsegj.
Aj, dicsekvő, kerge szók!
Aj, ti hűség-árulók!
Ilyen alja népeket
békén tűrni nem lehet,
gyalázatba ők kevernek,
szűzek s asszonyok, ti jertek
sunyi képükbe kiáltva,
kergetni mind héthatárra!

(Ford.: Kormos István)
(Forrás: Cseh költők antológiája old. 22-23. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

József Attila (1905-1937): A cipő (1932)



Költő vett föl, pici lábán
  egy ilyen tapos,
két megtörött, szelid orcám
  azért bánatos.

Fény deszkázhat, ég füstölhet.
  Lekvár lesz a sár?
Neki mindegy. Füzőmből meg
  kanócot csinál.

Sziszeghetek, ügyet se vet
  rám, a marcona.
Kiadhatom a lelkemet, -
  ennek nincs hona.

S ha szívemet künn az uccán
  elébe teszem,
elpirul ugyan, de aztán
  döfköd mérgesen.

Nyelvem néha rája öltöm;
  visszanéz csunyán
s ő is, az én morcos költőm
  nyelvét ölti rám.

Volt fényes és szép életem.
  Hordott egy huszár
s váltogatott, a hűtelen.
  Ennek vége már.

Ne tartott vón ilyen árra,
  vetett volna ki
Észak homályló havára
  dérrel porlani,

vagy Dél izzadt erdejében
  tigris tépne szét,
vagy gyík fülelné belőlem
  az éj gyors neszét,

vagy egy éjjel hordanának
  szét a termeszek, -
vagy tengeri zöld homálynak,
  ahol elleszek

virágállatok közt csendben,
  mint cipő-virág,
mig belepnek puha testtel
  iszamos csigák.

Oh, sudarán fa lombjának,
  szagolna maki,
vagy csak mocsári gólyának
  vetett volna ki!

Az is befüzne kigyóval,
  szállana velem,
lassút lépne s állva tollal
  fedné egy felem.

Rab vagyok a költő lábán,
  két éve tapos,
két megtörött, szelid orcám
  azért bánatos.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 205-206. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Arany László (1844-1898): Lili... lili... liliom...


(Szalay Lilikének)

Lili... lili... liliom,
Zenebona, milliom,
Nyughatatlan kéneső,
Veszedelem-kereső,
Izeg-mozog teste-lelke
Kész ijedség járta-kelte.
Akit ölel, felborítja,
Akit becéz, szétszakítja,
Jötte-mente zivatar...
- Jaj, be jó, hogy fiatal!

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 146. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Dienes Lajos (1816-1874): Doktór róka



Lúd asszonysága mint kikölté
Aranypelyhü libuskáit
Minden percét vigyázva tölté:
Hogy a róka, mely váltig áhit
Zsenge libát, közel ne jusson,
S a legszebbel haza ne fusson.

A róka jól tudá, hogy a lúd
Gyanuval él ő ellene.
S azon törvén furfangos agyát
Hogy a libáit féltő anyát
Rászedni miképp kellene?
Egyszerre csak eszébe jut
Az ó kalap s hosszú kaput,
Mit egy orvos padlásán láta
Midőn galambjait dézsmálta.

„Megvan – mond álnokul ujjongva,
A libavárat beveszem.
Nem ismer rám lúdasszonyom, ha
Magamat doktorrá teszem.:”
S lefőzni a ludat legottan
Elindul nagy határozottan.
Egész napestig merre kószált?
Az nincsen sehol megírva.
Elég, hogy a lúd-ól előtt állt
Keserves könnyeket sírva
Este felé alkonyatkor,
Felöltözve, mint egy doktor
Az alakoskodó róka...
Fejében roppant paróka,
A parókán öblös kalap
S a félrőfös kalap alatt
Doktor uram nyaka körül
Keményített magas gallér
melynek a divat-gavallér
Többnyire csak azért örül:
hogy nem látszik ki belőle
Csupasz képe, meg a – füle.

a szeméből fakadó özönt
Felgyűrűzött ujjai között
Ravasz arcán végig lengő
Hófehér patyolat-kendő
Törülgette, takargatta,
Az álnok így csalogatta
Lúd asszonyságot és libáit
Az ólnak élces ajtajáig,
Hol módos párbeszédben
Úgy nyakon főzte a lúd,
Hogy tán mostanáig fut.
S most a párbeszédet kérjük
Hogy mesénknek végét érjük.

LÚD:

Nagy jó uram mi bánat érte
Hogy oly kegyetlenül zokog
Miért füröszti könnyeiben
Azt a hosszú kaputrokot?

RÓKA:

Eszem a
Zuzádat
Én keserves árvám!
Lakatot
Akasztott
Óladra az ármány!!...
Azért fáj
Szívem, hajh!
S majd megreped tőle:
hogy ki nem
Jöhettek
A friss legelőre.

Sokáig
Tanultam
Én a doktorságot
S jól tudom,
Hány liba
Gégéjére hágott

A rekedt
Levegő,
Legkivált ha többen
Valának
Bezárva
Egy közös börtönben.

Ha magad
Birod is
Ketrecednek gőzit:
Libáid,
Higgy nekem –
Nem sokáig győzik.

Kövesd hát
Szavamat,
Szívem szerint szólok,
Háritsd el
Jókor a
Veszedelmet rólok.

Ha tilos
Nekik a
Pázsiton futkosni;
Legalább
Nyakokat
Jó lesz kidugdosni.
Szíjjanak
Friss leget,
Amennyit csak bírnak
Egyedül
Így vetünk
Fittyeket a sírnak!

LÚD:

Köszönöm
Doktor úr
A tanácsot szépen.
Torkukra
Forrhatna
Libáimnak éppen

Az a nagy
Róka szag,
Mely orromat sérti.
Fel is út
Le is út
Lóduljon kend! érti?

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 76-79. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – Macskafi



Volt egy piciny cica,
És azt a kis Vica
Mindig hordozgatta,
Tejjel jól tartotta;
De a cica rossz volt,
Ha mérges volt, karmolt.

Egyszer Vica játszott,
A cicához ugrott
S simogatta szépen:
De az mérges éppen,
Vicán olyat karmolt,
Hogy a vére is folyt.

Kis Vica sikoltott,
Cicától elfutott;
„Egyél csak egeret,
Mondja – nem kenyeret;
Tejet sem kapsz többet,
Cicát kapok szebbet;

Azt tejjel itatom,
Szépen simogatom.”
Már most sírt a cica,
S könyörgött, hogy Vica
Tovább is szeretné
És tejjel etetné:

Ígérte is volna,
Hogy már nem karmolna,
De Vica elfutott,
S egyre haragudott.
Anyja kérdé Vicát:
„Mért bántod a cicát?
Mért meg nem eteted?

Talán elfelejted?”
Vida mondja: „Rossz volt
A cica, megkarmolt.”
„Hát ha te rossz voltál,
Mást meg is karmoltál?”
Édes anyja így szól –

„Gondold te csak meg jól,
Ha nem etetnélek,
Nem is szeretnélek
Soha többé téged:
Mi lenne a véged? –
De ha te vétettél,

S aztán könyörögtél,
Akkor én mit tettem,
Szólj, és mit feleltem?”
„Engem megcsókoltál
És megbocsátottál”,
Így felel kis Vica.

„Jer ide kis cica,
Tejjel megitatlak,
És megsimaglak”.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 54. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

József Attila (1905-1937): Kertész leszek



Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton –
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 200. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)