Czuczor Gergely (1800-1866): Miért vagyok kislány?

Anyám táncba mehetnék,

Minden leány ott van,

„Kicsiny vagy még leányom,

Jobb neked a zugban.”

Anyám, játszani mennék,

Nagy leánysereggel,

„Nem, hol sok a nagyleány

Kicsi ottan nem kell.”

Anyám fonóba mennék,

Tudok én már fonni,

„Nem, nem, estve kis leány

El szokott aludni.”

Óh, istenem, mit tegyek,

Miért vagyok kis lány?

Hisz amit nagyok tudnak,

Én is megtanulnám.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 121. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – Újévi üdvözlet

Itt van már az új esztendő,

Megérkezett végre.

Hálát adva tekintek fel

Istenhez az égre,

Köszönöm, hogy megengedte

Érnünk egészségben.

Jó szülőim, üdvözöllek

Ez új esztendőben!

Remélem, hogy ez új vendég

Nem jött üres kézzel,

S poharunkat egyszer-másszor

Teletölti mézzel.

Haladtával sok jó munka

Lesz befejezőben.

Jó szülőim, üdvözöllek

Ez új esztendőben.

Én is nőttem egy év alatt,

Szorgalmam is nőjön,

Hogy általam szívetekbe

Számos öröm jöjjön.

S fáradságtok jutalmazva

Legyen jövendőben.

Jó szülőim, üdvözöllek

Ez új esztendőben!

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 53. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Lapok Petőfi Sándor naplójából

A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott, végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset!... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét.

Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlését. Akkor este Jókai mondta el eredményét, vagyis eredménytelenségét nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem.

Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni, mert az határozottal állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap... hátha holnapután már késő lesz!

E gondolatokkal aludtam el. Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt, meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg újra vissza nem jövünk.

Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim bele egyeztek, Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.

- Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag.
Amint a proclamatio elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
- Szerda - felelt egyik.
- Szerencsés nap, mondám, szerdán házasodtam meg.

Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.

(A nemzeti dalt két nappal előtt, március 13-án írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban  az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)

A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.

Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor, és azt mondta nagy pathossal:

- Urak, a törvény nevében...

Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proclamatiót s a tizenkét pontot, s énvelem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mindkettőt fanaticus lelkesedéssel fogadták, s a refrainban előjövő "esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.

- Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a nemzeti dalt! - kiáltott valaki.
- Censorhoz nem megyünk - feleltem; nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába!
Mindjárt beleegyeztek és követtek.

Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, odamentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztottak szét a ép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.

A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyűlt a múzeum el, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel, először. rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. óriási kitörése a lelkesedésnek!... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen ijedt arcot sem láttam... Minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!

- Budára, Budára!... a helytartó tanácshoz!... nyittassuk meg a Stancsics börtönét!... Budára!...

Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartó tanácsot fölszólítandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék.

A választmány legalább húsz ezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz, és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.

Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.

Petőfi Sándor: Szörnyű idő...(Mezőberény,1849.júl.6-17.)

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég,
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elől a háború
Csak a kisebb baj;szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
zavart ész meséjének?

*

Pestről Petőfi családostul Mezőberénybe húzódott. A mezőberényi napok tehetetlen fájdalmat és haragot sugárzó hangulatának, az  ország felfordult viszonyainak hű tükre a költő Arany Jánoshoz írt utolsó (júl. 11-i) levele:

"Kedves barátom, aznapon, melyre hirdettük a népgyűlést, amelyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vívandó véres, elhatározó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt, stb., mint ő maga mondá: aznapon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek - hegedűszóban persze - hogy eszeágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé otthagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábolni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol honmentő irhája nagyobb biztonságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén még előbbeni sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt ide, e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s amely percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok." ("Megrázó vallomás" - mondja Illyés.)

 S itt, Mezőberényben írta Petőfi utolsó ránk maradt versét is, vesztes csatáktól tépett, kolera-járványtól sujtott hazájáról.

A költő életművét mégsem ez a megrendült hangú vers zárja, hanem egy bizakodással, reményekkel, tervekkel teli levél, feleségének, - két nappal halála előtt. érdemes idéznünk az egészet:

Marosvásárhely, jól. 29. 1849

"Kedves édes Juliskám, e szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket, alig birom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdivásárhelyről írtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csíkszerda, Kézdivásárhely, Bereck felé; ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázító proklamációkat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal. Berecken jön hozzá a tudósítás, hogy Szászrégennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most két napig itt leszünk, míg a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja.

Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszerdának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.

Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintaja mellett s köszöntem neki, ő oda pillantott, megismerem, elkiáltja magát és kinyujtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást. A körülálló népség azt kérdezte Egresi Gábortól, hogy "fia ez a generálisnak?" Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mnnt eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta, a másik segédtisztnek: "Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden sie das wörtlich: Mein Adjutant der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schöndlichen Behandlung der Generals Klapka, ist wieder in Dienst getreten." ("Jelentse a hadügyminisztériumnak, de vigyázzon, szószerint jelentse: Adjutánsom, Petőfi őrnagy, aki lemondott Klapka generális gyalázatos bánásmódja miatt, újból szolgálatba lépett.") Szinte ma az útban mondta, hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen, s az idevalók a napokban is szétfutottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felöle gyözödve.

Hogyan vagytok, kedves imádott lelkeim? ha én hallhatnék valamit felöletek! ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj csak egy szócskát is édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél előbb, s tanitsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és sziveteket miljomszor számtalanszor

imádó férjed
Sándor

Petőfi Sándor: Pórnak esti dala (Pápa,1842.febr.)

- Németből Claudius után -

Az ékes nappali csillagzat
Pályáját végezé,
Jer, és törűld le izzadásom,
S teríts fel, drága nő.

Csak itt a földön is teríthetsz,
Gyümölcsfánkhoz közel;
Itt jóizű az étel este,
S legtágasabb a hely.

Aprócska vendéginket is hídd,
Mert úgy kiéhezém;
A legkisebb is hagyja fészkét,
Ha álom nincs szemén.

Sokat tálalnak a királynak,
Ő, amint hírelik,
Mindennap sűltet, meg lepényt, meg
Pástétomot eszik.

S egy ember van mellé rendelve,
Más dolga nincs neki,
Asztalneműjét rendezi csak,
S szolgálatát teszi.

Adj isten ő egészségére!
Mert mennyi dolga van;
Hogy minket békében tarthasson,
Éj s nappal nyugtalan.

Ha úri mód nem élhetünk is,
Van mégis kenyerünk,
Van tiszta, szép és fris tej és vaj;
S hát kell-e több nekünk?

Elég ez úntig póri népnek;
Vedd hálánk érte, ég!
S ma estelink szabadban tartjuk,
Hol annyi csillag ég!

A hold ezüstlő súgarakkal
Leszen velünk jelen,
És áldást hintve tálainkba
Fog tündökölni fen.

Nos, gyermekeim, együnk vidáman,
S a mennyek áldjanak!
O én irígylendő, szegény és
Mégis gazdag vagyok!

*
(Claudius 1740-1821: népies hangú német lírikus volt.) 

Petőfi Sándor: Felköszöntés (Pápa,1842.nov.1.)

Miljom átok! bort a billikomba,
Részegítő, lánghullámu bort!
Mely keservet és bút martalékul
A felejtés örvényébe hord.

Bort öblébe váltig a kehelynek,
Bort elémbe szakadatlanúl!
Idenézzen a puszták homokja,
És ha nem tud inni, megtanúl.

Kedvben ég e csont velője máris,
És eremben a kélj habja forr;
Üdv neked, te mámorok homálya!
Üv neked, te mámor anyja, bor!

Hah, e kancsó a mesés világnak
Feneketlen hordaja talán?
Bort belé! mert nem szivelhetem, ha
Puszta szájjal ásitoz reám;

Bort belé! hogy felköszöntsön ajkam -
Éljen a nemeskeblű barát,
Ki, midőn a vész harangja zúgott,
Szent hűséggel nyujtá jobbkarát;

Éljen a világ dicső folyása...
És az élet... és a szép világ...
S az igazság védpalástja, mely az
Üldözöttnek menedéket ád;

Éljen a sziv biztató vezére,
A varázsdalt pengető remény;
Éljen a menny, a pokol és minden,
Minden éljen... oh csak vesszek én!

Petőfi Sándor: Ivás közben (Debrecen,1844.jan.-febr.)

Hányadik már a pohár?... csak
Ötödik?
Teremt' ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.

Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad -
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim... Sex... Rex... Xerxes serege.

Sehogysem t'om kifejezni
Magamat -
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higgyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.

Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona -
Mégpedig bakancsos voltam valaha.

Zöldhajtókás, sárgapitykés
Közlegény...
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.

Tyhű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.

Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál, -
Azt cselekszem, ami tetszik... Tudja Pál,
Mit kaszál.

...Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.

Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem -
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt - amint Falstaff szólana -
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.

Hol is hagytam?... tudja gólya...
Úgy igaz!
A malom volt az utósó...
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról... én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.

Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő... tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását... jó 'jszakát!

*

(A második versszakban a költő torkát tréfásan a thermophyléi hegyszoroshoz hasonlítja, ahol Leonidas spártai király hősi halált halt hazája védelmében. De mert a részeg ember nyelve megbicsaklik, Leonidasból Ledionas lesz, s a betolakodó perzsa király /Xerxes/ nevét is csak harmadik próbálkozásra sikerül kimondani.

Falstaff: Shakespeare híres színpadi alakja, az iszákosság megtestesítője)

Petőfi Sándor: A boldog pestiek (Pest,1844.júl.)

Hiába is dicséritek
A szép természetet!
Az tart legföljebb veletek,
Ki rosz gombát evett.
Szegény, szegény falusiak!
S kisvárosbéliek!
Mi élünk csak valódilag,
Mi boldog pestiek!

Lakásunk fényes palota;
Mindent találni benn,
Mit a mesterség adhata,
Hogy légyen kényelem.
Selyem, rugalmas pamlagunk
Lágy hintaként remeg;
Egész török basák vagyunk
Mi boldog pestiek!

És mindennap véghezviszünk
Nagy epikuri tort,
Hol étket és italt nekünk
Sok cifra szolga hord;
Míg a zenének hangjai
Vígan fölzengenek,
Lelkünk elandalítani. -
Mi boldog pestiek!

Hát a színház? a táncterem
És több efféle hely?
Kapunk alatt hintó terem,
S mint a villám visz el.
Igy múlik éjünk és napunk,
Nincs híja semminek,
Mig végre csődöt nem kapunk
Mi boldog pestiek!

*
(Epikúri tor: pazar lakoma)

Petőfi Sándor: A bokor a viharhoz (Zugliget,1848.szept.8.)

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
 Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szívednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek, tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kívüled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szívemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted,
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét.
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!
És ha mindezért jár
Díj avagy dicséret,
Nem engem illet az.
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled,
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!

Alexander Petőfi: AT THE END OF SEPTEMBER

 

The garden flowers still blossom in the vale,

Before our house the poplars still are green;

But soon the mighty winter will prevail;

Snow is already on the mountain senn.

The summer sun's benign and warming ray

Still moves my youthful heart, now in its spring;

But lo! my hair shows signs of turning gray,

The wintry days thereto their colors bring.

This life is short; too early fades the rose;

To sit here on my knee, my darling, come;

Wilt thou who on my breast dost now repose,

Not kneel, perhaps, to-morrow o'er my tomb?

O! tell me, if before thee I should die,

Wilt thou, with broken heart, weep o'er my bier,

Or will some youth efface my memory,

And with his love soon dry the mournful tear?

If thou dost lay aside the widow's veil,

Pray hang it o'er my tomb. At midnight I

Shall rise, and, coming forth from death's dark vale

Take it with me to where, forgot, I lie,

And stanch with it my ceaseless flowing tears,

Flowing for thee who hast forgotten me,

And bind my bleeding heart, which ever bears,

Even then and there, the truest love for thee.

 

(William N.Loew)

Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez (1847.)

I.

Pest, május 9. 1847.

Kedves barátom, levelet kapsz s illetőleg leveleket fogsz kapni tőlem, s azon egyszerű okból, mert nem igértem, hogy írni fogok neked. Csak az ne várjon tőlem levelet, kinek megigértem, mert bizonyos lehet benne, hogy oly hiába fogja várni, mint a cinkotai bakter az angol koronát. Írnivalóm, úgy hiszem, lesz elég, mert utazni fogok; érdekesen írom-e le majd utamat vagy nem, ez más kérdés, vagyis ez a kérdés. Iparkodni fogok legalább, hogy anélkül is unalmas falusi magányodat leveleimmel még unalmasabbá ne tegyem. Nagyon jól tudom én azt, oh barátom, hogy a világon minden unalmas dolog unalmas, de a legunalmasabb az unalmas levél.

A napokban indulok Szatmár felé, hol egy pár ölelő kar s talán egy pár ólmosbot vár. Amint hallom dühödnek az illetők Nagy Károlyban című versemért; nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik… megvallom, jobb szerettem volna főbe verni, de az üres hordó szörnyen kong s én nem akartam nagy zajt ütni. Különben fenyegetőző ólmosbotjaiktól korán sem reszketek úgy, mintha amaz ölelő karokra gondolok. „Oh szerelem, lelkem szép üdvössége…!”

Olvastad, mit ír felőled a Szépirodalmi Szemle? Ha eddig nem olvastad, ezután se bántsd; nem érdemes rá, hogy véredet rontsd vele. Vagy olvasd el bátran, nem hiszem, hogy olyan ostobaság egy pillanatra is fölháborítana. Kategorice kimondja rólad, hogy nem vagy költő, s ilyet merni mondani felőled a legősvilágibb ostobaság vagy malicia; amazt megbocsátom, emezt a legnagyobb megvetéssel elhallgatom, hanem azon állítás egyszersmind szemtelenség is, ezt meg nem bocsátom senkinek és el nem tűröm senkitől… a Honderüt kivéve, ez már olyan nagyban űzi azt a mesterséget, hogy az ember benne, mint páratlan ritkaságban gyönyörködik. Ez a Honderü… de vigye el az ördög a Honderüt, mi közöm hozzá? a Szemléhez térek vissza. Igen, a Szemlének felőledi itélete szemtelenség, mert szerkesztője s egyik-másik dolgozótársa szinte irogattak hajdanában verseket, s bizony-bizony nem állította őket a közvéleménynek egy hangocskája sem oly magasra, hogy rád lefelé mennydöröghessenek. Hanem hiszen hadd üssék a nagydobot! minél inkább ütik, annál hamarabb lyukad ki. Te pedig, barátom, légy nyugodt, s írj több olyan verseket, mint a Fanni hagyományinak olvasásakor vagy a Ganovszky Pálhoz vagy számos egyebek; s míg a csőcselék azt kiáltja rád, hogy nem vagy költő, addig a múzsa lehajlik hozzád egéből, s homlokodat megcsókolván, ezt mondja: „Kedves gyermek!”

Szászi Zoltán: Petőfi egy éjszakája

hogy háta mögött elgurultak a felhők

az égbe legelésző nyájak elbégettek

tornyokon fenntakadt az ég

lusta harangszó kísérte a vándort

porral festette barnára köpenyét

 

vitte lába kék hegyeken túlra

dombok közé hol nem várta őt

a költőt az ifjút csak csalóka út

melyről hitte máris célba ér

 

egyszerre mégis város tárult elébe

tornyok kis utcák közte tér

mely templomot ringatott

piacot hol vászonban mosolygott jó kenyér

lompos kutyák szaglászták

kolbászok fürtjéről az elkószáló zsíros illatot

 

így ért be Batyiba szomjas s éhesen az ifjú

majd köszönt nagyot

jó emberek kívántak vissza

isten adjon jó napot

egy kupa bort is felhajtott talán

egy máriással fizetve

a csapszékből a térre ballagott

volt mindenféle szépség

érces harangok éppen Isten elé hívták

járuljon imára hitvallni a nép

 

látott tán egy szép kisasszonyt is

ki ránézve megdobogtatta szivét

a forgatagban kalpaguk levéve mentek

szálfaszép férfiak

 

közülük tán hosszú pillanat után

az egyik nevetve hozzászaladt

ölelték egymást úgy magyarmód

lett végre áldás és öröm

megérkezett hát Sándor öcsénk

mondd mi hír Pesten és Budán

s hogy kibeszélték maguk

az útnak fáradalmiról

elmorzsolták ujjuk egy imán

jer barát ülj szólottak

légy kedves vendég de nocsak

maradj egy pillanatra várj meg minket

most tartjuk éppen a választásokat

 

hát nézelődj tedd otthonossá magad

mi a politika oltárán feláldozzuk

mindenünk no tán pénzünk azt mégse

de tán mert az semmibe kerül

a sokat ígérő szavakat azt igen

s míg mi áldozunk te csak nézelődj

ez hát Batyi no minek mutassuk meg

fedezd fel magad

kár ebbe bárkinek is magát beleártani

 

hát sétálgatott Sándorunk

batyuját egy kis házba téve le

hol mondták neki este majd itten lesz puha fekhelye

s mikor véres koronáját levette a Nap

nyugaton éles bíbor fényeket írva

megnyújtotta a téren az árnyékokat

elmélázva találta a költőt az este

a piacnak sarkán egy kút mellett otthagyott vedren ülve

két szép vers is ott kalimpált benne

egy arról hogy tengermély szemű lány

biztató mosolya mily sok reményt hoz egy ifjú szivébe

a másik kardról harctérről dúlt csata csituló zajáról

mikor hűvös köpenyével megsúrolta arcát

a hirtelen lehulló sötét

 

menni kéne tán de hol is az az utca hol szállásom vagyon

mígnem bolyongva imbolygó apró fények után

meg sikátorok szűk macskakövén topogva végre odaért

boltozott kapu alatt besurrant

nyikorgott kicsinkét a vas

burukkoló galamb álmodott szépet éppen az eresz alatt

alacsony ajtón belépve

mogorván reccsent a küszöb

mintha csak kérdené

mért taposod hátam így éjjel

s ki vagy te nagy üstökű kölök

 

fáradt volt már az ifjú pihenni húzta teste

pillantásával ágyát kereste

de látva biz nincs más hátra itt

mint megvetni a pitarban az álomnak helyét

 

kicsinyka bajszán egyet simítva

köpenyét teríti a földre le

ismervén már a helyzetet hol is éppen fekhelye

feje alá kis motyóját gyűrte

egy könyv volt a párna abban

s elterült az úttól kimerülve

 

álom penderült szemére végre pihent

míg aludt is versek születtek benne

pehely nem keveredett hajába

mint apró gyereknek míg alszik

izzadt volt homloka

az ágya pitvar volt egy éjszakára

 

gondoljatok ti utód nemzedékek

Sándorra Rimaszombatra

s ha elmúlna is

akkor is gondoljatok egy kis hazára

még akkor is

ha már nem volna

 

(Forrás:internet)

Szécsi Margit: Petőfi

Dámák, kokárda-készítők,
jelszómmal dőzsölő pokol:
a számból-kijött piros láng
szederjes az ajkatokon.

Dörög halál-légió,
űztök engemet elébe,
vérző mellem szegényes
rózsa-hadaknak vezére.

Arkangyal-vállam sovány,
arkangyal-vállam sovány.
Szívem: a zsúfolt haza.
Nincs ennél nagyobb magány.

Eltiport énekek
haldokolnak a mellemben.
Senkise hal meg helyettünk,
senkise hal meg helyettem.

Petőfi Sándor: Játszik öreg földünk... (Pest,1845.jan.-febr.)

Játszik öreg földünk
Fiatal sugarával a napnak;
Pajkos enyelgés közt
Egymásnak csókokat adnak.

A Duna hullámin,
Bércén, völgyén a vidéknek,
Tornyokon, ablakokon,
Mindenhol csókjaik égnek.

Oly jókedvü a nap
Jöttén; jókedvü lementén,
Mintha nem is látná
Sírhalmodat, édes Etelkém!

Petőfi Sándor: Kéket mutatnak még... (Pest,1845.jan.-febr.)

Kéket mutatnak még a távol erdő
Virító fáin a zöld levelek?
Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén?
Ha vakmerő harcosként rajt teremvén,
Kergetni kezdi őt a fergeteg.

Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal?
Ha vőlegényét várja, a napot;
S harmatkönyűket sír még a bús özvegy,
Az éj? midőn a csillagokhoz fölmegy,
És látja a sok árva magzatot.

Megmérhetetlen látköröm volt egykor,
Hanem most már nem látom ezeket:
Az a kis domb, mely kedvesem takarja,
Rám nézve kél átláthatlan magasra,
S elrejt előlem földet és eget.

Petőfi Sándor: Ha életében... (Pest,1845.jan.-febr.)

Ha életében nem szerettem volna
A szőke fürtök kedves gyermekét:
Övé leendett életem, szerelmem,
Midőn halotti ágyon feküvék.

Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.

Petőfi Sándor: E szobában küszködött... (Pest,1845.jan.-febr.)

E szobában küszködött az
Élet és halál fölötte,
Míg az élet
Őt a szépet,
Őt a kedvest, elvesztette.

E szobában siratám őt
Könnyeimnek tengerével:
- Szenvedésem
Avvagy létem
E tengert mért nem nyelé el! -

E szobában lesz lakásom;
Édes kín lesz laknom itten,
Itten laknom,
Őt láthatnom
Mindig éber emlékimben.

Egy kivánatom leszen, ha
E szobából el kell menni;
Az, hogy engem
Akkor innen
Szent Mihály lova vigyen ki.

*
(A költő 1845. január végén abba a szobába költözött, melyben azelőtt Etelke lakott.)

Petőfi Sándor: A hó, a holt föld téli szemfedője (Pest,1845.jan.-febr.)

A hó, a holt föld téli szemfedője,
Az éjen át
A temetőre
Leszállt.
A nap
Hideg sugára
Néz komoran
Le a halottak puszta országára.

Nem enged a hó a nagy temetőben,
Csak egyedűl
Etelke sírja
Körűl;
De itt
Sem a napfénytől,
Hanem szemem,
Síró szememnek szakadó könnyétől.

Petőfi Sándor: Midőn nagyon bánt... (Pest,1845.jan.-febr.)

Midőn nagyon bánt a vad fájdalom,
A várost, a világot elhagyom,
S oda megyek ki, hol az emberek
Napestig mélyen alva fekszenek,
De ha az óra éj felére jár,
S felhők közt búsong sárga holdsugár:
A szendergőknek álma megszakad,
S elhagyják mély, sötét tanyájokat,
S fehér ruhában járnak tétova,
Mig hajnalt hirdet a kakas szava.
Idemegyek, a temetőbe, én
Fájdalmaimnak vészes éjjelén,
S ha itten, drága sírhalmom felett
Könyűimnek forrása megered,
És a könyűkhöz sóhajom vegyűl:
Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.

*

Akkor leszek ám még majd csendesen,
Ha melléd fekszem, édes kedvesem!

Petőfi Sándor: Tizenkettőt ütött az óra... (Pest,1845.jan.-febr.)

Tizenkettőt ütött az óra,
Fölébredék a harangszóra,
És ím sötét szobámban egy
Fehér alak
Föl- és lemegy...
Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak,
Te vagy, boldogságom fájának
Idő előtt lehullt gyümölcse!
Jer, karjaim kitárva állnak,
S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse,
Jer, elröpűlt kedves galambom!...
De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon:
"Megállj, megállj! előbb megkeresem
Elvesztett életem;
Lásd, élet nélkül ott a sírban
Fekünni olyan szomorú dolog:
Ott oly sötét és oly hideg van...
Én újra élni akarok;
Megkeresem
Elvesztett életem.
Nincs nálad?
Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad." -
Oh nincs az nálam,
Meg nem találtam,
Meg nem találtam drága életed!
De hogyha az enyém kell: íme vedd!...
S átadni akarám
Tulajdon éltem,
De már a látomány
Eltűnt az éjben.

Petőfi Sándor: Anyám, anyám... (Pest,1845.jan.-febr.)

Anyám, anyám, oh
Legjobb s legboldogtalanabb anya!
Nincs hát reményed,
Mit a fösvény való beváltana?

Kiküldözéd, mint
Galambját Nóé, a reményeket;
De teljesűlés
Zöld ágával meg egy sem érkezett.

Végső reményed:
Ha majd halálod meg fog hűteni,
Fölmelegítnek
Még egyszer gyermeked hő könnyei.

Szegény anyám te!
Ez a vigasztalás sem jut neked;
Elsírta könnyeit
Szerelmesének sírján gyermeked.

Vachott Sándorné: Petőfi Sándor és Etelka

 

Csodálatos, változott színben tűnt föl előttem az élet s a világ atyám halála után... Mintha szép álom­ból ébresztett volna fel a legridegebb valóság, mintha a legszebb tavaszi virulat után egyszerre fagyos téli kép fogott volna körül...

Míg fennállt a szülői ház, az embereknek, különö­sen a rokonoknak csak mosolyát ismertem, angyaljó­nak képzeltem az egész világot...

Most vettem csak észre, hogy a mosoly gyakran éles, harapós fogakat takar, midőn anyám s nővéreim irányában oly sokaktól tapasztalék hidegséget, midőn atyám felett az egykor hízelgők jogosult bírákul te­kintek magukat, főképp azok, kikkel oly sokszor jót tett, kiket számtalanszor gyámolíta...

Semmi nem hatott azonban rosszabbul reám, mint Tóvölgyi Lóránt magaviselete. Ez a férfiú, ki oly sok jóban részesült szülőim házánál, kinek keze a most is birtokomban lévő, atyámhoz intézett leveleket írta külföldi utazása alatt, hogy éppen Tóvölgyi Lóránt volt képes atyám ellen nyíltan és rágalmazólag föllép­ni, ezt megbocsátani, elfelejteni, soha, soha, a mai na­pig sem bírtam...

Fiatal szívem összeborzadt ama sötét napok alatt az emberi hálátlanság felett, csak ekkor kezdem érteni, mi volt az a leírhatatlan valami, az az iszony, mely elfogott minden pillanatban, valahányszor szó­ba hozaték Tóvölgyi irántam való szerelme... Csak most értem meg, miért nem bírtam volna őt soha férjemül elfogadni, ha Vachott Sándor nem jött vol­na is utamba...

Fogalmaim a barátság, a rokoni szeretet, a hála s ál­talában az emberi jóság felől teljesen megváltoztak, iszonyodni kezdek a társaságoktól, magányt óhajtot­tam, elszigetelt magányt, hol férjem, anyám s enyéimen kívül csak néhány választott egyéniség közelíthessen hozzánk, csak azok, kiknek neve ragyogott, mint az arany, s szíve melege enyhíte mint a verőfény...

E kevesek közé tartozott Vörösmartyék, Bajzáék, Garayék, Erdélyi János, Fáy Andrásék s még néhány jeles mellett, mint férjemnek egyik legigazabb s legragaszkodóbb barátja, Petőfi Sándor is.

Ez időben Etelke nővérem alig felserdült ifjú haja­don volt, de valamint engem, úgy őt is egyszerre megérlelé a világgal, ama kis világgal szemben, mely­ben életünk folyt, a nagy rázkódtatás, melyen mind a ketten keresztülmentünk.

Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője - IV. "OTT ESSEM EL ÉN..."

 

 

A reformokat és önállóságot akaró, Kossuth vezette haladó magyar nemesség előbb-utóbb mindenképpen szembekerült volna a bécsi önkénnyel. S ismerve az udvar konok ellenállását, a szabadságharc előbb-utóbb, de mindenképpen kitört volna. De az a csodálatos nap, 1848. március 15-e Petőfi Sándor forradalmi szellemének, cselekvő bátorságának köszönhető. A történész nem tehet mást, csak egyetértéssel idézheti Jókai Mórnak, a márciusi napokban Petőfi hű fegyvertársának megragadó szavait:

„Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel. Petőfi merész föllépése nélkül ki tudja, meddig elforgatták volna a politikusok a szóbeszéd archimedesi csavarát. Egy reggeltül estig tartó fényes álom volt ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk a nap fátuma elé, Petőfivel.”

Fátum volt csakugyan, történelmi végzet. De a históriában csak ritkán fordul elő, hogy a hős és végzete ilyen példásan váljon eggyé.

 

1.      „RABOK LEGYÜNK, VAGY SZABADOK?”

„Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” – e gondolattal aludt el Petőfi a március 14-éről március 15-ére virradó éjszakán, miután az éj nagy részét „imádott kis feleségével” töltötte, a forradalom legelső lépéséről „tanácskozva”.

Petőfi e vallomásában nemcsak az az érdekes, hogy Júlia milyen „buzdítólag” állt a költő mellett a történelmi órákban, mennyire be volt avatva réje terveibe. A forradalmi napló második fejezetének – mert abból idéztünk – legérdekesebb része a kérdés, amellyel Petőfi „elaludt”: „és ha lelövöldöznek?”

Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője - III. "...MAGYAR SZABADSÁG... KÜZDÖTTEM ÉRETTED"

 

Ki volt Magyarország „egyik legnagyobb embere”, ki volt a költő utolsó reménye? Nem valami állami hatalmasság, nem politikai tekintély, nem is dúsgazdag mágnás, hanem a magyar költészet Petőfi előtti történetének legnagyobb alakja – Vörösmarty Mihály. Eddig is támogatta ifjú versenytársát, most még többet tett érte: tekintélyét latba vetette mellette a Nemzeti Körben.

A Nemzeti Kör a haladó pesti polgárság és értelmiség ellenzéki szellemű szervezete volt, asztaltársaságból nőtt politikai intézménnyé. Versek kiadásával azonban nem foglalkozott, s ezért Vörösmartynak nem könnyen sikerült a derék kereskedőket, iparosokat vagy akár az írástudókat rávenni arra, hogy támogassák „Petőfi Sándor, ifjabb íróink legjelesbike 10 ívre terjedő, többnyire újságlapokban megjelent s közméltánylattal és tetszéssel fogadott verseinek a Nemzeti Kör pártolása alatt leendő minél előbbi kiadatását”...

„Mit! Hát költődajkák vagyunk-e mi? Versírók kisdedóvodája akar lenni a Nemzeti Kör?!” – így morogtak Vörösmarty javaslatának ellenzői. Nem szabad túlzottan elítélnünk őket. Nem tudhatták, ki az a Petőfi, még kevésbé sejthették, ki lesz belőle. Vörösmarty szava persze nyomósnak számított, de hát a Szózat költőjének versei sem fogytak olyan nagy példányszámban, hogy egy ilyen vállalkozás gyümölcsözőnek ígérkezhetett...

Egy derék szabómester, Tóth Gáspár mentette meg az indítványt: felajánlotta 60 pengő forintnyit öszveg tüsténti kifizetését arra az esetre, ha a Kör tizenkét tagja kezességet vállal a pénz megtérítéséért. Nem tizenkét, tizenkilenc kezes jelentkezett a választmány tagjai közül: Vörösmarty és Tóth Gáspár mellett (ki az összeg egytizenkilencedéért személyes felelősséget vállalt) Fáy András, a jeles író, Szigligeti Ede, a kor legnépszerűbb drámaszerzője, Lendvay, a nagyszerű színész, Fényes Elek, a statisztika tudósa és más derék polgárok, értelmiségiek.

Vörösmarty javaslatát elfogadták, a Kör elhatározta Petőfi verseinek kiadatását. Nagy esemény volt ez, ilyen még nem történt: a kóbor színész, az egykori baka egyszerre ezek érdeklődésének központjába került. Még a titkosrendőrség ügynöke is jónak látta, hogy feletteseinek jelentse e figyelmet érdemlő hírt.

A baj csőstül szakadt eddig a költő nyakába, most a jó sem jött egyedül: Vörösmarty beajánlotta Petőfit Vahot Imrénél, aki Pesti Divatlap címen készült lapot kiadni.

Volt még pár hónap az újság indulásáig, így hát a költő hazalátogatott szüleihez Dunavecsére. El tudjuk képzelni lelkiállapotát, amikor az oly hosszú távollét után az elhagyott otthon felé tartott: igaz, sok szomorúságot okozott anyjának-apjának azzal, hogy makacsul kitartott hivatása mellett, de íme, végre jó hírrel állíthat be. S jutott eszébe „számtalan szebbnél-szebb gondolat”, de a rég várt találkozás pillanatában sem szükség, sem mód nem volt a magyarázkodásra:

... a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanul...
Mint a gyümölcs a fán.

 

1.      „MOST SZERKESZTŐ-SEGÉD LESZEK”

Megérezve és meg is követelve az iránta egyre növekvő figyelmet, sorsának új fordulatáról is versben tájékoztatta Petőfi olvasóinak hirtelen gyarapodó seregét:

Eddig Thalia papja voltam,
Most szerkesztő-segéd leszek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
(Bucsú a szinészettől)

De a kalandok még nem értek véget, a hajó nem révbe érkezett, csupán pihenőhelyre.

Ha a pihenésnek lehet nevezni azt a rendkívüli szellemi munkát, ami most következett. A megerőltető szerkesztőségi tevékenység mellett – vagy inkább közben – Petőfi árasztani kezdve a verseket. És micsoda verseket tett közzé! Az olvasó ország Csokonai óta nem hallott ilyen hangokat. De Csokonainak alig volt közönsége, hiányzott még az a társadalmi réteg, amelyből az ő szegénylegényes garabonciássága visszhangot fakaszthatott volna. A reformkor éledő nemzeti légkörében, a haladó-ellenzéki nemesség és kivált a szabad értelmiség és a polgári foglalkozásúak körében viszont kellő talajra talált a költő: megvolt a társadalmi feltétele a közönség és a költészet olyan találkozásának, amilyenre eddig még nem volt példa. Ezek az olvasó tömegek még együtt is csak töredékét alkották a feudális Magyarországnak, de a közvéleményt már jórészt ez a töredék alakította.

Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője - II. "HAT ESZTENDEIG VOLTAM... FÖLDÖNFUTÓ"

 

 

A kitagadott fiú 1839. február közepén hagyta el Selmecet. Kopott köpenyében, gyalogosan vágott neki az útnak: Pest felé tartott. Elkezdődött viszontagságos vándorlásainak több mint fél évtizedes időszaka, amelyre még később is, sikere csúcsairól, keserűen tekintette vissza:

„Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom... és mikor? ifjuságom kezdetében, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömeknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.” (Úti levelek.)

A hatesztendei nélkülözés, megaláztatás más embert talán összetört volna, de az ő erős jellemét nem tudta kikezdeni, sőt megedzette. E hat év tapasztalatai, tanulságai, élményei beépülnek majd verseibe, és a valóság ezer színével gazdagítják azokat.

 

1.      „HORDTAM A SZÍNPADRA A SZÉKEKET”

Pestre érve Petőfinek sikerült bejutnia a pesti magyar színházhoz. No nem színészként, ilyen feladatra a tizenhat éves kóbor diák nem is lett volna még alkalmas. Ne kerülgessük a szót – színházi szolga lett. Életrajzírói érezhető viszolygással emlékeznek meg erről a „szerencsétlen pesti tartózkodásról”. Hát igen: az ifjú Petőfi mint színházi szolga, egyáltalán – Petőfi mint szolga, ez még gondolatnak is meghökkentő. Ellentétben azonban az életrajzírók borzongásával, a költő mindig derűsen emlegette azokat az időket, amikor „statista” volt a nemzeti színháznál, és hordta a „színpadra a székeket és pamlagokat”, s a színészek parancsára kocsmába szaladt „serért, borért, tormás kolbászért”. (Úti jegyzetek.)

Jól ismert jelenség persze, hogy a lélek éppen a megalázó élmények ellen sokszor erőltetett derűvel védekezik. Ebben az esetben azonban nem erről van szó. Petőfi csak a nyilvánosságnak szánt írásaiban, hanem baráti, sőt családi körben is szívesen és jókedvvel beszélt kamaszkori statisztáskodásáról. „... egy világért se adtam volna azt a dicsőséget – mondta egyszer apjának és a már idézett Sass doktornak -, midőn e szolgálat után hazatérve, kemény ágyamra hajtottam le fáradt fejemet, s habár nélkülöztem mindent, de annál jobban kijutott képzelt dicsőségemből.”

A költőnek volt igaza. Korát meghaladó értelmében felfogta, hogy az annyira vágyott színészi dicsőséghez a statisztáláson át vezet az út, s korához illő merészséggel vállalta is az ezzel járó színházi szolgai teendőket. Abban az időben nem volt színművészeti főiskola. Aki színésznek akart állni, valamelyik társulatnál jelentkezett – a legalacsonyabb rendű feladatokra. A reformkor leghíresebb színésze, Egressy Gábor is így kezdte pályáját, mint életrajzírója mondja, „a legalantasabb teendőkbe szorítva”.

Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője - I. "DILIGENTER FREQUENTÁLTAM ISKOLÁIM..."

 

 

 

Petőfi Sándor élete – saját műveiben,
kortársi emlékezésekben
és egykorú képekben

A legtöbb európai népnek van egy vagy két olyan költője, akit nem egyszerűen a szép versek művészének tart a világ, hanem mintegy az illető nép eszmei megtestesítőjének. Az angoloknál Shakespeare, az oroszoknál Puskin, a németeknél Goethe és Schiller, az olaszoknál Dante tölti be ezt a szerepet. A magyar költészet nagyjai közül Petőfi Sándor az, akit az egész emberiség legjobban ismer és becsül, s akit népünk is mindenkinél inkább a magáénak vall. Változnak az idők, az irodalmi ízlések és divatok, de Petőfi Sándor több mint százhúsz esztendeje a magyar nép legkedvesebb költője maradt.

Élete nem pusztán az irodalomtörténetre tartozik, nem csupán műveltség dolga, mennyire ismerjük üstökösi pályáját. Ez az élet nemzeti történelmünk része, annak egyik legszebb emberi teljesítménye: a forradalmár küzdelmeinek örök mintája. Tanulni belőle – minden új nemzedék kötelessége.

A világ sok országában vannak olyan fiatalok, akik azért tanulnak meg magyarul, hogy eredetiben olvashassák az ő műveit. Nekünk könnyebb a dolgunk: beleszülettünk abba a nyelvbe, amelyen a világirodalom legjelentősebb magyar nagysága írt. Sőt nemcsak írt, ezt a nyelvet nem kis részben ő tette az egyszerű, természetes, közvetlen kifejezés eszközévé. Ő az első költőnk, akinél már alig találunk régiek, elavult fordulatokat és szavakat, nyelvében is ő a mi legmaibb kortársunk.

És kortársunk eszméiben is, melyekért életét áldozta. És kortársunk marad mindaddig, amíg meg nem valósul gyönyörű álma a bőség és szabadság Kánaánjáról.  

Petőfi Sándor születéshelye s gyermekkora

 

Ne csodálkozzék senki azon, hogy e tárgyat ujra szőnyegre hozzuk. Nemzetünk egyik legnagyobb költője megérdemli, hogy ha már halála helyét nem tudja is senki, legalább születése helyére rá tudjon mutatni minden magyar. Azt hittük már, hogy ez utóbbira nézve azon adatok után, mellyeket a tárgyban a V. U. f. évi I-ső számában közlöttünk, nem lesz többé bővebb felvilágositásra szükség. De a Pesti Napló egyik közelebbi számában tisztelt barátunk, Gyulai Pál, azon nemes buzgalommal, melylyel irodalmunk ügyei  iránt viseltetik, birálat alá veszi lapunk emlitett közlését. Gyulai nem kételkedhetik ugyan a kis-kőrösi evang. lelkész, Sárkány János ur által közlött anyakönyvi adtok hitelességén, de azokból csupán annyit olvas ki, hogy 1823. jan. 1-én Petőfit csakugyan a kis-kőrösi egyházban keresztelték, miből szerinte még nem következik, hogy ott s akkor született volna is. Sőt, részint elhunyt költőnk müveinek némelly helyeiből, részint több barátja állitásaiból azt akarja következtetni, hogy Petőfi csakugyan a Kunságban, még pedig Félegyházán született, melly kath. községből ott lakó szülői a kis-kőrösi evang. egyházba voltak kénytelenek átvinni keresztelésre a gyermeket. Gyulai reménylette, hogy e gyanitásait alaposaknak fogja nem sokára bebizonyithatni.

Megvalljuk hogy bár mennyire méltányoltuk is t. barátunk igazságkereső buzgalmát s bár átláttuk, hogy azon következtetéseknek, mellyet ő az emlitett anyakönyvi adatokból vont, első pillanatra lehet némi alapja; mind azáltal előre is, kevés sikert vártunk e tárgyban teendő lépéseiről, ha egyéb védokai nincsenek, mint mellyeket czikkében közölt. Mert p. o. hogy Petőfi egy Félegyházán irt költeményben ezt mondja: „Itt születtem; itt ezen a tájon,” e költői szabadsággal irt sorból épen ugy lehet kiolvasni Félegyházát, mint Kis-Kőröst, melly valóban ott azon a tájon fekszik. Az pedig, hogy elhunyt költőnk egy és más barátja most, annyi idő lefolyása után, homályosan mire emlékezik, ugy hiszszük még kevesebbet fog nyomni a latban. Nem is feszegetjük tovább e tárgyat, mert nincs rá többé szükség.

Ujabb adatok Petőfi Sándor gyermekkoráról

Ismét uj fölvilágositást nyertünk e tárgyban, mellyet nem ok nélkül hoztunk szőnyegre. Kedvelt költőnk életrajzának irója azon közlemények után, mellyeket lapunk hozott, maholnap egészen tisztán fogja láthatni Petőfi élete legelső szakának legalább főbb vonásait, mikről eddig semmit sem tudtunk. Azóta más lapok is hoztak e tárgyban közléseket, mellyek azonban több világosságot nyujtani nem valának képesek. Igaznak s más részt valószinűnek csupán az fogadható el, a mit eddig a Vasárnapi Ujság közlött. S most azon helyzetben vagyunk, hogy a lapunkban közlött adatok némellyikét is megigazithassuk. E napokban vettük Petőfi Sándor testvérének Istvánnak (Brünnben jan. 23-án kelt) levelét, mellyben tárgyunkra vonatkozólag többi között ezt irja:

Pándi Pál-Pálmai Kálmán: Petőfi Sándor - Kiskőröstől a Pesti Divatlapig (1823-1844)

Életrajzi vázlat

Petőfi Sándor 1823. január elsején született Kiskőrösön. Apja Petrovics István mészárosmester, akinek minden eddig ismert felmenő ági őse magyar volt; anyja Hrúz Mária, szlovák anyanyelvű, férjhezmenetele előtt cselédlány és mosónő.
Martin Mihály evangélikus lelkész keresztelte meg az újszülöttet, az ő gyermekei vállalták a keresztszülői tisztet. Így osztozott a jóindulatú papcsalád egykori cselédlányuk örömében. Nincs ebben semmi rendkívüli, csak a dátum a szilveszteri születés ejti majd gondolkodóba a költőt. "Én nagyot tartok az ily kicsinységek felől" - írja egyik levelében. S Szilveszter lesz az apostol neve, szilveszter éjszakánként vagy újév napján írja meg a költő esztendőt búcsúztató, esztendőt köszöntő verseit. (Bucsú 1844-től, Szilveszteréje 1847-ben, Az év végén Ujév napján, 1849.) Talán a születési nap ihlette arra is, hogy január elsején vesse papírra a híressé lett vallomást: Szabadság, szerelem...

A családnak egyelőre jól meg dolga, még arra is telik a jól sáfárkodó mészárosnak, hogy dajkát vegyen a gyermek mellé, amikor Hrúz Mária betegeskedik. A szülők hosszú éveket töltöttek a Kiskunságban. Három kiskun várossal vált szorossá a kapcsolatuk: Szabadszállással, Kiskunfélegyházával és Kunszentmiklóssal. A gyermek Petőfit a szülőföld-tudat Félegyházához kötötte. Alig több mint egyéves korában került ide, apja éveken át az itteni mészárszék bérlője volt. Petőfi Szülőföldemen című versében ezt a parasztvárost emlegeti szülőföldjeként - máig húzódó vitára adva okot a kiskőrösi, illetve félegyházi születés bizonyítói között. Az anyakönyv Kiskőrös mellett szavaz, Petőfi emlékei és szíve Félegyházához húznak. A család anyagi felemelkedése is Félegyházán kezdődött. A kiváló szervezőképességű, ügyes családfő egyidejűleg Szabadszállás mészárszékét is bérbe vette, s megszerezte a só- és vasárulás monopóliumát. Félegyházán és Szabadszálláson részben bérelt földön, részben a sajátján gazdálkodott, a mezőgazdasághoz kapcsolódó polgárosodás útját járta, vállalva annak minden kockázatát. Köztiszteletben álló ember volt a költő apja a Kiskunságban. Saját szava szerint: "...engemet ezen Nemes Kun társaság ápolgató kebelébe vett érdemeimért".

Bíró Lajos: Adatok a Petőfi-kultuszhoz

I.

Ezen év julius hó 31-én 60 éve lesz annak, hogy P e t ő f i  Sándor, irodalmunknak büszkesége, rövid, de ragyogó fényességü földi pályáját felcserélte a halhatatlansággal. Szükebb hazánknak, Erdély vérrel áztatott földjének porában, a fejéregyházi nemzeti temetőben pihen annyi névtelen társával együtt. Hatvan év zajlott le immár azóta, hogy eltört a költő kardja és elszakadtak a lant idegei, de ez az idő Petőfi nimbuszát nemcsak, hogy nem tépászta meg, hanem ellenkezőleg mind fényesebb, ragyogóbb gloriával fonta körül.

A Petőfi-kultusz még soha annyira nem virágzott, mint éppen napjainkban. A mult év őszén a „Petőfi-Társaság" összegyüjtötte P e t ő f i  S á n d o r  hozzátartozóinak: Petrovics Istvánnak és nejének, Szendrei Juliának és Petőfi Zoltánnak hamvait és egy közös sirba temették el szép gyászünnepély keretében. Ott nyugosznak immár együtt a legjobban szerető édes anya, a gondos édes atya, Szendrei Julia, a hitvestárs, kinek homlokára koszorut füzött Petőfi költészete és szivárványos hálót szőtt hullámzó hajára s Zoltán fia, ki atyjának lángszellemét az otthon szeretetére szoktatta.1 Együtt pihennek, csak Petőfi Sándor nincs közöttük, pedig mily ihletetten dalolt szeretteiről. A puszták fia, az aranykalászos róna szülötte a vadregényes bércek között alussza siri álmát, de már van háza Pesten, ahol földi ereklyéi elhelyezést nyerhessenek. Ő, aki sokszor hajléktalanul bolyongott életében ázva és fázva, most, halálának 60-ik évfordulója alkalmából, házat kapott a Petőfi Társaság jóvoltából s költeményei, melyekre életében alig vállalkozott kiadó, most diszes köntösben járják be az országot hogy a Petőfi-kultuszt tovább terjesszék s a magyar érzelem- és gondolatvilág legtisztább és legerősebb megnyilatkozásait még  s z é l e s e b b  körben tegyék közkinccsé.2

De nemcsak a nevét viselő társaság áldoz évenként nagy költőnk emlékezetének, hanem szerteszét az országban egyesületek, irodalmi körök, fürdőken időző társaságok ujitják fel emlékezetét s meritenek az ő csodálatos költészetéből, amelyet minél inkább megismerünk, annál szebbnek találunk. S az ő költészete külföldön sem veszitette el varázserejét, sőt mind több és több magyarázóra, forditóra talál. Legujabban cseh nyelvre forditják le összes költeményeit.

Kéry Gyula: Friss nyomon - PETŐFI DAJKÁJA

(A kép forrása: wikipedia.hu)

 

 

 Több ízben jártam kiskörösön, ahol Revalo Pál, a község érdemes jegyzője nagy segítségemre volt abban, hogy beszélhessek azokkal az öreg emberekkel, akik Petrovicsékat ismerték. Ily látogatásom alkalmával még életben találtam Petőfi dajkáját: Kecskeméti Mihályné született Kurucz Zsuzsannát, egy töpörödött öreg anyókát, aki tizenhat éven át szolgált Petrovicséknál. Ő ringatta egykoron ölében, s altatgatta dallal Magyarország dicsőségét!

Mikor 1894-ben fölkerestem, a felvégen lakott vejénél: Ambrus János földmivesnél, ki a második férjétől származott leányát birta feleségül. A 86 éves anyóka künn ült a küszöbön, s összekulcsolt sovány kezét térdére hajtva, sütkérezett a nyári napsugárban. A hosszú idő mély barázdákat szántott napbarnított arczán. 

 

 

Petőfi atyja (Petrovics István) - Petőfi anyja (Hrúz Mária); Orlai Petrich Soma festménye

Köszöntöttem és elmondtam, hogy mi járatban vagyok. A Petrovics név hallatára, mintha a multnak egy sugara villant volna meg szemében, szinte sugárzó arzczal mondta:

- Áldott jó emberek voltak. Isten nyugosztalja őket!