Két nagy író kapcsolatáról emlékezünk meg. Móricz az idősebb, a mester; Kodolányi a fiatalabb, a tanítvány. De nem mindörökké marad ez így, mert túléli a mestert, és még nagy alkotásokat teremt. Most Kodolányi születésének évfordulójára emlékezünk, és az ő szemszögéből pillantunk rá a kapcsolattörténet néhány részletére.
Kodolányi 1922-ben a Nyugatban Móricz Zsigmondnak ajánlja a hírnevét megalapozó Sötétség című novellát. Életrajzi kapcsolatuk ettől fogva ismeretes, nyilvános. Móricz többször ír a fiatal író drámai és prózai műveiről. Kodolányi majd minden Móricz-műre reflektál, talán olyan ihletetten és átélő olvasóként, mint senki más magyar íróval kapcsolatban. Kodolányinak ugyanis világirodalmi példaképei voltak. Az orosz, a francia, a német klasszikusok főleg. Megvédte tudatlan támadásokkal szemben Jókait vagy Mikszáthot, de úgy érvelve, hogy életképeik fölérnek a Gogoléival. Tolsztojt, Dosztojevszkijt, aztán Stormot, majd Stendhalt, Flaubert-t, Zolát tartotta mesterének; a magyarok közül Madáchot. Még korábban fordított Goethét, Schillert, Baudelaire-t.
Ez az igényesség arra sarkallta, hogy átírja mintegy a régi magyar és magyar-latin irodalmat: Julianus barátra és Boldog Margitra gondoljunk. A Boldog Margit témáját nemcsak a trilógia kedvéért választotta: nem volt megelégedve Gárdonyi verziójával. Lehet, hogy túlságosan szigorúan ítélte meg az Isten rabjait, egyfajta érzelgős századvégi szecesszióhoz sorolta. Már-már divat is volt a harmincas években, hogy a magyar irodalom régi rétegére figyeljenek, a Kazinczy előtti korszakot eszményítsék - Németh László, Féja Géza és mások esszéi, korszakföldolgozásai jelzik ezt az irányt. Azt hangoztatták: a nyelvújítás nem csak gyarapított, hanem rontott is a magyar nyelven, Bornemisza, Bethlen Miklós, Zrínyi, Mikes és akár a kevéssé ismert prédikátorok magvas magyarsága követhetőbb útját jelöli ki a magyar prózairodalomnak, mint amelyet Kazinczy és követői kezdeményeztek.
Kodolányi, bár világirodalmi műveltségét emeltem ki, a magyar irodalom történetében is otthonos volt. Jókain és Mikszáthon kívül például a századvégi „ködlovagokat" is jól ismerte, Peteleit, Gozsdut, a Cholnokyakat és másokat. De nem érte be művészi eredményeikkel. A magyar prózai epikának új és nagyobb szabású változatait kereste továbbfejlesztendő példaként - ezért választotta hazai mesteréül Móricz Zsigmondot.
Többször nyilatkozik arról a hatásról, amelyet Móricz tett fiatalkori írói kibontakozására. Ezek a nyilatkozatok többfélék, különbözik keletkezésük ideje, de tartalmuk, szellemiségük is. Az emberi és az írói fejlődés vagy alakulás természetes velejárója, hogy akár radikális változások mutatkozhatnak a másik író megítélésében, és ez korántsem következetlenség, hanem a tartósnak és a változónak a korrelációja.
Többször említi Kodolányi azt az emlékét (legyen a fő példa a Süllyedő világ), hogy szülei házában a vendégek - apja egyetértésével - csepülték Adyt és Móriczot, vagyis a kor újat teremtő, korszakos íróit. Már az ellenkezés, a lázadás szelleme is arra hajtja, hogy megismerkedjék műveikkel s általában a Nyugat irodalmával. Ez a találkozás a tízes évek első felében történik, bár 1915-ben megjelent első verseskötetében õ maga még régebbi költőeszményt és stílust követ, még a mottót is Bajza Józseftől kölcsönzi. Azután, lázadó ifjúsága idején, közeledik az avantgárdhoz, de már akkor is az ellentmondás, a belső vita, a különbségmegőrzés szellemi indulatával. Egyik legkorábbi, Tavaszi fagy című önéletrajzi ihletésű regényében sokat elmond erről az élményéről, viaskodásáról. „Ady csodálatos sorait morzsolgatja", azután, amint belép egy divatos irodalmi kávéházba: „bábeli zagyvalék, londoni vásár".
Kiábrándul az avantgárdból; megérintette a hatása, némely kortársaival szakítania is kellett e különbözés miatt, de olyanok is akadtak (Szabó Lőrinc és a Pandora köre), akikkel együtt tarthatott. Kassák konstruktivizmusával egy olyan pamfletben számol le, amely lehet igazságtalan és vitatható, de ahol a maga kiérlelt, megfontolt, az életművet megalapozó ars poéticáját leszögezi: „A mondat két részből áll, mint minden ezen a világon: egy értelmi és emberi logikával hozzáférhető, lemérhető és rendszerezhető részre és egy misztikus, zenei, ritmusbeli, mondhatnám anyagtalan és logikával meg nem közelíthető, a világrend és világegyetem belső törvényeivel harmóniában álló részre" (oszlik). Az utóbbiról mondja néhány sorral később: „Ez az a valami, ami megadja az író mondatainak a szuggesztivitását."
Kodolányi talán ezt a szuggesztivitást csodálja Móriczban kapcsolatuknak elejétől a végéig. Kétféleképpen datálható ez a kapcsolattörténet. Életrajzi oldaláról most egészen röviden szólok. A kölcsönös szeretet és odafigyelés jegyében példásan fejlődő viszony az 1930-as években megromlott, szakításba torkollott. Az IGE (az Írók Gazdasági Egyesülete) szervezeti és anyagi dolgaival kapcsolatos ügyeken vesztek össze (lásd a Visszapillantó tükör nagy Móricz-fejezetét, a végén Kodolányi egykori titkártársainak az írott nyilatkozataival); itt olvasható (165. lap) az a fájdalmas jelenet, amelynek a végén Kodolányi visszautasítja Móricz békejobbját: „Én veled kezet, Zsiga bátyám, többé az életben nem fogok." Fogadalmát megtartotta, bár például Szabó Lőrinc szívós előkészítéssel próbálta létrehozni a kibékülés alkalmas szituációját.
A szellemi emberek egymás iránti kölcsönös tisztelete azonban mindvégig megmaradt bennük. Kodolányi szinte minden jelentős későbbi Móricz-műről írt kritikai tanulmányt; fölszólalt, amikor Móriczot támadások érték a Rózsa Sándor-regény ürügyén. Halálakor „a magyar lélek ritka csodájaként" ünnepelte. Búcsúszavai ma is megrendítenek: „Teste a sír sötétjébe merült, lelke izzik és világít." Móricz viszont, a Kelet Népe szerkesztőjeként, olyan írásnak adott helyet lapjában, amely szolidárisan kiállt Kodolányi mellett a plágiumper idején.
Az életrajzi kapcsolatokról még annyit: Kodolányi, főleg a húszas években, gyakran látogatta Móriczékat Leányfalun. Felemás és vészjósló korszak volt ez Móriczék életében; tragédiával végződött. Kodolányi a férfitól is, az asszonytól is olyan tájékoztatást kapott, amely megrémisztette, de íróként hasznát vette. Nem az önmaga művét mindenáron gyarapító mohó szerzők módján. Lélekelemző korszakában járt ekkor, a házassági válság pszichoanalitikai szempontból közelről érintette. Kutatni érdemes kérdés, hogy amikor apja két házasságának kudarcát regényíróként földolgozta, nem inspirálta-e akarva-akaratlanul a Móricz és Janka példája.
Móricz regényeiről elbeszéléseiről olyan sokat írt, hogy csak kivonatosan idézhetjük föl ezt a korpuszt; nem is szólva a befogadott, magáévá tett Móricz-hatás kérdéséről (a hatást nem az átvétel pozitivista fölfogásában értve). Emlékezetes sorokat írt a húszas években a Tündérkertről meg a Pillangóról. Pólusokat szembesít egymással, úgy, hogy az legalább annyira jellemzi őt, mint Móriczot: „Debrecen és Kolozsvár: két ellentétes sarok, amely között kisüt a magyar kultúra csodálatos káprázatos szikrája." A Pillangó mindenestül elbűvöli. Erotikuma, stílusa, jelzői, idillje, „vibráló, érzékeny nyelve" csupa olyan érték, amelyet a fiatal Kodolányi a nagy író félreismerhetetlen kvalitásának tart: „soha nem érzett közelségébe juttatott egy erős, világosan és szabadon kiélt egyéniségnek, amely leigázó szubjektivitásában és nyíltságának hatalmában feledhetetlen az emberszerető és az embert csodáló ember számára." Későbbi kiváló recenzióinak tárgyai a Kivilágos kivirradtig, az Úri muri, az Esőleső társaság, a Boldog ember, a Komor ló, a Betyár, a Bál, a Míg új a szerelem - Móricznak jóformán minden munkája. Ezeknek a cikkeknek a részletes elemzésére most nem kerülhet sor. Két fontosat és egymástól különbözőt választok ki, olyanokat, amelyek Kodolányi szellemi fordulatára is éles fénnyel rávilágítanak.
Az első a Csendes órák című kötet datálása szerint 1927-ben keletkezett. Kodolányinak az a korszaka ez, amikor az írástól, a művészettől gyógyító hatást vár, a szociális és a lelki élet okozta sebek enyhítését, elmulasztását, a társadalmi és lelki bajok orvoslását. Az összefoglaló írás címe az író neve, Móricz Zsigmond. „Van egy indián törzs", így kezdődik az elmélet foglalata, „amely betegeit művészi homokrajzok készítésével gyógyítja". A művész ebben a fölfogásban a színes homokból dekoratív ábrákat pergető orvos, az olvasó vagy szemlélő pedig olyan „beteg", aki a színes homokszemek dekoratív kiegyensúlyozottságában, szimbolikus élménytartalmában gyönyörködik és általa meggyógyul. „Itt van a kapcsolat a művész és közönsége között." A konfliktusok, amelyeket átélünk, közösek, de a művész úgy oldja fel őket, hogy az a nem művész közönség számára gyógyító hatással lehet. Freudikus és szociológiai motívumok találkoznak ebben az elméletben, és - valószínűleg túlságosan merész - reménykedés a művészet mágikus erejében, gyógyító hatalmában, kapcsolatban a primitív kultúrák iránti, akkor tüzetes érdeklődéssel. Az írók átélik és helyettünk „kiírják" a közös konfliktusokat, „ajkukról a szeretet, megértés, világosság szavai hullanak"; „A művész célja tehát a harmónia, a nyugalom, a feloldottság." „Móricz konfliktusa az élettel kettős: szociális és szexuális konfliktus feszül benne és műveiben." A legjobban kézre álló példák a diszharmonikus hősök: a Sárarany Turi Danija, a Tündérkert Báthoryja, az Úri muri hőse - ők azok, akik nem tudnak, nem akarnak „belesimulni a kényszerű elfojtások organizációjába". Energiájuk felőrlődik a szociális és szexuális konfliktusban. A tragikum erejével vagy a humor fölényével Móricz a saját kínérzésétől szabadítja föl az olvasót: „a te saját ellentéteid oldódnak meg, egyensúlyozódnak ki". Kodolányi húszas éveinek elvei ezek, úgynevezett naturalizmusának gyökereit is itt sejthetjük, nem feledkezve meg műveltsége oroszos realista és életérzésének nemzedékével rokon expresszionista jegyeiről. Példatárában, még egyszer hangsúlyozzuk, Turi Dani alakja a leghatásosabb bizonyíték.
Később ez a példatár meglehetősen átalakul, és a naturalizmustól eltávolodó Kodolányi másképpen jellemzi művészetének Móriczcal való kapcsolatát. A Visszapillantó tükör Egy maroknyi föld című esszéisztikus emlékezésében első nagy élményeként a Tavaszi szél című kötetet nevezi meg, amely ugyan később jelent meg, mint a Sárarany, de korábbi korszak termését tartalmazza, éretlenebb, „korszerűtlenebb" műveket. Előszavában Móricz helyére is teszi saját fejlődése történetében ezeket a korai novellákat: „A tavaszi szél nem rügyet fakaszt, hanem elsodorja a tavaszról itt maradt holt törmeléket az új csírák becses tűi elől."
Kodolányi mégis valóságos revelációként írja le a Tavaszi széllel való találkozása emlékét, és szinte idegenkedve szól a Sáraranyról: „sohasem éreztette velem a fölszabadulásnak, a mámoros életörömnek azt a szinte kibírhatatlan szépségét, amit az első, a Tavaszi szél. Hősét túlzottnak éreztem s érzem ma is, érzéseit, tetteit fékteleneknek s csináltaknak. A „faltam, öleltem, öltem" összegezését hamisnak, sivárnak, földhözragadtnak. Állatinak." Úgy tűnik föl, hogy itt későbbi nézetét vetíti vissza pályájának egy korábbi szakaszára, hiszen első nevezetes művei nagyon is közel vannak éppen a naturalista Móricz világához. A húszas évek Kodolányi-novellisztikája olykor nyersebb és durvább, mint Móriczé. Érthető azonban, hogy később, spirituális tájékozódású más korszakában igyekezett távolodni a már terhesnek érzett régi hagyománytól és ízléstől.
Ugyanakkor érdemes belépillantani a Tavaszi szél című Móricz-kötetbe: mi lehetett az a varázsa, amely a visszaemlékező Kodolányi tudatában annyira fölragyogtatta. Elfelejthető történetek, kevéssé drámai anekdoták sorakoznak ebben a Móricztól is szerényen bevezetett könyvben. De akadnak benne a nyelvi népiességnek és főleg az archaizálásnak olyan példái is, amelyek bátoríthatták a fiatal, vagy az érett Kodolányit is, olykor vitatott stílustörekvésében. Egy rövidke passzust másolok ide az Imre diák szerencséje című elbeszélésből:
„- Ki-ki maga szerencséjének kovácsa! Nem kockákra vagyon bízva az embernek sorsa fordulása. Olyan szerencse kellene nekem hallja kend, akiből egy kis hadi virtussal némi donátió kerekednék. […] Nem is kén nekem több, csak az a kis nyárfás oda alá, amit ha az ember pálcásan körülsétál, osztón elnézi, hogyan dógozik a paraszt, mindjárt emberebbnek érzi magát." És így tovább: a térbeli- és időkulisszáknak a megteremtése nyelvi eszközökkel, ez ragadhatta magával A vas fiai leendő szerzőjét, nem a Jókaira emlékeztető romantikus mese.
Mintha ki lenne már keverve benne az a nem tudóskodó, hanem művészien bűvölő régies stílus, amelyből épp a humort nem veszik észre gyakran a nyelvész urak, pedig nagyon is hozzátartozik az esztétikai hatáshoz. Vagyis amikor Kodolányit a nyelv zenéje érdekelte jobban, mint a naturalista tematika és problematika, akkor inkább az egészen korai Móricz stilisztikai leleményéhez fordult vissza, mint a stílusirányhoz kötött tárgyi klisékhez, a cselekményformálás vagy a hősteremtés naturalista mintáihoz.
(Forrás: Irodalomismeret 1999. 1-2.sz.)
