Fábry Zoltán: A szlovenszkói magyar irodalom

Folyóiratunk még mindig nincs, nyilvánvalóan nem is lesz. Irodalom: három napilap. A mindinkább konzervatív Prágai Magyar Hírlap, a valaha irodalmi fókuszt jelentő közben rettenetesen lezüllött, de ebben a pillanatban újra éledő Kassai Napló és a radikális, „destruktív” kritikai fórumot jelentő pozsonyi A Reggel (itt jelent meg Barta Lajos lényeges cikksorozata: „A magyar szellemiség Trianonja”, melyet alig vett észre valaki). Fel kell említeni a kassai Kazinczy-Társaság Könyvbarátok Szövetségét, mely a berlini Voggenreiter Verlag magyar osztályában évente hat könyvet! jelentet meg. Ez minden, ami állandó keret.

Líra. A trubadurok — az egyetlen Nagyfalussy István (Csillaghullás) kivételével — hál´istennek elhallgattak. A második verskötet: érték és így megbocsátható. Női írás: Berkesné Palotai Boris: Tavaszi Áradás. Maradék nélküli asszonylíra ez: korfordulón — emberségesen tárulkozó és elomló emberi hang. Persze: döntő egyéni érték, teremtő kinyilatkoztatás nélkül. Teljes líra: vágy, mely mindenbe belecsókolja magát; szép és jajsimító szavak buggyannak, de szobaeredetüket nem tagadhatják meg: alap- és cél nélküliek, pozitivitás nélküliek. Az asszonyi mindenhez értés szülte ezeket a verseket: az egyik ének a proletárhoz szól, de a másik már „Spleent” borong és a harmadik japán nippen filozofál. Két kötet líra, de ezzel szemben ott áll a nagy, a híres, a valójában szép kiállítású antológia: Lirai Antológia (Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból), melytől óva intek mindenkit, aki meg akarná ismerni az aránylag nagyon értékes szlovenszkói lírát. Antológiák értékét mindig a szerkesztő személye határozza meg. A dilettáns Sziklay Ferenc kezében az antológia egy rettenetes torzszülött, mert felelőtlen megalkuvás eredménye. Naiv, tanáros nesztek: van itt minden: „egyszerű paraszti bazsalikom és kényes orchidea”. Hát van is itt csakugyan mindenféle: Őszentsége költőkirály: Mécs László húsz verssel és a „Harangöntők öröme” c. keservével, Sziklay összes többi szerelmei: a vidéki Hírkürtversek harsonái és önmaga. Bürgerschrecknek, mert elhallgatni azért mégsem lehet őket: Márai és Földes 5, illetve 3 verssel! Közben kimaradtak: Mihályi Ödön, Vozári Dezső, Forbát, Halász és Jarno, akik nélkül bajosan lehet elképzelni egy szlovenszkói lírai antológiát.

Regény. Az első években a lírai termés volt túlsúlyban, ma már a regény van az élen. Idén a kvaterka-keretnek megfelelőn: főkép kisvárosi regények. „Valami rendkívüli dolog történt a világban”. Ebből a rendkívüliségből Falu Tamás regényében (Kicsinyesek) ennyit látunk: egy vidéki város kaszinója a „Kicsinyesek körévé” alakul. A rendkívüli időben ez rendkívül okos dolog: kvaterkakitérő, struccjáték: igaz magyar mentalitás. Ez a mentalitás a regényben egy kis romantikus aláfestést kap: rokonérzés festi melegre. Falu Tamás a szomorú és kicsinyes vígadva-sírást egy felemelő, magyarázó tragikus szituációba akarta szeretettel átsimogatni, de a romantikus kicsinyesség-védés megbosszulta magát: a kvaterkaélet regényéből majdnem kvaterkairodalom lett.

Rácz Pál regénye (A könyvnyitó asszony) kisvárosi kolportázsregény. Egy jósnő embereket, sorsokat kavar, hogy a végén minden kikerülhetetlenül az ő szerelmét élje.

Lényeges kisvárosi regény, mert mutogató, szennykavaró: Juhász Árpád könyve: Uri Kaszinó. A kisváros minden titkos erotikai híméhsége nekilódul két nőnek: az úri kaszinó bérlőinek, hogy nyálas szemforgatással eldobja őket, amikor egy más szerelem idegen férfiölbe dobja a megkívántat. Zsíros böfögés keretezi a lánytragédiát és emeli szabadító szomorú dimenzióba: halálba. Juhász Árpád a halál költője, a regényben is halállírát ad, a tragédiát zenébe szépíti. Kontrapont ez is, de nem a szükséges, pozitív, a teremtő. A lényeg halállírába fúl és nem mozgat izmokat. — Izomfeszülés, vélt izommutogatás hozza létre a korfordulós regényeket, könyveket, melyek angyali egyszerűséggel intézik el a ma apokaliptikáját. Az, amit Farkas István és bizonyos tekintetben Jarno József műveinek az nem más mint — emberirodalom hamis utakon, emberirodalom-kompromittálás. Farkas István regénye (Lelkek feltámadása) ez a nagycímű, minden akarásával „emberirodalom” felé kapaszkodó könyv, nem más, mint — tiszta alkoholnak képzelt limonádé. Farkas István aktív embersége ezzel a csapnivalóan naiv regénnyel jóvátehetetlenül kompromittálta az emberirodalmat és önmagát. Fáj és bosszantó az a könnyelmű és limonádés naivság, amivel Farkas felhígítja a rettenetes élményt. Egyszerű diákromantika háborúba transzponálva, „lázadássá” nagyítva, leöntve emberszósszal, hogy címeket igazolhasson: Lelkek feltámadása! A próféciák elhangzanak! A próféciák beteljesednek! Farkas nem veszi észre, hogy milyen nevetségesek ezek a próféciák — ma. Az egész könyv egy tudott fonál visszagombolyítása, a vége: a próféciák teljesedése: kész írói katasztrófa. —

Tudott fonál visszagombolyítása — újrateremtés nélkül: ez Farkassal egyezőn Jarno József regényére is vonatkozik (Szakadó kötelek). Ar, alcím: Háborútól a forradalomig. Egy gimnazista gyerek nézi a roppant történéseket: a regény tehát a háború fertőzött és emberré éledő gyerekifjú életrajzát adná, de a regényben ez a szándék csak a papirosig jut el és ott megreked, mert a betűkből sehogy sem akar élet lenni. Hogy mit kellett volna tenni, hogy Jarno mit akart, azt elárulja az utószóban, amikor a polgári közönség előtt menti azt, amit egyáltalán nem tett meg, ami már akaratában is csak embriós álláspontig jutott. Az aktivizmus dekadenciájának iskolapéldája. Ott líra volt: őszinteség: teljes én, itt objektív formában vádlón árulkodik: Jarno az alkotás felelőssége nélkül ült neki ennek a regénynek, tehát kellett, hogy az alkotás ténye is elmaradjon. Az eredmény: van ebben a regényben minden, csak ép az igazi lényeg hiányzik: a szakadó köteleket nem bírtam sehol sem megtalálni. — Regény az ifjúságról. A magyar irodalomban roppantul elhanyagolt valami. Ami van — egy két kivételtől eltekintve — a pubertáserotika piacáruja. Ma: az ifjú erők aktivizmusa csupa mozgás, le nem higgadt, lázadva építő optimizmus. Magyar irodalomban se híre se hamva Az átmeneti állapot: a háborúba torkolt ifjúság élete egyetlen egy igaz profán evangéliumot hozott létre: a jó, az emberséges ifjú hit könyvét (Reményi: Jó hinni.)

Most újra valaki Szlovenszkóról: Darkó István (Zuzmara). Darkó könyve erősítőn társul Reményi könyvéhez. Szándékosan említem Reményi nevét: valahogy ezzel akarom jelezni Darkó értékét. Darkónál az ellentétek izgató ugrásokat eredményeznek, mégis: a nyugodtan kontempláló távlatos Reményi erősebb súllyal és lényegesebb tartalommal ér célba, mint a közben kifulladt Darkó. Darkó ifjú hatodikos gimnazistája a jólét táplálta aktivizmust hordozza. Egy hamis aktivizmust, melynek lökőereje a gazdag erős, kegyetlenül életes apa imponáló üzletes aktivizmusa. De a végén ez a „minden gyökerével az apjába (tehát: a régibe) kapaszkodó élet reccsenve zuhant a földre” és Szeley Laci az utolsó két-három oldalon magára lelt: emberséges új útra. Az apa kidőlése élő szimbólum: a régi uzsorázott rossz gyökerekkel gőgösködő múltélet a maga ásta sírba zuhan: 1914. Marad az örökség: az árván, egyedül, támasz nélkül didergő élet: új ifjúság alapja. Ezt persze hozzá kell gondolni az egészhez, mert a könyvben ez a kiút szentimentális elcsuklássá zsugorodik, ami azt mutatja, hogy nem volt biztos, öntudatos mágnes, ami szuggerálón erre a mindenkit megkapó új erőforráshoz vezetett volna. Darkóban kavarog valami, de életnézése még nem biztos valóság. Még nem tudja egészen kihozni a lényeget, mert a lényeg még nála is csak ködös elképzelés. Még nem tud mindent egy központra koncentrálni, mert még nincs meg a biztos talajos önközpontja. Darkó könyvében hiányzik a bátorság. A több bátorság: egészen látni, egészen láttatni Az egész látás akarása, merése néha felvillan, mint egy-egy merész előrevágás, de ez egy pillanat: a kar ellankad és a szociális mag, mag marad. Mégis köszönjük Darkónak ezt a szociális maggal való birkózást (erősítésül még a szerelmet is kikasztrálta, ami felesleges volt) köszönjük azt a maró, fanyar ízt, ami regényéből árad, mert ez a fanyarság a legjobb zálog arra, hogy Darkó megtalálja az életvalóság teljes fájó igazságát és rosszat romboló, újat építő emberhangját. Darkó könyve minden hibájával is méltón társul Reményi hitkönyvéhez: Jó hinni! De a hitnél több is kell. —

Fiatal évek eroszi élményét férfiszem nézi és kristályosítja Tamás Mihály kis regényében (Tavaszi vallomás). Ez a novella-regény: maradék nélküli kiegyensúlyozottság, valami ami manapság ritkán jelentkezik, Tamás Mihály ritka önkritikával egész egyszerűen nem akart többet adni, mint amennyit a téma, az élmény dimenziója elbír. A szavak, gesztusok, történések természetes helyzetenergiája egy pillanatra sem csap át a határon. Valaki beszél: magának másoknak. És még erkölcscsőszök sem veszik észre, hogy e regény minden sora erotikától terhes, mert ez az erotika fülledtségében is eroszi frissességű. Mindenen felül érezzük az erotikai élmény szűzi puritán formakristályosodását, egészséges férfilényegét, férfimunkáját.

Novellák. Az élen Sándor Imre (Asszonyok). Az a Sándor Imre, akit még 1918-ban fedezett fel Hatvany Lajos és aki ezidén olyan ígéretesen bukott meg különös darabjával Pesten. Sándor Imre új novellái nem jelentenek új csapást. Az „Asszonyok”: az első novelláskötet biztosabb, kontúrozottabb másodvirágzása. Az út nem vezet át a „Szedjetek szét csillagok” titokszféráján. A mi közbül van az a különös, a veszélyes a vállalós értéktöbblet. Ez az értéktöbblet az „Asszonyok” novelláiban csak periferikusan jelentkezik, de jelentkezik, él, létezik és ilyenkor nagyon-nagyon közeliek, emberiek, maradandók ezek az asszonystigmák. A baj, hogy bizonyos fáradtság, megszokottság egy-kettőre lehúzza a jelenlevő értéktöbbletet a tárcanovella nívójára. Budapest megbocsátóan köszöntheti szeretett gyermekét: a tárcanovellát, mi azonban mást várunk Sándor Imrétől. Valami olyat, amiért Budapest újra meg fogja tagadni.

Schalkház Sára kötetbe gyűjtötte szimbolikus novelláit (Fekete furulya). Tömegben nagyon furcsán hatnak ezek a novellák, mik tulajdonképpen nem szerves magától adódó s szimbólumok, de erőltetett, művészi, felnőtteknek írt mesék. Szimbólum rettenetes fegyelmet követel: koncentrációt, leegyszerűsítést. Itt: szétfolyik minden, alig egy-két novella bírja ki ezt a fokozott mértéket. Az érték: a stílus, stílus mely rabságba nyűgözi Schalkház Sárát, melytől nem tud életre szabadulni, melyet nem tud életté melegíteni.

Futottak még novellában: Dani Bácsi (Dienes Adorján: Dani bácsi esetei) és a kacagányos fő irodalmi magyar: Jankovich Marcell (Udvari bolond) és Földes Sándor...

Földes Sándor, aki túlesik a kereten. Uj könyveiről (Én öltelek meg?! novellák és Uj játékok uj színpadra) részletesen beszámoltam a „Korunk” júliusi számában. Most a bizonyító és hivatalos pesti visszhangot idézem. (K. M. a „Nemzeti Ujság”-ban. Talán csak nem Kállay Miklós?) Tehát: „Én öltelek meg?! — Gyilkos novellák. — Merénylő: Földes Sándor!” Íme: fokossuhogás, struccrémület, kvaterkaviccelés. A félelem, a védekezés biztos érzékkel sújt és talál. És hiába minden meglátás, kevesek értékelő ítélete. Földest ez az első igaz és rémüldöző fokossuhogás avatja csak igazán — valakivé. Nyíltan, világosan, fölényvacogással tör elő az igazság rejtett mondata: „Nem ajánljuk, hogy bárki is tovább olvassa ezt a könyvet ennél a kérdésnél, mert ezek a novellák gyilkosok” Gyilkos novellák: soha jobb, igazabb ítélet nem fog elhangzani Földes könyvéről. Gyilkolva: minden embertelenséget (úri kényelem biztosítékát) szétzúzón, büntetőn vágnak az olvasó, a kérdezett, a kreatúra agyába vérébe ezek a gyilkos, százszorosan igaz golgotás novellák. Óh itt védekezni kell, itt félni kell, megelőzni és hazudni. Pedig hiába minden, „Felelni nekik kell”. És eljön a nap, amikor a felelet nem marad el.

Még két könyvről kell megemlékezni. Az egyik irodalmi tanulmányok gyűjteménye: Keller Imre: Irodalmi mozaikok. A cím ósdi és a tartalom sokszor fedi ezt a professzoros és tudákos maradiságot. Sok idézet, olvasottság, jó anyagrendezés. Ugyanakkor: néhány fejezet értékkivételét nem tagadhatjuk. És végeredményben: ez az első valamirevaló anyaggyűjtemény Szlovenszkón. A másik: Hódinka Tivadar Tolsztoj—Wilde izéje: Egészen különös szellemhistória. A Wilde—Tolsztoj komplexumot akarja a szerző szembeállítani, de a perspektíva már az elején lényegtelenre szűkül, ami marad az — provincializmus. Az örök rontás, amihez olyan könnyen le lehet csúszni. És sokak sorsa ez itt Szlovenszkón. Rettenetes biztossággal érzem ezt. Emberek, értékek, kik ma még fent vannak és reményt, ígéretet jelentenek, már ma is magukban hordozzák a lélek-, akarat- és értékölő bacilust: a provincializmust. Ami utána jön az Zsehokke és egy lépéssel odébb: a legenyei resti: a kvaterka. Szintén irodalom...

(Forrás: Korunk 1927. febr.)

László Ferenc: A sarjadó jugoszláviai magyar irodalom

Az utódállamok magyarsága közül kétségtelenül a jugoszláviai a legszegényebb úgy politikai, mint irodalmi értékekben. A Bácska zsíros földje sohasem termett nagy politikusokat és jelentős írókat és az átalakulás óta is árván és tehetetlenül tengődik a jugoszláviai magyarság, amelynek sem a kisebbségi politikában, sem a kisebbségi kultúrmozgalomban nincsenek hivatott vezetői. Ami a Vajdaságban az utolsó években történt, csak jóakaratú, de szánalmas kísérlet, eredmények nélkül.

Kultúrmozgalmak? Nincsenek a Vajdaságban, vagy csak nagy jóakarattal lehet annak nevezni azokat a bátortalan próbálkozásokat, amelyek nagy ritkán felbukkannak, de sohasem jutnak el a megvalósulásig. Irodalmi folyóirat, magyar irodalmi egyesület nincs és ez mindennel beszédesebben bizonyítja, hogy ezen a területen még nem fejlődött kisebbségi irodalom. Egy-két író folytat csak szélmalomharcot a közömbösség ellen, de vajdasági irodalom nincs, mert ha volna, megteremtené magának a fórumot is, amelyről az olvasóhoz szólna, akár folyóiratot, akár irodalmi egyesületet, vagy könyvkiadó vállalatot. Minderre azonban a Vajdaságban nincsen szükség, mert nincsenek vajdasági írók és nincs olvasó közönség sem. Az a néhány író, aki dolgozik, megelégszik a napilapokkal, különösen a Bácsmegyei Napló-val, amely körül a legtöbb jugoszláviai magyar tollforgató tömörül és az olvasókat még inkább kielégíti a napisajtó. A vajdasági magyar írók egyetlen érdekes seregszemléjét eddig csak a Dettre János és Radó Imre szerkesztésében megjelent „Vajdasági magyar írók almanachja” adta, ezen kívül azonban csak szórványosan és nagyon ritkán jelenik meg egy-egy könyv, többnyire az író saját kiadásában, anélkül, hogy tudomást venne róla a közömbös és tunya bácskai közönség.

A utolsó hónapokban a szabadkai Népkör vette a kezébe — kissé erőszakosan — a vajdasági magyar kultúrmozgalmak irányítását. Amióta a becskereki Ady-társaság és a Bánáti Magyar Közművelődési Egyesület is hallgat, a szabadkai Népkör ragadta magához irodalmi téren is az irányítást és tárgyilagosan meg kell mondani: többet ártott ezzel, mint amennyit használt. Az a kétségtelenül jószándékú, de hozzá nem értő és hibás vezetés alatt álló egyesület helyettesíti a Vajdaságban az erdélyi Helikont és ebben az évben legfőbb ténykedése az volt, hogy egy novella-pályázatot írt ki, olyan megszégyenítő feltételekkel, hogy természetesen egyetlen író sem vett részt a pályázaton, amely így meddő maradt. Hogy az ambiciózus fiskálisok és derék iparosok vezetése alatt álló Népkörtől az eddigi jelekből ítélve nem várhat megizmosodást a vajdasági magyar irodalom, azzal tisztában van Jugoszláviában minden számottevő munkása a tollnak.

Ezek után nem is lehet szó másról, minthogy a Vajdaságban élő kevés magyar író egyéni munkásságát figyelemmel kísérjük. Kik azok, akiket vajdasági magyar íróknak lehet nevezni? A különböző ilyen felsorolások és az új és legújabb „irodalmi lexikonok” annyira visszaélnek üzletes, vagy baráti érdekek szem előtt tartásával az utódállambeli magyar író címének osztogatásával, hogy itt szigorú revíziót kell alkalmazni. Mert végre is a jugoszláviai magyar irodalom szegénysége mégsem jogcím arra, hogy minden ügyes újságírót és kevésbé ügyes dilettánst „magyar íróvá” nevezzünk ki. Ha pedig szigorú tárgyilagossággal mérlegeljük ezt a kérdést, akkor csak nagyon kevés vajdasági magyar írót nevezhetünk meg.

A legkiválóbb kétségtelenül Milkó Izidor (Baedecker), a jugoszláviai magyar írók nesztora, akinek a neve és munkássága túlnő a Vajdaság keretein és inkább a magyar irodalom kereteibe tartozik. Ő egymaga több könyvet adott a jugoszláviai magyar olvasóknak az utóbbi években, mint az összes vajdasági írók együttvéve: hat értékes kötete jelent meg egyszerre, ami ma olyan teljesítmény, amit nem kell külön méltatni. Milkó Izidor neve és értékes munkássága a bázisa a vajdasági magyar irodalomnak és az ő tanulsága, finom ízlése és tehetsége hivatott egyedül a vajdasági magyar írók és olvasók nevelésére. Utána mindjárt Radó Imre következik a sorban, akinek ebben az esztendőben a budapesti Pantheon kiadásában jelent meg „Az akarat szárnyán” című regénye, amelyet komolyan értékelt a magyarországi kritika is. Radó Imre finom elbeszélő tehetsége is túlnőtt már a Vajdaságon és sok régebbi könyve mellett az egyetemes magyar irodalom értéke. Szenteleky Kornél izmos tehetsége is vezető és tanító-szerepre hivatott a Vajdaságban. Legutóbbi kötete „Ugy fáj az élet” szubjektív írásait foglalja magában, ezenkívül azonban a legkitűnőbb, legszélesebb látókörű kritikusa is a vajdasági magyar irodalomnak s vers-fordításai is említésre méltóak. Még Borsodi Lajost lehet megemlíteni, a halk és finomszavú írót, aki minden évben egy-egy újabb ízléses kötettel gazdagítja a vajdasági magyar irodalmat és Ambrus Balázst a finom lírikust, a versek művészi fordítóját.

A fiatalok közül elsősorban Tamás István nevét kell jól megjegyezni. „Fekete majális” című első verskötetének komoly sikere volt és indulása nagyon sokat ígér. Ő már a háború utáni húszéveseket szólaltatja meg a vajdasági magyar irodalomban uj hangon, sokszor merészen, de mindig figyelemreméltóan. Új hangú novellista még Herényi János.

A felsorolás teljessége kedvéért kell csak megemlíteni az utolsó év vajdasági irodalmi termésében Szántó Róbert novelláskötetét, Havas Emil regényét, Csuka Zoltán, Mérő Margit és Fekete Lajos versköteteit.

A többi név nagyrészt a jugoszláviai magyar újságíró-gárda névsora volna, akik — ha nem is aktív művelői a vajdasági magyar irodalomnak — becsületes szándékkal, sok akarattal és teljes felkészültséggel szolgálják ezen a közömbös ugaron a magyar írás, a magyar kultúra ügyét. Ők a névtelen harcosok, a nagyobb megmozdulásokra serkentő élő lelkiismerete a magyar szónak és talán életre hívói lesznek annak a kisebbségi magyar irodalomnak, amely ma még csak zsenge gyermekkorát éli Jugoszláviában.

(Forrás: Korunk 1927. febr.)

Szentimrei Jenő: Magyar irodalom Erdélyben

1.

Nyolcadik esztendejét töltötte az elmúlt év karácsonyán az a magyar irodalmi élet, mely Erdélyben és a csatolt területeken váratlanul indult virágzásnak az impérium megcserélésével. Azelőtt úgy szoktuk meg, hogy a magyar irodalom egyetlen nagy folyam, mely valahol Budapest táján szakad az egyetemes irodalom tengerébe. Ma nagy, erős mellékfolyókról is beszélni lehet már és nemcsak az új impériumok alá került részeken, de a mai Magyarország nagyvárosaiban is élhetnek írók, akik nem „vidékiek” többé, mert hiszen a Juhász Gyulákat, Móra Ferenceket nem lehet ezentúl vidéki jelzővel megfosztani a magyar irodalomban viselt előkelő rangjuktól.

Az Erdélyben nyolcadik éve napvilágra kerülő irodalmi termés hovatartozása még mindig gondot okoz a belföldi gazdáknak. Nincs erdélyi irodalom — mondják és írják — legfeljebb erdélyi írókról lehet beszélni. Sűrűn hánytorgatott probléma volt ez a Királyhágón innen éppen 1926-ban, holott a kérdést az eddig számításon kívül hagyott Budapest el is döntötte már, épen 1926-ban.

1925 volt az ismerkedés kora. Antológiák jelentek meg Berlinben és Budapesten erdélyi írók és költők válogatott termésével. Egy-egy regény, egy-egy önálló verskötet is felbukkant már budapesti kiadók márkáján. A főfolyó kezdett ráeszmélni, hogy a politikai földrengések mellékfolyókat fakasztottak a terméketlennek tudott „vidék” szikláiból és ha e mellékfolyók egyszer önálló medret próbálnának vágni a tengerig vagy elapadnának az őket körülvevő területek közönyének aszályában: bizonyos, hogy a fő folyó sem lenne többé hajózható mélyebb-járatú gőzösök számára.

Számolni kellett végre az erdélyi irodalommal és erre az 1926-os évben fanyalodott Budapest. Párhuzamosan három lexikon is készült, melyek mindegyike már nemcsak tudomásul veszi, hogy valami mozgolódás zaja áthallik a Királyhágón, de számot is vet az itteni értékekkel és az egyetemes magyar irodalom keretei közé beintegrálja őket. És ha már a magyar irodalom céghivatala, mint bejegyzett céget tartja nyilván szellemi termelésünk összességét erdélyi irodalom cím alatt, lehet-e mifelénk még mindig fontos probléma és fontoskodó viták tárgya a kérdés, hogy van-e ilyen irodalom, vagy csupán íróink vannak?

Így a sekély mellékfolyó már csak a mederfenékből kiálló, kételkedő kövekkel vitázik. A torkolatnál bezzeg, régen túl vannak a vitatkozáson.

Másik ilyen házi „problémánk” is van. A kritika kérdése. Van-e, nincs-e és ha van, milyennek kellene lennie, ha nincs, milyent kellene megteremteni? Ha azonban a nyitott szemű olvasó körülnéz, ezt a kérdést is régen eldöntöttnek látja. Nagyobb baj, hogy olyan kritikánk van, amilyen van, mintha semmilyen se volna. Mert ez már nem önálló, a maga hegyei között eredett mellékfolyó, hanem holtága a mellékfolyónak. Ezen a téren — sajnos — függvénye maradtunk budapesti szempontoknak és módszereknek. Nagyon kevés, fél kezünkön előszámlálható azoknak a kritikusoknak a száma Erdélyben, akik az új időkhöz és megváltozott viszonyokhoz mért új szempontokkal, új módszerrel és a műbe való beleélésnek egészen szokatlan intenzitása akarásával szolgálnák irodalmunk ügyét. Legtöbben a Császár Elemérek és Pintér Jenők módszerével dolgoznak, amelybe több a politikum, mint az esztétikai elem és ami még nagyobb baj, az ő szemükkel igyekeznek látni is. Egy kisebb csoport szeme pedig a világra úgy lát, mint a Schöpflin Aladáré. Tovább látásra már beidegezve nincs. Olyan kritikusunk azonban, aki a világirodalom mai haladottsági fokának lemérése után próbálna itt kritikát csinálni, talán egy-kettő van, talán még kettő sincsen. Eredeti szempontú, rendszert és módszert önmagából kifejteni próbáló, nagy kritikus egyéniség eljövetelére még várnunk kell.

2.

A fönt elmondottak nagyjában bevilágítják azt a szűk területet, melyen irodalmi csatározásaink lezajlanak. Irodalmi irányok, világnézeti ellentétek nem problémák mifelénk. A legheterogénebb elemek megférnek akár egy konzervatív, akár egy radikális újság hasábjain, senki sem kérdi tőlük, mi jusson kerültek oda? Az író, amíg csak ír, verset vagy prózát, essayt, vagy regényt, addig nincs vele baj. De ha újságot is ír, akkor már ennek, vagy amannak a politikai törekvésnek válik avantgarde-jává. Akkor aztán radikális lapban ősi nyolcast dalolhat, konzervatívan forradalmi szabad verset, megnyilatkozásai többé nem irodalmi, hanem politikai szempontból esnek megítélés alá.

Itt nincsenek viták a műformáról, nem kerül mérlegre, hogy a gondolat, az érzés, a cselekvés kifejezése kinek milyen úton-módon és milyen mértékben sikerült. Erdély jó föld, Erdély a szabadságok klasszikus hazája — de nem túlságosan igyekszik lehatolni a dolgok legmélyére: a lényegig. Mert nem a politikum a lényeg. Hiszen itt minden szabad, amíg politikai csoportok érdekkörébe nem ütközöl vele. Ám írj egy vezércikket, mely irodalmi oeuvreöd értékét és körét semmiben sem érinti és elintézted nyomban megbecsültetésed fokát, tisztába jöhettél irodalmi barátaiddal és ellenségeiddel.

A Korunk szerkesztője irányok és eszmekörök 1926-ban elért eredményeit kívánta tőlem e cikk keretében. De ezzel a feladattal bárki lelkiismeretes irodalmi szemlélődőt a legnagyobb zavarba lehetne ma hozni Erdélyben. Irodalmi csoportosulásokról, politikai, vagy érdekközösségi alapon, erről lehetne beszélni. De eszmék és irányok szerinti differenciálódásról: képtelenség.

1926 gyermeke a megalakulásával legnagyobb port fölvert vécsi Helikon. Kemény János báró dicséretreméltó gesztussal meghívott marosvécsi kastélyába huszonnyolc írót és az eredmény egy formákhoz nem kötött, szabad irodalmi közösség megalakulása lett. Itt sem egy irodalmi irány emberei kristályosodtak éles körülhatároltsággal csoporttá. A kiválasztás a meghívó fiatal báró szuverén megítélése alapján történt, legfeljebb bizonyos korhatár szem előtt tartásával. Főként szépírók alkotják a helikoni csoportot, a 25 és 50 életév között, de nehány arra érdemes, nyilván elnézés folytán, így is kimaradt és ezért biztos támpontunk a kiválogatás megindokolására nincs.

A Marosvécsen összegyűlt írók bizonyos határozatokat hoztak, mint háromnapos tanácskozásaik eredményét. Sajna, mindjárt a legelső határozatban politikum is foglaltatik. Szerencsére Kemény báró utóbb maga leszögezte, hogy a Helikon távol áll minden politikai tendenciától. Szó volt azután itt is a kritika kérdéséről, a színházi állapotokról, folyóirat alapításról és a Szép-míves Céh könyvkiadó akciójának kiszélesítéséről. Azóta a Céh átvétele megtörtént, de a helikoni rezsim még nem produkálhatott új kiadványokat. Tudunk egy készülőben levő almanachról, mely két kötetben akarja bemutatni a Helikon íróit. E két kötetnek mindenképp eseménynek kell lennie, hiszen ama huszonnyolc írónk munkásságát reprezentálja, akik ma Erdély számottevő írótársadalmának kilencvenöt százalékát jelentik. A sok egyéb szép célkitűzésből a vécsi napok óta eltelt fél esztendő alatt nem valósulhatott meg több, bár legfőként a színházügy sürgős beavatkozást igényelt volna.

Szűkebb körrel és inkább reprodukáló célkitűzésekkel alakult meg Kolozsvárott a Studió, mely nem szorítkozik pusztán az irodalom művelésére. Valamennyi művészetágban a legutolsó fejlődéseredményeket akarják a közönséggel megismertetni. Erre 1926-ban még csak az előkészületek történtek meg. Ha ez a társaság a maga akcióprogramját kibonthatja, olyan új, erőteljes színfolttal gyarapodik Erdély kulturális portréja, mely valóban hiányzott itt ama keveseknek, akik az élet teljességét szeretnék együtt látni e maroknyi nemzettársadalom szellemi megnyilvánulásaiban.

A hivatalos irodalmat nálunk az Erdélyi Irodalmi Társaság képviseli. Az irodalmi konzervativizmusnak nem olyan merev formája ez sem, aminőnek a hivatalos irodalmi társaságokat megszoktuk a múltban. A tagok összeválogatása az elmúlt nyolc esztendő alatt ugyan olyan eklektikus alapon történt, ahogyan minden hasonló történni szokott Erdélyben. A kiválogatásnál talán csak arra fordítódott némi gond, hogy a társaságban mégis a konzervatívabb eleinek maradjanak túlsúlyban, de a valóban érdemesek előtt — egy-két személynek szóló, makacs esetét kivéve — nem zárták le a sorompókat. Az utolsó tagválasztás azonban többet szürkített, mint fényesített a társaság összetételén.

Az elmúlt évben nagyobb elánnal akart belefeküdni a munkába az E. T. T. vezetősége. Szó esett vidéki felolvasások terveiről, az irodalmi olimpiász feltámasztásáról, román-magyar fordított kiadványok megjelentetéséről, de a tervek bizony csak tervek maradtak. Adomány útján mintegy 150.000 lejnyi vagyonhoz is jutott a társaság és az összeg nagyobb arányú akcióknak kiinduló pontját képezhetné. Talán 1927-ben.

Folyóirataink száma kettőre csökkent ebben az esztendőben és c kettő: a régebbi Erdélyi Irodalmi Szemle s a fiatalabb Korunk, nem tisztán szépirodalmiak már, sőt a szépirodalomnak jut bennük a legkevesebb tér. A Szemle a maga módján intenzív kritikusmunkát végzett, de ennél jóval értékesebbek folyóiratszemléi és a szerkesztő bibliográfiai tevékenysége. György Lajos abban a feladatkörben, amelyet maga elé kirajzolt, kitűnő szerkesztőnek bizonyult. Az erdélyi irodalmi anyag bibliográfus feldolgozásával egyenesen megbecsülhetetlen munkát végez. Ő tudott karaktert adni a szerkesztésében megjelent Pásztortűznek is, mely olyanféle kedvelt lapjává kezd válni a középosztálynak, mint hajdan az Uj Idők volt. A többi hetilapok jobbára felekezeti jellegűek.

A Korunk első esztendejét a köréje szép számmal gyülekezett olvasótábor születése óta figyelemmel kísérhette. Hogy a maga nemében milyen elsőrendű munkát végez, arra mi sem jellemzőbb, mint az a biztos tudomásunk, hogy Budapesten, a vele körülbelül egyidőben megindult Századunk szerkesztői, felhívást kaptak több oldalról a Korunk szerkesztői szempontjainak megszívlelésére és követésére. Ez már eredmény, ha meggondoljuk, hogy az anyagi forrásokban és művelt olvasókban nálunk mégis gazdagabb Budapesten, a múltban szóba sem jöhetett volna egy „vidéki” szellemi tevékenység példaként való felállítása.

3.

Ami az irodalmi termelést illeti, feltűnő a füzetes vállalkozások elszaporodása. Egyebekben 1926 mögötte marad bőségben és változatosságban 1925-nek. Ám azért ennek az évnek megvannak a maga eseményei a könyvkiadás terén is.

1926-ban ugyancsak az epika dominálta a könyvpiacot. A csekély számú verskötetek élén Áprily Lajos halad két könyvvel, (Vers vagy te is. Rasmussen hajóján), de eseményei az évnek: Bartalis rég várt gyűjteménye (Hajh rózsafa) és Olosz Lajos nagy fejlődést mutató könyve (Égő csolnakon). Szép ígéretet csillogtat meg Finta Zoltán első verseskönyve (Bort, búzát, békességet.)

A legnagyobb és legkomolyabb érdeklődést a jelentős verskötetek mellett prózai mű, a Fagy Dániel Cirkusza váltotta ki. Nemcsak a körülötte felcsapó irodalmi polémiák révén, de belső értékeinek nagyvonalúsága miatt is. Hatalmas teljesítmény Szántó György regénye, a Bábel tornya. E két mű kinő a szokott erdélyi témakörből és világhorizontra követeli fel magát, mert az emberiség egyeteméhez szólanak, noha magyar voltuk letagadhatatlan. Szabó Mária Apassionataja és Gyallay Domokos Vaskenyéren címmel előbb budapesti folyóiratban megjelent regénye, szintén fölötte járnak az átlagnak s a nyolcéves erdélyi irodalom derekas teljesítményei közé számítanak. Tabéry Géza Tűzmadár című „kisebbségi regénye” egyelőre inkább a kuriózum érdekességével hat. Ismertetésére különben visszatérünk még. Berde Mária szép históriája, a Romuald és Andriana, Pozsonyban jelent meg s még nem jutott el hozzánk. A Zord Időből ismert részletei és az Akadémia Ormódy-jutalma után előlegezhetünk annyit, hogy ez a mű is kiemelkedő értéke az év termésének.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni a kolozsvári Minerva rt. komoly kezdeményezését, mely erdélyi klasszikusoknak forgalomból régen kikerült remekeit adja újból az olvasó kezébe. Jósika Abafijának az író leánya, özv. báró Jósika Samuné, támogatásával megjelentetett tizennyolcadik kiadása első fecskéje volt e sokat ígérő sorozatnak.

Memoárirodalmunk is két nagy értékkel gazdagodott. A tudós Kelemen Lajos kiadta Hermányi Dienes József emlékiratait, Wesselényi Istvánné báróné pedig magyarra fordította és közkézre bocsátotta a nagy Wesselényi naplóját. S ha ezekhez hozzátesszük, hogy György Lajos is elkészült év végére az 1925 év pontos és lelkiismeretes erdélyi bibliográfiájával, azt hisszük, hozzávetőleg teljes áttekintést adhattunk az elmúlt esztendő magyar irodalmi eseményeiről Erdélyben.

4.

Volna még egy mezsgye, amelyet nem szabad említetlenül hagynunk. Csak azért foglalkozunk vele cikkünk végén, mert itt már a tiszta művészi törekvés — akarva nem akarva — politikummal keveredik. Ez a román-magyar kultúrközeledés sokszor szőnyegre került ügye.

Az elmúlt esztendő nagy eredménye, hogy a politikumot mintha a művészi szándék mögé szorította volna vissza. Eddig jobbára csak magyar részről történtek „közeledő” kísérletek, amelyek jórészt annak a kultuszminiszteri előírásnak akartak eleget tenni, mely a színházak játékrendjére két fordított román darabot ráparancsolt. Még így oktroj formájában is, a kezdő években két nagyon értékes román színpadi mű akadt a sok hevenyében fordított fércmunka között. Eftimiu Prometheusa volt az egyik és Caragiale Elveszett levele a másik. 1926-ban újabb finom költői értéket kaptunk, Jon Minulescu Szerelmes próbabábuját, Kádár Imre fordításában.

De a közeledés más megnyilatkozásai hitünk szerint figyelemreméltóbbak és maradandóbb értékűek lesznek. Itt főként az Adevărul Literar spontán kezdeményezésére gondolunk, mely erdélyi prózaírókat jó fordításban közvetített el csaknem hetenként a román olvasóközönséghez. Bitay Árpád két előadása Jorga szabadegyetemén az élő erdélyi irodalomról, ugyancsak pionírmunka volt, a legjavából.

Horváth Henrik cserébe a magyar Panait Istratival ajándékozta meg Románia magyar olvasóit, a Kyra Kyralinával. Ennek a nem oktrojált kultúrteljesítménynek — hisszük, — az elfogyott példányszámán is meglátszik, hogy a fordító nem végzett hiábavaló munkát.

Másodsorban a Pásztortűz csereszámai a Klingsorral és a Cele trei Crisurival tettek hasznos szolgálatokat a három erdélyi nép szellemi kapcsolatainak kiépítése körül. Ez a kapcsolat csak mélyülhet, hiszen a dolgok legmélyén, a népi lélekben, a népművészetek révén a kultúrcsere századok óta bensőséges, állandó és folytonható volt. Ezeken az alapokon ennek a háromszínű, de közös talajú és környezetű kultúrának még nagyon szép emeletei épülhetnek az elkövetkező esztendőkben.

*

Mindent összevetve: 1926 esztendeje Erdélyben a szellemi erők újra csoportosításának éve volt. Az első hét év gyakori nekilendülése és gyakori nagy letörései után, mintha ez az év a stabilizálódás kezdetét jelentené. Körülbelül kikristályosodtak már azok a tehetségek, akik termékeny és erős törzsét képezhetik a fiatal fának s akikre bizalommal és várakozással tekint már kritikus és olvasó egyaránt. Sajnos az a generáció, amely új, fiatal akarásokkal a háború után kísérelte meg az előretörést, még mindig nélkülöz olyan fórumot, mely a merészebb kísérleteknek is teret és buzdítást adhatna, de nyolc év alatt talán annyival is meg kell elégednünk, amennyit nehéz küzdelmek után az idő önként kiérlelt. S talán termékenyebb és lendületesebb lesz az új év, amelynek küszöbére több bizakodással merünk rálépni, mint az elmúlt esztendőben.

(Forrás: Korunk 1927. febr.)

Makszim Gorkij: Az „Artamonovok”

Gorkij Maxim legújabb regénye, az Artamonovok, jelentős állomás és fordulat ennek az érdekes írónak pályáján. Az ötvenéves proletáríró Gorkij, elérkezett a szocialista írásmód egy olyan állomásához, amelyet mindezideig, szocialista volta ellenére is elkerült, illetve amelytől eddig távol állott. Gorkij, a szocialista politikus nem igen mutatkozott meg Gorkijban az íróban. A szocializmus akarat, akarat a társadalmi és gazdasági berendezkedés megváltoztatására. A szocialista mentalitás elmaradhatatlan kelléke az aktivitás. Az igazi szocialista világszemlélet csak aktív embert tud elképzelni, vonatkozik ez úgy a hozzá közel, vagy mellette állóra, mint a vele szembenállóra is. Ezt az aktív jellemvonást az egy „Anya” című tendenc-regényét kivéve, sehol sem találjuk meg Gorkij írásaiban. A gorkiji figurák, mint általában az orosz íróké, lágy és mélyről szakadt líraiságát mindenkor a passzivitás karakterizálta. Ezek a figurák a tények leszögezésén, a megállapításokon, a szemlélődésen soha sem jutottak tovább. Mert bármennyire is meglátták a bajok eredetét, okát, nem tudtak túllépni önmaguk körén, a szavuk, a sóhajtásuk szinte elérhetetlen magasságokig szárnyalt fel, ők maguk azonban beledermedtek a fásultságba, elmerültek a ködös orosz közönybe, felolvadtak az orosz steppék halkan zümmögő, ringató muzsikájába. Halott apátiába fulladtak, elaludtak.

De a lángok azért nem aludtak ki, tovább lobogtak a hamu alatt. Az 1917. évi orosz forradalom felrázta a tespedőket, felébresztette a szunnyadó erőket, kiszabadította a fásultság börtönében sínylődő akarásokat, új életlehetőségeket tárt fel az orosz nép előtt. Ez az eruptív megrázkódtatás nem maradt hatástalanul az orosz népre s így Gorkijra sem. Egy nemrégiben megjelent nyilatkozatában Gorkij Lenin jelentőségét Oroszországra nézve nem a politikai és gazdasági metódusaiban, forradalmiságában látta meg (ettől elfordult Gorkij), hanem abban, hogy Lenin volt az első, aki elhintette a pesszimista alaptermészetű orosz népben az optimizmust. Ennek az optimizmusnak a jelentősége csak akkor domborodik ki a maga teljességében, ha végignézünk az orosz írókon, s örökösen lemondó, a csúnya realitás elől a misztikumhoz menekülő mentalitásukra gondolunk, amely nagyban hozzájárult az orosz nép elaltatásához. 1917 óta ez az állapot megszűnt. Lehetnek kifogások és ellenvélemények a mai orosz rezsimmel szemben, de egyet nem lehet letagadni, az orosz népet nagymértékben sikerült felráznia álmából. Az optimista világnézet sok aktivitást öntött az orosz népbe, hogy ez azután a mai rezsim fenntartására vagy megbuktatására irányítja-e Oroszországot, az most teljesen mellékes.

Az „Artamonovok” a legeklatánsabb bizonyítéka ennek a lábra kapó új világnézetnek. Ebben a regényében Gorkij már aktív, építő embereket rajzol s ha nem is rokonszenvesek neki, ha el is ítéli őket, valahogy mégis melléjük áll. És kénytelen melléjük állni, mert nem az ember, hanem az okok által kitermelt okozat mozgatja őket. Az eseményeket nem a ködös, bizonytalan, csak sejtett véletlen, hanem a szigorú logika, a könyörtelen szükségesség, a kapitalista társadalmi és termelési rend önmagában hordott sajátosságai mozgatják.

Ez a két jellemvonás az uralkodó Gorkij regényében, anélkül persze, hogy azokat vezércikkszerűen kihangsúlyozná. S ezen két jellemvonás avatja igazán szocialista írásművészetté az „Artamonovokat”, amelyet az orosz Buddenbrooks-nak is nevezhetünk..

A regény az 1862-iki jobbágyfelszabadítás után kezdődik s egy család történetét beszéli el az 1917-es szocialista forradalomig. Artamonov Hja, az ős, a felszabadult jobbágy gyárat alapít egy kis városban. Erős, céltudatos, ember, aki pofonok árán is végrehajtja az akaratát, nincs benne szentimentalizmus, semmi közössége nincs a régi világgal. Pogány életörömében szeretőjévé teszi a polgármester özvegyét, miután előbb egyszerűen ráparancsolt a haldokló polgármesterre, hogy adja a fiához a lányát. Harsogva él, felrázza, felkavarja a kisváros áporodott nyugalmát, amíg egy a munkásokkal komázó ünnepély után, amikor virtuskodásból egy kazánt akarnak felcipelni a folyótól a gyárig, meg nem roppan. Halála után a három fiúra marad a gyár, akikben azonban már nem lelhető fel az apjuk harmonikus lelkisége. Kétkedő, igazi orosz emberek, különösen a legkisebb, a púpos Nyikita, akit gyámoltalan passzív líraisága s reménytelen szerelme a kolostorba visz. A középső, Alexej áll még a legközelebb az apjához, annál kevésbé a legidősebb, Pjotr. Idegen neki ez a világ, unja az életét, butahús feleségét, orgiákba temetkezik s mégsem tudja elnyomni a földmívesélet utáni vágyát. „A gazdag lelkivilágú Oroszországot lelketlen Amerikává akarjátok tenni” — mondja neki az unokaöccse. S Pjotr, aki ha céltudat nélkül is, de elkívánkozik ebből az életből, nem tehet semmit. A gyár, amely mint a regény egyik legérdekesebb figurája Tychon mondja ... „önerejéből nő, mint a penész a pincében”, elsodorja magával, új. helyzeteket teremt, eltávolítja őt a munkásoktól, rideg kapitalistává formálja, nem él olyan lelki közösségben velük, mint az apja. Az egyik fia, akitől a megváltást reméli, elhagyja, a szocialistákhoz csatlakozik, a másik pedig közönyös neki, mert a maga és a felesége puhasága ütközik ki rajta. A munkásokat öli a szövőgép, a kapitalizmus pedig viszi előre az Artamonovokat a pusztulásig. A félig hülye Pjotr, akinek minden vágya egy darab kenyér, már zavaros elmével próbálja megérteni a forradalom eseményeit.

Ez. a mélyreható különbség a német s ha szabad így nevezni az orosz Buddenbrooks között. Thomas Mann, individuális polgári világnézetéből kifolyólag az egyének, illetve az utódok degenerálódásában véli megtalálni a Buddenbrooks-ok pusztulásának az okát. Az Artamonovok is degenerálódnak, de Gorkij, aki szocialista szemmel nézi az eseményeket, a kapitalizmusban látja meg az okot, amely degenerálja és megsemmisíti őket s ezen a szemléleten keresztül jut el vissza a paraszthoz, mint az egyetlen nép- és nemzetfenntartó elemhez.

A kis történetek, novellák mesteri Gorkijának ez a hosszabb lélegzetű regénye technikájában azonban nem határolódik el olyan teljesen a régebbi írásaitól, mint a szellemében. Az az írásmód, amely novelláit s az „Éjjeli menedékhelyet” olyan hallhatatlanná tette, az apróbb momentumok egymásután-helyezése uralja ezt a munkáját is. Ez azonban itt nem vált be. Ez okozza a regény töréseit s azt, hogy mindaz, amit mondani akar, nem domborodik ki olyan pregnánsan, amint az szükséges volna, Gorkijnál szokatlan erotikával, nagy kihagyásokkal, inkább pasztellszínekben ábrázol a konkrét történés helyett. Szereti a képeket, az alakokat sok helyen külső formájukkal, gesztusaikkal jellemzi. Jelentéktelen részeket elnagyol, a fontosakat pedig sokszor csak vázlatosan, vagy egyáltalában nem állítja elénk. Ez zökkenőt okoz s így a regény menete nem elég folyamatos, nem eléggé epikus.

De a kompozíció lazaságáért bőven kárpótol a regény szellemével, életbölcsességével, amely soha sincsen a cselekményre ráhúzva, hanem mindig a történésből adódik. Bőven kárpótol színes leírásaival, s főleg halk, zokogó, vagy derűs lírájával, amely bűvös varázzsal telíti meg az egyes részeket (Pjotr esküvőjének a leírását sohasem lehet elfelejteni). S amelyek megdöbbentő szakadékokat tárnak fel, a lélek mélyéből, a mellből szakadnak ki a napvilágra, élettel telnek meg és sokáig visszacsengenek az ember fülébe.

A regényt, amelynek az az érdekessége is megvan, hogy az oroszt is megelőzve, először magyarul jelent meg, Gellért Rugó fordította olyan mesterien, olyan színesen zengő magyarsággal, amely szinte páratlan az utóbbi évek fordításai között.
(Budapest)

Gró Lajos

(Forrás: Korunk, 1927. jan.)

Karinthy Frigyes: Capillária

(Bevezetés a „Capillária” francia kiadáshoz)

Ha a francia olvasó holmi néprajzi egzotikumokat vár a magyar írótól, akinek szelleme előtt most nyilnak meg először Franciaország kapui: ne olvassa Karinthy Frigyes könyvét. Tékozló különc hercegek és megbabonázó szép cigányleányok szerelmeit, a Kelet és Balkán keveredő tarkaságát, a Duna-Tisza közti puszta szagát, ázsiaian lomha és urian duhaj különös figurákat — valahogy így képzelheti a francia olvasó azt a kicsiny országot, ahonnan ez a könyv útra kél — a Capillária irója sohasem festette. Inkább elutazott a tenger fenekére, Capilláriába, a dicső ojhák és a nyomorult bullokok fantasztikus országába, vagy, még a szerves világból is menekülve, Faremidóba, ahol még nem ütött tanyát a Föld betegsége: az élet, elutazott a Marsba, az álomba és az őrületbe, az állati lélekbe és a túlvilágra: csak a körülötte kiterülő életet nem rajzolta soha. A művész pedig rendszerint szerelmes az életbe, amely végtelen képeivel körülveszi őt, és nincs nagyobb boldogsága, minthogy ábrázolhatja a látomásokat, amelyek e képek nyomán kelnek és összesűrűsödnek a képzeletében. Karinthy azonban egyet néz — és már keresztüllát a szeme azon, amit életnek szoktunk nevezni; úgy látja, hogy az igazán élni érdemes, gyönyörű, igazi valóság ott csillog valahol e laza fátyol mögött.

De ne higgyük, hogy csak a magyar életen üt át a szeme. A föld semmi dolgánál nem tud úgy megállni, hogy magától értetődőnek tartsa és elmerüljön a nézés boldogságába. Egyik kis filozófiai tanulmányában — mert tanulmányokat is ír, szűzies csodálkozásaik teremtő dilettantizmusával a régi görög filozófusok írásaira emlékeztetőket — ezt mondja: „Az ismert világ, ok és okozat, dolgok ismert összefüggése és bekövetkezése úgy függ fölöttünk emberek fölött, mint valami ítélet, amit ismeretlen erők hoztak.” S ha mi csodát várunk, akkor ezt „nem magyarázhatjuk másképpen, mint úgy, hogy az ember jelt és utalást kapván valahonnan, megfellebbezte ezt az ítéletet és akarja annak megváltoztatását.”

Nem lehet mélyebb és tisztább fogalmazással megmondani, mit jelent az a különös nyugtalanság, amely Karinthyt az élettel szemben eltölti. Az ő szemében nincs semmi a világon, ami megfellebbezhetetlen ítélet volna. S az utazásai mind egy-egy fellebbezés. Mert minden lehetne másképp is, mint ahogy van. Az élet nem oly zordan megmozdíthatatlan, egyetlen valóság, aminőnek érezni szoktuk, hanem csak álom, vagy — ez is egyike Karinthy kedvenc gondolatainak — műalkotás, amely esztétikai szempontok szerint ítélhető is meg.

Álmodni pedig nevetséges,

érzi Karinthy — s így válik humoristává. Nincs komikusabb lény a szemében, mint a naiv, korlátolt ember, aki ezt nem érzi: az alvó, aki nem tudja hogy alszik, a vak, aki azt hiszi, hogy lát. Azokon az embereken mulat legszívesebben, akik nem veszik észre, hogy amit önmagukról, vagy bármiről hisznek, annak a maguk, vagy a dolgok tulajdonságai merőben ellentmondanak. Megmutatja, hogy míg feltartott fejjel, peckesen, biztosan lépkednek, igazában — alszanak. Karinthy komikai dialektikájának legkedvesebb formája ez: bebizonyítja az emberekről, hogy vakok és nem tudják mit beszélnek; mikor legöntudatosabbaknak hiszik önmagukat, akkor legkevésbé. Ha ostobaságokat mondó, vagy hazug embereket beszéltet, sohasem mulasztja el megjegyezni, hogy „szerényen, de határozottan”, vagy „fölényesen” fejtegetik a mondanivalójukat. 8 az emberek hajlamosak az elalvásra. Minden szó elzsibbasztja őket, amelyet nem értenek: nem csodálkoznak el a szón, nem kérdezik az értelmét, épp a legértelmetlenebb „halandzsát” — egy szó, amelyet Karinthy honosított meg az ily értelmetlen szavak jelölésére — fogadják el végső és magától értetődő magyarázatnak. A zseniális irodalmi paródiákban is, amelyekkel Karinthy első hatalmas sikerét aratta, s amelyek miatt a magyar olvasóközönség jóformán mindmáig csak a humoristát, a legnagyobb magyar humoristát látja benne, az volt a kacagtató, hogy megmutatták: egy írói modor sajátos jellege mily tökéletesen megőrizhető, ha az ember a legértelmetlenebb zagyvaságokat beszéli is össze közben, azaz: alszik.

Karinthy összes írásainak tartalma — a legrövidebben összefoglalva — nem is egyéb talán, mint ez: aludni kínos és nevetséges, ébren lenni azonban gyönyörűséges. De az egész földi élet álom. „Tudod-e, hogy van az álomban! — írja, Rossz álom” című novellájában, ahol egy elképzelt magasabb öntudatról tekint vissza régi földi életére. Az álom sötétség, és szorongás és félelem... Tele voltunk félelemmel mindannyian... ó, rettenetesen féltünk!... Úgy volt, hogy nem szabad elmozdulni a fekete szörnyeteg (a föld) hátáról... és mindannyiunknak egyetlen alakja volt csak... képzeld én kedvesem... rajtam egy nehéz és szorító ruha volt, én kedvesem, kemény csontokból és puha húsból... vacogva és remegve járkáltunk mindannyian, hogy le ne rántsuk magunkról e ruhát... és ezt úgy neveztük: halál, halál halál... és nem tudtam, hogy álmodom... És ez soká tartott nagyon. Hol mélyebb volt az álom, hol engedett kissé... de nem szűnt meg a félelem, a szörnyetegtől való félelem... óh, az ijesztő álom vacogásában gyakran és sokféleképpen jelentél meg előttem, én kedvesem. Ruhában voltál te is és kinyújtottad felém a karod. Olyankor egy pillanatra mintha ritkult volna az álom és a felszín fölé közeledtem volna... És mintha egy pillanatra hallottam volna a zenét...”

Nem csoda, ha Karinthy nem leli sok kedvét az ábrázolásban. Nemhogy hűségesen és kéjjel rajzolná az úgynevezett valóságot, inkább szuverénül játszik vele. Megfellebbezi. Fantasztikus világokat épit fel egy-egy igazságnak mintegy kísérleti igazolására, vagy szimbolikus történésekben teszi kézzelfoghatóvá valamely érzését. Miért ne ? Hiszen a dolgok ismert összefüggése nem valami megváltozhatatlan ítélet. Aki bármit annak tekint, az alszik. De Karinthynak vannak pillanatai, amikor tudja, hogy alszik — és ez az a pillanat, mikor észreveszi alvótársai nevetségességét. De a humorista szemléletéhez közel van a másik, amelyet pedig igen távolinak hihetne az ember: a misztikus szemlélet. Az ébrenlét mámorának szemlélete ez — s ebből születnek Karinthy meleg vérhullámokként áradó, elragadó, komoly novellái.

Mert ébren lenni gyönyörűséges

és Karinthy nem győz elég erőfeszítést tenni, hogy felébredjen az álomból. Ezért a sok utazás: mind egy-egy kísérlet oly állomások elérésére, ahonnan felülről és elfogulatlanul lehetne nézni a földi nyüzsgést. Mert aki így néz, az magasabb öntudathoz jutott, mint a rendes emberi öntudat: felébredt. Karinthyt nem hagyja nyugton a sejtés, hátha szűk és sötét börtön az a tudatforma, amelyben élünk és vannak az életnek felsőbbrendű, szebb síkjai is. Hátha vannak lények, amelyek úgy néznek ránk, mint mi egy szűk velejű kis kacsára, amelynek dőre sejtelmeit és azoknak a valóság által való tragikus megcáfoltatását egyik legmegragadóbb novellájában írta le. Hogy az emberek többsége sosem látja az ébrenlét birodalmát, semmit sem jelent. Ha például születnék egyszer egy vakond — érvel Karinthy — amely hirtelen látni kezdene és beszélni próbálna a megnevezhetetlen új benyomásról, amely szeme elé tárni: nem tekintenék-e ezt is társai zavaros metafizikájú rajongónak ?

Karinthy néha zenét hall, csillagokat, egy virágot lát, egy mosoly villanását látja, vagy egy nő megfoghatatlan rejtélyes szépsége előtt áll — és mintha rés támadna a börtön falán és egy pillanatra kitárulna előtte az igazi valóság, a maga könnyebb és boldogabb legével. Ennek a valóságnak a sejtelme él Capillária nyomorult bullokjaiban is és ennek az elérése végett építik oly fáradatlanul a maguk soha el nem készülő tornyait. Karinthy látta néha e valóságot s azért süllyed előtte oly silány, torz álommá a mi megszokott világunk. Egyik novellájában, amely a híres Schiller-ballada két verssorát választotta mottójául, leírja, mi történik a lovagban, aki imádott hölgye kesztyűjéért lement az oroszlánok közé, de aztán — lemondott az ígért jutalomról. A lovag közben abban a valóságban járt Karinthy szerint, — s mit érhet akkor már az ő szemében az asszony ostoba, vonagló teste? „Ostoba, én a mélységből jövök, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövök, ismeretlen vizek felől — és ő vonagló vággyal, apró dobbanásokkal, kinyújtott kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején... Asszony. Démoni, vészes, kárhozatos asszony! Milyen nevetséges. Hol voltam, hol vagyok? Valahol ablakot törtek és most hideg levegő csap keresztül a pállott, forró folyosókon... Nehéz görcs bomlott föl a vajúdó gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke! Szabadság, erő és igazság tengere, magány! Hiszen e gomolyag fölött az ég tiszta harangja terül és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a szelíd messzeségben, mint egykor az apai ház fölött. El tudtam feledni? Magános tenger vagyok és körülfogott engem a szabad, a boldog, a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje — hideg és szelíd zene a zavaros és buja akkordok után. Oh, értelek! Oh, megyek! Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel! Én amonnan jövök!”

És ugyanez a felszabadulás a tárgya Karinthy „Holnap reggel” című drámájának is. Itt is azt mondja: az emberről egyszerre lehull minden alacsony kín, szenvedés és gyötrő szerelem, egyszerre ujjongó nyugalom és szabadság fogja át, mihelyt megszűnik benne a félelem és felrepül a levegőbe (itt a repülés a misztikus élmény szimbóluma). A félelem — mindenféle veszedelemtől, végső soron a testi haláltól — ez a legsúlyosabb bilincs, amely oly nyomorékká nyűgöz bennünket: a félelmet kell hát az embernek először leráznia magáról. Azután talán sikerül tovább is mennie — a kommentátor csak félve mer beszélni ezekről a dolgokról, amelyek sötétjében Karinthy vakmerő ujja is bizonytalanul tapogat —: az én magános tengeréig, amelynek rejtett tükre a lényünk legmélyén terül el. Karinthynak egyik legvakmerőbb, de talán a legmélyebbre menő gondolata, hogy az érzéseink, a gondolataink még nem az „én”. Hiszen ezekről így beszélek: az érzéseim, a gondolataim, — nyilván ezek mögött űl még valahol a legfőbb úr, aki ezeknek birtokosa, az én. Ez az én a végső, az egyetlen valóság, — csak aki idáig jut, koccan kemény talajhoz és szabadul meg a rossz szerelem, a mindenféle gyöngeségek szennyes gyötrelmeitől, — s míg nem jutunk hozzá, tünékeny tünemények híg vizében járunk.

A feladat tehát, megváltani ezt az ént s így eljutni a valósághoz és a szabadsághoz. Bizonyára meglepőn hangzik: Karinthy e cél elérését leginkább a technikától reméli. Mert a Karinthy technika-imádata egészen más, mint, teszem, a Wells-é. Az ő szemében a repülőgép, a rádió és a mozi annak a nagy fellebbezésnek az argumentumai, amelyet az emberiség az élet álomszerűsége és tökéletlensége ellen nyújt be. Karinthy nem társadalmi, hanem metafizikai felszabadulást vár a gépek csodáitól. A lélek, a testbeköltözött lélek megváltását.

És kezdettől fogva érzi, hogy a felszabadulási harcban valamiféle szerepe van a nőnek is. Ezért izgatja annyit a nő problémája. Nehezen dönti el, rengeteg habozás után, mi ez a szerep. Eleinte csak azt látja, hogy a nőnek semmi érzéke nincs az iránt a felsőbbrendű világ iránt, amelyet a megváltott én feltár előttünk. Ha a férfi szerelmes, akkor megdobban benne ez az én és figyelmezteti e magasabb világ létezésére. A nőben nem moccan semmi. Minden metafizika iránt siket lévén, gyáván továbbsüppedez silány kicsinyességek között. Rendületlenül csak ruhaszámlákról, és selyemharisnyákról fecseg. A szerelmes férfi mégis azt hiszi, hogy a nővel együtt azt a magasabb világot is birtokolná. S ez a metafizikai szomjúság az, aminek — és persze a nemi ösztönnek — felébresztésével a nő a maga igájába tudja csalni, kizsákmányolja és tönkreteszi a férfit. Így jut el Karinthy ahhoz a felfedezéshez, amelyről a Capilláriában számol be: hamis látszat, hogy a nők és a férfiak viszonyában a férfi az uralkodó fél. Az ellenkező az igazság. A mai nő — szépségének varázsával — az éberség országát igéri nekünk: igazában csak még alacsonyabb és bódultabb álomba süllyeszt.

De Karinthy nem nyugszik bele az álomba. Nyugtalan alvó, aki örökös erőfeszítéseket tesz, hogy felébredjen. S ha van valahol afféle felsőbbrendű lény, amilyet Karinthy néha feltételez, egy lény, aki felülről látja a mi vak és tétova tülekedésünket: az feltétlenül meghatottan nézheti ezt az embert, aki vergődve és kínlódva a legfurcsább kísérleteket végzi, csakhogy kidughassa fejét a börtönből, amelybe a végzet érclakattal lezárta: az emberi tudat börtönéből.

Komlós Aladár

(Budapest)

(Forrás: Korunk 1927. jan.)

Komlós Aladár: A magyar irodalom 1926-ban

- A magyarországi magyar irodalom -

Előszó

Oly jó, oly jó ez, az év végéről visszatekinteni az esztendőre. Az ember örül, hogy jóváteheti bűneit. A kritikaírás üzemében lehetetlen el nem követni néhányat. Egy színházi kritikust megkérdeztek egy bemutatón, tetszik-e neki a darab. „Nem tudom”, felelte, „még nem olvastam a holnap reggeli bírálatomat”. Még több joggal mondhatná az ember, akitől véleményt kérnek egy könyv felől, hogy: nem tudom, még nem olvastam az év-végi beszámolómat. Mert úgy van a műalkotásokkal is, mint az élet egyéb dolgaival: csak ha kellő distáncra távolodtunk tőlük, tudjuk igazában megmondani, hogyan is hatottak reánk. Mint ahogy a művész szeme előtt néha csak esztendők messzeségéből emelkedik ki kereken és értelmesen valamely régi élménye, amelynek káoszában vakon és bukdácsolva topogott egykor, akár egy sötét alagútban, úgy a kritikus is olykor csak jóval a mű elolvasása után jön rá, egy váratlan villanásban, hogy hányadán is állt azzal a könyvvel. De ő emlékszik, hogy délután négy órakor fejezte be a regény olvasását, akkor még átfutotta kicsit a délutáni lapokat s negyed hatkor, mindjárt ott a kávéházban, már belekezdett a kritika megírásába...

Oly jó így most jóvátenni az év folyamán akaratlanul esetleg elkövetett vétkeinket. Nincs az az ember, aki könyvről-könyvre menve cl tudná kerülni a perspektivikus hibákat. Mindig más-más hangulatból, az íráshoz való más-más emberi viszonylatból, változó élmények közül nézve a dolgokat, lehetetlen, hogy ne alkalmazzon különböző mértékeket, hangjának fanyarságát vagy melegséget ne befolyásolják szubjektív körülmények néha. Az év végén egyetlen közös pontról tekintve azonban át az esztendő termését, ezek az igaztalanságok könnyebben megszüntethetők...

Azért csak vérmes reményeket ne! Ez az írás sem lesz igazán igazságos, mert nem lesz teljes. Valljuk be: a mai magyar irodalmat két egymástól elég élesen elválasztott réteg termeli, s ez a két réteg még csak nem is ismeri egymást. Megvallom például, hogy Tormay Cecil egyetlen könyvét sem olvastam, nem ismerem Szabó Dezső „Segítség”-ét sem, Zilahy Lajos „Két fogoly” című regényéről pedig jó véleményeket hallottam, mégsem hiszem, hogy hozzá fogok jutni as elolvasásához. Két tábor él itt egymás mellett a magyar művelődés világában, de híreket is csak hébe-hóba kapnak egymásról. Igaz, terméketlen az az érdeklődés, amely gépiesen mindenhez odafordul. De bizonyos: anyagi okai is vannak, hogy ma kritikusaink sem ismerik a magyar irodalmi termést eléggé (egy kis körkérdés igen meglepő adatokat deríthetne ki erről. Egy négy-ötszáz oldalas, tehát nem is nagy terjedelmű regény elolvasása, a bírálat megírásával együtt négy-öt munkanapot kíván, a cikkért nyerhető honorárium pedig ritkán haladja ma meg a kétszázezer magyar koronát. A kritikus ilyenformán három-négy munkanapját valósággal odaajándékozza a regényírónak, — oly állapot ez, amelynek tarthatatlan és segítségért kiáltó volta még szembeszökőbbé válik, ha meggondoljuk, hogy egyedül az irodalmi kritikánál van meg, hiszen egy színházi előadás vagy egy zenemű meghallgatása nem tart tovább három-négy óránál. Az eredmény persze mi lehetne más, mint amit ma Budapesten látunk: a magyar irodalmi kritika majdnem teljes megszűnése. Egy tehetséges amerikai magyar írónak, Reményi Józsefnek négykötetes regénye jelent meg a minap: cseppet sem lenne csodálatos, ha erről a pedig bizonyára értékes műről egyetlen recenziót sem lehetne olvasnunk. Azok a becstelen és nagyképű zagyvaságok pedig, amelyekkel a budapesti napilapok könyvismertetés címén bolondítják jó olvasóikat s amelyekben a jóhiszemű igazságkeresésnek még a szikrája sem található meg: minden, csak nem kritika. S fájdalmasan kell hozzátennünk: ebben a minden tisztességgel szakított népbolondításban főleg a liberális újságok tűnnek ki; az úgynevezett keresztény lapokban még inkább találni meggyőződéses cikkeket... De mit panaszkodni Nem olyan fontos ügy az egész.

Eszmék és mozgalmak

Ami a magyar irodalmi életet 1926-ban legjobban jellemzi, az a megjelenés nehézsége és a fiatalok fájó és nyugtalan mozgolódása. Teljesen beérkezett írókat tudnék megnevezni, akiknek polcain kész regények porozódnak s akik munkájukra nem találnak kiadót. Különös dolog: irodalmi lexikon kettő is napvilágot lát ebben az esztendőben, az olvasót, úgy látszik, érdeklik az író életrajzi adatai, csak a művei nem.

Budapesten nem akad kiadó modern magyar lírai antológiára, Párisban igen. De az egyik legelőkelőbb budapesti könyvkiadó megvásárolja Maurice Dekobra összes műveinek kiadási jogát, — egyedül a magyar író üzleti sikere iránt rendült meg a bizalom. Divatba jön, hogy az írók saját kiadásukban, előfizetők segítségével jelentetik meg könyveiket; sőt olykor ismert és jó írók alkotásai is, mint a középkorban, csak kéziratban vándorolnak kézről-kézre.

Természetes, hogy ezeket a nehézségeket fokozottan érzik a fiatalok. Előlük nemcsak a könyvalakban, hanem a folyóirat-hasábokon való megjelenés is csaknem el van zárva. A „Nyugat” még mindig az egyetlen komoly irodalmi orgánum Magyarországon s ide a fiatalok, már helyszűke miatt is, csak korlátolt mértékben kerülhetnek be. Persze felhangzott a csatakiáltás: a „Nyugat” színvonala lesüllyedt, iránya pedig konzervatívvá vált. Az első váddal könnyű végezni: egyik folyóiratunk színvonala sem lehet magasabb, mint az egykorú magyar irodalomé. De vajon csakugyan alacsonyabb-e ma Osvát lapjának a nívója, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt? Ady mindenesetre hiányzik belőle, — de viszont mennyivel érettebb a mai Móricz Zsigmond, B a b i t s Mihály, Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső, mint a régi! Tagadhatatlan — ezt a sznobok jól érezték meg — a „Nyugat” jelentősége ma sokkalta kisebb, mint megindulása első éveiben. Ezen azonban nem lehet segíteni. Hiába: törvény, hogy a művészeti korszakoknak csak a kezdetei tudnak lelkendező érdeklődést támasztani. Mély oka van ennek: a művészetnek csak olyankor nagy a becsülete, ha nem puszta élvezetet, hanem egy új magasabb rendű élet sugalmát is várhatjuk tőle. Ez a várakozás azonban oly korszakokkal szemben lehetséges csupán, amelyek még inkább az ígéret, mint a megvalósulás állapotában vannak (s ez, azt hiszem, arra vall, hogy a művészet mégis csak hamis Messiás). A „Nyugat” nemzedéke pedig már megmutatta, hogyan látja és éli az életet s kifejtette a szuggesztív erőt is, amely benne rejlett, — nem csillapíthatja tehát az ember örök sóvárgását megváltás, új, jobb élet után. Ha még érettebb műveket teremne is, mint aminőket terem. Törzsökös nagy írói azonban mégsem üríthetik ki hadállásaikat a fiatalok kedvéért. Mint Osvát Ernő mondja: „A „Nyugat”-nak nemcsak a jövővel szemben vannak kötelességei, hanem a múlttal szemben is.”

A fiataloknak maguknak kell megteremteniük a maguk orgánumait. Ha még oly nehéz is ez egy oly rendkívüli tehetséges nemzedék után, mint amilyen előttünk járt, (ebből a szempontból a múlt század ötvenes évei óta nem volt nehezebb sora íróinknak, mint ma az Ady—Babits után járóknak). S ha a mai Magyarország még oly rossz szemmel nézi is a fiatalokat: gonosz felbujtót sejtve mindenkiben. A hétesztendős bécsi emigrációjából minap hazatért Kassák Lajos „Dokumentum” címen karácsonykor már meg is indított egy új folyóiratot (Kassák és több társa hazatértével a magyar emigráció irodalmi élete teljesen megszűntnek tekinthető, ha néhány kitűnő író még odakünn él és működik is). Február havában napvilágot lát Szabó Lőrinc „Pandorá”-ja is. Higgyük, hogy a revü fiataljai új eszméket és harcokat, pezsgőbb életet fognak hozni a mai Magyarország tunya és üres szellemi életébe. Magyarországon 1919 óta máig szünetelt az apák és fiúk csatája. De ez a szünet: hiány volt. Reméljük, hogy a csata, a nemzedékek termékeny birkózása rövidesen újból megindul. Nem véletlen, hogy a fiatalok ma nem érik be egy folyóirattal. Onnan van ez, hogy ma nem egy feltörekvő fiatalság van, hanem több. A háború és a forradalmat követő évek alatt egész nemzedékek nőttek fel, amelyeket a lövészárok és a nyomorúság megakadályozott a kibontakozásban. A két folyóirat körül torlódnak a nemzedékek.



Könyvek és emberek

Ha pár évvel ezelőtt rovom ezt a cikket, valamely szakasz fölé bizonyára ezt a címet kell írnom: „Izmusok”. Ma már fölösleges ez a cím. A nagy izmuslaboratórium, amelyben a háború-utáni évek alatt az új és végérvényes tökéletességű művészet patentjein, a művészeti bölcsek-kövén dolgoztak, nagyjából felhagyott az üzemével. Van ugyan most is egy kisszámú költő-csoport, amely szürrealizmust akar importálni Magyarországra (a csoport neve: „Új Föld”.) De úgy érzem, mintha az írók ma már letettek volna arról a reménységről, amely pár éve még némileg élt bennök: hogy a művészetet, akár a technika vívmányait vagy a tökéletesebb szervezettségű társadalmat, fel lehet találni. Vannak emberi dolgok, amelyek lényegükben mindig egyformák maradnak. Az álom vagy a szerelem helyett például ma sem tudunk jobbat, mint cölöplakó ősapáink.

1926-ban már, nem születtek izmusok, csak könyvek.

De köztük egy remekmű: Móricz Zsigmond: „Kivilágos kivirradtig”-ja. Talán legszebb könyve az írónak. Evésről-ivásról, anekdotázásról van csak szó benne, karácsony-éjjeli mulatozásról a régi Magyarországon, s mégis: az egymás mellé rakódó gondtalan anekdoták között ott-érezni állandóan a költő némán remegő, meleg szívét. (Melegség dolgában egyedül a „Légy jó mindhalálig” vetekszik ezzel a könyvvel Móricz művei közt.) Mert a víg kompánia mulatozásának látszólag igénytelen keretében, Móricz a magyar sors ezer szorongató kérdését tudja felidézni —s a falusi idillként induló elbeszélésre egy közelgő monumentális katasztrófa veti rá fekete árnyékát, egy ország katasztrófája. Főleg két probléma megrajzolásában mutatkozik emberi és művészi szempontból egyaránt érettnek: amit a zsidó és a magyar fajta idegenségének áthidalhatatlanságáról, általában a két fajta egymáshoz való viszonyáról s amit a magyar nép — az öreg Szücs bácsiban képviselt — géniuszáról mond, az amott oly elfogulatlanul őszinte, emitt oly mély és meghatóan szép, hogy alig van párja az egész magyar irodalomban. A regénynek Magyarországon jóformán semmi visszhangja nem volt.

Nagyon finom munka Kosztolányi Dezső „Édes Anná”-ja is: egy buta, szinte öntudatlan kis cseléd története, aki gazdái szeretetlensége miatt úgyszólván beletéved a gyilkosságba. Ez a regény az impasszibilitás netovábbja: Kosztolányi nem könnyíti meg a feladatát,rossz írók módján, azzal, hogy megvastagítaná az urak bűneit és Anna mártíriumát. Végtelenül diszkrét jellemzési mód az övé, alig észrevehető súlyokkal dolgozik. Jellemző erre, hogy egy úrinő, kivel elolvastattam a könyvet, észre sem vette Édes Anna gazdáinak bűnösségét és a cselédet rosszaságán kezdett sopánkodni. Diszkrét jellemzési mód ez, de korántsem vague: ellenkezőleg a lehető legélesebb rajzú. Sohsem éri be holmi lírai általánosságokkal. Édes Anna köré nem sző hamis glóriát. Mily szép például, hogy a kis cseléd otromba paraszt-humorral évődik, mikor az úrfi elveszi a szüzességét. „Esküszöm”, — mondja az úrfi. — „Ez bűn, úrfi”, — leckézteti a leány. — „Miért volna bűn?” „Megesküdni minden vöröshagymáért.” S a csodálatos tárgyilagosság mögött mégis diszkrét meleg érzik néhol: a különös és meghitt tárgyaké, amelyek úgy élnek itt, mint Kosztolányi régi verseiben és a költő keresztény állásfoglalásáé, hogy a társadalmi ellentétek nem oldhatók meg intézmények útján, hanem csak úgy, hogy lélekben asztalunk mellé ültetjük a cselédeket.

Kassák Lajos önéletrajza, az „Egy ember élete” nem jelent meg ugyan még könyvalakban, csak a „Nyugat” oldalain, mégis meg kell itt emlékezni róla, mert az 1926. év ajándéka és eseménye volt. Maga Kassák ugyan nem tartja igazi művészi alkotásnak, mert ez a műve készen-kapott tényeket másol. De Kassáknak nincs igaza. Ilyen áradó gazdagsággal visszaidézni a múltat, annak minden színét, szagát, szavát s abban ilyen ösztönös biztossággal rátapintani a jellemzőre, a lényegesre: az bizony művészet. Rendkívül izgalmas és megkapó látvány, ahogy Kassák küszködve és csodálkozva napról napra tanulja és felfedezi az életet. Ami ezenkívül különösen vonzóvá teszi ezt az önéletrajzot, az alighanem a költő figurájának szépsége. Kassák ugyan ritka őszinteséggel feltárja a gyengeségeit, de hiába: ez a kemény és tiszta figura mégis rendkívül szimpatikus marad. S a kemény és tiszta erkölcsi levegő az, ami Kassák önéletrajzát egyszersmind a legkívánatosabb szocialista olvasmányok egyikévé teszi.

Zsolt Béla „Házassággal végződik” című regénye: a kegyetlen, szinte virtuskodóan kaján őszinteségű lelki leleplezések regénye. Alig van olyan lapja a könyvnek, amelyben egy-két frappánsul igaz és új világítású szót ne találnánk. A történések kerete az utolsó évtized társadalmi-politikai élete, igazi magva azonban egy sok neuraszténiával teli, keserű szerelmi történet, amelyet Zsolt a lelki fordulatok meglepően gazdag leleményével és az elbeszélő stílusnak valami siető és a dokumentumok bőségét mintegy e sietés miatt ki-nem-aknázó, de annál erősebben sejttető módján jelenít meg.

Nagy Lajos regénye, „A vadember”, bár expozíciója elnagyolt és befejezése is gyengébb, főalakja miatt igen erős benyomást tesz. Ez a főalak új figura és él. Orosz regényekben találni ilyen embereket, akik a társadalom szosaival nem törődve követik civilizálhatatlan ösztöneiket. Nagy Lajos talán a polgári világban sínylődő szocialista férfi sorsát akarta bemutatni regényében, de a „vadember” nem fér el a szociálista elmélet korlátai közt, — s ép ez a megragadó benne: az anarchikus, gátat-nem-ismerő tigris ős-ereje. Ez a vadember nem mondható egyszerűen jó embernek, de látni szép őt: az ereje teszi széppé. Úgy szép, mint egy vadállat. Az iróhoz láthatólag közel áll, de Nagy Lajos mégsem ideálizálja őt: bevallja minden hibáját, a brutális vadságát, önzését, ravasz ingyenélő voltát. A vadember ezzel az érdekes és bonyolult elevenségével válik feledhetetlenné.

Elgondolásban alighanem Földi Mihály „A Halasi-Hirsch-fiú”-ja az esztendő legnagyobb szabású regénye. Alapvető világnézeti probléma körül felépített mű ez, amely sok alakot mozgató ágas-bogas és érdekes mesében a zsidókérdés minden társadalmi és lelki mozzanatát is meg akarja érzékíteni. Az ilyen világnézet körül épülő művek sikerének azonban van egy alapfeltétele: a regény problémáját átélő hősről el kell tudni hitetniök, hogy ez a világnézeti kérdés valóban oly halálosan fontos nekik. Földinek ez, sajnos, nem sikerült eléggé: főhőse kissé valószínűtlenné olvad a „metafizikai problémák” levében.

De felvonultak ebben az esztendőben a fiatalok epikusai is. Közülök a termékeny Kodolányi János és Gergely Sándor a társadalmi kérdések iránt érdeklődik. Amaz a paraszt, az ormánsági paraszt állati kapzsiságát és aljasságát rajzolja regényeiben (legújabb könyve a „Kántor József megdicsőülése”) igen nagy erővel, pontossággal és plaszticitással, de szeretetlen ridegséggel, sőt csaknem pamflet-író gyülölettel, emez „Achrem Fickó csodálatos élete” című regényében a zsebmetszőket dicsőíti és teszi meg az eljövendő proletár-forradalom reményeivé, sajnos, akaratlanul inkább ellenérveket szolgáltatva álláspontjához. Molnár Ákost és Komor Andrást a lelki élet érdekli jobban: amaz „Gyereknek lenni” című novellás kötetében úgyszólván kitakarja a hősei tudatalattiságát, szörnyű félelmeit, sóvárgó csodavárását, örökösen működő éberálmait, felvonagló asszociációik bő, meleg és piros véráradását, emez pedig, (aki „Állomás” című érdekes és megható versesfüzetében a humornak, mondhatnám a chaplinizmusnak egyetlen lírai pendantját teremtette meg nálunk) „Jane és Jonny” című regényében csinál hasonlót: megmutatja, kicsit már laboratóriumi, túlságos tisztasággal, hogy azok az apró képzetbuborékok döntik el az életünket, amelyeket rendesen észre sem szoktunk venni.

Hiányos volna ez a kép, ha Erdős Renée „Báró Herzfeld Clarissz”-áról is meg nem emlékeznénk. E regényben minden fontosabb szereplőnek megismerjük a nemi képességeit és sajátságait. De a költőnő a hősök nemi aktusai közben állandóan az égre néz. Herzfeld Crarissz minden egyes aktus előtt és után vallásfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik. S Erdős Renée, miután 400 oldalon keresztül a legmesszebbmenő módon kielégítette olvasói nemi fantáziáját legvégül elítéli a szexuális kicsapongást. Lehet, hogy könyvével erkölcsnemesítő hatásokra pályázik. Bizonyára ennek is tulajdonítható, hogy a „Báró Herzfeld Clarissz” majdnem olyan példányszámban jelent meg egymaga, mint a felsorolt könyvek együttvéve...

A lira persze kevesebb visszhangot keltett, mint a regények. Az előttünk járt nemzedékből a gazdag másodvirágzású Gellért Oszkár keltett nagy figyelmet „Velem vagytok” című verseskönyvével. Gellért kezdettől fogva tiszta karakterü hangja ma még tisztább, mint azelőtt: férfias és gyengéd, emelkedett és józan, vakmerően meztelen és áhítatosan szemérmes. Több tehetséges fiatal költő is jelentkezett: a folyton mintegy megafonon át kiáltozó Bányai Kornél (Örök arc), akit mintha egy irodalomtörténész úgy talált volna ki, hogy összerakta a háború-utáni „kozmikus” költők tipikus vonásait, de akinek egyhangú nyelvében kétségtelenül igen sok az erő, a szimpatikus Sárközi György, akinek „Angyalok harca” című kötetét kissé drámaiatlanná sápasztja ugyan, hogy harcra nem igen kerül sor benne, a jóság elegáns karcsú angyala oly könnyen legyőzte nála a gonoszság angyalát, de aki mégis minden sorában költő, mert a szeme állandóan színes és boldog látásokban fürdik, Fenyő László („Elveszett évek”), akinek a képek barokk terhétől szinte roskadó verseiben őszinte vergődést látni egy emelkedett élet felé és a forrongó Szabó Lőrinc (A Sátán műremekei), aki évekkel ezelőtt végtelen űpantheista verseket írt, verseket, amelyek mindent megmondóan világosaknak látszottak, de éreztük, oly mélyek, hogy mégsem vagyunk képesek a fenekükre látni: az utóbbi időben az elégületlenség és nyugtalanság állandó magas tartásába helyezkedett. Azt hiszem, ez az érdekes és tehetséges ember azért nem képes még mindig megtalálni magát, mert folyton merev konstrukciókat ír elő magának, ahelyett, hogy egyszerűen az ösztöne szabad kanyargását követné.

Kassák Lajos „Tisztaság könyve” címen antológia-szerű gyűjteményt állított össze utolsó esztendei leglényegesebb tanulmányaiból és legszebb versiből. Kassák most konstruktivistának mondja magát. Büszke rá, hogy a technikai vívmányok korában él, a csúcsra-érkezettség jegyével néz a múltra s a legszimplább hasznosság mértékével elkormányozhatónak tartja az egész életet. A konstruktivizmus, úgy látszik, a „sofőrtípus” művészete. Annál meglepőbb aztán, hogy a tapasztalati valósághoz ragaszkodó, józan hasznosságot hirdető, élesen látó, egyszerű összetételű Kassák verseinek olvastakor mégis szédülést érzünk: mintha nyomasztó irreális dolgok közt volnánk, egy elvarázsolt kastélyban, amelynek földjén nem bírunk megállni. A konstruktivizmus tehát a gyakorlatban megtagadja önmagát: nem vállalja a maga-hirdette szabályos egyszerűséget, szükségét érzi a fantasztikumnak. De Kassák igazában nem lát tapasztalat-fölötti dolgokat. Hát gyárt magának. Alighanem ezért hatnak oly kínosaknak néha e kitűnő művész csinált bizarrságai. A konstruktivista költőnek sem volna szabad tovább nyújtóznia, mint ameddig a takarója ér. A takarója csak a hasznosságig és az átlagtapasztalásig´ ér: miért merészkedik hát ki az irreálitásba?

Akiknek a könyveit pedig nem olvastam vagy akikről megfeledkeztem: bocsássanak meg.



Prognózis

Az 1927. esztendő, ha anyagi bajok el nem verik a reménységeinket, úgy látszik, elevenebb életű lesz, mint az elődje volt. Jó könyvekben nem volt hiány 1926-ban sem, csak a jó könyvek visszhangja, problémák, gondolatok hiányoztak. A felmozgolódó fiatalság folyóiratainak sikerülni fog talán megindítani Magyarországon az irodalmi élet drámáját.

A harc nagyjából három erőcsoport között fog végbemenni. A formalisztikus, a szociális és a metafizikai érdeklődésű erőcsoportok között. Azok között, akik formai reformoktól, vagy a társadalmi és mai emberhez, vagy pedig a társadalom-fölötti örök emberhez szólástól várják a művészet új nagy kivirulását. Ezekre a harcokra s e harcok fiatalságára gondolok ma, szerény reménykedéssel és lankadt bizodalommal.

(Forrás: Korunk, 1927. febr.)

Shakespeare: XXII. szonett

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.

Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?

Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Shakespeare: XXI. szonett

Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa,
Kit festett szépség is dalra tüzel,
Ki kedvesét a mennyel koszorúzza
S minden szépre az övével felel

S büszke hasonlattá szövögeti
Nap s hold díszét, föld s tenger gyöngyeit,
Április első virágát s ami
Ritkát ez a nagy égbolt csak borít.

Igaz szerető, igazat írok,
S higgyétek el, ha emberfia szép,
Hát ő az, noha úgy mégsem ragyog,
Ahogy arany gyertyáival az ég.

Fecsegjen a nagyzoló, csacska száj,
Én nem dicsérlek: nem vagyok kufár.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Fekete István: Élet a hó alatt (1941)

(Szőnyi István: Aratás)

Méteres hó vastag takarója alatt alszik a föld. A havon ujjnyi jégkéreg – a múltkori havas eső maradéka -, és ezen az azóta hullott hó vadul nyargalászik ide-oda, a szél szeszélye szerint.

A föld csonttá fagyva, de ebben a fagyos ágyban mit sem tudva hóról, hidegről, háborúról, öntudatlan álomban alszik az élet. Dupla koporsóban. Egyszer magában a magban, egyszer pedig a földben.

Ha aztán eljön a tavasz, felszakad a fagy, omlik a föld, beszivárog a víz és a meleg. Megmozdul a csíra, és a nap felé kinyújtja karját millió élet.

Az egyikből virág lesz, a másikból fű, a harmadikból talán bogár, lepke vagy hernyó.

Ahol hótakaró nem volt, talán semmi. Talán csak a legerősebbek, a legéletrevalóbbak bírták ki a hideget, a többi az álomból átcsúszott a megsemmisülésbe. De mit jelent a magvak világában, ha ezer elpusztul? Semmit. Millió van helyette. A növénn gondoskodik fajának fenntartásáról, és vannak magvak, melyek tíz-huszonöt évig alusznak. (A fáraósírokban talált három-négyezer éves búza csíraképessége persze – a hétfejű sárkánnyal és a terüljasztalkámmal egy rovatba írandó.)

Teleket érnek meg és tavaszokat, de nem csíráznak, mert mélyen vannak a földben. Egyszer azátn jön az eke, talán egy ürge, amely lyukat ás magának, és a mag olyan mélységbe kerül, ahol elég a meleg, elég a víz, elég a levegő, és akkor a csíra bölcsőjében egyszerre cingani kezd az élet. Ahogy fogy a meleg, úgy lassul a nedvkeringés. Amikor pedig csikorgó csizmájában a tél duhajkodik a domboldalakon, nem talál már mást, mint kórószárat, fagyos vázakat, mert az élet már régen lent lapul a földben, hallgat, és várja a tavaszt.

Van, amelyik gyökerében őrzi életét, és van, amelyik a magjában, s van, amelyik – az ember sose tudja – mindkettőben.

Csodálatos életet élnek a növények! Azt mondhatnám, hogy jönnek-mennek, tesznek-vesznek, szeretnek, teremnek és elmúlnak, hogy megújuljanak.

A reggeli kávé mellett ott fekszik a zsemle. Felvesszük, és vajat kenünk rá, s amikor szétomlik szánkban üde ropogása, gondolunk-e vajon a búza útjára, amíg zsemle vagy kenyér lesz belőle? Alig. Pedig érdemes.

Onnét kezdve, amikor a búzának megvetik őszi ágyát. A búzaszem elfekszik benne, és a magtakaró borona három-négy centi földtakarót borít rája. Ez az idő nagyjában szeptemberre esik. Ilyenkor még melegen süt a nap – a búzának elég melegen -, és az eső is elég langyosan áztatja a földet. A búzaszemnek – egyelőre – egy csepp víz is elég. Héja megpuhul, a magban levő keményítőből cukor lesz, mert a csíra, a fejlődő élet – mint afféle gyerek – szereti a cukrot.

Az alvó élet tehát elindult, és a búzaszem nem mag már, hanem növény. Mégpedig – akármilyen fiatal is – előrelátó növény. Meggondolt. Nem siet a napvilágra küldött levélkével, hanem először apró gyökeret ereszt, megkapaszkodik a földben, kitapogatja az élelmet, a vizet, a megélhetési viszonyokat, és a csírából csak akkor kezd kibújni az első levél. Rettentő erővel igyekszik a föld felé. Ha göröngy állja az útját, elbújik alatta; ha kemény, kérges a föld, repedést keres; ha falevél esett útjába, félretolja. Élni akar!

Közben gyökerei megerősödnek, és mire a zöld levélke hónaljából újabb levelek bújnak elő, a mag, a búzaszem már üres, int a kagylóhéj, mert eddig belőle élt a növényke, mint a gyermek az anyatejen.

De a gyökerek már munkában vannak, szőrös tapogatóikkal szívják a földből az élelmet, és a búzát elválasztják,m ert az anyának több teje nincs. Álljon meg a maga lábán.

Meg is áll! Azaz jobban mondva elfekszik, mert ekkor már október van, talán november, kemény szelek száguldoznak, és a nap sem biztatja növekedésre. Terülj, fiam, bokrosodj, erősödj – küldi az üzenetet langyos sugaraival -, majd tavasszal találkozunk.

A búza megfogadja a tanácsot. Nem kapaszkodik az ég felé, hanem leborul a földre, és várja a tavaszt. De még közben van a tél, a nagy vizsga. A természet kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál.

A búza egyszer csak csodálkozva látja, hogy holmi fehérség hull a levegőből. Brrr, de hideg eleinte, de aztán már nem is olyan dermesztő. Mire tenyérnyi vastag lesz, szinte meleg van alatta. Olyan, mint a puha takaró, és a búza elálmosodik.

Leesett az első hó. Alatta pedig alusznak a vetések. Életük meglassul, enni nemigen kívánnak, csak bóbiskolnak, és álmodoznak a tavaszról. A napsugár átszűrődik a havon, s a vetések lustálkodnak.

Ha nem jöün hó, baj, baj, de azért ki lehet bírni. A magyar búza húsz fok hidegnél még nem esik kétségbe, ha nincs rajta hótakaró, de ha megszorítják, még huszonöt fokot is elvisel. Csak legyen rá elkészülve, és ne jöjjön utána hirtelen a - meleg. A hőfokok váratlan ugrándozását nem bírja el, és éppen úgy elpusztulna, mint az az ember, akit a siófoki strandon fürdőruhában érne a tél, vagy kánikulában szőrcsizmában, farkasbundában járna, és a budai kiskocsma „jól fűtött” szeparéjában gyömbéres forralt bort inna olvasatlan poharakkal.

Az idő azonban még a tél kedvéért sem áll meg, és a nap február vége táján rendszerint elsepri a havat, és kitakarja a határt az érkező tavasz fogadására.

Ez idő tájban néha aztán éles viták vannak a tél és a tavasz között. A tavasz itt van már, de a tél még nem akar menni. A nap a tavasznak ad igazat, a hold a télnek, és a vége az, hogy nappal a tavasz az úr, éjjel pedig a tél. Ennek a villongásnak pedig a búza issza meg a levét. Miért? Azért, mert nappal meleg van, és a föld felületének három-négy centiméteres felső kérge átmelegszik, sáros lesz a kiolvadt fagytól, és szétlapul, éjjel pedig újra megfagy, és ezt a kétujjnyi vastag kérget a hideg összehúzza, valósággal felemeli, s a szegény búza hiába jajgat, hogy – az istenért! – ne emelgessenek engem a gyökerem nélkül! Márpedig ez történik. A fagynak és elolvadásnak játéka csak a gyökerek feléig terjed. A gyökér bele van ágyazva az alsó rétegbe, de csak a felső emelkedik, és a gyökér – mit tehetne? – elszakad. Ha sokáig vitázik a téllel: a búza elpusztul.

Szerencsére nem minden évben folyik ez a kártékony játék, és akkor sem sokáig. De különben is ott van a gazda, aki idejében észreveszi, hogy a búza szomorkodni kezd. Megvakarja a fejét, tömör stílusban véleményt mond a bolond időről, és másnap már – ha felszáradt a föld – hengerek járják a vetést, és a búzát egyszerűen visszanyomják a helyére. Az elszakadt gyökerek helyett újak nőnek, és a búza túl van a télen.

Néha azonban, ha sok a hó, és lassú olvadásban összetömődik, fojtogatni kezdi a búzát. Ez a fojtogatás aztán veszedelmes lesz akkor, ha az olvadó hó tetején jégkéreg képződik, s ez a kéreg már rajta fekszik a búzán. A búzának éppen úgy kell a levegő, mint az embernek, és ha nem kap, éppen úgy elpusztul, mint z ember. Ami a jég alatt volt, azt már elhasználta, és a jég friss levegőt nem enged keresztül magán. Olyan, mint az üveg. Átlátszó, merev és törik. Még ez a szerencse, mert a gazda megint csak megvakarja a fejét, és másnap már megkondul a vezérürü kolompja, és a birkafalka bégetve tolong a jégre. Elöl a juhász, a fővezér, utána a vezérürü, az alvezér, hátul a puli, a kapitány, tehát akárhogy is vág a jég, a szegény birkának menni kell. Egyet-kettőt fordulnak, a jég apróra van törve, át van lyuggatva, és a búza teleszívja levéltüdejét levegővel.

Ezután már aztán igazán jöhet a tavasz. Jön is. A búza most már felemeli leveleit, és szárba indul. Siet a nap felé. Elrejti a pacsirta fészkét, susogni kezd, lágyan hullámzik, és az örök anyaság ringatásával dajkálja a kalászokat.

De hol van már ekkor a tavasz?

A búzamezőket már a nyár tartja kötényében, a kalászoknak férfias bajusza nőtt, és nem félnek már a kaszától, mert polyvatenyerükben hússzorosan megérett már jövendő életük.

De ez még messze van! Ma még hó és jég alatt alusznak a csírák. Fölöttük szilaj szélnótára kopogózik a tél, és a millió csíra névtelen álmában ott szunnyad a vágy, az élet, a – Kenyér.

Azért ha puha kenyeret törsz, vagy zsemlét ropogtatsz – még ha nem is jut rá vaj -, gondolj a búzára, a hó alatt alvó kenyeredre – szeretettel.

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 17-21. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)