Arany Rózsa és Ibolyájában a szerelmesek el akarnak szökni Ibolya boszorkány mostohája elől, de a gonosz banya a másik szobában folyton kiáltozza a nevüket. A tündérlány úgy fog ki rajta, hogy vért csöppent kedvese és a maga ujjából, s a kétféle vér, míg meg nem alszik, a mostoha kiáltásaira vékonyan, vastagon felelgeti, hogy „itt vagyok”. Én ugyan most nem szöktetni, hanem fölidézni akarom Arany és Ady szellemét, mégis szükségem lesz valami ilyesféle varázslatra, néhány csöppre, amely hangosan kiáltson, míg végére nem jutok ennek a kurta összehasonlításnak. Arra nincs terem, hogy a két költő egész életművét egybevessem. Egy-egy csöppet teszek vérükből az elemzőcsőbe; azt a nyolc sort, amellyel először köszöntöttek valódi hangjukon irodalmunkba: Toldi Előhangjának első versszakát és az Új versek Bevezetőjének első felét.
Jobban is megválaszthattam volna idézeteimet, de amit nyernék a réven, elveszíteném a vámon. Minden nagy költőben úgyszólván mindenre akad példa s ha varázslatot említettem is, ebbe a gyanúba mégse szeretnék keveredni, hogy két csalafintán előravaszkodott szemelvénnyel végzek kóklermutatványokat. Azzal, hogy az ő választásukra bízom magam, talán megőrzöm a látszatát, hogy két vaktában kiragadott idézeten igazolom sajátságaikat. Az is nagy segítség, hogy mindkét részlet közismert s reményem lehet rá, hogy egész fejtegetésem alatt kiabálnak majd az olvasó fülében; bár hangsúlyoznom kell, hogy csak csöppek ezek s közben gazdájuk, Arany és Ady hegyen-völgyön túljutott már. Néha egy-egy pillanatot kénytelen is leszek majd szakítani, hogy utána tekintsek, mekkora utat tettem meg indulásuk óta.
Most tehát mindenekelőtt a két idézet:
1.
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
messziről lobogva tenger pusztaságon;
Toldi Miklós képe úgy lobog föl nékem,
Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
pusztító csatában szálfa-öklelését,
hallanám dübörgő hangjait szavának,
kit ma képzelnétek Isten haragjának.
2.
Góg és Magóg fia vagyok én,
hiába döngetek kaput, falat,
mégis megkérdtem tőletek:
szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
fülembe még ősmagyar dal rivall,
szabad-e Dévénynél betörnöm
új időknek új dalaival?
Véletlenül egy kissé rokon is a két részlet; mindenik a magyar múltat idézi és lírai modorban van tartva. De mit mond ez a nyolc sor Arany egyéniségéről, mit árul el a rejtőzködő költőből? Nagyon keveset. Háromszor említi ugyan magát, de egy sem tartalmaz számottevő kijelentést! „úgy lobog föl nékem... rémlik, mintha látnám... hallanám dübörgő...” Igaz, nem is jogos ilyen igénnyel lépni egy epikus mű bevezetése elé. De nem ilyen szűkszavú, magára vonatkozóan, az Őszikék kivételével, Arany voltaképpeni lírája is? Milyen jellemző rá egyik versének az eleje:
Én is Árkádiában... szt!
magas hangból kezdettem. –
Rendesen ezzel a visszatiltott pátosszal beszél magáról.
Ady merőben ellentéte. Kis idézetünk valamennyi állítmánya első szám első személy; minden alanya: én. Úgy is élnek a köztudatban: Arany a végsőkig vitt fegyelem, az objektivitás megtestesülése, Ady túláradó, szubjektív.
Az egyéniség a képzeletben lepleződik le közvetlenebbül; itt semmi gátja sincs magunk kiélésének, lehetünk szívünk szerint amilyenek szeretnénk lenni. Aranynak a képzelete is féken van tartva: tisztelettel figyeli a valóságot, szemlélődni és nem cselekedni akar a világban. Milyen gyönyörűséggel tapogatja körül a tárgyakat, milyen szoborszerű plasztikával dolgozik. Toldi képét látomásszerűen villantja ugyan elénk, de milyen vaskos látomás ez, mennyire alá van vetve a nehézkedési törvényeknek ez a termetes növésű dübörgő szavú hős; még annak is utána számíthatunk, melyik században élt. Bezzeg, Ady nem törődik a valóság tilalomfáival, kétszer tíz emberöltő különbsége se kottyan meg neki. Számára a múlt nem múlt: őő jött be a vereckei szoroson. Korlátlanul veti rá magát a világra, egybegyúr, szétdobál, átalakít benne mindent. A közöny rögtön fallá mered előtte s már döngeti is kapuját. Arany egyetlen jelenséget mintáz meg lelkiismeretes pontossággal, Ady képek, színfoltok tömegét zúdítja ránk a legkülönbözőbb területekről: bibliai nevek, magyar honfoglalás, földrajzi fogalmak rohannak a segítségére, hogy kifejezze a modern költő életérzését. Mindkettőjük műve könnyen lefordítható a festő nyelvére, de módszerük is, összhatásuk is merőben különböző. Arany képzelete tulajdonképp egyetlen jelzőben lopja bele a költő egyéniségét az idézett strófába: mikor az őszi éjszakát említi. Ez nem illik a mű fiatalos, forró nyári hangulatához, annál jellemzőbb Arany örök mélabújára. Ehhez mérten Ady nyolc sorában, még ahol sírást emleget is, szabadon forgószelezik a költő vihartemperamentuma. Góg és Magóg fia,
De most tegyünk ellenpróbát: hogy is állanak költőink az élettel szemben? Milyen a világérzésük? Itt már egy pillanatig emeljük fel szemünket a mikroszkópi csöppekről, tekintsünk utána az időben tovaszálló Aranynak és Adynak. Arany mindig csöndesen fejet hajt a sors szigorú törvényeinek, legföllebb humorában keres enyhületet sebeire. A földi élettel annyira megelégszik, hogy szinte fogyatkozás-számba megy nála, menyire nem foglalkozik a metafizikával; jószerint még eposzaiból is száműz minden csodás elemet. Az ő talaja a józan, kézzelfogható magyar glóbus; még hasonlataiban is alig lép túl az ország határán. Ady lázadó tragikus lírájából viszont nemcsak világtávlat ragyog felénk, Párizs, Róma, a tenger, hanem megjelennek köteteiben a végtelenség talányai is; örök problémája Isten, a mindenség élete, a halál. A földi keretek soha pillanatig sem elégítik ki túlról hozott, túlos életét.
Aranyban a képzelet szerepe másodrendű, Adyban a megfigyelésé. Annál buzgóbb vizsgálója a valóságnak Arany; minden érzékszervével odatapad a világra, hiszen rá van utalva teljesen. Kifogyhatatlan részletező. Bevezető hasonlata mindjárt önálló képpé teljesedik: pásztortűz ég őszi éjszakákon, messziről, lobogva, tenger pusztaságon. Hozzámérten Ady egész elnagyoltan vázol. Arany még balladáiban is ráér részletes kidolgozásra, jusson csak eszünkbe Kund Abigél megőrülésének rajza; pedig az Arany-balladák a tömörségek tömörségét valósítják meg. Ady eljárása hozzá képest a röpülő száguldása az anyagi világ fölött; mindent csak nagy egységekben lát: múltat és jelent, közelt és távolt egybeél; az egész magyarság ölt testet benne.
Egy kritikusunk annyira hiányát érzi Adyban a természet gazdag árnyalású képeinek, hogy vak költőnek nevezi. Míg a Taine-elmélet virágjában volt, milyen csinos következtetéseket lehetett volna e tekintetben levonni az ő rövidlátó voltából. Csak az a kár, hogy ugyanebben a fogyatkozásban szenvedett a kitűnő megfigyelő a mesteri leíró művész Arany is. Befele, a lélek mélységeibe mindketten örömest fordították tekintetüket. Arany a különböző jellemek egész hadseregét hozta föl onnan, magáról kevesebbet vall; Ady viszont epikus megformálásra nem alkalmas eléggé; minden hőst önmagáról mintáz, még szerelmeiben is saját női mását látja; annál döbbenetesebb őszinteséggel tárja föl legparányibb érzésrezdületét, gondolatvillanását. Mindketten abban kiválóak, amiben másikójuk leggyöngébb. Arany tökéletes ábrázoló művész, főképessége a finoman árnyalt érzékelés, megfigyelés; Ady rendeltetése a minden elődénél őszintébb önvallomás, s főértéke képzelete világátfogó hatalma.
Életszerzeményük szintén gyökeresen különbözik. Arany mikor százezres vagyon ura is, haláláig reményvesztve sóhajt „egy kis független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat”. Ady kezdettől az élet telje után nyújtja a kezét: „szállani szállani, szállani egyre, uj nagy vizekre, nagy szűzi vizekre”. Az egyik csupa mértéktartás, óvatos beosztás, a másik szenvedélyes pazarsággal tékozol, mintha elpusztíthatatlan életerő s fejedelmi vagyon állana rendelkezésére.
Érdekes, mennyire félreismeri a művészetről való fölfogásukat a köztudat. A reális alkatról föl kell tételeznünk, hogy a művészet rendeltetéséről sincsenek ködös ábrándjai; a művészet nem agitációs eszköz; ezt csak a romantikus vérmérséklet képzeli, mert ez az egész világot a maga ízlésére iparkodik átteremteni, hacsak el nem zárkózik előle. Irodalomtörténet-íróink mégis Ady körétől származtatják a Part pour l’art elvét, holott Arany már 1853-ban azt írja Tompának: „A költőnek... épen nem szükség a politikától kölcsönzeni eszméket; ő énekeljen, költsön úgy, mintha végcélja nem egyéb volna magánál a költészetnél”. Ady viszont félreérthetetlenül vallja, hogy kezdettől „poéta Széchenyi” akart lenni. Voltak azért közös költői eszményeik is, például Csokonai. Képzelhető, mennyire mást becsült a debreceni költőben az egyik, mint a másik: Arany okvetlenül a derűs hibátlan művészt, a kompozíció és a versforma, plasztikus megfigyelés mesterét, Ady pedig a zseniális szökelléseket, a mámort, a fiatalon elsorvasztó lázat.
Egészen másforma ideál lebeg előttük. Arany eszménye a nyugalmas, kiegyensúlyozott, középarányos antik szépség, Adyé a végtelenbe törő, apokaliptikus arányú fenség. Eszménykülönbségük kis idézetünkből is megállapítható; tökéletesen eltérő forma megvalósításán fáradoznak. Szerkezet dolgában mindkettőjük alkotása egylélegzetű, kerek, de Arany előadása nyugalmasan hömpölygő, kristálytisztára higgadt folyó, Ady egysége viszont a kráterből szétrepülő lávatömeg egysége.
Arany Előhangja ragrímmel van tele, Ady rímei viszont teljes pompával zengenek: falat-alatt, rivall-dalaival, Vazul-gazul. Később Arany a mind tökéletesebb rímek felé fejlődött,Ady pedig tompa igénytelen asszonáncokkal is beérte. Ez az apróság is mutatja, hogy a költőről nem lehet állóképet adni, képességei szakadatlan kibontakozásban vannak, új lehetőségeket hódít meg, s ha lángész, egész korát sodorja magával. Arany és Ady pályáján egyformán megállapítható ez: mindenik valami ellenkező művészetet fejleszt ki, mint amilyet készen talál, de ezzel sem elégszik meg, hanem lassankint visszahódítja mindazt a területet, amelyről föllépésekor lemondott: Arany például a lírai közvetlenséget, Ady a félredobott hazai hagyományt.
Ha ebben hasonlítnak is, lelkiállapot tekintetében újra ellentétek egymásnak. Az anekdotákban mindig van valami jellemző,még ha hazudnak is. Egy időben tele volt az ország szemtanúkkal, akik esküdöztek rá, hogy Ady részegen írja a verseit, azért olyan értelmetlen zagyvaságok; bezzeg Arany – mondták – egészen másképpen csinálta, de nem is csoda, mert ő kora reggel fölkelt, tiszta, világos fejjel alkotta meg Toldiját s valószínűleg egyéb munkáit is, mindig pontosan tudva, mit miért csinál. Erre elég egy másik közismert anekdotát idéznem, arról a derék kommentátorról, akinek a magyarázata magának Aranynak is a kezébe került, mikor nem tudom, hanyadikszor olvasta benne, hogy „Arany nagyon jól tudta”, végül is ingerülten vetette oda a lap szélére: „Tudta a fene!” Viszont Adyról édesanyjának egy mondását jegyezték föl: „No, fiam, mi lesz, írás-e vagy ivás?” Vagyis: Arany tudatosságát sem szabad a mindent agyonmagyarázó esztétikusok józanságával összetévesztenünk, még kevésbé Ady alkotólázát az alkoholmámorral azonosítanunk.
Egy dolog mindenesetre föltűnő. A semmi korlátot nem vállaló Ady évtizedekig a lelkiismeretes hivatalnok pontosságával szállította költeményeit a Nyugatnak, Arany, a mintaszerű tisztviselő pedig lehetőleg el sem vállalt határidőre semmi művészi munkát. Maradt is utána rengeteg töredék, míg Ady után úgyszólván semmi. Nem kell-e már most kettőjük közül azt tekintenünk fegyelmezettebb idegzetűnek, egészségesebb alkatúnak,aki állandóbb energiával dolgozott? Nem, mert ez a magyarázat a művészi teljesítményre fordítva igaz. A szakadatlan termeléshez folytonos láz, idegfeszültség szükséges. Arany nagy válságait részben éppen az okozta, hogy olykor évekig ihlet nélkül, „egészségesen” élt, Ady határtalan önbizalmának viszont főforrása, hogy csaknem állandóan alkotásra telítettnek, mondanivalóktól terhesnek érezte magát.
Idézeteinkben is Arany az, aki ihletről beszél: Toldi látomásszerűen világosodik meg előtte, de ő maga megőrzi szemlélő nyugalmát. Adynál a révült izgalom a természetes állapot. Bevezető versében is a láz tetőfokán áll előttünk, kaput dönget, sírni akar, Dévénynél betörni. Két nyugalmas igéje van, ott meg az állítás rendkívüli: hogy ő Góg és Magóg fia, ő jött Verecke híres útján.
A lelkiállapot hőmérője a nyelv. Arany nyugalmas, széles áradással fejezi ki gondolatait, szabályosan szerkesztett hasonlatot ad, minden részletes, világos nála. Ady az ekzaltáció kihagyásos nyelvén dobálja egymás mellé képeit. Miféle kaput dönget, miért akar sírni, mit jelent Dévénynél betörni, mindez a leghomályosabb ügy volt első olvasói előtt, mintha valaki a Bánk bán negyedik fölvonásában roppanna be a nézőtérre. Arany vérbeli realista, közérthető, plasztikus előadásmódja is van; Ady szenvedélyes romantikus, akinek a zenei hatás, a szuggerálás a fő, egészen egyéni nyelvet teremt, szimbólumaival a tudatalattit akarja tudatosítani, a kifejezhetetlent kifejezni.
Tárgyi érdeklődésük is ezt igazolja. Arany fölfedezései, - mert minden nagy költő új területeit fedezi föl a szépnek – a materiális világból valók: az Alföld, a paraszti sors, már minden illúzió nélkül, Móricz Zsigmond könyörtelenségével is ábrázolva például a Bolond Istók I. énekében, az etika földi vetületei: bűn és bűnhődés problémái; Adynál szintén van ilyesmi; a pénz, a világváros a munkássors; de amiben ő igazán nagy: a lélek belső mélységeinek átkutatása. Hiszen mondtam már: mestere ennek Arany is, de nála köztudomás szerint az föltűnő, hogy a lelki folyamatokat is testi elváltozásokon át érzékelteti, mindenütt hű marad az anyagi ábrázolásához. Adynál viszont a lélek gomolygó világában utazunk, az anyagi valóság törmelékképei csak annyiban fontosak neki, hogy a szellemet érzékelhetővé tegyék, az indulatot, a gondolatot, testbe öltöztessék. Arany még lírájában is annyira el tud bújni a konkrét kép mögé, hogy Rab Gólyája, Elhagyott Laka egyszerű leírásnak is hiánytalan volna; Ady szimbólumai mögött mindig izgatottan keressük a valóságon túlmutató jelentést.
Arany abszolút epikus, Ady az abszolút lírikus. Arany mintha egész anyagát készen kapná a világból, Ady mintha maga teremtené költészete atomjait is. Úgy állnak egymás mellett, mintha a költő szélső határ típusai: az egyik a tiszta realista, a másik a tiszta romantikus, olyan vegyítetlen elemi állapotban, mintha az irodalom őshajnalán lépnének elénk. Egymás tökéletes ellentétei, de nem kizáró, hanem kiegészítő ellentétek: palettájuktól az eddigi irodalom összes elképzelhető színárnyalataik kikeverhetők. Költészetük minden előző eredménye összegeződik bennük s fajtánk két arcának: a romantikus magyar úrnak és a reális parasztnak halhatatlan testesülései.
(Forrás: Tiszántúli Figyelő – 1934. aug. 1.)
