A kedvesem kétezer éve alszik,
kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytől arcig
márványszinű - s komoly görög leány.
Élő, habár lehellete se hallszik
keble átduzzad ráncos khítonán
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány.
Előtte állva szolgálója tartja
rabszolgalány, a drága ládikát,
amelyből ékszereit válogatja.
Talán azt nézi (lelkem bús reménye!)
melyikkel ékesítse föl magát,
ha megjövök majd én, a vőlegénye.
A véghetetlen portikusznak
egyhangu oldalívei
rejtett forrásu fényben usznak.
Mi haszna széttekinteni?
A síma égnek semmi ránca
s szemed a földet nem leli.
S tán e nagy ívek néma lánca
a végtelenbe fűzve nyúl:
holt oszlopoknak méla tánca
huzódva, mozdulatlanúl
légtengelyén az üres ürnek,
s a külső sötétig vonúl,
hol a Pokol lakói sülnek.
Mindegy! ásít az út elém!
Ó boldogok, kik nyugton ülnek,
De engem űztön űz a Rém,
kire nincs szem, mely visszanézzen,
s előre, bármi les felém,
futok gyáván, futok merészen,
habár előre jól tudom,
nem érhetem végét egészen
s bárhol bukom, felén bukom
s e súlyos álmok összezuznak
s maradok majd a féluton,
Mig a végetlen portikusznak
egyhangu oldalívei
rejtett forrásu fényben usznak.
(Imigyen szóla Zarathustra. Írta Nietzsche, fordította Wildner Ödön. Társadalomtudományi Könyvtár.)
Azt írtam egyszer Wildnerről, hogy ha ma volna tizennyolc-húsz éves, aligha Nietzsche volna az, akivel egész életre szóló szerelembe esnék. Ezt ma is így hiszem, de annál pikánsabb, ha ugyan nem meghatóbb a szerelem, mellyel ez az egészen másfelé fejlett intellektus csügg a tizenkilenc századbeli prófétán, aki mindent összevéve mégis csak a kisebb próféták, a naviim áharónim közül való, kiben egy haldokló világnézet utolsót ágaskodott, inkább különöset, szépet és megindítót, mint nagyot. Csak a szerelem képes olyan önmegtagadó munkára, aminővel, a Fényes Samu első fordítói kísérletének tiszteletreméltó fáradsága után, Wildner most újra lefordította a Zarathustrát.
Wildner előtt bizonyára nem volt, sőt ő előtte, az esztéta tudós előtt lehetett legkevésbé titok, hogy a Nietzsche, és éppen a Zarathustra magyar fordítója körülbelül lehetetlenségre vállalkozik. Hiszen maga a Nietzsche vállalkozása is majdnem lehetetlen volt; lehetett abban valami, amit ő váltig mondott, hogy ő nem német, hanem lengyel, mert csak nem vérbeli mer olyan erőszakot tenni, csak ilyennek juthat eszébe, hogy merjen olyan erőszakot tenni valamely nyelven, mint aminő a Nietzsche német nyelvújításához kellett és kivált a Zarathustrához, ahol a szent írások, vagyis a nagyvonású primitívség nyelvén kell elmondani a túl fejlett kifinomultságokat, a tapogatódzó ösztön s az áhító sejtelem nyelvén a mindentudáson átszűrt kieszeltségeket. Mondták is rá, hogy a nyelve nem német - de ez ha igaz, nem ellene szól, hanem az ellen a hit ellen, hogy mindenkinek, aki németül ír, ugyanegy nyelven kell írnia. Mert bizonyos, hogy a Nietzsche nyelve: egész nyelv, önnönmagán belül erőltetettség nélkül való nyelv, egyérő minden német nyelvvel, mely előtte találtatott.
Már most: ezt a nietzschei bravúrt meg lehet talán cselekedni valamely más nyelven is, olyanon, mely, mint a magyar, a művész teremtő erőszakossága számára teljesen másfajta adalékokat szolgáltat, mint a német. Csakhogy ez mindenki számára és mindenkor inkább lehetséges, mint mikor valaki fordít, vagyis mikor, hogy a formával egy test és vér foglalatot meg ne hamisítsa, a saját nyelvén másolnia kell az eredetinek formáját s a maga nyelve adalékait az eredeti nyelv más természetű adalékaiból összeszerkesztett rendbe kell illesztenie, híven és alázatosan, vagyis éppen nem nietzschei módon. Ilyenformán Nietzsche-fordításnál a legtöbb, amiről szó lehet, az, hogy a fordító mint vágta ki magát az afférből, tud-e olyan fordítást adni, melyből világos, hogy mi van az eredetiben, melyen megérzik, hogy mily művészi az eredeti s mely nem torz a saját nyelve megszokott rendjéhez képest.
Ha ezek után azt mondjuk, hogy Wildner tudta és így tudta, elmondtuk azt is, hogy milyen a fordítása, s megállapítottuk, hogy eléri azt, aminél többet fordítás nem érhet el. Wildner kitűnően ért németül, tökéletesen ismeri Nietzschét, a megújított magyar nyelv teljes érzéke áll rendelkezésére minden mondani vagy tolmácsolni valójának kifejezésére, s ha nem is filológus tudással és nyelvtörténetien tévedhetetlenül, de kellemes s csak ritkán megtöredező archaikus zománccal tudja bevonni ez új, ez irodalmi, e fejtegető, s a terminusba való eséstől gyakran megfenyegetett nyelvet. Nem ragyogó fordítás, de előkelő, választékos, egyenletes és egylélegzetű. Nietzsche-ismerő szemében imponáló munka, amely számára pedig, aki nem tud másképp, mint magyarul, kitűnő megértetője az eredetinek.
(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)
Te nagy tavasz Isten, te szent tavasz isten
Kinek hatalmában nem eleget hittem,
Jaj bocsáss meg nékem - hiszen megszenvedtem
Sok zöld rügyet bontó gyilkos kikeletben
Oh! könyörülj rajtam!
Alig ösmertelek - ellenségem voltál,
Kicsiny gyermek voltam - már igádba fogtál -
Labdával játszottak a leánypajtások,
Hogy kikezdett engem a fájdalmas átok!
Oh! könyörülj rajtam!
Fekete hárs gallyán te csapdostad éjjel
Ablakomnak rácsát - Te repesztéd széjjel
Csendes álmom burkát - fájó késszúrással,
A szívembe mártott madárdalolással!
Oh! könyörülj rajtam!
Szédítőmagasra te lökted hintámat!
Szénaillat borral részegítéd számat -
Ha a réten jártam - üldözőbe vettél
Éles sikoltással mellettem termettél
Oh! könyörülj rajtam!
Házba menekültem. Az anyámhoz bújtam
Üvegszemű bábum felé félve nyúltam!
Merev bábum kékes üveg szeme megett
Rám villogott gúnyos varázstekinteted
Oh! könyörült rajtam!
De én dacos voltam - fellázadt a lelkem,
Könyörtelen kezed, vad varázsod ellen,
Ököllel bontottam fájó ölelésed -
Dacba meredt testtel fogadtalak téged!
Oh! könyörülj rajtam!
Nagy birokra keltünk - mint ősi regében:
Óriás és ember - úgy küzdöttünk éppen -
Küzdöttünk sok éjjel - küzdöttünk sok nappal
Véres tépett sebbel - fájóbb diadallal!
Oh! könyörülj rajtam!
Hol itt, hol ott lelünk hirtelen egymásra,
Kelő mosolyomat bontod zokogásra
Szépség mérget szórsz el bárhova én lépek -
Minden virágszállal titkos rontást tépek!
Oh! könyörülj rajtam!
Tovább nem bírom el, küzdelembe fáradt
Testem letapossa győztes, gyilkos lábad,
Két karom se tépi, töri már a láncot,
Dalolva jársz rajtam győzedelmi táncot -
Oh! könyörülj rajtam!
Hívő, megtört lettem. Oh! könyörülj rajtam -
Tudom nagy Isten vagy - tudom vétkes voltam -
Két szent karod erős - hatalmas az ajkad -
Én is azért lettem, mert te ugy akartad
Oh! könyörülj rajtam!
Jaj! mert mi lesz vélem, ha elfordulsz tőlem? -
S itt hagysz eltiporva a tövismezőben,
Prédául a nyárnak, zsákmányul az ősznek -
S kapok fehér telet hideg szemfedőnek!
Oh! könyörülj rajtam!
Istenem, letipróm így ne hagyj el engem,
Egyesüljek véled gyilkos szerelemben!
Váljak porló földdé - fénylő ködpárává -
Én magam is gyilkos tavaszi varázzsá
Oh! könyörülj rajtam!
Ő ma a világ legnépszerűbb élő zeneszerzője. A népszerűsége nem csinált reklám-népszerűség, nem divat-népszerűség, hanem komoly és természetes következménye annak a sok nagy kielégülésnek, amelyet művészete annyi és annyi embernek szerzett és szerez. A népszerű operettszerzők dicsősége nem hasonlítható az övéhez. Lehár, Lincke, Ziehrer, Fall, Sydnei Jones, Kerker Gusztáv világhódító operettjei nagy anyagi sikerüket a kétségbevonhatatlan, de aránylag kicsiny és nem "új" zenei értékeik mellett: elsősorban a reklámnak, a már megszerzett sikerek szuggesztív erejének (amely a kisebb zenei intelligenciájú publikumnál igen fontos tényező), és furfangosan kieszelt színpadi trükkjeiknek köszönhetik. Puccini elsősorban annak, hogy megtalálta a zenedrámaírásnak, ennek az örökösen nyílt kérdésnek egy sajátos megoldását, amely ez idő szerint leginkább kielégítőnek látszik. A megoldásban Puccinit különösen mély költői kedélye, egészséges művészi öntudata, nagy és abnormis irányú zenei fantáziája, továbbá jelentékeny, bár egy és más tekintetben korlátolt technikája segítette. Elég az hozzá, hogy a megoldás megvan és egyelőre négy ún. "melodráma" alakjában - amelyek: Manon Lescaut, Tosca, Bohémélet, Pillangókisasszony - ott szerepel a világ összes operaszínpadain, ott szerepel minden, ma zenével foglalkozó, ember érdeklődésében.
*
Aki először hall Puccini-muzsikát, az az impressziója, hogy ez a zene merőben különbözik mindattól, amit eddig mások írtak. Pedig a hatás titka éppen ott rejlik, hogy ez a merő különbség csak látszólagos.
A drámaírásban, azaz a felvonások zenei konstruálásában Puccini Wagner nyomdokain halad. A forradalmár Wagner azt hirdette, hogy a muzsikának a zenedrámában a színpadi akciót kell követnie. A szöveg szempontjából tehát egység: egy fölvonás. És ezeknek összessége egy nagyobb egység: a teljes színdarab. Teljes egységnek kell tehát lennie a zenedrámának és szó sem lehet arról, hogy a drámai akciót sablonos zenei kaptafákba kényszerítsük, amilyenek a régi opera kis formái. Azért képtelenség ez, mert hiszen minden dráma más és más természetű. És ha más és más a dráma menete, a zeneszerzőnek is kötelessége más és más megfelelő zenei szerkezeteket kigondolni.
Nem kell azt hinni, hogy Wagner zenei szerkezetei valóban megfelelnek a drámai cselekménynek. De való igaz, hogy az ő szempontjával s az ő eszközeivel jobban meg lehet közelíteni a drámai muzsika problémáját. Mert háromszáz év óta probléma, hogy hogyan lehet a színpad érdekességeit összeolvasztani a zene érdekességeivel s mindebből valami nagyszabású művészi szórakozást találni föl. Tolsztoj nem egészen indokolatlanul ítéli el ezt a törekvést, azt állítva, hogy ilyenformán vagy a szöveg esik áldozatul a muzsikának és akkor nem kell szöveg, vagy fordítva és akkor nem kell muzsika. És ma is találunk nem egy puritán hajlamú muzsikust, akinek ez a sajátságos küzdelem, amely a szöveg és zene kiegyeztetésénél a két művészet kölcsönös megalkuvásában és társulásában végbemegy, nem tetszik, sőt visszatetszik. Őket azonban könnyen elintézhetjük. Makacs elvhűségük és kapacitálhatatlanságuk ellen csak annyit mondunk, hogy az egyszerű és homogén művészi élvezetektől való távolodás megfelel az agyvelő folytonos fejlődésének, a központi idegrendszerünk - tehát a lelkünk - folytonos differenciálódásának felel meg. Micsoda képtelenség salátával enni a húst, tisztelt uraim! - hiszen akkor se a hús ízét nem élvezhetjük, sem a salátáét. Micsoda inkompatibilitás ebéd után szivarozva újságot olvasni! Vagy olvasson az ember újságot, vagy élvezze a dohányzást! Micsoda ostobaság nászutazni! Vagy utazzunk, vagy szerelmeskedjünk!
A kultúrember élvezetei mindig összetettek. Az öntudat szűk határain kívül élő énünket, vagy mint mondani szokás: az öntudat küszöbe alatt lakozó énünket is szeretjük foglalkoztatni. És a komplikált, kombinált élvezetekkel ezt tesszük. Ezzel már tágítjuk az öntudat kapacitását is. Régi színpadi írók ócska fogása volt, hogy érzékeny jeleneteknél halk muzsikát szólaltattak meg, hogy a nézők és hallgatók kedélyére hassanak. Szegényes fortélyuknak minden ízléstelensége mellett is megvolt a pszichológiai alapja. A zene benyomásai eltolják, megváltoztatják, fokozzák a szavak hatását, a gondolatok és érzések erejét. Pedig aki a színdarabra figyel - nem figyelhet a zenére (föltéve, hogy a zenedarabot nem ismeri), a muzsika azonban mégis bejut az ideghálózatba s az agyvelő és a gerincvelő finom pályáiban, a testi közérzés, a kedélyhangulat alsóbb centrumaiban kifejti hatását. Ebből a szempontból minden komplikált érzéki hatásnak megvan a létjogosultsága. Muzsikáljanak, beszéljenek nekem, mutassanak be ragyogó ruhákat, díszleteket és pózokat, füstöljenek drága illatos olajokat, traktáljanak ínycsiklandó ételekkel, italokkal, adjanak a kezembe finom selymeket és bársonyokat és mindezt egyszerre - foglalják le az összes érzékeimet - csak azt kívánom, hogy a végeredmény művészi élvezet legyen, a lélek artisztikus kielégülése legyen.
A művész helyzete azonban ilyenformán meglehetősen nehéz. Aki ennyi tényezővel számol, az könnyen tévedhet a számításaiban. És ha a számítások jók is, még mindig nem általános érvényűek. Lehet, hogy érvényesek reám, reád, reá - de csütörtököt mondanak, ha másokról van szó; minden az appercipiáló idegrendszerétől függ. A régi operaírók tehát nem keverték a hatásokat. Ők csak zenét akartak írni. Megtartották a már ismert, bevált zenei formákat (többnyire dal- és tánc-formák) és azokhoz hozzá gyúrták, vágták, nyúzták a szöveget. És a probléma még egy lépéssel sem volt tovább, amikor Gluck, majd pedig Mozart megoldották a prozódia kérdését. Mert hiszen ezzel csak a szavak és az ének viszonyát tették természetessé. Az énekelt szó kezdett hasonlítani a kimondott szóhoz. A muzsika azonban még mindig nem igen hasonlított a drámai akcióhoz. Történt valami haladás ez irányban, sőt a haladás szisztematikus is volt, de nem nyilvánult másban, mint a dráma és a zene alaphangulatának összeegyeztetésében. Gluck Orfeuszában tisztán és plasztikusan megtalálhatjuk a nemes és heroikus bánat kifejezését, amelyet Orfeusz érez Eurydike halála miatt. Wagnerig azonban még olyan nagy géniuszok, mint Mozart és Beethoven sem tudnak rájönni, hogy hol és mennyire kell a zenét háttérbe helyezni és a szöveget kiemelni. Az ő operamuzsikájuk a hangversenyteremben sem veszt hatásban semmit; a librettóik azonban meglehetősen gyenge irodalmi és színpadi művek. Ők lemondtak a drámaiságról, hogy kész zenei formáikhoz alkalmas szöveget kapjanak és ezzel szemben semmivel sem tudtak többet nyújtani, mint amit maguk a hangok adtak volna.
Wagner ízlése és géniusza megtalálta a lehetőséget, hogy hogyan egyeztesse össze a két művészetet: kevés, egyenlő és kölcsönös engedményekkel egyrészről a muzsikus, másrészről a szövegíró és rendező között, akiket egy személyben maga képviselt. Az ő megoldásainak azonban pszichológiai hibái vannak. Minden hatás attól függ, hogy milyen a talaj, amelybe vetünk. A művésznek elsősorban magához hasonló emberekre kell számítani. És azután ha számolt ezzel a körülménnyel - kifejtheti a zsenialitását, fölépítheti, kiképezheti ötleteit. Nincsen az a gondolat és érzés, amelyet a legegyszerűbb és legdurvább lelkű embernek be ne lehetne adni. Csakhogy a művész nem ér rá azzal vesződni, hogy ezt a lehetőséget és annak a föltételeit megkeresse. Neki már készen van egy lehetősége, egy megoldása és ehhez képest az ötlet legtöbbször másodrangú fontosságú. Hiszen ebben a mikéntben nyilatkozik meg elsősorban az egyénisége: a központi idegrendszerének specifikus tulajdonságai. Ezt a mély és mindig egészen ösztönszerű megnyilatkozást nem igen lehet külső formáiban korrigálni, javítani és átalakítani. Wagner sem tette, hanem kénytelen volt megvárni a közönségét, amely a műveinek megszületése idején még sehol sem volt. Képzeljük el, hogy ma valaki föltalálja a piros színt. Hiába minden fáradozása, ha az összes emberek körülötte színvakok. Ők nem fogják tudni elhinni, hogy az új szín valóban megvan és valóban különbözik a többitől. Meg kellett várnia, míg megtanulják hallgatni a muzsikáját.
Wagner lehetett volna elsőrangú zenedrámaíró különleges és új zenei fantázia nélkül is. És akkor valószínű, hogy mindjárt megértették volna. Véletlenül azonban abnormis, sőt perverzus volt a harmóniai érzéke és idegei betegesen vágytak az éles kontrasztokra. Tiszta véletlen volt ez, de következményeiben mégis nagy változásokat okozott. Mert ennek a zenének a szuggesztív ereje nagyobb minden eddigi zenénél. A melódiák többszörös harmóniai indokolása - többszörös és különböző hangszerelése, magának a melódiavilágnak monomániaszerűen korlátolt és monomániaszerűen szokatlan mivolta, a harmóniai gondolkodásnak nagyszerű és érzéki tulajdonságai! - körülbelül ezekben gyökerezik e ritka szuggesztív erő titka. Ez a szuggesztív erő reáfeküdt a zeneszerzők fantáziájára, megváltoztatta sok ezer és ezer zenével táplálkozó ember gondolatvilágát és zenei felfogó képességét. Javított, előrevitt, de rontott is. A német irodalomban sok zeneszerzőt ismerünk, akiknek szolid, közepes és a közepesnél jobb tehetségét nem engedte kifejlődni, hanem az utánzás mocsaraiba fullasztotta. És ismerek operalátogatókat, akiket alig tud érdekelni más muzsika, mint amit Wagner írt, meg Puccini. Szóval a Wagner-muzsika mégis csak elérkezett oda, hogy megértik és miután a hallgatókból csupa apró Wagnereket nevelt - hasonló zenei fantáziával és hasonló érdeklődési képességgel - megérlelte a zenedráma drágalátos oltott fáját, mely mindeddig igazi gyümölcsöt nem hozott.
Ezek után egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjennek létre a néző-hallgatóban? Milyennek kell lennie ennek a muzsikának konstrukcióban, hangszerelésben stb. stb.?
Mindenekelőtt nem szabad sokat adagolni egyikből sem és nem szabad keveset. Vagy ha egyikből sokat adok, akkor a másikból keveset kell adni. Vagy ha mind a háromból sokat adok, akkor elő kell készíteni a hallgatóság appercipiáló készülékeit. Wagner nem respektál hasonló pszichológiai szükségleteket. Ő, a germán - a következetesség és a művészi erkölcs embere. Figyeljük meg a zenedrámáit. A legunalmasabbnak és legsivárabbnak tetsző részletekről - ha pihenten, zongora mellett vizsgáljuk őket - kiderül, hogy tartalmasak, ötletesek. Nincs egyetlen pont sem, ahol a művészi teremtő erő csak közepes vagy kis erőfeszítésekkel dolgoznék. És éppen ez a baj. Drámailag fontosság nélküli jelenetek kinyúlnak a zenei ötlet kedvéért. És a muzsikát pedig jelentőségben itt-ott megöli (ma már be lehet ezt vallani) a színpadon való nemtörténés. Pedig Wagner rendkívüli módon érezte a modern idegrendszer szükségleteit. Dinamikájának gazdagsága, a zenei fokozások példátlan merész és széles kinyújtása, a rézfúvókban szertelenül megnövesztett zenekara: mind emellett szólnak.
Mint drámaíró előkelően és biztosan konstruált. A Tannhäuser és Lohengrin első felvonásai izgalomban, várakozásokban a szereplő emberi akaratok helyzeti- és mozgási-energia viszonyainak változásaiban úgyszólván shakespeare-i erővel vannak felépítve. De a zene és a dráma két tényezőjével Wagner nem tudott mindig hibátlanul számolni. Puccini többre ment és ezt leginkább annak köszönhette, hogy jóval kisebb zenei tehetséggel született, mint Wagner. És olasznak született, ami együtt jár bizonyos művészi ön-szkepszissel és bizonyos immorális fölénnyel a megalkotott munkával szemben. Számításba veszi, hogy a hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet és akik egymást szuggerálják. Van benne is neuraszténia is, hisztéria is. Ezek a betegesen elfinomult harmóniák, ez az érzéki hangszerelés vajon nem neuraszténia-e? A szexuális ügyek élére állítása, a Tosca kínzási jelenete, az emberi lelkek megmarcangolása, ami minden operájában megtalálható, nem hisztéria-e?
Mind a négy hősnője: Tosca, Mimi, Butterfly, Manon, többé-kevésbé könnyelmű nő, sőt kokott. És ez Puccininál nyilvánvalóan nem esetleges. Ez legalább is eltolódott nemi érzésre, vagy legalább is megromlott szexuális etikai érzékre vall. Húsz-huszonöt éves fiatal embereknél hasonló érdeklődést és szimpátiát még nem kell szükségképpen így magyarázni, de Puccininál, aki a Manont jó férfikorában írta s a Butterfly befejezésekor az ötven körül járt, bátran az idegbeli terheltség számlájára írandó. A zenei konstrukciója is részben felfokozott és részben megzavart idegműködésről beszél. Csupa egymás mellé rakott, egymásba illesztett apró zenei formáció. Futamok, trillák, meglepő hangszínek és harmóniák (hangszínek és harmóniák minden melódiai, ritmikai, kontrapunktikai stb. stb. tartalom nélkül) gyöngyöznek, sóhajtanak és úszkálnak a zenekaron. Azután kicsiny melódiák emelkednek ki mint hullámok, bágyadtan, édeskésen, simogatóan és elbuknak, elsüllyednek. Majd erőre kapva, megnyúlva és kiegészítődve lendülnek föl az emlékezés meglepetésében és borzongásában. Megint eltisztul minden. Az öntudat fonográf-hengere automatikusan lemossa magát és jöhet más. És jön más. Izgató, komikus ritmusokban jelenik meg egy szerény kis melódiatöredék. Majdnem együgyű és mégis érdekelő; kifejlődésében már izgató is. Csupa apró figyelemkoncentráció, csupa rövid akaratlendület, enervált idegdúcok korai kisülése!
Emlékezzünk a Pillangókisasszony első felvonására. Egy fuga vezeti be. Nem fuga, csak fugató. De fugának hallatszik és ez a lényeges. Groteszk, érdekes, csillog. Nem írt ilyesmit senki. Japánországban vagyunk. A függöny felgördül. A színpad tele van virággal. Nyári vagy tavaszi délután. A házasulandó Pinkerton hadnagy és Goro Yakodo (a házmester) a japáni házak berendezéséről beszélgetnek. Lényegtelen, amit mondanak. Pillangókisasszonyt várják, akit Pinkerton japán módra feleségül fog venni, amint ez szokás az amerikai tengerésztisztek között. A zenekaron azonban valami bukdácsolást hallunk. Egy g-moll szext-akkord és egy esz-dúr akkord sántikálnak egymás után, a vonósokon és a szordínózott rézfúvókon. Különös, csiklandó, érthetetlen hangzás. Nem akar semmit se mondani. Olykor felbukkan töredékekben a fuga témája. A két akkord pedig színét változtatja, elhalkul s grimaszokat vág, amint hangjai átmódosulnak a hanglépcső szomszédos hangjaivá. Ez japáni figurázás, japáni gesztikuláció akar lenni. - Etnográfiák és útleírások nem tudnak annyit beszélni Japánról, mint ebben az első felvonásban Puccini, aki talán sohase látta Japánt. Vagy ha látta is, számára a látás nem mondhatott többet, mint a fantázia; ez a mindent megsejtő telepátiás látnokság a hisztéria előjoga.
Az akció szép lassan indul, hogy legyen idő a közönségnek beadni a sarkalatos zenei rögeszméket. Fölvonul az új Pinkerton-háztartás cselédsége és bemutattatik; kedves festői jelenet. A fugatéma már a fafúvóknak is kiosztatik, de nyúlfarknyi, elvágott melódiává fejlesztve, szelídítve és átmosva illatos fuvolaszínekkel. Vége az első jelenetnek. Jönnek a rokonok. A fagott egy komikus, ritmikailag meglepő és üdítő indulóra gyújt a mély vonósok csendesen lépegető staccatói mellett. Ez az induló már egy teljes zárt melódia; egy nóta, ha úgy tetszik. A formák most egy ideig egészen proporciósak. Tizenhat taktus és újra tizenhat taktus. Egy másik apró, két ütemes motívum hétszer ismétlődik egymás után a zenekar fokozódó nekilendülésében. Milyen ravasz és perverz nekilendülés! Beethoven nem álmodott ilyent. Crescendók újra és újra pianissimókba esnek vissza, mint az asszonyos természetű mazochista férfiak ölelésre kitárt és lebocsátott karjai. Japán zene ez, vagy olasz zene? Nem. Puccinié, aki olasznak született és japánokról mesél nekünk.
Csak a konzul érkezik. A tengerészhadnaggyal csevegnek és koccintanak. Jelentéktelen dolgokról. A zenekaron a Yankee-Doodle, az amerikai nemzeti dal jelenik meg. Ez kissé olcsó talán, de Puccini kever hozzá egy sajátságos harmóniai ötletet, amely szárnyaló lendületbe visz egy parányi, jelentéktelen és már felhozott két ütemes melódia-motívumot. A zenekar apró, japáni zenefaragványokat készít - "pár perc alatt". Finom és előkelő minden; banalitást, közhelyet nem hallunk. Pinkerton Butterfly báját, kedvességét dicséri. Végre a szín mögött felhangzik a nászmenet éneke. A zenekaron most egész gyanútlanul fontos dolgok történnek. Nem kell reá figyelni. Anélkül is meghalljuk ezt a szomorkásan ugráló egyhangú melódiácskát. Egyszólamú, egyszerű. És most egy finom stagnáció, egy elegáns, feszült (de zeneileg üres!) előkészítés után, a zenekar egyszerre, mintegy megdöbbentő felszökkenéssel más világba lendül.
Új jelenet. A színen a régiek vannak, várnak, kifigyelnek a hegyoldalra, künn a násznép közeledik. Butterfly barátnői egy édes szerelmi dalt énekelnek. Figyeljük a kezdetét. Őszinte, nagy, gyermekes sóhajt hallunk. Egy tizenöt éves leány szerelme ez - két ütemben. Egy reflexszerű mély belégzés, ez az első ütem és egy ideges, reszkető, belső izgalomtól forró, hosszú kilégzés, ez a második ütem. Ilyen légzés csak szűzi lények szerelmeiben szerepel. Leheletszerű, hárfás pianissimóban erotizmustól átizzított, sőt e célra berendezett zenekaron (a berendezésben legszembeötlőbb: szóló hegedű, szóló viola és szóló cselló sajátlagos szerepeltetése) indul meg ez az átstilizált, de nem túlságosan stilizált szerelmi lihegés. A két ütem szekvenciaszerűleg ismétlődik a hanglépcső magasabb és magasabb fokain. Azután kusza áradozássá, dadogó, nyögő és retorikus melódiává bontakozik és egészítődik ki. Illogikus, önkényes, modoros, sőt amatőr-ízű egyes momentumaiban, de a matematikai logika hiányát indokolja egy színpadi és érzelmi logika, a zenei önkényességet magyarázza egy álmodozó, hatalmas erejű melódiafantázia türelmetlensége, a modorosságot pedig egy nagy hangszerelő-tehetség mániákus színkedvelése.
Megérkeznek Butterflyék. Tele van a színpad japán lányokkal, színekkel, napernyőkkel, jókedvvel. Most ezt kell nézni; a zenekaron a hangszerek a már ismert kis japáni figurákat adják kézről-kézre. Bemutatják a vőlegénynek a rokonságot, Butterfly anyját és az apa is szóba kerül. Ő már nem él, harakirival halt meg. A nagybőgőkön végigtántorog halk, emlékező szomorkás pattogással a halál, a japáni halál, könnyű, nem tragikus, mint az európai; egyszerű, bölcs, igénytelen, de azért komoly. Ezt fogja a zenekar sikoltani és bömbölni majd Butterfly halálánál; s akkor: tragikus, ünnepélyes erővel - az európaian melankóliás Puccini nevében, aki a maga részéről hangos könnyezéssel siratja el hőseit és hősnőit.
A násznép együtt van és megismerkedünk a rokonsággal. A párocskát összeadja a hivatalnok, a társaság jól érzi magát. A régi motívumok, melódiák bukfencezve, hahotázva kergetik egymást a zenekaron. Olykor semmi közük a szöveghez. De hiszen nem is a szavak fontosak és nem is azoknak illusztrálása, hanem hogy a kettő együtt valami érdekelőt adjon ki. Frissítőket hordanak körül, a hülye Yakusidét itatják. És ekkor a mulatozás tetőpontján érkezik meg Bonzó bátya, a menyasszony előkelő rokona, aki megátkozza Pillangókisasszonyt. Ez az átok eltekintve attól, hogy drámailag kitűnően van előkészítve, ismét újságot ad. Nyers, rémes hangszínekben harsog a zenekaron az átokszólam. Csak négyütemű. Az ismétlésében borzalom, folytonos harmóniai fejlődésében kérlelhetetlen izgalom rejlik. Wagner nem tudta ilyen érdekessé tenni a Hunging-motívumot a Walkürök-ben. (Holott minden kétségen felüláll, hogy a Hunding-motívum többet ér, mint emitt az átokszólam.) A hegedűk sikoltoznak, a násznép vijjog és szörnyülködik és a zenekarban kegyetlen ritmikával újra és újra felbukkan a két vad színfolt, a két groteszkül egymás mellé helyezett káromkodó szeptim (cisz) és non (h) akkord. A násznép felkerekedik, otthagyja a kis Cso-cso-szánt az amerikai férjével és követi az átkozó Bonzó bátyát. A zenekaron most tragikus erővel harsonálva recseg a halál motívuma: a Butterfly apjának halálára emlékezünk és megborzongunk e gyönyörű kis szerelmes pillangó pusztulásának sejtelmétől.
Az átok visszhangjai lassan múlnak el; a japán leányka roskadozik az iszonyattól, az átok félelmétől, az izgalomtól. Puccini azonban pár pillanat alatt visszazökkent a lakodalom hangulatába. Most elég volt a rosszból. A fugamelódia a fuvolán lépked és szálldogál illatosan az alkonyodó japán égbolt kékségében.
És most már lehet adni valami újat. Egy édes szerelmi dalt; de igen egyszerűt, rövidet és primitív szerkezetűt. És ezzel vége. Több újság nincs. Még visszajönnek kísérteni az átokszólam árnyékai, a lakodalom ünnepélyes kürthangjai. Átmuzsikál rajtunk a dráma lírája. A szereplők lelki analízise következik, mint a regényekben szokás. És amit a drámaíró a regényíró után meg nem csinálhat, megcselekszi a zenedrámaíró. Az átokszólam teljes borzalmasságában tér vissza; idegen rángatózások vonulnak át a zenekaron. Az apró melódiákban hol holdfényes végtelenül szubtilis szerelmi vágyak sóhajtanak, hol a rettegés hideg görcsei vonaglanak. Ezek után újra felzendül az a bódítóan erotikus nászdal. A Butterfly szerelme. És ebben a bágyasztó elalélt illattól terhes hangulatvilágban legördül a függöny.
Egy óráig tartott a felvonás és semmit se fáradtunk. Hja ez a muzsika már ilyennek készült! Nem úgy, hogy éppen senkit valahogy ki ne fárasszon, hanem, hogy a fővárosi művelt embereket (tehát: jelentékeny irodalmi műveltség, aránylag kicsi zenei ítélőképesség, jó fantázia, jelentékeny lelki differenciáltság) végig érdekelni tudja.
A modern muzsika fejlődésében világosan nyomon követhetjük a zeneművészet szándékainak változását és új céljait. Haladását a programzene felé. Beethoven öreg korában már tagadhatatlanul program-muzsikus is volt. Megérezte, hogy a hangokkal nemcsak a fülre kell és lehet hatni, hanem a fantáziára is. Mikor a zeneszerző specifikus hangulatokat akar fölkelteni - program-muzsikussá válik. Az első Beethoven-szonáták zenei gondolat- és érzésvilágában nincsen ilyen "specifikus" hangulat. Ezt a zenei pictus orbist már Haydn, Mozart munkáiból is ismerjük. Beethoven rajzolási technikájában és festékeivel más, talán, és érdekesebb is - de ugyanaz a világ. A Pathetique-szonáta már programzene. Különösen az első tétel. Ez új világ. Ez a muzsika sajátságos asszociációkat kelt és olyan lelki régiókat mozgat meg, ahová eddig hangokkal el nem ért senki.
A modern muzsika nem elégszik meg a hallószervvel és az annak szorosan megfelelő agyberendezéssel; kisajátítja magának az egész testet a szívvel, a léppel, a gyomorral, az izmokkal, a nemi szervekkel együtt. Már maga az új zenekari technika is elárulta ezt a tendenciát. Nézzünk meg egy Wagner-partitúrát. Teljesen kiveszett belőle az a szép matematikai proporció, amely még Beethovennél is mindenütt megtalálható. A szólamoknak az a szolid egyensúlyozottsága, amely minden hangszert érvényre juttat és sohasem hagy kétségben afelől, hogy ha valamit hallunk, milyen lehet az körülbelül a kottapapíroson. Wagnernél akárhányszor nem tudjuk elképzelni, hogy milyen hangszerek szólnak és milyen kombinációban. A hangok érzéki hatása a mindenekfölötti cél. A partitúra szépsége egészen mellékes. Szólamokat és hangszereket vesztünk el a hangzás szokatlan és mesterségesen kevert káoszaiban és örvényléseiben. Ezeknek a szólamoknak azonban nem is az a céljuk, hogy öntudatba jöjjenek. Hozzájárulnak a hangzás eredményezéséhez és rejtekutakon a fülbe jutva, mintegy az öntudat alatti agyrégiók nyugalmát bolygatják. Lefutnak a kisagyba, a hátgerincbe, kifejtik hatásukat a szívidegekbe és eszükbe juttatják rég elmúlt őszi napok és téli éjszakák nyugovó emlékeit.
A zeneszerző így a hallgatóinak külön-külön argumentumokat - ad hominem - tálal fel kinek-kinek személyes élményeire való apellálással és a hangokkal nemcsak művészi, hanem szinte testi kapcsolatba jut velük. Ilyen rejtett szólamok, ilyen összetevő hatóerők a zenedrámaírónál a színpad, a zene, a szöveg. Hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Egymás körül egyensúlyozódnak, egymást kiegészítik, befolyásolják, gyengítik és erősítik. A művészetek eme interferenciájában nagy óvatosságra van szükség, hogy az interferencia eredményei mindvégig tiszta impressziók, egymásba szövődő világos érzések legyenek, a hullámok egymást meg ne semmisítsék, hanem növeljék, segítsék. Puccini zenei tehetsége e tekintetben igen szerencsés természetű. Ami a tiszta muzikalitást illeti - ő nem túl öntudatos és nem túl képzett muzsikus. Ha alaposan megnézünk egy partitúráját, azt látjuk, hogy bizony ez lényegében csak egyszólamú muzsika. A kontrapunktikája ál-kontrapunktika és a szólamvezetése mintha zongora melletti improvizálás eredménye volna. A lényeges azonban az, hogy a hallgatásban a primer impresszióink éppen az ellenkező. Egy páratlanul különleges polifon gondolkodót egy szubtilis fantáziájú szólammegérzőt látunk Pucciniban sokáig. Még a zongorakivonatok vizsgálása után is. A partitúra ugyan kíméletlenül leleplezi, dehát ahhoz bajos hozzájutni és gonosz kíváncsiskodás egy olyan zeneművészet belsejét firtatni és analizálni, amelynek a külseje - a hangzás - már előre kárpótolt bennünket minden csalódásért.
Nagyon érthető azonban, hogy a zeneszerzők haragszanak Puccinire, szélhámosnak nevezik és kóklerkedéssel vádolják. Tagadhatatlan, hogy művészete egészben nem egészen jóhiszemű; de nem többet ér-e ez a grandiózus rosszhiszeműség minden becsületes, izzadó jóhiszeműségnél? A modern művészetet hasonló értelemben lépten-nyomon megvádolják. Hogy a közönség felültetésére, megdöbbentésére dolgozik, hideg, nyugodt számításokkal, a szavaknak és festékeknek tébolyszerű kevergetésével, hogy experimentál a hallgatókkal és nézőkkel s jó maga a sarokból, mint valami csínytevő gamin, cinikus mosollyal lesi - hogy: "no mikor vernek meg!" A vád méltatlan, de alapja van. Kétségtelenül konstatálható tény, hogy a modern ember a lelki differenciálódás és finomodás közben elvesztette erkölcsi érzékét. És ettől eltekintve is, a világ az Olimposz magaslatairól mindig másféle látvány volt, mint másunnan. Az új művészet, amely nagy önkritika, önismeret és ízléssel - mint a modern technika vívmányaival - dolgozik, sajátságos és tipikus átalakulásokon emeli keresztül azokat, akik az országában élnek. E változások közben a művész meggyőződésévé válik mindennek a relativitása, minden eddig produkált és ezután produkálandó művészi értékek kétséges volta és csak egyben bízik, csak egyet keres. A hatást. Ez az a súly, amellyel a művészetének értékeit momentán le lehet mérni, amely biztosíték, kielégülés, erkölcs és pénz! Éppen azért nem bízik magában, nem bízik a közönségében, nem hisz a munkájában. És ez a fölény biztosítja számára azt a technikai potenciát és tisztánlátást, amely valóban a modern művészetnek a vívmánya.
Puccini zenei konstruálása (csak a muzsikáról beszélve): ravasz, erkölcstelenül esetleges, sőt feminin módon logikátlan. De feltétlen uralkodása és áttekintése az anyagán, a saját szándékain biztosítja számára, hogy őszintének, halálosan egyenes úton járónak és káprázatosan logikusnak hat. Éppen így hangszerelése a legcsillogóbb, legérdeklőbb, részleteiben legtöbb szenzációt adó minden új zeneszerzőé között. Csak Wagner, Goldmark, Delibes, Csajkovszkij foghatók hozzá e tekintetben. (Straussról, Debussy-ről, Regerről az egyszerűség kedvéért ma ne beszéljünk.) Nála a hegedűk kantikénája páratlanul intenzív, édes. A fuvolákon, oboákon és klarinétokon sajátságos idegen és előkelő parfümök. A csellók (a kürtökkel és fagottokkal) duzzadón, puhán és simogatóan dalolnak. A trombiták úgy recsegnek, mint a megbomlott idegek. Vagy mint a szív elnyomott fájdalmai - zokognak a tompítók alatt. A hárfán - mintha mezítlábas apró tündérlányok szaladgálnának - könnyűek és légiesek a futamok és nagy, kielégítetlen vágyak mohó lendüléseit reprezentálják. A nagybőgők (a fagottokkal) zúgnak, bőgnek és harangoznak... És ha ezek után a partitúrában szemlélődünk, úgy tűnik fel, mintha ezt a zenét nem is zenekarra eszelték volna ki, hanem az egész egy improvizált zongoraszólamnak valami ritka szerencsés, de modoros hangszerelése volna. A hangszínek vastagon fölkenve, sőt maszatolva. Mintha egyes szólamokat egészen indokolatlanul és jogtalanul kettőzött, háromszorozott és négyszerezett volna meg a szerző. A hegedűk hacsak tehetik, felmásznak az intenzívebb hangzás miatt a felső régiókba. A hárfa minden látszólagos értelem nélkül uniszónó játszik valamelyik hangszerrel; mintha valaki zongorát tenne a zenekarba és csak egyetlen ujjra való melódiát adna neki. És mégis minden a legjobb fekvésben, a legjobb hangnemben, a legtermészetesebb helyen van. Elvégre azt minden zeneakadémista tudja, hogy az oboa magas hangjai sípolók, a fuvola mély hangjai gyengék, a kürt az alacsony fekvésekben recseg és nehezebben kezelhető stb. De hogy a sok hangszer természetét ezenkívül annyira meg is érezze valaki, ennyire természetszerűleg egyénien érezze meg, mint Puccini - ez valóban unikum. Goldmark, Wagner zenekarai hasonlóan színesek, de a színek egymás mellé állításában hiányzik náluk ez a könnyed, pompás zseniális ökonómia.
Manon Lescaut-ban, mint hangszerelő már tisztán kibontakozott. A zenedrámaíró azonban még itt nem kész ember. A muzsika jobb librettót érdemelt volna; és ezt a librettót csak közepes tehetségű amatőr író írta: Puccini. Később azonban reátalált az embereire Giacosában és Illicában. Ők ketten olyan librettókat tudtak neki írni, amilyen éppen kellett és Toscával, a Bohémélettel, a Pillangókisasszonnyal elkészültek a modern drámai zene legérdesebb dokumentumai. Minden relatív zenei tökéletlenségük, szertelenségük mellett is igen jelentékeny művészi értékek. Mert egy különös bizarr zenei elme, egy betegesen finom, sexusában kétségtelenül hisztérikus kedély, egy tüneményes melódiai véna, egy disszonanciákat és kontrasztokat kedvelő idegember, egy öntudatos hatalmas konstruktív erejű modern művész alkotásai. A hatásuk eltörölhetetlenül irányítani fogja és máris irányítja a zenedráma fejlődését és bizton reányomja bélyegét a XX. század zenei kultúrájának három-négy évtizedére.
Puccini a Pillangókisasszony bemutatójakor Budapesten volt. Az Andrássy úton valami sétakocsizáskor megállította a fogatát és egy leánykának, aki a Tosca zongorakivonatát vitte a hóna alatt, valami ilyenfélét írt a kottájába: "Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól." A zeneszerző csapongó temperamentuma keverve némi pózzal - ez van a kis afférban s az emléksorban. De egyúttal Puccininak, a kedélyembernek őszinte vallomása is. Máskor is mondta, amikor bosszantották, hogy nem igazi muzsikus - hiszen én nem is vagyok az, én színész vagyok, komédiás!
A német kritikusok sok epét pazaroltak rá. Némelyek Mascagninál és Leoncavallónál is kevesebbre becsülték. És vannak pontok, ahol a mérleg talán csakugyan emezek javára dől el. Csakhogy éppen azok a pontok ezek, amelyeken a német zeneművészet haladása megállott és stagnál. Mert olyan utca ez - az abszolút muzsika fényes körútja -, amely végre mégis csak vakon végződik. És a podagrás germán szellem úgy látszik, nem tud belőle kijutni. Mit tesz hát? Káromkodva szidalmazza azokat, akik ifjú inakkal kimásztak a falakon a szabad mezőre. Ők Puccini gyengéit látják csak és nem képesek észrevenni az ifjúságát, az erejét. A Beckmesserek örökös harca ez a Stolzingi Walterek (a Wagnerek, a Wilde-ok, a Maeterlinckek, a Klingerek, Rodinok) ellen. Olyan valakinek, aki két fuvolával egy téli reggel (Bohémélet III. felv.) fázós hangulatába viszi bele, nem fogok alkalmatlankodni azzal, hogy számon kérem tőle a nyílt quint-meneteket.
Pucciniból is ki lehet ábrándulni. Sőt ki kell ábrándulni, mert a kiábrándulások: a bölcsesség útjának mérföldjelző kövei. De azoknak a majdnem testi élvezeteknek, amelyeket Puccinitól kaptunk, emléke bennünk marad. Mint az ifjúságnak misztikus álma, tele asszonyi testekkel, parfümökkel, csodás izgalmakkal, névtelen vágyakkal.
Mikor az Operában két év előtt a Pillangókisasszony premierjén az izgalomtól piros és tüzelő emberi arcokat és megzavarosodott szemeket néztem és a tekintetek szemérmetes szégyenkezésében a megindultság titkolózását figyeltem, valóban be kellett látnom, hogy a függöny előtt hajlongó "komédiás" nagyszerű és ritka művész. Ma a legnagyobbak közül való. És hogy holnap is nagy lesz, vagy holnapután - minek ezzel törődni.
Én csak adtam, adtam, adtam
S akik kaptak, egyre kaptak
Mért dühöngnek énmiattam?
Én csak éltem és daloltam,
Többet, jobban, erősebben.
Olyan nagy bűn, hogy én voltam?
Hát kárhoztam, hát vétkeztem,
Mert másoknál külömb voltam?
Nem akartam, nem kerestem.
Hát igazán ez a sorsa
Minden ujnak, szépmerőnek?
Bár sohse születtem volna.
Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.
Látlak szelidnek, látlak szépnek,
Csunyaságnak, gyönyörüségnek,
Látlak mindenkinek.
Látlak keserűnek, gonosznak,
Tisztának és vériszaposnak,
Látlak mindenkinek.
Látlak darabosnak, egésznek,
Csóknak, savónak, sónak, méznek,
Látlak mindenkinek.
Látlak angyalnak és ördögnek,
Dicső valónak, tunya dögnek,
Látlak mindenkinek.
Látlak életnek és halálnak,
Tornak, gyásznak, áldásnak, bálnak,
Látlak mindenkinek.
Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.
Majd készitek egy vörös serleget;
Forró, zengő rubinból csiszolom,
Szemem eresze alá állitom
És kilenc éjjel csordultig sirom.
Vajszin kezed reszketve tartja majd,
Némán nyaldossák a kis kék erek,
És összenőtt szemöldököd alól
A két mély kút a serlegre mered.
Szivem rubinjából lesz a kehely...
Hideg vére a combodra pereg,
Te mondasz egy őrült, szép áldomást
És fáradt, részeg szádhoz emeled...
Budán, a Városmajor utca vagy a Kékgolyó utca egyik kicsi, földszintes házában örök nyugalomra szenderült özvegy Bauer Jánosné. Hatvankilenc éves volt, amikor férje, a derék és tiszteletreméltó szabómester meghalt s a férje halála után még éppen tíz esztendőt és tíz napot élt.
- Az Isten ujja - mondották a házban a lakók -, tíz esztendőt és tíz napot élt a Bauer után.
Tíz esztendő és tíz nap: valami megfejthetetlen titokzatosság volt ebben, százfélére gondoltak, de nem tudtak bizonyosságra jutni. Eltelt egy hét, eltelt két hét és még mindig nem találták ki, mit jelenthet a tíz esztendő és a tíz nap - és talán még sokáig erről beszéltek volna este, vacsora után, amikor a hold odavetette halványkék sugarait a virágos udvarra és rejtelmes árnyak rajzolódtak a ház sárgásfehér falára, ha nem jön közbe valami esemény, amely talán még titokzatosabbnak látszott, mint a szegény Bauerné tíz esztendeje és tíz napja.
Az történt, hogy a Bauerné lakását kiadták és úgy adták ki, hogy senki sem tudott róla a házban, még maga a házmesterné sem. Wild Péterné, a házmesterné titokban nagyon szégyellte az esetet - valami történt a házban az ő tudta és beleegyezése nélkül -, de amikor megkérdezték, fontoskodva, komoly arccal mondta:
- Csak annyit mondhatok, drága lelkem, hogy a háziúr maga adta ki a lakást. Egyebet semmit - nem szabad.
A derék asszony ezt sem tudta bizonyosan, de a tekintélyét féltette, amelyet okvetlenül megtépázott volna az a furcsa dolog, hogy ő sem tud többet, mint a többiek, akik pedig csak közönséges lakók a házban. Különösen a Barthnétől félt, aki bár csak tizenkét esztendeje lakott a házban s így a legfiatalabb volt a lakók között, mégis úgy beszélt és úgy viselkedett, mintha egyforma jogú volna azokkal, akik huszonöt és harminc esztendőt töltöttek a barátságos kis ház falai között, nem is szólva az őszhajú és gyönge szemű Schneider Józsefnéről, akinek az apja, mint mezítlábos kis gyerek ott szaladgált az udvaron, éppen ott, ahol most a bársonylevelű árvácskák, szegfűk és rezedák illatoznak.
Nyolc és fél napnak kellett elmúlnia, hogy a lakók bizonyosat tudjanak. Mert addig hiába kérdezősködtek, hiába is mentek el a Rózsadombra, a házba, melyben a hetvenesztendős, mindig beteg háziúr lakott, a házigazda másik házának lakói még annyit sem tudtak, mint ők, még azt sem tudták, hogy az öreg Bauerné meghalt, sőt volt köztük olyan is, aki sohasem hallott a szabómester özvegyéről. Csak nyolc és fél nap múlva, egy péntek délután állított be Wild Péternéhez a háziúr fia, ifjabb Hammerschmidt Mihály és szigorúan megparancsolta, hogy a lakást takarítsa ki, de úgy, hogy ragyogjanak az ablakok és szikrákat szórjanak a sárga rézkilincsek. Megkérdezte, nem kellene-e újra befesteni a lakást, mire a derék asszony nem mulasztotta el, hogy haló porában is megdicsérje Bauer Jánosnét:
- Dehogy kell festeni a lakást. A Bauerné, szegény, két esztendővel ezelőtt festette újra, de most is olyan szép, hogy egy rózsa sem hiányzik belőle. Nagyon tiszta, nagyon gondos asszony volt szegény...
- Hát akkor jól van - felelte a háziúr fia -, de holnap tiszta legyen a lakás. Hétfőn reggel hurcolkodik be az új lakó. Egy fiatal hölgy, aki magányosan fog itt lakni. Maga pedig, Wildné, ne akadjon föl semmin, akármit tapasztal, ne zavarja őt; ha valami panasza vagy kifogásolni valója van, jöjjön el hozzám és mondja meg nekem. Megértette?
Wildné annyira meg volt lepve, hogy alig tudta kimondani:
- Igenis, megértettem.
Alig ment el a háziúr fia, a lakók mind ott voltak a házmesternénél. Wildné igyekezett eltitkolni izgatottságát, ami azonban nem igen sikerült neki.
- Igen, igen - hadarta -, most már elmondhatom, ki jön ide lakni. Egy hölgy. Egy hölgy, aki magányosan fog itt lakni. Hétfőn már behurcolkodik.
Barthné, aki talán a legkíváncsibb volt valamennyiök között, megkérdezte:
- És micsoda az a hölgy?
A házmesterné meglepetve tekintett Barthnéra. Nem várta ezt a kérdést. Kissé ingerülten felelt.
- Mit tudom én, micsoda. Biztosan van pénze, ha kétszobás lakást tud tartani és fizetni érte minden évben kétszáznyolcvan forintot, a házmesterpénzen kívül.
- Hát fölemelték a lakás árát? - kérdezte Altbachné, aki egy szobás lakásban lakott hátul az udvarban már huszonhárom esztendeje s száz forintot fizetett érte.
- Hát persze, hogy fölemelték. Bauerék harminchat esztendeje laktak itt, azoknak nem igen emelt az idősebbik Hammerschmidt úr. Most már drágák a lakások; én azt hallottam, nem tudom, igaz-e, hogy odaát Pesten ötszáz forintot is elkérnek két szobáért.
- Ötszáz forintot? - csudálkozott az őszhajú és gyönge szemű Schneiderné - és van olyan bolond, aki megadja? Sok furcsa dolog történik azon a Pesten.
Este, vacsora után kint ültek az udvaron. A férfiak is ott voltak, nyugodtan pipáztak és hallgatták az asszonyok beszédét. Wild Péter, a házmester, aki munkavezető volt egy gyárban, Barth mellett ült, aki egy finom szabónál dolgozott és húsz forintot keresett egy héten. Ezután az öreg Schneiderné harminchárom esztendős fia, a Józsi, aki rajzoló volt abban a gyárban, amelyben Wild Péter munkavezető, mellette az órásmester, Altbach Károly és Auer Mihály, akinek már a nagyapja is kalapokat készített. Aztán az asszonyok és Barthné tizenhét esztendős leánya, Mariska, aki varrodába járt a Krisztinavárosba. Az új lakóról, a titokzatos fiatal hölgyről folyt a beszélgetés és nem volt egy sem köztük, aki előre ne ítélte volna el.
- Egy nő, aki egyedül lakik, aki kétszáznyolcvan forintot tud fizetni a lakásért - mondta Auerné -, nem lehet tisztességes. Fiatal korukban, de öreg korukban sem kereshetnek a nők annyit, hogy így tudjanak belőle élni. Tisztességtelenül, úgy igen. De akkor minek jön ide lakni? Nem elég nagy Pest?
- Budán jobb a levegő - nevetett Altbachné - és itt tovább élnek az emberek.
De ha előre is rosszat beszéltek a titokzatos fiatal hölgyről, ha előre is megállapították róla, hogy nem tisztességes, sőt talán bűnös személy, kíváncsiak, nagyon kíváncsiak voltak reá és alig tudták megvárni azt a pillanatot, amikor belép a házba és megnézhetik az arcát és a szemét.
Csillagos májusi este volt, kilenc óra után már hűvös kezdett lenni. Barthné odakiáltott a leányának:
- Mariska, hozd ki a nagykendőmet!
Alighogy kimondta, ásított egyet s utána ásított majdnem mindenki. Az álom suhant végig nesztelenül a virágos kis udvaron és Mariska még nem is volt az ajtóban, amikor Barthné utánaszólt.
- Nem kell már. Menjünk aludni.
És mentek aludni, mindnyájan, csöndesen.
Hétfőn reggel, még nem is volt kilenc óra, bútorszállító kocsi állt meg a ház előtt. Az utcán gyerekek követték a kocsit, lármáztak és apró kavicsokkal dobálták meg a lovakat. Az utcán nagy feltűnést is keltett a kocsi, mert ahogy a lakók emlékeztek, minden öt esztendőben egyszer fordult elő, hogy valaki máshonnét jön oda lakni. Már megszokták, hogy előbb halottaskocsit kell látniok, fekete bársony terítővel és sok koszorúval s csak azután bútorszállító kocsit, de azt is úgy, amint kifelé megy az utcából. De ez a kocsi befelé ment és megállott a ház előtt, amelynek négy ablaka nyílt az utcára. Kettő jobbról, kettő balról s középütt erős tölgyfa-kapu, amelyre két galambot faragtatott annak idején a ház építője, Sefcsik Mátyás, a Nyitra megyéből Budára került pallér. A kocsiról két munkás szállt le, bementek a házmesternéhez és elkérték a lakás kulcsát.
- A nagysága is mindjárt itt lesz - mondta az egyik.
Wildné meg nem állhatta megkérdezni:
- Milyen a nagysága?
- Szép - felelte az őszinte elismerés hangján a munkás. - Olyan szépet még nem látott maga ebben a poros utcában.
- És hol lakott?
- Messzire. A Szondy utcában.
Az asszonyok mind előjöttek a konyhákból, kiálltak a kapu elé és bámulták a bútoros kocsit. Az egyik munkás kinyitotta a lakás ajtaját, amely mindjárt a kapu alól nyílt és végignézte a szobákat.
- Szép lakás - mondta. - Két ablakos utcai, ez lesz a szalon. Két ablakos udvari, ez lesz a hálószoba. A konyha nem tudom mire kell, egyetlen egy konyhabútor nincs a kocsiban.
- Nincs konyhabútor? - kérdezte megdöbbenve Auerné. - Micsoda nő lehet ez a lakó?
Az új lakó pedig akkor már ott volt a szomszéd ház előtt és mosolyogva közeledett a ház felé. Egy magas, barna férfi kísérte és mind a ketten nevettek valamin, amikor beléptek a kapun.
- Selyemruhája van - ez volt az első, amit Auerné odasúgott a bámészkodó Barthnénak.
Selyemruhája volt, fekete selyem, de egyszerű s csak a blúzon volt fehér csipkedíszítés. A fején széles fekete kalap, amely apró piros virágokkal volt díszítve. Az arca pedig keskeny, bájos arc, amelyen két kis gödör támadt, ha mosolygott. Tompa fényű szőke haja a fülére volt fésülve s fehér arcából kicsillogott sötétbarna szeme.
- Ez az én ajtóm? - kérdezte a férfitől s még mielőtt az felelhetett volna, kedves mozdulattal felfogta a szoknyáját és átlépte a küszöböt.
Az asszonyok szinte megdermedve állottak a kapu előtt és néhány pillanatig egy szót sem tudtak szólani. Az új lakó egy pillantásra sem érdemesítette őket, nem kérdezett tőlük semmit, úgy tett, mintha nem is volna más a házban, mint ő, meg az a férfi.
- Milyen gőgös ez a cifra személy - jelentette ki megvető hangon a házmesterné. - Úgy ment be, mintha ő volna itt a legnagyobb úr.
- Nem jót nézek ki a szeméből - mondta Altbachné, aki pedig senkiről sem szokott ok nélkül rosszat mondani.
Várták, hogy újra kijöjjön, de csak a férfi lépett ki az ajtón és azt mondta az egyik munkásnak, hogy legelőbb is egy fotelt vigyen be.
- Közönséges széken nem is tud ülni - méltatlankodott Barthné -, nagyon el van kényeztetve.
A férfi bement, rá sem hederítve a kapu előtt álló asszonyokra. De azok nem tágítottak onnét. Ha egy percre be is szaladt a konyhába valamelyikük, hogy fölkavarja a rántást, a másik percben már megint ott termett, mert mindenik látni akarta, milyen bútorokat visznek be a lakásba. Elszörnyedtek és csudálkoztak, látva a pompás rézágyat, a mahagóni asztalt és szekrényeket, a kicsi, cikornyásan berakott ébenfa asztalkát, a finom metszett tükröktől csillogó sokfiókos pohárszéket, a mosdószekrényt, amely hófehér márvány volt és a nagy vastag szőnyegeket, amelyek százféle színben pompáztak és sok cifraságtól voltak ékesek. Képek is voltak s ami legelőször a szemükbe tűnt, az a rámájuk volt. Még soha sem láttak ilyen képrámákat és idomtalannak látszott előttük a sok hajlás, a karcsú vonalak szeszélyes elhelyezése, de amikor megnézték jobban magát a képet, hideg futott a testükön keresztül és Altbachné olyan mozdulattal, mintha keresztet akart volna vetni, hebegte:
- Jézusom, milyen szemérmetlenség...
Két kép volt a kapu alatt, rátéve egy vászonnal behúzott piros bársony díványra. Az egyik egy kagylóban álló mezítelen fiatal nőt ábrázolt, éppen akkor emelkedve ki a tengerből, amelynek hullámai mintha meg akarták volna csókolni gömbölyű idomú testét. A levegőben egy mezítelen pár repült feléje, egy mezítelen férfi s egy mezítelen nő, akik átölelve tartották egymást, a másik oldalon pedig egy virágos ruhájú nő, aki lepellel várta a kagylóban álló nőszemélyt. A másik kép nagyobb volt, csudálatos fákkal, amelyeken csudálatos gyümölcsök ringtak, a fák alatt fű, köztük itt-ott aranyszálak csillogtak és virágok s messziről, a fák közül, az égnek olyan szelíd, lágy kéksége ragyogott elő, amilyen kéknek még sohasem látták az Isten egét Budán, de túl, a Jánoshegy mögötti völgyben sem. Középütt egy magasztos arcú asszony állt, a feje fölött pedig egy kis gyerek szállt, a kezében nyíllal, amellyel a várandós asszony felé célzott. Jobbra tőle három leány táncolt lenge fátyolruhában, amelynek könnyű vékonyságán átlátszott szűz testük fehér mezítelensége. A leányok mellett egy ifjú - testét csak egy vállán átvetett lepel födte -, fönségesen komoly arccal; az egyik fa ágát húzta le maga felé, hogy leszakítsa duzzadó gyümölcsét. A másik oldalon egy szőke hajú leány, virágokkal ékesített ruhájában virágokat vitt, amelyekért mohón szaladt hozzá egy másik leány, bizonyosan valami tündér. Az egész képen csupa test, csupa forró mezítelenség s valami halk mámor, könnyű láz, amelyben egynek látszottak az embertestek, a fák, a virágok s az előragyogó ég.
Barthné reszkető hangon mondta:
- Istenem, és van valaki, egy nő, aki ilyen képeket fölakaszt a szobájában. Én meghalnék a szégyentől, ha idegen előtt rájuk kellene néznem...
Mariska éppen akkor jött haza s amint befordult a kapun, ráesett a tekintete a képre. Az anyja önkéntelenül odaugrott hozzá és elhúzta onnét:
- Te csak menj be a szobába.
A munkások lassanként mind behordották a bútorokat s már benn forgolódtak a lakásban, az elrendezésen.
- Ugye mondtam, hogy nem jót nézek ki a szeméből - szólt Altbachné. - Én láttam már az első pillanatban, hogy gőgös, elbizakodott személy, egy rossz leány...
Bementek mindnyájan a kapu alól s valamennyien úgy érezték, hogy nyomja valami a lelküket. Újra látták a bútorokat, a rézágyat, a márványmosdót, a furcsa figurákat a szőnyegeken, a szemérmetlen képeket s az új lakó tompa fényű szőke haját s a két kis gödröcskét mosolygó arcán. Egyik sem tudta, mit érez: borzadást-e, megvetést-e vagy félelmet és nem is sejtették, miért, nyugtalanok voltak egész nap.
Két nap múlva már teljesen rendben volt a lakás. Az udvari szoba lett a hálószoba s délelőtt, amikor takarították, az asszonyok benézhettek s újra láthatták az egyik képet, a kagylóban álló mezítelen nőt, amely ott függött az ággyal szemben. Az új lakó délelőtt tíz óra tájban kelt föl, legkorábban fél órával tíz előtt s ezen háborodtak föl legjobban az asszonyok.
- Az a legcsúnyább dolog, amikor egy fiatal nő lusta - mondotta a házmesterné s egy asszony sem volt, aki ne helyeselte volna szavait.
Az új lakó még mindig nem szólt senkihez a házban s így éppen olyan titokzatosnak látszott, mint azelőtt. A takarítónője, aki minden délelőtt bejárt hozzá, szintén nem tudott róla semmit. Azután nagyot is hallott a szegény asszony és versenyt kellett kiabálni, míg végre megértett valamit. De abban sem volt köszönet, mert majdnem mindig az volt a felelete:
- Én csak délelőtt vagyok itt, amíg takarítok, nem tudok én semmit. Nagyon szép holmija van minden, csak azt mondhatom, mást nem...
Az asszonyok néhány nap alatt rájöttek, hogy a takarítónő a süketségén kívül meglehetősen korlátolt asszony, akivel nem érdemes szóba állani. Nem is kísérelték meg többé a lehetetlent és ha valami kérdésük támadt, inkább maguk találgatták rá a választ.
De titokzatos volt előttük a férfi is, aki mindennap meglátogatta az új lakót. És erről a férfiről mondott csak egyszer valamit a takarítónő:
- Nagyon finom, nagyon gazdag úr, a Lili kisasszony roppantul szereti...
Azt tudták a házban, hogy minden délután ott van a Lili kisasszonynál, este együtt mentek el, együtt jöttek haza és sokszor megtörtént, hogy a férfi ott töltötte az éjszaka felét Lili kisasszonynál. És ez volt az, amin a házmesterné gondolkozni kezdett. A lakóknak kapukulcsuk volt s így az új lakó is megkapta a kulcsot. Ha pedig a férfi elmegy éjszaka, mivel nyitja ki a kaput? És ha tíz óra után jön - mert ez is megtörtént - hogy nyílik ki előtte a kapu? Valószínű, hogy elveszi a kapukulcsot, amely nem az övé, mert nem ő lakik a házban. És a kapukulcs egy idegen ember kezében... Ki tudja, nem jöhet-e be más a házba s a lakók nem alhatnak nyugodtan, mert félniök kell, hogy Isten tudja, ki jelenik meg a házban. Wildné ezt annyira fontos dolognak tartotta, hogy menten fölkereste a háziurat. Természetesen nem az öreg háziurat - azzal tíz esztendeje nem beszélt senki -, de az ifjabbik Hammerschmidt Mihály mosolygott Wild Péterné aggodalmas szavain.
- Ezért nem volt érdemes eljönnie - mondta -, nincsen semmi okuk sem félni, mert úriember kezében van a kulcs. Sőt, ha kényelmetlen volna nekik, hogy csak egy kulcsuk van, szabad nekik egy másikat is csináltatni, de természetesen a saját költségükre.
A házmesterné elképedve hallgatta ifjabb Hammerschmidt Mihály beszédét és fájó szomorúságot érzett a lelkében.
- Nem olyan ember, mint az apja - mondotta magában - az öreg Hammerschmidt úr dehogy engedett volna meg ilyesmit...
Hazament, de a lakók előtt egy szóval sem említette, hogy a háziúrnál járt. És ha szóltak, ha később Barthné és Altbachné is észrevették, hogy a kapukulccsal okvetlenül történik valami, a házmesterné úgy tett, mintha nem venné komolyan a dolgot.
- Ugyan, hogy lehet ilyesmit csak gondolni is? Nem látják, hogy úriember?
Hát persze, hogy látták, de legtöbbnyire a Lili kisasszonnyal ment el és, mi tagadás - a Lili kisasszony sokkal jobban érdekelte őket, mint a férfi. A Lili kisasszonyt nézték, hogy milyen ruhát vett föl és milyen kalapot és hogy fésülte megint a haját. És másnap, hogy egyszer Barth Mariska néhány percig nézte az utcán a kisasszonyt, azt mondta az anyjának:
- Új cipőt szeretnék, mama. De nem ilyen idomtalan széleset, mint a mostani.
- Hát milyet?
- Olyan szép keskenyet, mint a Lili kisasszony cipője.
Barthné maga sem tudta, mért, megdöbbenve nézett a leányára, aki hízelkedve ölelte át:
- És a szoknyám is, meg a blúzom is olyan csúnya. Valami szép ruhát vegyél nekem, mama. Olyat, mint a Lili kisasszony ruhája...
- Jó neked még ez is - felelte komolyan Barthné. - Elégedjél meg azzal, amid van.
De magában mégis úgy gondolta, hogy igaza van a leányának, amikor új ruhát és új cipőt kér tőle. Milyen kedves, szép leány - ezt nem ő, az anyja mondja, hanem mindenki az utcában - és nincs egy szép cipője vagy egy szép ruhája.
- Istenem, milyen feledékeny vagyok - csapta össze a kezét, - hiszen nincs egy hónapraj, hogy vettem neki egy blúzt. Két forintba került a Margit körúton.
- Mariska, vedd föl az új blúzodat. Az nagyon szép, szebbet már nem is kívánhatsz magadnak.
A leány fölvette és Barthné kénytelen volt önmagának bevallani, hogy egy csöppet sem szép és ügyetlen a szabása.
- Furcsa dolog - gondolta -. Emlékszem, egy hónappal ezelőtt nagyon tetszett nekem ez a blúz. Még azt mondtam, hogy ez a blúz volt a legszebb az egész üzletben. Most meg egy csöppet sem tetszik.
De talán elfelejtette volna ezt, ha Wildné nem mondja neki:
- Ugyan Barthné asszony, ha már blúzt vesz a leányának, mért nem vesz szépet?
Barthné megsértődött egy kissé.
- Hiszen egy hónapja, hogy vettem és akkor azt mondta, hogy nagyon szép.
- Nem mondtam bizony én erre a blúzra soha.
- De erre. Isten bizony, hogy mondta...
- Nem én mondtam - jelentette ki még egyszer Wildné és nem is hazudott, mert már nem emlékezett rá, hogy mondta és nem hitte, hogy ez a blúz valaha tetszhetett neki.
Altbachné éppen akkor lépett oda hozzájuk és hallva, hogy blúzról beszélnek, elragadtatással mondta:
- A kisasszonyon láttam ma egy csipkeblúzt, csak egy pillanatig nézhettem, míg elmentek az ablak előtt, de hát olyan szépet még sohasem láttam.
Wildné és Barthné megütközve néztek Altbachnéra. Túlságos elragadtatással beszélt a kisasszonyról, még ha a blúzáról is. Altbachné érezte a súlyos pillantásokat és elmesélte:
- Ma reggel a Schneidernéhez eljött az unokája, az ötéves Pisti, az anyja küldte egy üzenettel. A gyerek itt szaladgált az udvarban, megbotlott egy kőben és elesett. Éppen akkor jött ki a kisasszony, odament a Pistihez, fölemelte és a drága, parfümös zsebkendőjével letörülte a könnyeit.
- Nem sírj, ne sírj, katonadolog - mondta és a kezébe adott egy hatost.
A két asszony oda volt a csodálkozástól.
- Ez igaz? Ez így történt? - kérdezte újra és újra Barthné.
- Úgy, ahogy elmondtam. De kérdezzék meg Schneidernétől. A Pisti rögtön visszaszaladt hozzá és megmutatta neki a hatost.
Schneiderné a konyhában főzött, éppen a rizst kavarta, hogy oda ne égjen.
- Igaz bizony - mondotta és örömtől ragyogtak a szemei.
Odafordult Wildné felé:
- Emlékszik-e, én mondtam egyedül, hogy nem lehet a Lili kisasszony rossz leány. Aki egy gyerekkel így cselekszik, annak aranyos szíve lehet...
Wildné ellenkezett:
- Schneiderné asszony, maga rosszat nézett ki a Lili kisasszony szeméből.
- Én, lelkem, én? - csudálkozott az öreg Schneiderné. - Isten mentsen, hát lehet az rossz, aki így megsegít egy ismeretlen gyereket, akihez semmi köze, aki mellett elmehet úgy, hogy rá se nézzen még csak egy fél pillantással sem...
...A napok múltak, békés csöndességben halkultak el egymás után a reggelek és esték, a Városmajorban virágoztak már az orgonabokrok és a Kis-Svábhegy sziklái alatt piros és sárga virágok ütötték fel a fejüket. Az utcában friss orgonaillat hullámzott és este, amikor olyan csönd volt, mintha megállott volna pihenni a világ, a zsendülő fák, a kipattogó rügyek nyers illata egybeolvadt a kék, lila és fehér orgonavirágok felbujtó illatával. Az asszonyok, akik ilyenkor még kint ültek az udvaron, az új lakó ablakait tartották szemmel, mert a leeresztett függönyön keresztül is sokszor megpillanthattak két árnyat, amelyek szorosan egybefonódtak. Ez a két árnyék volt minden, amit néha láthattak és amin beszélgetni tudtak, egyszerű és világos szavakat mondva egymásután. Legelőször, hogy látták, valamennyien felháborodtak és izgatottan fordultak egymás felé és volt közöttük, aki túlságos indulattal beszélt Lili kisasszonyról. Később, hogy nap-nap után látták - csillagos estén, az illatos udvaron - valami halk sóhaj szakadt fel a keblükből, mintha a ház tövében, a falak mentén, a rügyező diófa ágai közt árnyak jelentek volna meg, remegő, el-ellibbenő árnyai egy megfakult, de csillagsugaras és illatos múltnak. Nem gondoltak már Lili kisasszonyra, a függönyön keresztül látható ölelésre, a lelkük mélyén történt valami, egy édesen fájó gyönyörűség, mint amikor a szeretteink sírján pompázó színű rózsa nyílik, amelynek harmatos levelein szikrázva törnek meg a diadalmas nap sugarai.
- Ők fiatalok - mondta Altbachné és a saját fiatalságára gondolt és egy ódon keringő melódiája csengett a fülébe, egy ódon keringőé, amelyet valaha homályos alkonyatokon játszott a vékonyhúrú citerán.
- Ők boldogok - sóhajtotta Barthné, aki leánykorában jómódban élt, mert két háza volt az apjának Budán. De hozzáment Barthhoz, akit szeretett s az apja, aki büszke, akaratos ember volt, kitagadta és mind a két ház a nővérének jutott.
Sokat elfelejtettek és sokat megbocsátottak Lili kisasszonynak ezeken a csillagsugaras, illatos estéken. Nappal még ellenkezni próbáltak, nappal még kétségek támadtak föl a lelkükben, de nappal a csillagok szelíd fénye helyett a Lili kisasszony fülbevalójának, karperecének és melltűjének kápráztató csillogását látták; ettől féltek és önkéntelen hódolatot éreztek iránta. A büszkeségét már fenségnek látták és hogy nap-nap után vele foglalkoztak, arra a gondolatra jutottak, hogy Lili kisasszonyhoz nem is való az ő társaságuk.
Egyszer a nyitott ablakon keresztül sírni látták Lili kisasszonyt s az öreg Schneiderné szinte kétségbeesve mondotta az asszonynak:
- A Lili kisasszony sír... Olyan könnyei vannak, mint a gyöngyök. Jaj, csak tudnám, mért sír, hogy megvigasztalnám...
Scheiderné nem tudta elfelejteni, hogy Lili kisasszony egyszer az ő síró unokájának letörülte a könnyeit. Azóta szerette Lili kisasszonyt és titokban sokszor gondolta, hogy ha a kisasszony egyszer megszólítaná őt, másodszor és harmadszor és mindig azután, nem törődve azzal, hogy ő öreg asszony, mindig ő köszönne először Lili kisasszonynak... És most, hogy sírni látta, nagy szomorúságot érzett és az asszonyok mind elborult arccal, tűnődve kérdezték:
- Vajon mért sírhat Lili kisasszony?
Egész nap erről beszéltek csak és erről gondolkoztak s másnap reggel, amikor Schneiderné a kapuban találkozott Lili kisasszonnyal, úgy nézett a szemébe, mintha kereste volna benne a könnyeket, melyeket - legalább gondolatban - lecsókolhasson.
Mariska új ruhát kapott, új kalapot és új cipőt s mikor vasárnap fölvette, az asszonyok sorra bementek Barthnéhoz, hogy megnézzék a leányt.
- Nem veszi észre - mondta Wildné Barthnénak -, hogy a Mariska most Lili kisasszonyhoz hasonlít?
Lili kisasszonyhoz? Barthné szerényen mosolygott és Mariska arcán halvány pirosság ömlött végig. Az asszonyok gyönyörködve nézték a leányt s mikor elment, hogy a barátnőjével együtt menjen misére az Anna templomba, Wildné az erős meggyőződés hangján mondta Barthnénak:
- Tudja, hogy Mariska van olyan szép, mint a Lili kisasszony?
És Altbachné, Auerné és az öreg Schneiderné mind meggyőződéssel mondták:
- Bizony van.
És mindnyájan örültek s mikor később arról beszéltek, hogy mit fognak ebédre főzni, még mindig különös izgatottságtól remegett a hangjuk. Azontúl, hogy észrevették a Mariska szépségét, kevesebbet törődtek Lili kisasszonnyal. Megtörtént, hogy Wildné elment a nyitott ablak előtt és elfelejtett benézni a lakásba s mikor észrevette, hogy elmulasztott egy pillanatot, amikor láthatott volna valamit, nem is tett szemrehányást magának. Az ő gondolatuk most Mariska volt, aki van olyan szép, mint Lili kisasszony s mert csak tizenhét esztendős, valószínű, hogy sokkal szebb is lesz nála.
Altbachné mondta egyszer:
- Kár, hogy Mariskának a varrodába kell járni. Elrontja a szemét a sok varrással és meggörnyed a háta.
- Mit csináljak? - sopánkodott Barthné - szükségünk van arra a pénzre. Bizony jobb volna, ha nem kellene annyit dolgoznia, ha úgy élhetne, gond nélkül, mint Lili kisasszony...
Altbachné a levegőbe bámult - talán a kőnyomatú képet nézte a falon - és csöndesen mondta:
- Bizony jobb volna...
...Megint vasárnap volt, Mariska fölvette az új ruháját és elment imádkozni az Anna templomba. Mikor hazajött, izgatottan mondta az anyjának:
- Nem egyedül jöttem haza, mama. Egy úr kísért, egy előkelő úr, hivatalnok a minisztériumban. A templom ajtajánál állt, amikor kijöttem, ő rámnézett s egy pillanat múlva odajött hozzám. Szabad-e elkísérnie, azt kérdezte és megmondta a nevét: Hegyesi Géza, hivatalnok a minisztériumban. Annyira meg voltam lepve, hogy egy szót sem tudtam szólni, az úr pedig csak jött mellettem és mindenfélét beszélt. Sokat kérdezett tőlem, azt is, hogy hová járok dolgozni. És azt mondta, hogy gyönyörű szép ruhám van.
Barthné elégedetten mosolygott:
- Azt mondta?
- Azt. És a kalapomat is dicsérte, a cipőmet is és kétszer mondta, hogy én szép leány vagyok.
Barthné nem tudta, mit feleljen a leányának. Bement Wildnéhez és elmondta neki, mi történt.
- Előkelő úr? - kérdezte Wildné.
- Mariska azt mondja, hogy előkelő. Hivatalnok a minisztériumban.
- Az előkelő állás. A minisztériumban csak urak vannak, én úgy hallottam.
De azért nem tudták, mit csináljanak. Altbachné hosszan elgondolkozott és azt tanácsolta Barthnénak:
- Holnap este bizonyosan várni fogja a Mariskát. Nézze meg, milyen. Nekik nem kell észrevenniök, hogy látja őket.
Ez volt a legjobb. És este Barthné dicsekedve mondta Altbachnénak:
- Nagyon finom úr. Én nem hallottam, mit beszélt, de úgy láttam, hogy nagyon szépen tud beszélni... Mariskának elmondta, hogy gazdag, hogy az apjának három háza van Pesten... Pesten, ahol olyan sokat fizetnek lakásért...
Az asszonyok mindnyájan örültek és Wildné nyugodtan jelentette ki:
- Úgy kell, hogy a szép leányoknak szerencséjük legyen. Mariska szebb, mint a Lili kisasszony, az bizonyos.
Másnap Mariska gyűrűt kapott a finom úrtól, vékony, kis aranygyűrűt, amelyben egy szép piros kő ragyogott. Az asszonyok napokon keresztül csodálták a szép kis gyűrűt és Altbachné komolyan mondta:
- Aki csak úgy tud egy ilyen gyűrűt ajándékozni, az gazdag ember lehet. Annak annyi lehet harminc forint, mint nekem egy krajcár.
És látni akarták a finom urat és minden nap más leste meg Mariskát, amint kijött a varrodából.
- Finom úr, finom úr - mondta mindegyik, amikor hazajött. Mariskának szerencséje lehet...
És este, amikor már Mariska lefeküdt, róla beszéltek s az asszonyok között Barthnénak volt a legnagyobb tekintélye. Álmokat szőttek valamennyien s mikor a Lili kisasszony leeresztett ablakfüggönyén megpillantották az ölelkező árnyat, Auerné lekicsinylőleg jegyezte meg:
- Nincs is olyan szépen berendezve az a lakás...
- Nincs, nincs - felelték és nagy megelégedettséget éreztek a lelkükben.
Wildné nevetett is és jókedvűen mondta:
- Igaz, elfelejtettem valamit elmondani. Azt hallottam, hogy Langerné, a Mariska keresztanyja sírt és azt mondta, hogy ez a ház el van átkozva.
- A mi házunk? - kérdezte csodálkozva Altbachné.
- Ugyan - vetette közbe Barthné -, Langernéról nem lehet komolyan beszélni. Én már nem tudok vele találkozni, ő egy nagyon jó asszony, de nagyon egyszerű asszony, aki csak azt tudja megérteni, hogy mi kell ebédre és vacsorára.
- Langerné már nagyon öreg - jelentette kinyugodtan Wildné és egy csillagot nézett, amely úgy fénylett, mint a Mariska gyűrűjében a piros kő.
