Nicolae Labis: Az őz halála

A szárazság minden kis fuvalmat megölt,
lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.

Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,
száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;
az éhség hajtott őzvadászni minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,
ha a csorgóból kőre hullt a víz,
mintha egy idegen bolygón, félig holtan,
megyek, mint akit csak a lába visz.

Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak
a forrás szelíden zenélő hangjai,
ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,
az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.

Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,
vér foly a láthatárról s vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két kezem.

Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,
pislognak közöttük kíváncsi csillagok,
jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,
ha nem hozna ma erre utatok.

Szökellve jött és hirtelen megállt,
félni látszott, ahogyan körülnézett,
s finom cimpáitól remegni kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.

Nedves szemében bizonytalanság volt,
tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,
úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép leány.
Hátára, föntről a sápadt hold világa
meghervadt cseresznyevirágot permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.

De visszhangzott a völgy. Ő térdre roggyant,
fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit
a csillagokra nézett, majd leroskadt,
s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,
és az őz élete úgy suhant el, akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó madár.

Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos szemét,
sápadtan s némán álltam föl mellőle,
apám ujjongott: van már hús elég!

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is talmi,
mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.

Az egyik cső még mindig füstölög.
Jaj, hogy száll a levél a fák között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál ...
Majd apám a nyársról körömmel tépi szét
az őzike veséjét és szívét.

Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én ...
Bocsáss meg, kicsi szüzem, bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.

(Ford.: Kányádi Sándor)

Buda Ferenc: Szürkeszemű

Szürkeszemű szelíd este
ereszkedik a szívemre.
Szürkeszemű szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgysem bánod,
úgysem voltam, csak barátod.
S egyszer úgyis el kell menni.

Szerettelek és szeretlek.
Akarom, hát elfeledlek.
Elfeledlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt;
de szíveden fehér hó volt.
Fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen.
Nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó.

Stéphane Mallarmé: Tünemény

A hold elszorult. Könnyezve, álmodó
szeráfok, gőzölő virágokban, vonzó
ujjuk közt, siklatón csalták elő a párták
azúrján elhaló violák zokogását,
- Első csókod örök-szent napja volt e nap.
Ábrándom, mely mohón kedveli kínomat,
szakértőn ittasult a bánat illatától,
melyet émely s panasz nélkül hagy ott magából
az álomszüret a szüretelő szívén.
Bolyongtam hát, szemem a földre szegve én,
midőn az estben és az utcán, napsütötte
hajaddal, te toppantál előmbe,
mint a fénybóbitás tündér, aki a szép,
kényeztetett gyerek-álmokat járta rég,
és kezéből, melyet nem zárt össze egészen,
havaztak illatos csillag-bokrok fehéren.

(Ford.: Rónay György)

Tagore: El kell hogy játsszuk ketten

El kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én.
Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhők s a habok tombolnak a tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom meg én.
Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.
Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és a mellemhez tapad.
Sokáig dédelgettem gyöngéden.
Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem.
Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól.
Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében.
Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni.
Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.
Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.
A halál lökése belelendítette az életbe.
Szemtől szemben álltunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.

(Ford.: Áprily Lajos)

Karinthy Frigyes: Szép

Emlék

Szemben egy bérkaszárnya volt
Oldalt piros postaszekrény
A járda szélén, ahol megálltunk
Az eső alattomosan szitálni kezdett
Én a toronyóra felé sandítottam
Közben, hogy mégis mondjak valamit
Szórakozottan és félig tréfásan
Udvarolni kezdtem, hogy milyen szép
Mindenféle pongyola hasonlatban
És akkor, ahogy hirtelen ránéztem
Meghökkenve torkomon akadt a szó
A szemehéja lehunyódott és rebbent
És a szája kerekre ki volt nyitva
Mint egy kis csuka, ahogy kapkod a víz felszínén levegő után
Meg egy fürjecskefióka, ahogy
Piros bársonnyal kibélelt torkát tátogatja
És mint a selyempapír hajnalkavirág
Ahogy csapja az eső és bután szomjasan
Remeg és inog és kifordul és hagyja verni magát
Mert akkor én már közelhajolva,
Tágrameredten a kiváncsiságtól
És vadul és mohón és kegyetlenül
Dícsértem és magasztaltam
Hogy milyen szép és gyönyörű
Képtelenmód túlozva, fantasztikus szavakkal
És a szárnyas szó, csapkodó, százkarú korbács
Vastagon és langyosan
Csurgott végig az arcán az esővel együtt
Ami most már komolyan megeredt
És szemmel és szájjal beszívta és megduzzadt
És már igaz volt minden szó, amit mondtam
És akkor ijedten elhallgattam
És sarkon fordultunk és köszönés nélkül kétfelé szaladtunk
Sandán nézve kétoldalt, hogy látta-e valaki
Részeg madarak dobogtak
Nekilódulva, akadozva, elakadva.

(Forrás: Karinthy Frigyes összes költeményei)

Karinthy Frigyes: Derengés

Vak voltam - látom a szemed
Süket voltam - hallom a hangod
Néma voltam - gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?
Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély -
Hogy sír! Mi az?
Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.

(Forrás: Karinthy Frigyes összes költeményei)

Csan Lu: Az almafa és a bogáncs

Amikor az almák megértek, jöttek az emberek, és leszedték őket a fáról. Az almafa mellett bogáncs nőtt, amely nagyon megkedvelte az almafát.

- Ostoba világ! Te egész éven át robotolsz, virágot bontasz, gyümölcsöt hozol, aztán jönnek az emberek, leszedik az egész termést, és még panaszkodnak is. Épp most hallottam, amint az egyik azt mondta, hogy ebben az évben túl kevés alma termett rajtad. Hallatlan! Miért hagyod, hogy kibabráljanak veled? Nézz rám! Nem hozok virágot, termést sem, békén is hagynak.

Az almafa így válaszolt:
- Nekem erről más a véleményem. Virágba borulni és gyümölcsöt hozni a legnagyobb élvezet számomra. Ettől van értelme és értéke az életnek. Egyébként az emberek gondoskodnak rólunk almafákról, óvnak, ápolnak bennünket, hogy ősszel elégedettek legyenek a termésünkkel.

- Való igaz, merőben más a véleményünk - mondta a bogáncs. - Nem könnyű jobb belátásra bírni az ostobát. De hát éljen ki-ki a saját elképzelése szerint! Nekem nincs gondom másokkal, és attól sem félek, hogy bárki munkára kényszeríthetne. Az emberek tisztában vannak vele, hogy tudok vigyázni a bőrömre!

Az eszmecsere ezzel bezárult.
Néhány nappal később emberek jöttek, kigyomlálták a bogáncsot, s még körültekintőbben gondozták az almafát.

Karinthy Frigyes: Almafa

Forduljon el, aki szégyelli magát,
Most elmondom az almafa dalát.

Ő tehet róla, mágus Aladin
Hogy együtt voltunk s nevettünk valamin.

Egyszer csak intett, bókolt hevenyén -
Láng csapott fel a szoba közepén.

Bókolt, intett és visszahullt a láng
Gyökeret vert a deszkapalánk.

A szőnyeg, a szőnyeg, pezsgett, mint a hab
Almafa állt a lámpa alatt.

Ember kérdez, almafa felel -
De ezt már inkább szóval mondom el.

*

Almafa, rázd meg fürteidet,
Kint süt a nap, horpad az ablak
Odakint összesúgnak a fák -
Almafa, almafa, almavirág.

Almafa, rázd meg fürteidet!

Almavirág, ki látott havazni tavasszal?
Hajamra hullott lepkeszirmod
Hajamra hullt, kezemre szállt, -
Mi van mögötted, almavirág?

Almafa, rázd meg fürteidet!
Almavirág, ki látott havazni tavasszal?

Almabogyó, de fehér, de habos a húsod
Sima héja tenyerembe simult -
Almabimbó, bimbó, almagerezd
Elgurul, fogd meg, ne ereszd!

Almafa rázd meg fürteidet!
Almavirág, ki látott havazni tavasszal?
Almabogyó, de fehér, de habos a húsod.

*

Mondtam almafának, nincs egyebed?
Csodálkozva nézett rám, nevetett.

Almafa, almavirág, almabogyó
Mit adhat almafa mást, te bohó?

Almafa nem, de te csodafa is vagy, az ám!
Terem rajtad, ami semmi almafán.

Aladin mondta és ő mindent megokol
Hogy gránátalmát rejtegetsz valahol.

Almafa, mért rázza lombod a dac?
Megharagszom, ha valamit letagadsz!

Megharagszom, megrázom, széttárom a lombod,
Eltöröm ágaid, ha meg nem mondod.

Ember haragszik, almafa hallgat
Aki még álmos, forduljon a falnak.

*

Almafa, szertezilálták lombjaidat
Almavirág, szellő szétfújta a szirmod
Gránátalma, belédharapott valami
Langyos habocska buggyant az ágra.

Almafa, rázd meg fürteidet,
Almavirág, ki látott havazni tavasszal?
Almabogyó, de fehér, de habos a húsod!
Gránátalma, belédharapott valami.

*

Addigra este, lusta este volt
Ezüstfelhők közt hegedült a hold.

Ő tehet róla, mágus Aladin,
Hogy együtt voltunk s nevettünk valamin.

(Forrás: Karinthy Frigyes összes költeményei)

Charles Baudelaire: Szent Péter nemet mond

Hogy veszi Isten a sok átkot és keservet,
mely szeráfjaihoz napra-nap felüvölt?
Mint tirannus, akit bor s hús habarcsa tölt,
csak alszik átkaink szelíd zenéje mellett.

Kínkamrák s vérpadok hörgő és rémteli
orkánja kellemes karének bizonyára,
hiszen mindaz a vér, mely gyönyörének ára,
máig se tudta az ég szomját oltani!

- Ne felejtsd, Jézus, a Getsemánét: nagy emlék!
Térden és együgyűn könyörögtél Ahhoz,
aki csak nevetett, mikor gyalázatos
bakóid eleven húsodat átszögezték.

Mikor láttad, hogy ős istenségedre köp
a konyhacsőcselék, az őrök és a gárda,
s érezted, hogy tövis hatol koponyádba,
melyben az óriás Emberiség nyögött;

mikor megtöretett tested súlya alatt vad
kínban nyúlt és feszült a karod, s vérpatak
s izzadság födte már sápadt homlokodat,
mikor céltáblaként a nép elé kiraktak:

láttad-e újra a tündöklő napokat,
mikor jöttél, a nagy ígéretet betöltve,
jöttél, szelíd szamárkancádon, és elődbe,
utadra pálma- és virágeső szakadt,

s a napot, amelyen, hősi jövőt remélve,
a sok hitvány kufárt korbácsolta karod,
s úr lett végül? A megbánás nem csapott
szívedbe hamarabb, mint a dárda vad érce?

-Én, óh én szívesen távoznám e bomolt
Földről, hol nem lehet testvér a tett s az álom.
Bár lelném, kard ki kard, csatában a halálom!
Péter megtagadta Jézust... igaza volt!

(fordította: Szabó Lőrinc)

Stéphane Mallarmé: Az azúr

Az állandó Azúr derűs iróniája,
virágmód szép-közönyösen, a képtelen
költőre súlyosul, ki kínok pusztasága
mélyén géniuszát átkozza szüntelen.

Menekvőben, csukott szemmel, érzem, hogy egyre
fürkészve nézi, mint lesújtó lelki vád,
üres lelkem. Hová? S rongyként mily éjt lehetne
vetnem e gúnyra, mily megriadt éjszakát?

Kelj gomolyogva, köd! és egyhangú hamudnak
nyúlt foszlányaival takard el az eget,
mely majd az ólmos ősz fakó lápjába fullad,
és építs óriás, néma mennyezetet.

És jöjj, a léthei tavakból szállj ki, szedd fel,
édes Unalom, az iszapot s nádakat,
hogy betömködd soha nem lankadó kezekkel
a nagy, kéklő, madár-ütötte lukakat.

Es még! ontsanak a bús kémények siváran
füstöt, s a sárga nap a kóborló korom-
börtön rácsainak fekete iszonyában
hulljon holtába a messzi horizonton!

- Az Ég meghalt. - Feléd menekszem, add anyag hát,
hadd feledje a Bűnt s kegyetlen Ideált
a mártír, aki meglakná a fészer almát,
melyen az emberek szerencsés nyája hált;

mert kívánságom az, hisz agyam, mint a régi,
fal tövébe vetett, üres kencés edény,
kendőzni zokogó eszményét már nem érti,
hogy szürke sírom ott várjam ásítva én.

Hiába! az Azúr győz, s hallom, a harangdal
őt zengi. Lelkem, ím hang lett belőle, hogy
félelmetesebb legyen e gonosz diadallal,
ha, kék angelusz, az élő ércből csobog!

Görög a ködben, és örök agóniádban
előre éle mint biztos pallos nyomul.
Hová e hasztalan és visszás lázadásban?
Gyötörnek. Az Azúr! Azúr! Azúr! Azúr!

(Ford.: Rónay György)

Stéphane Mallarmé : Tengeri szél

(Brise marine)

Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem ,hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem- óh ti, éjszakák!- lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek. Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsúját!
Futó árboc, vihar csalétke!...tán enyém is
hajótörésbe jut,talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát...
De hallga, halld szívem a matrózok dalát!

(Ford.: Illyés Gyula)

Stéphane Mallarmé : Tengeri szél

(Brise marine)

Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem ,hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem- óh ti, éjszakák!- lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek. Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsúját!
Futó árboc, vihar csalétke!...tán enyém is
hajótörésbe jut,talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát...
De hallga, halld szívem a matrózok dalát!

(Ford.: Illyés Gyula)

Tagore: Ne menj el

Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.

(Ford.: Áprily Lajos)

Pomogáts Béla: A macska szeme

A macska ott ül és néz, tekintetében ott a titok. Nemcsak én mondom ezt, elgondolkozva azon, vajon mit rejthet három macskánk: Cirmi, Cila és Franciska szemének titokzatos mélyvilága, az, ami a zöld és sárga pillantások mögött meglapul. Eliot, a század egyik legnagyobb költője is erről beszél. Hadd idézzem népszerű – a zenés színpadon is zajos sikert aratott – művének, a Macskák könyvének első versét: „S olykor ha merengve csak ül s elréved a macskád -, nos, annak okát is elárul én: - mámoros eszmék töltik a csöppnyi agyacskát” (Tótfalusi István fordítása). Igen, mámoros eszmék, talán emlékek, álmok rejlenek a révült tekintetek mögött.

Első macskánk, Cirmi most tizennyolc éves: mit mondjak róla, ha ember volna, százéves öregasszony, már felköszöntötte volna a kerületi tanács. Így azonban csak alszik, hosszú és mélységes álmokat, vagy kedves párnáján üldögél és nézi, vajon mit? – talán a múló időt. A tekintetével hódított meg bennünket annak idején is, késő este ült egy Üllői úti kapu előtt, elhagyatottan és elveszetten, a zárt bejáratnak fordulva, aztán hogy a karunkba vettük, ránk nézett ártatlan és sértődött tekintettel. Azóta ő a miénk.

De lehet, hogy mi vagyunk az övéi: és nála lakunk, most már a harmadik lakásban, amelyekhez a macska úgy odatartozik, mint a ház jótékony szelleme, az otthon őrzőangyala. Sokat tanult tőlünk, meglehet én még többet tanultam tőle. Mert bizony nagyon kevés az a tudás, amit mi adhattunk neki. Azt ugyanis „magától” is tudta, hogy miként kell tisztálkodnia, miként használja a toalett céljaira szolgáló műanyag tálat, és persze azt is tudta, hogy mi a különbség, mondjuk az első osztályú norvég tonhal és a nem konvertibilis piacról beszerzett, kevésbé világszínvonalú halipari termék között. Hangjával és mozdulataival ki tudta fejezni vágyait, sérelmeit, akaratát. Bevallom, tizennyolc esztendő leforgása alatt nem sokra tudtuk megtanítani. Nem azért, mert nem volt tanulékony, hanem mert „mindent” tudott: „mindent”, amit egy macskának tudnia kell.

Mondom, én bizonyára többet tanultam tőle, és nemcsak azt, hogy egy macskának mikor van szüksége ennivalóra, friss vízre és tiszta alomra. Nemcsak a macskatartás, a gondoskodás és a bánásmód írott és íratlan szabályait, amelyeket talán kézikönyvekből is el lehet sajátítani, legjobb megtanulni mégis magától a macskától. Ő a legjobb tanár, egyszerre gyengéd és erőszakos, s ha figyelembe vesszük azt a tapasztalatot, hogy végül szinte mindig az ember alkalmazkodik a macskához, és nem fordítva, így is mondhatjuk: valóságos pedagógiai zseni. De nem erről a tudásról beszélek.

Valami olyan tapasztalatra gondolok, amely a macska, szabadjon így mondanom: személyiségével és lelkével hoz kapcsolatba minket. Így idézőjel nélkül írom le ezeket a hagyományosan az emberhez kötött fogalmakat, annak tudatában, hogy a személyiség és a lélek a macska esetében bizonyára valami mást jelent. De van ilyen macskalélek és macskaszemélyiség; és talán ez a legfőbb tudás, amelyet öreg macskánktól kaptam immár tizennyolc esztendő leforgása alatt. Megtanultam mindenekelőtt, hogy a macska nem „oktalan állat”, nem „biológiai automata”, nem egyszerűen egy cirmos bundába csomagolt miniatűr eleven számítógép, amely kevés számú bemenő ingerre kevés számú élettani reakcióval válaszol.

„A macska tízezer létezésmódja” – ezt a címet adta egy macskabarát és macskabölcseleti versciklusának a kiváló költő, Somlyó György. Igen, a macskának tíz- vagy százezer válasza van a létezés hívásaira és kihívásaira, és ezek a válaszok nem programozhatók. A macska, mondhatnám így is – bizalommal az értelem iránt, de bizalmatlansággal a gépelvű szcientizmussal szemben – megismerhető, de nem kiszámítható. A macska nem biológiai gépezet, hanem élőlény, tapasztalatai, ismeretei, szándékai és érzelmei vannak. Hadd emlékeztessek arra, hogy az emberiség érzelmi történetének és fejlődésének, eme egyetemes „éducation sentimentale”-nak az apostola. Assisi Szent Ferenc „kisebb testvéreinknek” nevezte az állatokat.

Persze a macska nem csökkent értékű vagy a fejlődésben megrekedt értelmes lény, mértéke nem az ember, hanem önmaga. Újra mondom, vannak tapasztalatai, ismeretei, szándékai, erről, úgy hiszem, mindenki, akinek az otthonában, az otthona körül él egy vagy több macska, alaposan meggyőződhetett. És vannak érzelmei, örül és szomorkodik, fél és haragszik, szívósan küzd valamiért, és olykor feladja a reményt. Érzelmeit sohasem rejti el, ezek az érzelmek szemlélhetők, tapinthatók, mondhatnám: kézzel foghatók. Róluk beszél a szeme, a farka, a mozgása, az önfeledt elnyújtózása, amint odatárja védtelen hasát az emberi kéznek. Azt hiszem, mi emberek nem értük el az érzelmi fejlődésnek azt a tökéletességét, amely a macska számára a létezés természetes tulajdonsága. Érzelmeim vannak, tehát vagyok – mondta volna Descartes, ha macskának születik. A macska persze nem fabrikál filozófiát: ül, né, figyel és szeret.

Mert az öreg Cirmos szemében, ha megtörtek is a régi zöld tüzek, még mindig csillog valami, amit csak emberi fogalmakkal tudok megnevezni: ragaszkodás, bizalom, szeretet. Erről beszél mormogása is, amely vidám dorombolás volt egykoron, és azt tudatja a régi, merész ugrásokra már alig emlékeztető nehézkes mozdulataival, midőn éjszakánként odamászik a paplan szélére. Talán, hogy melegítse fázós tagjait, de azt hiszem inkább azért, hogy meleget hozzon, hogy a néma éjszakában közelebb legyen ahhoz, akit szeret. Vajon vissza tudja-e utasítani emberi lény ezt a közeledést?

Minden macska szeretne kötődni valakihez, az elhagyott, kóbor és menhelyen tengődő állat is gazdára vár. Másik két macskánk, Cila és Franciska ebből a lét peremére szorult kóbormacska állapotból került hozzánk, s mindkettő megtalálta a maga helyét, azt a kis szerepet, amelyet a családban betölt. Valamiképpen a természet szól és üzen általuk, a létezésnek és az életnek egy másik, elemi rendje, amelynek az ember műve: a „második természet”, a gépi civilizáció elől perifériára, rezervátumokba vagy – mint a macskáknak – elhagyott telkek szeméthalmai, üres pincék lim-lomjai közé kellett menekülnie. Ennek az elhagyott és elűzött természetnek a macskák egyszerre szomorú reprezentánsai és beszédes jelképei. A fejlődés kényszerű áldozatai volnának? Nem lehetetlen, hogy egyszer ilyen áldozat lesz maga az ember is.

A macska ül és néz, hív minket, tekintetében néma tüzek égnek, a kíváncsiság, a közeledés, a ragaszkodni-tudás apró kis lángjai, keresi velük a szemünk. Álljunk meg egy pillanatra, hagyjuk félbe a semmi türelmet sem ismerő dolgainkat, és nézzünk vissza rá. Olyan világgal találkozunk, amelyet elhagytunk, de talán nem felejtettünk el. Nem tudom, mi lesz velünk, emberekkel, ha végleg elfelejtjük valamikor.

Pomogáts Béla ezen írását a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 2003. évi, 44. Tanulmányi Napjain, 2003. szeptember 13-án az Irodalmi Est-en olvasta fel.

(Forrás: Mikes International IV. évf. 1.sz., 2004.jan-márc.)

Danyi Magdolna

Danyi Magdolna 1950-ben született Palicson (Szabadka mellett, az egykori Jugoszláviában). A szabadkai gimnáziumban érettségizett. Érettségi után közvetlenül bekapcsolódott a jugoszláviai irodalom szellemi életébe, elsősorban az Újvidéken megjelenő Symposion című irodalmi és művészeti folyóirat köré csoportosuló fiatal értelmiségiek alkotói táborába. Az ún. első symposion nemzedék (Tolnai Ottó, Bányai János, Végel László, Gion Nándor, Domonkos István, Bosnyák István, Fehér Kálmán Brasnyó István, Ladik Katalin, Juhász Erzsébet, Thomka Beáta, Jung Károly), átadta a folyóirat szerkesztését a lap szellemi vonzáskörébe tartozó fiataloknak (Danyi Magdolna, Thomka Beáta, Böndör Pál, Kis-Jovák/Veszted Ferenc stb.), vagyis az ún. második symposion nemzedéknek.

Danyi Magdolna 1974-től 1980-ig az Újvidéken megjelenő irodalmi és művészeti folyóirat, az Új-Symposion szerkesztője, 1981-ben DAAD ösztöndíjasként Bielefelden posztgraduális tanulmányait folytatja, és szövegelmélettel, valamint az 1945 utáni német nyelvű költészettel foglalkozik. 1978 óta az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Magyar Tanszéken tanít. 1994 szeptemberétől tíz hónapig Budapesten él a Magyar Soros Alapítvány ösztöndíjasaként.

Danyi Magdolna művei:

• Sötéttiszta (versek, 1975, Újvidék)
• Czóbel Minka (monográfia, 1980, Újvidék)
• Rigólesen (versek, 1988, Újvidék)
• Paul Celan (metaforikus) főnévi összetételeinek értelmezéséhez (tanulmánykötet, 1988)
• Pilinszky János költői nyelve (tanulmánykötet)
• Palicsi versek (versek, 1996, Újvidék)

(Forrás: Mikes International IV. évf. 1.sz., 2004.jan-márc.)

Radnóti Miklós: Férfinapló (1931.)

Napjaim tetején ülök, onnan
lóg le a lábom, hajamon
hófelhő kalapoz és szavaim
messze, kakastollak közt
portverve menetelnek!

Mondják, hogy virrad a gödrök
alján, füvek alatt csillogva
lesnek a tücskök s napitta
pocsolyák helye lelkesedik
döngölő léptek után!

Talán vihar jön, mert
simul halasodva a borz víz,
széttette a csönd lábát
az út fölött és harcos
zajokkal készül marakodni!

(Forrás: Radnóti Miklós: Erőltetett menet – Válogatott versek)

Radnóti Miklós: 1931. április 19. (ÚJ KÖNYVEMET TEGNAP ELKOBOZTÁK)

Új könyvemet tegnap elkobozták,
most egyedül ülök, ujjaim
átfonva bokám körül, piros
pillét ástam ma babonásan
a küszöb alá és lassan elalszom!

Emlékszem én! egyszer a tizenhétéves
anya, barátom tejetlen asszonya
aludt el fáradtan, húsznapos, tejes
kislánya fölött így; gyerekingeket
álmodott s urának új cipőt! és
kedvvel ébredt, ahogy mesék csatái
hajnalán kürthangra harcosok!

Majd fölébredek én is! kedvesem arany
varkocsán sikongat a napfény,
lóbálva nő föl árnyam az égig és
huszonkét szemtelen évem az éjjel
bevacsorázik három csillagot!

(Forrás: Radnóti Miklós: Erőltetett menet – Válogatott versek)

Radnóti Miklós: 1931. DECEMBER 8. (FŐTÁRGYALÁS)

Dr. Melléky Kornélnak

Előttem Müller, a nyomdász
állt a mérleg előtt,
megméretett
s hat hónapot kapott.

Aztán kiürítették a termet, hogy
én kerültem sorra: óvták a népet
ragályos verseimtől.

Pattogni s köpni szerettem volna,
mint a tűz, kit szikkadt emberek
űlnek körül fecsegő szalonnák és
várakozó kenyerek gyönyörével.

Köpködtem volna, mint a tűz, kinek
csak szalonnák fényes csöppje jut, mit
elforgat magán majd vicsorogva

és sütöttem mégis, mint pisla parázs
s ők fujtak engem, hogy védekezzem,
mert úgy szokás, s hervadjak el,
fujt rám az ügyész.

Nem észleltetett enyhítő körülmény
s két versem nyolc napot nyomott;
fölállva hallgattam. Tudták kiktől
születtem, hol s mikor; ösmertük egymást
és hogy kimentek, mégse köszöntek.

Védőmmel álltam s beszélt köröttem
néhány barát és néhány mesemondó;
félhárom volt már, délután s
drukkoló szeretőm szemei
kerekedtek az uccán.

(Forrás: Radnóti Miklós: Erőltetett menet – Válogatott versek)

Túrmezei Erzsébet: Adventi ház

Adventi házunk van, sokablakos.
Minden este nyitunk egy ablakot.
Benn melegen kis fehér gyertya lángol,
és árad a fény minden ablakából.
Kis ablakokkal versenyt fénylenek
csodába bámuló gyermekszemek.

Ablaktábláin biztató írás:
eljő a mennyekből a Messiás.
S a nevét nevezik Csodálatosnak.
És fölemeli, akit megtaposnak.
És a békesség Fejedelme lesz:
szabadulást hoz, életet szerez.

Telnek a percek, múlnak a napok,
sorra kinyílnak mind az ablakok.
Ahány kis ablak, annyi szent ígéret.
Hívnak, biztatnak, csudákat beszélnek.
Mi áhítattal álljuk mind körül.
A ház sugárzik, és a szív örül.

Fehér falára festve sok gyerek.
Mind Betlehem felé igyekszenek.
Havas fenyő közt, ki gyalog, ki szánon,
kéz a kézbe’, hogy kis kezük ne fázzon.
Sietve mennek, mint a pásztorok.
Piros orcájuk bízva mosolyog.

Wass Albert postumusz imája az év végére

Föl-föltekintünk a magosságos égre,
Mennyekből az angyal hadd jöjjön el végre!
Árva magyaroknak vigasztalására,
Árva magyar hazánk boldogulására!
MIATYÁNK,
ki vagy a mennyekben... emberfeletti roppant magosságban...
szenteltessék meg a Te neved ebben az elvadult világban!
Jöjjön el a Te országod újra a magyarok földjén
S legyen meg a Te akaratod, mint a mennyekben - úgy odahaza is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk, Uram,
de ne feledkezz meg éhező véreinkről sem Erdély meggyötört földjén.
Bocsásd meg a mi vétkeinket, megszenvedtünk értök.
De míg népünket kínozzák odahaza, ne kívánd Uram,
hogy megbocsássunk kínzóinknak!
Idegen ország jólétében ne vígy bennünket a kísértésbe... se minket,
se gyermekeinket, se az unokáinkat, hogy a magyar voltunkról megfeledkezve
hűtlenek legyünk a szenvedőkhöz...
De szabadíts meg Uram, a gonosztól!
Hogy Tied lehessen újra magyarok földjén az ország, a hatalom, meg a dicsőség,
örökkön-örökké... de ha lehet, még holnap, mert gyöngül már bennünk a honvágyba
belefáradt élet.
S ha nem igyekszel, Uram, maholnap idegen földbe temetik csontjainkat,
s bús lelkünknek nehezére lesz majd meglelni a szörnyű távolságon át a régi otthon helyét,
ahová emlékeink sokasága már rég hazavár...
Ámen.

Wass Albert: Intelem

Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak erő.
Más ember földjén nincs számodra hely.

Félvilágot is befuthatod,
más ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!

Te bús magyar, kit száműzött hazád,
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.

A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te s a többiek,
s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le nem törlitek:

magyar földön nem lesz új
Magyarország,
Gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...

És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...

Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.

Visky András: Miatyánk '95

ha elhagy szó emlékezet
az égből hulljon ékezet
miatyánk ki vagy

országod jöjjön el ha van
vendég legyen a hontalan
miatyánk ki vagy

de integet az égi más
ne itt legyen feltámadás
miatyánk ki vagy

a kétkedő ha arra jár
legyen egy égi kolozsvár
miatyánk ki vagy

*

HA ERRE JÁRSZ, URAM, HA ERRE JÖNNÉL,
E KŐHALOM VOLT EGYKORON MONOSTOR...
HOGY ELLENSÉG? UGYAN, FIAM, MON OSTOR
CSAPOTT LE RÁ, - S KISEBB A VÍZÖZÖNNÉL.

FELISMERSZ KÖNNYEDÉN, EGY GÖDRÖT ÁSOK,
MAJD RAJTAM LESZ A KEZDETEM S A VÉGEM.
SOKAN VAGYUNK, DE MEGTALÁLSZ, MINT RÉGEN,
MERT ŐK IS ÉN VAGYOK, S NEM LESZNEK MÁSOK,

HA ERRE JÁRSZ, URAM, HA ERRE JÖNNÉL.

*

az árnyékom még követ-e
zuhan az isten köpenye
miatyánk ki vagy

hó hull a mennyég felhőtlen
fogadj el végleg felnőttem
miatyánk ki vagy

Szélyes Sándor: Székely Karácsony

Hóba temetkezett csíki havasokon
Áron egymagában, fönn a Madarason
Uram, fohászkodik, Fiad megszületett.
Karácsony este van, hogyha megteheted
Te, aki rendezed ezt a nagy világot,
Juttass nekünk is egy kicsi boldogságot.
Hallottalak Áron, de nem mondottad kinek.
A népemnek, Uram, szegény székelyeknek.
Az Úr kicsit hallgat, majd így szól:
Áron jókedvemben kaptál,
legyen úgy, nem bánom,
de még mielőtt a kérést teljesíteném
valamit meg kéne magyarázni nékem.
Én a székelyekről hallottam eleget,
mondtak már rólatok hideget, meleget.
Tudom, hívők vagytok, sokat imádkoztok,
de szidásomban is világelsők vagytok.
Hallom, magatokat székelyeknek valljátok,
s kiválasztott népem neveit hordjátok
Áron, Ábel, Mózes, Dániel és Dávid,
az egész Biblia egész Ábrahámig,
Ha jól meggondolom, szinte már
úgy vélem, hogy Csicsó Názáret s Ditró Jeruzsálem.
Aztán, ha jól értem magyar beszéded,
s mégis a székelyek boldogságát kéred.
Miféle náció, mert a nyelve magyar.
Ó, Uram, szólt Áron, hisz a székely is magyar
Csak egy kicsivel több,
Úgy legalább három vagy négy fokkal.
Ott álltak a fenyők keményen vigyázva,
gyertyák pislákoltak ezer csíki házban,
megkondult Csíksomlyó Máriás harangja.
Szelíd korholással szólott az úr hangja:
Jól van Áron fiam, és most tartsunk rendet,
Ez a kicsivel több megmagyaráz mindent.
Én megértettelek, és most érts meg Te is,
Kicsit ezért több a szenvedéstek is.

(Forrás: www.erdely.ma/)

Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén ;
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg :

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, oh, jaj, színig fájdalom
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már? - Romjaidra hullva Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar :
A sírgödör hát végképp meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar ;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem :
Magyarnak lennem mért ily csúf halál ?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának,
És sírt, vesztére, önszántából ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás, -
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó göröngyre omlik szét a föld ;
De bánatomnak dacra-lázadása -
Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra,
Még nem haltam meg, - élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad ;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földből a holtakat :
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék :
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón egy érzés sajog : Magyar
vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul.
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull :
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe :
El innen rablók, - ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom ;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt :
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

Reményik Sándor: Erdélyi március

Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat - március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. -
Lavina dörgött. Most, - a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán - menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, -
De Istennek is, ami Istené.

Petőfi Sándor: Bizony mondom, hogy győz most a magyar... (Marosvásárhely)

Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
S dicső lesz élted, boldog és szabad,
Amilyen senkié a nap alatt!
S én bátran állom a csaták tüzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat,
Szabadság, és a szent halottakat,
Akiknek vére volt keresztvized,
S halálhörgése bölcsőéneked;
Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
Midőn áldásodat reánk adod,
S mi annyi átokteljes év után
Sirunk, mosolygunk, az öröm mián,
Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz
Egy szabad nemzet imádsága lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
Amelyért lantom s kardom fáradott!

Gyimesi fohász

Édesanyja, Nagyasszonya Igaz magyar fiaknak,
Pátrónája, Pártfogója Régi magyar hazánknak!
Tehozzád járulunk, sírva leborulunk,
Légy anyja fiaidnak!
Reánk tekints, mert senki sincs, ki sorsunk boldogítsa!
Igaz szívét és jó szemét Aki reánk fordítsa.
Sok véres sebünket, panaszos ügyünket
Aki előbbmozdítsa.
Mindenfelé nyomorúság szorongatja népünket,
Majd száraz ég, majd zápor, jég veri el termésünket.
Most szívünk szomorú, fél, hogy lesz háború,
Kétség gyötör bennünket.
Békességben, csendességben tartsd meg hű szolgáidat,
Becsületben és bőségben Örökös Országodat!
Szánd meg, ó Jó Anya, Magyarok Asszonya,
Hű magyar jobbágyodat!
Jó hírnévnek, magyar vérnek gerjeszd vidám újultát,
Királyáért, hazájáért vitéz vére buzdultát!
Engedd, hogy hős karja mindig föltarthassa
Az ellenség lándzsáját!
Így zokogunk, így hódolunk, Mária, szent nevednek;
Így remélünk, halunk s élünk jó anyai szívednek.
A magyar Szent Hazát s Angyali Koronát
Ajánld föl az egeknek!

Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
elgurulsz mint egy villamos
utánad felgörbül a vágány

kutyatej páfrány
tör át a járdán

kit érdekel hogy erre jártál

Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet

Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek

Mondják hogy ítéletidő tombolt
összeért a temető s a mennybolt
vízszintben állt ösvénnyel az árok
egymást se látták a gyászhuszárok
toccsantak térdig tövig derékig
senki se látta mégis beszélik
és a sírok is mint a leláncolt bárkák
táncoló farukat föl-le-föl dobálták
volt minden egérlyuk gurgulázó korsó
s hogy elúszott volna akkor a koporsó

dunából tengerbe
ki az óceánra
dunából tengerbe
ki az óceánra

úszik a koporsó
zene a vitorla
úszik a koporsó
zene a vitorla

Menjen innen kis vörös gömböc
rúgott felé a fitos kis kóristalány
és wolfgang amadeus mozart
a megszégyenítéstől még vörösebben
kioldalgott az öltözőből
a gnádige frau nem győzte várni
a kocsi nemsokára visszajön
hajolt földig a cseh portás
és wolfgang amadeus mozart
kilépett az utcára
föltekintett a csillagokra
a csillagok épp akkor kezdtek
fürödni a fölérkezett muzsikában
és wolfgang amadeus mozart
megtörülgette homlokát
és nekivágott gyalog

dunából tengerbe
ki az óceánra
úszik a koporsó
zene a vitorla

Mit szólhat isten amikor
heréltek zengik az ő dicsőségét
csupa semleges hang neutrum
neutrum neutru-u-um

Mondják sőt írja az histoire de la musique
encyclopédie de la pléiade egyébként
kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt
lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki
franciául nem értené szívesen magyarra né-
metre vagy románra fordítja azt a részt
hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása
szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines
civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos
törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának
egyedül mozart zenéje hallatán kezdték
hegyezni a fülük

Fehér templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem

fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem

fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem

fekete templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem
azt is megadhatja
az a nagy úristen

Gágogó ludakkal
hápogó récékkel
tetves csirkékkel
varas malaccal egy-
közös tenyérnyi udvarról
alkoholmámorban fogant
koszos kis kölykök
serege bámul
a hangnál sebesebben
tovaívelő gépek egére

szállj le világ
állj meg világ
sohase érünk utol

Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet

Dies irae dies illa
szórhat szikrát a favilla
festve divat a szempilla

megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni

az a nap ha mégis eljő
lobbot vet égnek a felhő
lábon lángol minden erdő

tüzet immár sokat láttunk
égő várost is csodáltunk
poklok poklára is szálltunk

megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni

csak a bíró késett eddig
bűn bűn alól új bűnt vedlik
s nem tudhatjuk vajon meddig

tartatunk ítélet nélkül
s mint bűnhődtünk azt is végül
nem róják-e vissza vétkül

megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni

lám a kétség belénk dobban
hihetünk-e vajon abban
mi sem marad megtorlatlan

Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán
nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának
négy szép gyermeke maradt a romok alatt
kettő négy hat nyolc
éves korukban ölték meg őket
mondja el minden esztendőben a feleségem
amikor már idáig ér a naptár-igazítással
ez az ő békeverse

poklot miattuk ki reszket
aki győzött aki vesztett?

bűn a vég és bűn a kezdet

Kezdem megszokni hogy a kéz
nehezen moccan kézfogásra
elmarad vidám parolája
s a tekintet semmibe néz

még szelídnek indul a szó
de már a mondat enyhén karcos
és sejteti a riadót
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz

jó volna kezet rázni ismét
s a vállat átölelni testvér
mielőtt bután el nem esnék
mielőtt bután el nem esnél

Én királyom nagy királyom
ki születtél kolazsváron
gyertyámat most érted gyújtom
szál virágom néked nyújtom

mennyben s pokolban szószóló
légy érettünk közbenjáró

Fölséges uram kend
hogyha férkőzése
volna közelébe
kérje meg odafent

hogy vetne már véget
a nagy protokollnak
dolgaink romolnak
s bizony hogy avégett

s lenne védelmünkre
hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk
s önnön szégyenünkre

Küküllő-angara
maros-mississippi
küküllő-angara
maros-mississippi

hazamegyek haza
már maga se hiszi
hazamegyek haza
már maga se hiszi

szóródik folyton porlódik
él pedig folyton porlódik
szabófalvától san franciscóig
szabófalvától san franciscóig

Uram ki vagy s ki mégse vagy
magunkra azért mégse hagyj
ajtódon félve kaparász

kis szárnyával e kis fohász
gyermeki hangon gügyöget
dicsértessék a te neved

Aj miféle népek volnánk
szégyentől mért ég az orcánk
mivel vétettünk mi többet
mint akár a legkülönbek

vén zsidók ószövetségi
nyelvével kéne most élni
de hallgatunk senki sem mer
feleselni az istennel

verjed bartók verd a dobot
frakkod szárnya tüzet fogott
ég a kunyhó ropog a nád
tüzet fogott ég a világ

Harmincnyolc éves voltam amikor
krisztina a majdnemhogy meztelen
szép stájer lány egy pohár whiskyre
hívott engem a singerstrasse sarkán
szegény vagyok szívecském s idegen
macht nichts mondta halottak napja van
megittunk aztán kétszer két felet
az zsuzsanna az szép német leány
bécsben lakik tiefengrab utcáján
was für ein gedicht
vier jahrhunderte alt
piros rózsa tündöklik orcáján
szép kaláris tetszik az ajakán
kit sok vitéz kíván

szép voltát csudálván
de csak heában szeretik sokan
lennék ma néked ingyen a zsuzsannád
de gyász a gyász halottak napja van
többet szólnom dolgunkról nem szükség
csókot adott kedvesen cuppanósat
s intett elég ha két schillinget
hagyok a ruhatárnál

Hallgattam hát oszlopnak vetett háttal
az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet

Volt egy kevéske földünk-kertünk
isten előtt se térdepeltünk
üggyel-bajjal de megvalánk
panaszra nem nyílott a szánk
fohászra is inkább szokásból
s hogy őrizne meg a kaszástól

Rólam is majd emlékezzél
megvizült hátamon az ing
mint a bujdosó kossuth lajosén
mikor a törökhöz folyamodott
megvizült hátamon az ing
olyan egy beszédet vágtam ki én is
rossz lábom a kapunyílásba vetve
nehogy becsaphassa az orrom előtt
mert akkor oda az egész virrasztás
égen volt még a
hajnalcsillag amikor
odaültem a kapujába
nehogy elszalasszam ma is
megvizült hátamon az ing
akár a szegény kossuth lajosén
fél kezem a kapukilincsen a másikkal
botomat szorongattam mint a torkomat
a visszanyelt szavak
finomnak kellett lennem
különben nem érek célt
s ott rothad a kicsi rossz szénám
akárcsak a tavaly a kicsi rossz
szénám amit a tagútban kaszáltam
a tagútban s harmadában amit régebben
nagyidő elleni harangozás fejében
a minden háztól kijáró kupa
búza mellé ingyen jussolt a
falutól a harangozó
megvizült hátamon az ing
amíg kértem a mérnök urat
adna egy fogatot
arat a nép
mindenki a mezőn
áll az iga
ingyen eszik a ló
közérdek is hogy az a kicsi rossz
széna födél alá kerüljön
a harmada csak az enyém
a harmada
majd meglátjuk úgy dél felé
hé-te-hé hé-te-hé
suhintotta felém a szót
úgy dél felé
hogy suhant volna válaszul a bot
de akkor oda a cél a kicsi
rossz szénám hé-te-hé csavarni
lehetett volna az inget a hátamon
mint a szegény bujdosó kossuth lajosén
ott égje el a tűz
vagy ott rothadjon ítéletnapig

s már nem is a lába
a botja hozza
az én hetvenen túli
földig alázott
édesapámat

Róla is majd emlékezzél
akiért a földre jöttél
jézus meg ne feledkezzél

adjad hogy jó véget érjen

de szándékod felől kérdezd meg
mielőtt harsonáid megfúvatnád

Rikító rézpetúniák
szirmain gyémánt harmat
fürdőző pufók angyalok
tomporára rápall a karnagy

mise és mese csörgedez
eltrillázgat a szoprán
és földöntúli édeni
nyugalmat balzsamoz rám

párától glóriás
puliszka-óriás

susog a tej
surrog a tej
csobog a tej
a bársonyos
az édes

csak ennyi kell
csak enni kell
csak ennyi kell
az esti
üdvösséghez

mise és mese csörgedez
köcsögök cserépfazekak
messzi beszéde hallszik

kérőző kedves bivalyokra
gondol a tej
s megalszik

Tu eşti văpaie fără grai
de dincolo de matca mumii
te vagy a láng a szótalan
az áldott anyaméhen túli
világvégét érintő angyalok
szárnyaitól szoktál kigyúlni

ó itt maradnom adj erőt
örökre itt legyek megáldott
hol sötéten enyésznek el
gyilkos hiábavalóságok

nem tudhatja század se szem
oly mélyre nem lát olyan távol
hová fészkemre menekít
egy tűzpillangó a halálból

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
wie die glocken ihren schall verloren
felejted hamar minden örömöd

Akarva nem akarva
itt meg kell állanunk
valami eltakarta
vezérlő csillagunk

pedig sehol egy felhő
nincs egy tenyérnyi folt
más csillag sincs ha feljő
egymaga lesz a hold

ormok és tornyok dőlnek
egymásra hangtalan
minden ránca a földnek
kisimul boldogan

ki elkezdett bevégez
nincs gondunk ezután
talpunk alatt a csöndes
gömbölyű óceán

Ahogy a harangok a harangszót
felejtem hamar minden örömöm

bort ide angyalkák az ajtóm elibe
világból válni akarok
szabadok közé szállni

Utána már semmi sem következhet
csak a lebegés olyan szegényen
akár egy hidrogénatom
de megkísérthet még a félsz
ha netán eszükbe jutna
elvenni az egyetlen megmaradt
elektronunkat is
így legalább
megvolna még a remény a tíz-húsz
milliárd évnyi jövendőbe vethető
hit a feltámadásra
vagy valami ahhoz hasonlóra

Kányádi Sándor: Előlhang

vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel,
ha egy buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad a sár.

És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból
újrateremthetjük magát
az első búzaszemet,
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.

Faludy György: Október 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.

Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépéstetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull hány nap, hét és hónap óta! s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, setét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Áprily Lajos: Akarsz-e fényt

Homály. A bimbós sombokor
ködpermetegben ázik.
Hozok egy ágat, vízbe tedd,
vázádban kivirágzik.

Pár nap s kibontja szirmait,
mintha kénlánggal égne.
S a verandán szétsugaraz
a tavasz szőkesége.

Dsida Jenő: Kerülőm a nevedet (Erdély) 1930.

Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.

Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.

Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson

s mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik
úgy-e hogy neked köszöntem meg?

És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.

Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyűsége,
szálerdők erős magosba-húzója,
apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, -
vagy csak kívánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behunyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.