Az emberi értelem egyik legsajátosabb tulajdonsága az a szinte csapongó elkalandozás az egymással lényegileg össze nem függő emlékek, képek és élmények kaleidoszkópján, amelyet eszmetársításnak nevezünk.
Megyek például az utcán és az utam célját forgatom a fejemben, amikor szemközt jön velem egy csinos nő, akin önkéntelenül is megakad a szemem egy pillanatra; - de máris feltűnik rajta valami: a mozdulata, a testtartása, ami eszembe juttatja egyik régi kedves ösmerősömet, akit évek óta nem láttam és nem is tudok róla. Arról az ösmerősömről átcsap az emlékezetem egy szép vidéki úri házra, ahol utoljára találkoztunk; látom az akkori társaságot, a környezetet, a gömbakácos udvart, és azt is, hogy amikor a terasztól éppen lemegyünk a kertbe, egy kis fiú, a ház urának a fiacskája, cinkélt szorongatva fut felénk s boldogan mutogatja a zsákmányát, amelyet az imént fogott. Az meg visszavisz engem az én boldog gyermekkori időmbe, amikor magam is olyan madarászó kisfiú voltam és pompás cinkefogókat tudtam csinálni. Megjelenik előttem Pintér Gyula tanulótársam, akit egyszer elagyabugyáltam, mert egy ilyen cinkefogómat elrontotta. Ezért azután kikaptam az édesapámtól, aki büntetésből nem vitt magával aznap a délutáni vadászkirándulásra, pedig már akkor is majd meghaltam a vadászatért. A vadászat emléke szoros összefüggésben van az öreg Brittel, az édesapám öreg vizslájával, s már hallom is képzeletemben, hogy bömböl a derék vén vadászeb, amivel örömét és türelmetlenségét szokta kifejezni a vadászpuska láttára. Hány fürjet lőttem valaha azelőtt a hűséges vizslánk előtt!... S lám, Budapest közepén íme már vadászom is az emlékezetem felújítása révén... Így folytatná csapongó játékát az eszmetársítás, ki tudja meddig, ha valami, akármi, megint el nem térítené a gondolataimat másfelé. Most éppen egy szép asszony, akit sohasem láttam ezelőtt s talán nem is fogok többet látni eben az életben – hisz’ már rég’ elhaladtunk egymás mellett -, visszavitt engem a Szent János-puszta tarlóira, ahol vagy ötven esztendővel ezelőtt jártam.
Ilyen eszmetársítás juttatja eszembe a klarinét-torkú embert is. – Olvastam a minap egyik szépirodalmi hetilapunkban egy kis elbeszélést; Mihalka János volt a címe, írta Zellőy Szilárd. – Az elbeszélés egyike a legjobbaknak, amelyeket mostanában magyar tollból olvastam. pompásan van benne elmondva egy pár derék tót atyafinak kalandos letutajozása a Vágon, Komárom felé, hogy a gyűlölt csehektől „magyar földre” szökhessenek át. A kis koncepció, az alakok festése, beszéltetése, a természeti miliő, mely az egészet körülfonja, mind erős tehetségre vall. S a név, az író neve, engem Zellőre emlékeztet; arra a Nógrád-megyei kis zugra, ahol valamikor az én édes-kedves „csokoládé emberemmel” (cigányfeketesége miatt neveztem így), Szilárd Imrével, annyi felejthetetlen napot, igazán boldogságos időket, töltöttem a szabad természet ölén.
Lám-lám! Zellőy Szilárd! ki lehet ez?! – Érdeklődtem és meg is tudtam. Újabb kedves meglepetés. Az új író, a szárnyát bontogató elbeszélő, az én csokoládéemberem fia, Szilárd Jankó, aki akkor még egészen kisfiú volt. „Zellőy Szilárd” az írói álneve. Szépen hangzó név; - azt hiszem, meg fogja szeretni a magyar olvasóközönség. De térjünk vissza az eszmetársításhoz.
Természetes, ugye, hogy Zellőy Szilárdról Zellőre gondolva, ott láttam magam előtt azt a kedves dombos-halmos vidéket, meg a közelben levő hugyagi erdőt, ahol a barátommal, Szilárd Imrével vadászgattam volt vagy húsz évvel ezelőtt. – Ott voltam megint, abban a társaságban, amellyel utoljára élveztük együtt a házigazdának meleg vendégszeretetét.
Elborul a lelkem, amikor elvonultatom őket magam előtt. – Egyetlenegy sincs már közülök!
Szilárd Imre, az én legjobb, leghívebb vadásztársam, vagy két évvel ezelőtt ment el örökre. Lelkemben soha be nem tölthető űr maradt utána. Ambrozovics Dezső, ez a világborongós hangulatú, gyöngédlelkű poéta, elment utána. – Az öreg „Nagy Sándor, a nótás kedvű „Sándor bá”, (Nagy Ibolyka jeles színésznőnknek az édesapja) elment. – S valamennyiök előtt elment Szép Aladár, a bohém hegedűs és néhai színész, aki a mulattató elemet képviselte, a legjobb sikerrel. Még Legányi Lajos is elment, aki a mulattató elemet képviselte, a legjobb sikerrel. Még Legányi Lajos is elment, aki némely vadászkiránduláson, a fülöpszállási nádasok vidékén, az élelmezési főtiszt szerepét töltötte be, közmegelégedésre, amikor még az öreg Vastagh Gyuri, a hírneves festőművész, meg Forgó Pista bácsi, aki később a fél kezét ellőtte, járt oda, keveset vadászni, de annál nagyobbakat „abrakolni, kvaterkázni”.
Mind-mind elmentek! Egymagamra maradtam.
S most mégis ott vagyok köztök, velök, Zellőn. – Odavisz az eszmetársítás, amelyest „Zellőy Szilárd” indított meg bennem. Ott állok éppen a hugyagi hepehupás erdő egy hajlatában, ahol: „bizonyosan meg kell jönni a rókának”, amely rendszerint itt vált át a nyíláson. – Ha Imre mondja, aki itt minden bokrot és talán minden vadat ösmer, akkor úgy is lesz.
Fölöttem Ambrozovics -, alattam Szép Aladár, aki örökké izeg-mozog. Pedig már kezdődik a hajtás. Alig merek annyi jelt adni, hogy mégis rám figyeljen. Intek neki, maradjon már veszteg! Megfenyegetem egy gyors ökölemeléssel; azután nem moccanok többet.
Szép őszi nap; - a bokrok közt gyöngécske szellők bujkálnak; a vadkörtefa már pirosodni kezd, meg a som is. Az erdő az őszi szivárványosodás jeleit mutatja. A lombok zöld illatát érzem. Erre az egyetlen illatra ráillik a színjelzés, annyira tipikus. – Süt a nap, de nincs meleg. Az ég kékjén fehér felhőrózsák... Egy-egy szajkó kárál... Valahol az erdőben halk zörej... Onnan jönnek a hajtók.
A csend pici hangjait ez itt nem zavarja. Egy nagy légy zúg körülöttem; rám csap, felkap, arrább zúg, újra nekem ront. Egy döngő muzsikálva száll át fölöttem. – Kismadarak cippannak, surrannak... Most mintha halk szökéssel osonna valami a bokrok alatt... Várom!
Újra csend; - mintha tudná az erdő, hogy mi következik: maga is figyel, les. Alig hallható zörrenés!... Itt a róka! – már a nyílás közepén lohol, sunyítva. – Bumm! durran a puskám.
Látom, hogy kalimpál a vörös úrfi; verdesi zászlós farkával a füves földet. Szép Aladár a kalapját lengeti. Leintem. Csitt! még tart a hajtás.
No de több róka egy embernek, a szomszédok rovására, és egy hajtásban, mégis sok lett volna. Nem is jött több. Hanem a végét csendben illett megvárni. – Nem nyújtom az egész vadászat elmondását; az eszmetársítás nem engedi; már ott vagyunk a tanyán, az egyszerű gazdasági lakásban, amely fölé nagy akácfák borulnak. Egyikről nagy üggyel-bajjal szedek le egy fürt édes illatú, kései nyílású fehér virágot. Szép Aladár váltig vitatja, hogy azt a rókát őneki kellett volna meglőnie. Látta, már akkor, amikor a róka „odabent” volt: egyenes őrá jött; emelte is a puskáját, épp akkor ugrott el a beste féreg.
Megszorítom a kezét:
- Köszönöm, Aladár!
Rám csudálkozik:
- Mit köszönsz, Pista bácsi?
- Hát azt, fiam, hogy nekem voltál szíves odaterelni a rókát. Ha nem izegsz-mozogsz, mint mindig, hanem mozdulatlanul maradsz -, ha nem kapkodod a puskádat, akkor talán te kapod lövésre; így meg eloldalgott, felém.
Ambrozovics mélabúsan dörmögte:
- Nagyon helyesen történt; Aladár úgyis elhibázta volna...
- Kész a gulyáshús! gyerünk, urak! – kiabált ránk a csokoládéember és bontogatni kezdte a behűtött palackokat. Istenem! a legfinomabb bor sem volt akkor drágább egy koronánál! A mienk meg pláne olcsó volt a házigazda vendégszerető jóvoltából.
A jó hűvös szobában, kecskelábú asztalhoz ültünk; az ablak nyitva volt, felséges jó levegő áradt be az árnyékába. A „gulyás” igazi „juhászgulyás” volt, kitűnő birkahúsból; - nem volt annak sem mellékíze, sem mellékszaga; - ettük rogyásig, némán.
Egyszer csak megszólal az ablak alatt egy tárogató, és a legcsudálatosabb tökéletességgel fújja a Rákóczi-indulót. Csak úgy zengett-harsogott. Azután átcsapott másba; bús régi magyar nótákba; sírt, panaszkodott, zokogott, felujjongott. – Odáig voltunk tőle. Ez aztán „gondolat!” – mondogatták, Szilárd Imrét ölelgetve. Nem nagyszerű ember? ilyen stílszerű muzsikáról is gondoskodik. Ezen a csöndes pusztán igazán nem hallgathattunk volna semmit sem olyan élvezettel, mint ezt a sirámos, beszélő hangszert, amelyet nyilvánvalóan „mester” kezelt.
Amikor már odáig voltunk a gyönyörűségtől, kiszólt a házigazda:
- Gyere be hej!
Az ajtóban csakhamar megjelent egy legény – egy fiatal suhancféle -, aki kissé bárgyúcska félénkséggel tekintett körül. Semmi sem volt nála.
- Ez fújta - mutatja be röviden a gazdánk.
- Hát a klarinétodat hol hagytad? – kérdezte Szép Aladár.
Szilárd Imre felelt a legény helyett.
- Nincs ennek klarinétja; csak úgy, a torkából fújja.
Nem hittük. Az már igazán lehetetlen. Emberi torok hangszalagjai úgy nem rezeghetnek, olyan tökéletes klarinét-hangokat nem adhatnak.
- Fújj valamit az uraknak – intett Imre.
A legény megöblösítette a száját s rákezdte a „Nagy Bercsényi Miklós”-t. – Csak úgy ömlött belőle a csudálatosan bensőséges messze csendülő bús tárogatóhang. Ha nem nézünk rá, megesküdhettünk volna, hogy igazi hangszert hallunk.
Hát hiszen igazit hallottunk, az az emberi hang csakugyan a legcsudálatosabb – minden nemes hangszer az emberi hangot szeretné utánozni, ellesni -, de most az emberi hang volt olyan, mintha hangszerből áradt volna.
A hangulat is tehetett valamit, de a magyar puszta levegőjében csudásan hatott ránk ez az újfajta zene, amellyel a klarinéttorkú ember andalított el bennünket.
Szilárd Imre azután elmondta, hogy véletlenül fedezte fel ezt a mutogatni való művészt itt a hugyagi majorban, ahonnan nem kelhetett híre.
Bizony pedig kár lett volna, hogy ott rejtőzzék; hisz’ a kuriózum is megérte, hogy elkerüljön onnan a világba.
Erről azután gondoskodott is Szilárd Imre.
*
Talán egy vagy másfél esztendővel később egyszer az Orfeumba vetődtem. – Nem sokat törődtem a műsorral; agyon akartam ütni az estémet.
Egyszer csak kijön egy legény a színpadra és elkezd klarinétozni, klarinét nélkül, csak úgy, a szájával.
Megösmertem. Hisz’ ez a mi zellői, vagy inkább hugyagi tárogatósunk! – Lám, mégis „artista” lett belőle.
Tetszett a közönségnek. Érdekes volt a dolog. De mit tagadjam: nekem inkább csak furcsa volt már; meghatni nem tudott. Ahhoz a magyar puszta kellett, meg az akkori hangulat.
Kíváncsi voltam rá, hogy hogyan került ide és hogy folyik a sora. Elmondta. Olyan buta parasztlegény volt akkor is, mint másfél évvel ezelőtt. – Valami csekély fellépési díjat kapott; alig bírhatott élni belőle; - úgy látszik, kihasználták az élhetetlenségét. De azért neki így is jó volt, mert „úr” volt ebben az állapotban.
Nem vágytam többet hallani; nem is kerestem az alkalmat. Végképp eltűnt előlem
De „Zellőy Szilárd” az eszmetársítás révén most eszembe juttatta.
Az a régi társaság, mondom, mind elment már örökre.
Egymagam maradtam itt, utolsónak.
(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 14. sz., 1920.júl.25.)
