„Mi áhítattal őriztük emlékét, életünknek az adott tartást, hogy Thury Zoltán gyermekei vagyunk. Halála után is gyámolítónk és vezetőnk volt, minden leírt sora a vitathatatlan igazság” – mondja Thury Zsuzsa új könyvében egyhelyütt. – Terhes örökséget kap útravalóul, aki jelentős író gyermekeként maga is íróvá akar lenni. Kétségtelen emlék- és élményanyagban sokat „hoz” magával, ugyanakkor ott kísért a minta, a példa, az apa híre, melynek nyomasztó hatásától mégiscsak szabadulnia kell az ilyen író-gyereknek, ha önálló úton akar járni. A név azonossága juttat bizonyos előnyt, de parancsol is és kötelez.
Thury Zsuzsa – a jeles realista novellaíró Thury Zoltán leánya –, a saját maga taposta úton jutott el az Ördögtánc-ig. A köztudat elsősorban mint több, nagy sikerű ifjúsági regény íróját tartja számon, ezt a könyvét is a faital olvasóknak szánt művek kiadója, a Móra Ferenc Könyvkiadó jelentette meg. De az Ördögtánc több, mint ifjúsági regény. Nehezen meghatározható műfajú írás. Maga az írónő az alcímben így jelzi: „Történetek egy családról”. A könyv valójában az önéletrajzhoz áll legközelebb, együtt van benne kor-, család- és irodalomtörténet. Nem regény, de nem is novelláskötet. A tizenhét fejezet – tizenhét önálló, zárt, egyes szám első személyben előadott elbeszélés; mindegyiknek megvan a maga külön témája, csattanóval a végén. Egyik-másik már lapok, folyóiratok hasábjain is megjelent, de itt, az ábrázolt események időrendjébe állítva, (ha terheli is bizonyos, épp a zártságból eredő ismétlés és újrakezdés) a tizenhét történet kerek, összefüggő képet ad a Thury család sorsáról a századfordulótól az első világháborúig.
Úgy tűnik, féltve őrzött családi albumban lapozgatunk, ahol az írónő minden arcról tud valami jellemzőt és érdekeset mondani. Megjelenik az apa, „aki fiatalon pusztult el, anyagi gondoktól elgyötörten”, akinek író álmait – míg élt – a „vonal alá”, a tárcarovatok szűk hasábjaiba tördelte a kényszerűségből vállalt hírlapírói robot. Megismerjük a kolozsvári gimnáziumból való kicsapatásának igaz történetét, rebellis, szabadságszerető, kicsit könnyelmű s olykor talán barátságtalan természetét. Elénk lép a szigorú és polgári erkölcsű édesanya, előbb „kék grenadinruhában: az alján széles fodor seperte a földet, bő, hosszú ujja volt a ruhának és magas nyaka halcsontokkal merevítve”, aztán gyászfátyolosan, s ekkor szinte halljuk felcsukló, fuldokló zokogását. Előttünk száguldoznak egyik szobából a másikba a „rossz és fegyelmezetlen” gyerekek, a két fiú, az okos Lajos és a „furcsa és kiszámíthatatlan” Dezső, ez a „kis, lompos csavargó”, - akiről talán a legszebb és legmeghatóbb portrét rajzolta könyvében az írónő, - és a két leány, a szép, de „hetyke és vad” Erzsi és a „jó és szelíd” Zsuzsa; megismerjük különös játékaikat, átéljük első pénzkereső vállalkozásukat, a betegségeket és szerelmeket. Ott járunk a folyton váltott lakásokban, „nénik” és „bácsik” vesznek körül, rokonok, szomszédok és barátok. Megelevenedik az Andrássy úti Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium, valamint a törökbálinti zárda élete; és mindezek mögött elhullajtott vonásból – egy szegény család és a környező jómódú polgári élet ellentétének rajzából – kibontakozik a századeleji Lipótváros képe, és a koré, a ferencjózsefi „boldog békeidő”, majd a világháború négy terhes esztendejének képe…
Az Ördögtánc egészen sajátos kompozíciójú mű. Sodrását nem a széles cselekmény-elmondás adja hanem az emlékezés pók-fonalára felfűzött rengeteg apró élmény-törmelék. Az írónő nem szerkeszt, csak mesél, ahogy eszébe jut, ahogy az emlékezés a tudat felszínére löki a múlt képeit. Apró villanásokból, laza emlékmozaikokból állnak össze történetei, alakjai. „Mindent” el akar mondani, s ezért nagy kitérőket, vargabetűket tesz, szertelenül csapong. Gyakran kezd bekezdést ilyen „a propos”-kkal: „Eszembe jut egy eset…”, „Az úgy volt…”, „Például…”
Az emlékezés jelentéktelen dolgokat felnagyít, másokat, hajdan fontosnak hitt motívumokat homályban hagy. Mindnyájan úgy vagyunk, hogy ha több év után visszatérünk gyermekéveink színhelyére, az egykor oly hatalmasnak és félelmetesnek látott tárgyak egyszerre összezsugorodnak és megfakulnak. Az idő megváltoztatja az arányokat. Thury Zsuzsa túl van ezen a kiábránduláson, korban és és szemléletben egyaránt. Ő már az érett felnőtt derüjével és nyugalmával nézi az elmúlt éveket, nem csodálkozik, nem ámul, csak mesél… S ha már össze is keverednek benne saját élményei és azok, amelyeket a felnőttek mondtak el annyiszor, hogy tulajdon emlékeinek hisz, a gyermekévek apró eseményeit immár kívülről és felülről látja, a felnőtt író tudatával tükrözi. Nem elemzi, értelmezi és magyarázza, hanem elmondja és leírja őket. – Az egyensúly csak néha bomlik meg, ott ahol az írónő maga örömére tett elkalandozásai az olvasó – akár a felnőtt, akár a gyermek olvasó – számára érdektelen dolgokat is könyvébe vonnak. Érthető, hgoy ezek az apró élmény-szilánkok neki sokat jelentenek – például, hogy Kozma Andor két bájos leánya mit küldött karácsonyi ajándékba a Thury gyerekeknek –, de az elbeszéléseknek sem művészi értékét, sem irodalomtörténeti hitelét nem gazdagítják. Ugyanilyen fölösleges és fárasztó terhei a történeteknek a rövidített nevek.
Az Ördögtánc hivalkodás nélküli, halk, egyszerű és pontos stílussal megírt könyv, előadásmódja közel áll az élőbeszédhez. De a póztalan mondatokon is átsüt valami meghatóan gyermekes báj, visszaemlékező szeretet fénye és egy csipetnyi kedves humor, és ez a közvetlen, derűs hang nemcsak a Thury család tagjait, elsősorban az írónőt teszi kedves ismerőssé, hanem az olvasóban is felébreszti gyermekkorának egyre halványuló emlékeit.
A könyv nyújtotta kellemes és maradandó élményt a fantáziátlan illusztrációk, Zsoldos Vera bátortalan vonalú, pepecselő rajzai nem tudják elrontani.
TÜSKÉS TIBOR
Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése