László Ibolya (1929-2007): Falusi vasárnap, 1958

 

Aranyló egű vasárnap,
még a szél is ünneplőben…
Szirma bontva száz virágnak,
illatoktól viselősen
jár-kél április szele,
lépte könnyű, lágy zene,
hangja föld és serkenőben
lehelt zsenge búza szag.

Mint parányi gyermek, - ölben,
úgy nyugszik két domb között
e falucska és mohóan
szívja a tavaszözönt:
széles mellet tárt az égnek,
soha még ily fényességet!

Nénikék a hajlott vének
orcája is ragyogóbban
néz a felhőtelenségre.
- nincs eső az ég boltban!
Békét ringat a vasárnap,
s libbent újra gólyaszárnyat…

ott férfiak, itt asszonyok,
amott duzzadt jácintbimbók,
holnap-nyíló friss virágok,
elevenszép jácintbimbók
a lány-léptet leső fiúk,
gonddal csinosított lányok.

Nem kever port a szívekre
senki urasági népség,
erre hajtva díszes hintón,
várva kalaplevevését;
- hadd hajoljon a parasztja! -
Csak ki szíveszerint vendég,
annak köszön itt a gazda!
*
Alkonykor vékony harangszó,
tiszta, mint a hajnalok,
szólítja az öregeket,
ki mint komor angyalok
belépnek a templom ajtón,
istennel békét óhajtón.

Mögöttük messze az élet,
hangtalanul társalkodnak
azzal kit a papjuk ígért,
hogy meglátják már maholnap,
… s szent Péterrel parolázva
költöznek a mennyországba.

Halk haraggal bólogatnak,
hogy fiuk, meg unokájuk
most a kultúrházban táncol,
víg zeneszó pereg rájuk.
Nincsen gondjuk az egekre!
- aztán mosolyt rejtegetve
ámen-t mond megértőn szájuk.

Hull az este, mint a pernye,
itt-ott szikra! Csillagfények
ülik körül az újholdat,
akár széplányt a legények.
S lehajol a végtelenség:
- tűz-víz e helyt elkerülje,
e határban fel ne sírjon
a fagy rontó hegedűje!

Aranyló vasárnap,
igyen élsz te a szívemben,
áldott a te békességed,
ragyogj fennen, egyre szebben!

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október