Takáts Gyula (1911-2008): Levél a felvidult városból

(Tersánszky Józsi Jenő 70. születésnapjára)

I.
Nem hívom én Dionysust, sem szent Józsefet ehhez,
egyszerű módra levélben csak leírom s kire illik,
vésse szívébe miként történt, hogy a Múzsa derűje
elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázva
puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfü,
közhivatalba vidámság fészkelt rózsa-reménnyel.

II.
Akkor volt, hogy az ember kezdte kiszórni fejéből
végre a puskapor illatot és levetette a mundért.
Szem meglátta a gólyát… Kéz ibolyát szedegetve
szokta meg újra a szépség tiszta-tapintatú bőrét!
Megszólaltak a malmok. Liszt csoda púdere arcunk,
cukrok ezüstkristálya az izmunk felhevítette,
s jöttek a lányok, a csók és lámpa kigyúlt a homályban...
Fönt a hegyen felzsongott újra a pincei élet.

Permetezők kényes pávája bejárta a szőlőt.
Szólt a cigány. Teke dörgött s szende vasárnapi fényben
ezrek kedvire szállt hálóba a méz-színű labda.
Így volt s íme a kis-város zendülve a szépre,
öt párt szólt, hogy a szépség papját hozzam e tájra.
Nyúzva vidéken a múzsát, hozzám nőtt ez a tisztség,
mint a szamárhoz a két fül: - s most melyiket húzogassam?
Öt párt nagy hatalom, de Athene sem kutya, pácban
ültem a lanttal, mint cserző kutyalében a vargák.
Akkor, mintha a felhőn villant volna mosolygás,
úgy tűnt arcod elém és írtam Józsi Jenőnek.

III.
Némi vitácska után kisöpörték s feldíszítették
újra a vén megyeházat s nem nagyidás, de jövendő,
visszakerült alkotmány hangulatába hevülve
vártuk a buszt és jött nagy ponyva alatt leborítva
mind, ami kedves… Félre csapódott Thalia kényszer
függönyes és ott állt a gitáros vándor alakja
zöld színű sátor alatt, benzinszagú pithia-gőzben.
Állt magasan s már mintha el is kezdődne a játék,
megpendült a gitár, lobogott a szalagja, leugrott
Józsi Jenő a kövekre s az utca ragyogva vezette.
Nagy bíborsüvegét a szálloda is megemelte.
Főispán, jegyző és gombszemű vizsla adótiszt
megfordult s ki se hajtva sörük, bámulva letették:
- Hát ez lenne, ez igric? – és elakadtak a szóval.
Már szedelőztek… Lassan mentek a vármegyeházra.
Elfoglalták a helyüket. Nem fönt, de az első
padsorokat és némi zavarral várták, mit hoz az este?
Zsongott már a terem, mint kortesi nagy viadalkor.
Lent ezalatt tisztes lépésre követve az utcán
jöttek utána az ifjak, a két furulyát mosolyogva,
s Józsi Jenő zsebiből is visszanevettek a sípok…
Fürgén szedted a lépcsőt, mint a gidák a hegyecskét.
Föltódultak utánad. Üres szék egy se maradt már.
S akkor, mintha a sors keze küldött volna, szerényen
ép az utolsó főispán székébe leültél.
Ott ült ő maga, ám de előtted, s nézte a Múzsa,
mint csap a megtisztelt tölgy lombjaiból a magasba.
Jól emlékszem, mintha ma látnálak, mosolyogva,
képtelesen játszottál, egyszer az égbe, de menten
sózva a föld humorával, földre leejtve novellád,
mint bűvész a szavakkal, két labdát hajigáltál.
Ujjad ahogy fölemelted, száját tátva az ülnök
mennybe meredt s hőkölve derékon lökte a jegyzőt,
és te velük kuncogtál – várj csak –, mintha eképpen
szóltál volna varázsló bölcs humoroddal eközben: -
- Várj flótás! Ide süss, java most jön. Tátsd ki a szádat! -
s fölvillant a mosolygás!… Úgy nyitogattad a hajnalt,
mint a madár… Rigolyákra a szív és görcsre mosolygás
fénye derült… Ott álltál… Már nem a vándor, a bűvész!
Élet mestere! Ritka tanító! Szép derűhintó!
Bukfencelt a vidámság zöld forrása a termen,
s a hatalom tölgy-székéből epresbotú ifj
vitte madárszavú tájra a zord hivatalnoki népet.
Könnybe dadogva a háznagy a hajdúnak intett:
- Nem mehet innen!… Zárj be kaput!… Pörkölt, csusza várja,
fröccsízű rizling… Fuss a „Körülszennyesbe”, de menten. - 
S még te meséltél szájról-szájra suhant a parancs már,
s így mentünk diadallal. Zászlónk volt a te kedved.
Várt a „Körülszennyes” s hümmögve, nem értve mi történt,
jöttek a vasfejűek tanulásra hevülten utánunk.

IV.
Volt ott csirke, galamb, ruca, disznó, borba virágszál
és ami oktat, nyíltszavú és furulyával igéző
„lélek okos nevelése”, mosolygás Marci szavával.
Hány alakot váltottál… Már mint Pán a ligetben
hatlyukú sípon pásztori hadnak mérted a szépet.
Még ott helybe meg is tanítottad… Mint a szatír-nép,
úgy igyekeztek, észre se vették, mint nemesednek.
Most meg Apolló! Ámde gitárral s mind ugyanarról,
róla, mi legszebb, tünde mosolygás! Róla daloltál
s véled a gombaszemű vizsla adótiszt, városi jegyző 
ülnök, a postás, mint Arkadia népe vigadtak.
Emberi fénnyel kelt föl a hajnal… csóka vidámság
vitte helyükre a megszépült-szívű, bölcs mulatókat,
s ott a saját mezején ki-ki zengte tovább s a vidámság
így a „Körülszennyes” csárdából szerterepülve
elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázta!
Puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfü,
közhivatalba vidámság, mint üde lombba a fészek,
úgy terepült s kire illik, vésse szivébe mit írtam.
Kell a vidámság, mint tulipán szirmának a napfény.
Őz-gida lábú mosolygás el ne szaladj mezeinkről,
friss csermelycsobogás, holdfény-pata, tünde verőfény
el ne szaladj, üde lábad tánca tapossa szívünket.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október