Takács Imre (1926-2000): Versek

EGY SIHEDERHEZ

Ifjú karod gyöngesége erősebb az én megcsontosodott
erősségemnél,
barna szemed csillogása többet ér az én elmélyültebb,
szemüveggel mankózott látásomnál,
feszélyezett mozgásodban idealizmus keres nemes formát,
az én  é r e t t  mozgásomban csak dac van és prózaiság.

Nem tudhatod, mit ér a tisztaságod,
nem tudhatod mit ér a rózsálló bőr,
a simulni nem akaró haj, alvó érzék,
nem tudhatod, mit érnek a rugalmas, tiszta erek,
a tépetlen ideghálózat, fogékony agy
és az undok éhség, a telhetetlen 
étvágy minden iránt- még nem tudhatod…!

Tudom, komoly férfiasságra vágyakozol, türelmetlen vagy,
érni akarsz;
siet a férges gyümölcs is,
levetik az ágak, hogy éljen maga,
csibék csipegetik ki húsát, disznók eszik fel magvát,
vagy elrohad,
míg a többi gyűjtögeti  még dús zamatát.

Van, akit még tisztelsz, s szégyelled.
Ne szégyelld azt!
Fogsz hang nélkül vonítani, ha senkid se lesz, akire úgy nézz,
mint most apádra.
Én apámat sajnálni tudtam csak és szeretni,
azért maradt hiányos a lelkem, mint csorba szobor.

Fiatal vagy, egészséges vagy, kigyulladsz a viruló
lányok között,
sírsz is talán: azt hiszed, hogy sose jutsz el a szerelemhez.
Attól ne félj, szeretnek a lányok tégedet,
mint te őket,
csak ne siess, vágyaidat őrizd, és élsz gyönyörűn.


GELLÉRTHEGYI FILOZÓFIA

Mintha zömök babhüvelyek kúsznának
- lent a sárga
villamosok, embermagokkal telerakva.
Üvegezett divathernyók dúlt 
karavánja
vas-síneket nyálaz a dunapartra.

Sima hátú bogarak -
személykocsik
kergetőznek, mintha csak játszanának.
Merevedett tartásban nézik őket
a szobrok, a templomok és a házak.

Acélhidak izmai kifeszítve
átkötik a két partot, mint a kapcsok,
a feszültség rántotta őket
szoros ívbe;
a vízen egy pocakos hajó csattog.

Itt ülök a hegyen
és lent a mélyben
liliputi sorsában – zsong a város.
Legkisebb a hangyaember futkosása,
mégis minden kavargást ő irányoz…

Ősz közelít,reggelente hideg harmat
lepi el a járdákat,
a fű sárgul.
Csak az ember örökké rügyező fa,
mégis ő fél jobban az elmúlástól.

Én – kiszáradt inakkal – lehullok majd
a naponként lehulló sok levéllel,
de a törzs egy molekulája
tovább sóhajt,
őrzi, hogy e nemzetben én is éltem.

Hatvankilós testem a porba oszlik,
gondolatom nem lesz, és
szavam se lesz,
áram-erő finomabb trolikat visz,
szellemerő alakít tiszta rendet.

Itt ülök a hegyen.
De le kell menni
alkalomért, amit a pillanat ad.
Csak nagyálmú tettekben felejtheti
önmagát a romlandó 
szerves anyag.

MAJORBAN

Leszakadtak a húrok,
rácsapott egy bunkó a citerára,
zörögnek csak a húrok,
a faorsók spirálgöcsébe rántva,

elhajítva a ludtoll
nem parancsol táncra bokákat,
vasvillák emelkednek,
sikítozva futnak a lányok,

reszket a  zenész arca, 
körme alatt vérhólyag lüktet -
valaki megbolondult,
öreg Isten, segíts bennünket!

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december