Mikor Mátyás Német-Újhelyt
Ostromolta,
Hajh! Hogy elmult a dicső kor,
Be szép volt a!
Mint sugár a nap után, ha
Beestellett,
Repül hozzá örömmel az
Emlékezet…
Örömmel és mégis a szem
Könybe lábad:
Ragyog benne gyászló öröm,
Büszke bánat! -
Na de cseppet félre bánat,
A dologra!…
Mikor Mátyás Német-Újhelyt
Ostromolta:
Akkorában Kelet ura
Mahmud zultán,
Szólt hűséges emberéhez:
„Eredj szolgám,
Ékes nyelved-, szép elmédnek
Híre nagy van,
Most mutasd meg, mi lakik benn
Bölcs agyadban.
Eredj, hívem, nagy Mátyáshoz,
Föl Budára,
Mondd, törökök ura neki
Azt kivánja:
Hogy közöttünk mindörökre
Legyen béke;
Legyen övé a világnak
Egyik vége,
És a másik majd enyém lesz
Tudom egyben,
Csak mi egymást ne rongáljuk
Aztán ketten.”
*
Nem volt sok a török zultán
Kivánsága.
Tán a jó úr a jövendő
Képit látta?…
S tán másként is állanának
Most a dolgok,
Ha a követ el nem veti
Ugy a sulykot;
Mert a jámbor vala épen
Olyan ember,
Mint ki ugyan sokat tud, de
Keveset mer. -
Újhely alatt Mátyást s hadát
Megtalálja,
Vezérek közt tudományát
Veti, hányja.
Mondja, hogy a földön ember
Nincs teremve,
Kit szavával – mire akar -
Rá ne venne.
MAGYAR Balázs megsugá ezt
A királynak.
Az mosolyga, s megörült a
Jó tréfának.
„Mátyást – ugymond – e világon
Ugy ismerik,
Hogy szereti a tudomány
Embereit;
Ne legyen hát panasza, hogy
Megvárattam:
Jöjjön a bölcs férfiú e
Pillanatban.”
De azonban jelt adat a
Támadásra:
A dörejnek, csatazajnak
Nincsen mása.
Haragtorzas sörényszárnnyal
Száguldoznak
Jobbra-balra sarkantyúzott
Csatalovak;
Mintha lenn a pokol mélye
Mennydörögne:
Száz döbörgő ostromálgyu
Megy előre,
A nap is a szelid égen
Iszonyodva,
Takarózik tűzokádó
Füstgomolyba.
Mint prédára kerekedő
Gyors karvalyok,
Büszkeségtől fényes, görbe
Magyar kardok,
Kivillannak a hüvelyből,
S világítnak:
Hír, dicsőség ösvényére
A honfinak.
S mintha majd ítélet napján
Letaszítva
Hullanak a csillagok mind
Összevissza -
Ugy repülnek a süvöltő
Golyók itten,
S Mátyás király áll közöttök,
Mint egy isten!
*
Jön a követ, jön a követ -
De hogyan jön!
Nem állt ő még soha ilyen
Ingó földön!
Tudott mindent – sokat tanult
Egyptusban,
De ezt nem tanulta,nem volt
Ilyen tusban.
Meg nem tudta fogni, hogy van
Okos ember
És király, ki e veszélynek
Állani mer.
A beszédre legkisebb volt
Most a gondja,
Csak tünődött: mondja-e, vagy
El se mondja?
„Üdvözöl a – üdvözöl a
Török zultán…”
- Golyó süvölt, és a beszéd
Elhal ajkán.
Egyik csatlós már a földön
Szörnyet halva:
Kimerevült ifju arcza
Megsápadva;
De a tudós követ úr még
Jobban sápad,
Hogy megveszi Mátyás szivét
A sajnálat.
„Eredj vissza az uradhoz”
Szól nyugodtan,
„Mondd neki, hogy küldök embert
Még e hóban,
A ki, hogyha rábeszélni
Nem tud épen
Ugy, miként te: de tud szólni
Hogy megértem.”
Megy a követ – mindazáltal
Kár volt érte,
Hogy valóban bölcsfejét ily
Gyász -sor érte.
Törökország határáig
Szótlan elment,
De tovább már nem vihette
El a szégyent.
Terebélyes szép tölgy állott
A határon,
Rábeszélő bús dal szólt az
Egyik ágon:
Megszerette azt az ágat,
S válasz helyett -
Szolgájától hazaküldte
A zsineget...
Forrás: Magyar hölgyek naptára 1856. szökő évre. Szerkeszti és kiadja Császár Ferencz. Pest, 1856. Beimel J. és Kozma Vazul könyvnyomdája – Aldunasor, kegyesrendiek épületében. -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése