Maupassant, de Guy (1850-1893): A fal

Mind nyitva volt az ablak. A szalon
Tüzes szemekkel izzott, mintha égne;
S táncolt a fény a réten, lombfalon.
A park felelt alant a lágy zenére
S zsongott morajlón a sötétbe távol
A zöld levél s a széna illatától
Langy volt az éj, mint a meleg lehellet,
Megsímogatta a sok női mellet
S a hús szagával elkeverte itt
A lanka és rét lanyha gőzeit,
Majd szétzilálta a lágy gyertyafényt.
Virág-, mező- s haj-illatot szivék föl
Csak néha, - az éj kósza árnyaként -
Jött egy fagyos szél a tűzhímes égről
És csillagillatot hozott nekünk le.
Hallgattak a nők ernyedetten ülve
És nézte harmatos, sötét szemük hőn,
Mint duzzadoz vitorlaként a függöny.
S meglepte őket is egy édes álom:
Utazni fönn a csillagóceánon,
Lágy gyengeség, heves szerelmi kényszer,
Szeretni hévvel és beszélni mézzel,
Felfedni álmuk, mit szivök takar.
Dalos, szagos zenét játszott a kar;
Az éj zenés volt, dallamos s fuvalmas,
Távolba bőgve várt a szomju szarvas.
De a vidám nők nyomba megijedtek;
Némult a kar, elhaltak a viták;
Mert egy sötét erdő fenyőin át
Kikandikált - a sik egy dombja mellett -
Az óriási hold-gömb, vérben úszván.
Ment, gömbölyüen mászott a tetőre.
Magányosan bolygott az égi pusztán,
Mint egy fehér arc, mely kering előre.
Szétszéledtünk mind az utak körén
S miként az alvó viz, a lágy fövény
A holdsugárt szeliden visszaverte.
Szerelmi álom szállt az emberekre,
Parázsosan tüzeltek a szemek.
Sétáltak a nők, lelkünk kéjbe bágyadt:
Talán a holdsugár igézte meg!
A szél lehellte a bünt és a vágyat.
Bolyongva járkáltam szilaj örömben,
Hogy egy hegyes kacaj riadt mögöttem.
Ő volt: csodás makacs szerelmesem,
Akit imádtam s jaj! egy percre sem
Hajolt viharzó férfi-hajlamomra
"Karját! S tegyünk sétát a parkba" - mondta.
Vig és bolondos volt, a tréfa folyt,
Azt mondta özvegybútol fogy a hold.
"Hosszú az út" szólt "s majdnem elfeledtem
Cipőm finom és uj a toilette-em.
Megyek haza!" Megfogtam erre karját,
De ő rohant, akár a szélvihar;
S szoknyái, ingó-lengő fodrival,
A szunnyadó éjt zúgva felkavarták.
Megállt lihegve; mentünk csendbe, némán,
Oly elhagyott volt már a hosszu sétány.
Hangok susogtak a nagy éjbe halkan;
S az árnyba rezgő sejtelmes bokorból
Csók-cuppanás, sóhaj hangzott ki olykor,
Ő felsivított elhaló kacajban!
Rémült szökés, futás vert zajt a csendben;
Magára hagyva pár megcsalt ügyetlen
Káromkodott szívinditó panaszszal.
Közel a fán dalolt a csalogány;
Rigó felelt rá a fák távolán.
Egyszerre feltünt egy fehér, magas fal.
Fehéren állt, mint a mesék fala,
Visszfénye kábitó s kemény vala
És titkos útunk a távolba leste.
"A fény szerelmeseknek üdvös este"
Szólott. "Az éj sötét akár az ében,
Üljünk le a sugárzó fal tövében."
Leült s nevette, hogy mint mormog ajkam
Még a hold is mosolygott csendbe rajtam!
S valóban azt hittem, szövetkezett ő
A holddal és hogy csúfol mindakettő!
Ültünk a fal vakitó fénye mellett;
S nem mertem emlegetni a szerelmet,
De megfogtam kezét lihegve, fulva.
Egy könnyü ívbe görbedt gúnyos ajka
S szaladt, mint a vadász, nyomába csalva.
Ruhája eltünt a sötétes útba,
Csak néha villant meg kétes fehérje.
A hold halottsárgán sütött feléje
S hogy néztük ezt a tejszinfényü holdat,
Szivünk a párafényben összeolvadt.
Némán, nyugodtan ment az égre feljebb
S testünk vonagló bágyadásba ernyedt.
Arcába néztem s vérem habja lázadt.
Görnyedt tagomban éreztem, mi forr,
Az a maró kín, a mi győz, mikor
Forralja bennünk nő a kéjt, a lázat!
Hogy álmodunk s ránk száll az éji csend
És halljuk a halk, biztató "igen"-t,
És az imádott szoknyáit emeljük,
A mig karunkban ég a test, a petyhüdt;
Oly kéj, mit a való s nő lopva ad,
Ha jő a boldog, gyenge pillanat.
Gégém tüzelt; jeges, tüzes roham
Szállt rajtam át és csattogott fogam.
Rabszolga-düh dult lázadó eremben,
Hogy ezt a nőt a földre leteperjem,
Őt, aki csak kacag magába, büszkén
Felgyujtani vágytam szivemnek üszkén.
Élcelt, vidám volt, nem gondolt vele;
Finom ezüst gőz volt lehellete.
Mohón felittam. - Döngött, vert szivem;
Szédültem. - Megragadva sebtiben
Ledobtam. Ő felkelt. Legázolám
S taposva csókoltam bősz őrülettel,
Haján, a nedves száján s homlokán.
A nagy, vidám holdgömb pompázva ment fel.
Birkóztam és átfogtam már a lányt
De ellökött küzködve, visszanyomva
Kitört viaskodásunk ujra, nyomba,
S ott állt a fal feszült vászon gyanánt,
Mert, - hirtelen megfordultunk riadva
S egy furcsa-érdekes látványt találtunk:
Rárajzolódott a mészfényü falra
Viaskodó és óriási árnyunk.
Amint közelgtek, távolodtak ott
Játszván kacagtató bohózatot,
Az egyik ugy ágált, akár a drótbáb
S mindketten Ámor művét torzitották;
És összegombolyodtak furcsa kecsbe',
Biccent fejük és ugy tett, mint a kecske,
Aztán kinyilt a két derék meredten,
Oszlop gyanánt feküdtek mind a ketten.
Majd megjelent haraggal lökdösődve
Négy fekete ingó gigászi kar
S a gyengédség groteszk mozgásival
Elhaltak egy hő, ájuló gyönyörbe.
Vig volt a falkép e helyzethöz itt. -
Ő csak mosolygott. - És hogy' küzködik,
Hogy' tolja el a szomjas ajkakat,
Aki mosolyg? Ily gyenge perc alatt
Nyerhet magának szívet a szerelmes!
A csalogány dalolt a fán. A hold
A falra nézett, mint aki keres, les, -
De ott csupán egy testnek árnya volt.
 Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.