Székács József (1809-1876) versei

 

ESTI IMÁDSÁG 

Uram, maradj velem!
Maradj velem, mert a nap leszálla,
S már az esthajnalban végsugára
A sötéttel halványodva vív:
Így hull egykor éltem végsugára
Halvány színben síromnak porára,
Ha a halál innen messze hív!
De nem félek, ha istenem,
Ha jó atyám marad velem!

Uram, maradj velem!
Maradj velem, mert a éj ölébe’,
Ha álom száll a világ fölébe,
Ki viraszt majd gyermeked felett?
Ki virasztna, mint te, ki kezeddel
Égi testek sorsát rendeled el,
S rajtok a tavaszt, nyárt, őszt, telet;
Remegjek-e ha istenem,
A hatalmas, marad velem?

Uram, maradj velem!
Maradj velem, mert a bűn hatalma,
Mint az éjnek sötét birodalma,
Egednek fényétől zárva tart.
Adj szent lelket, hogy járjak fiadnak
nyomdokán, míg napjaim haladnak,
Mig feltűn az örök békepart!
Hol megjelen jó istenem
Előtt a Megváltó velem!

Uram, maradj velem!
Maradj velem hogy vezess karoddal,
Hahogy éltem, mint a nap nyugottal,
Az örökség tengerébe száll,
S jobb valóm, ha érintesz kezeddel,
Újra ébred, mint a nap kelettel,
A halhatatlanságnak lánginál,
Hol a fő üdvet éldelem,
Én istennel, isten velem!

KARÁCSONI ELMÉLKEDÉS 

Hol van a fény, mely az értelemnek
Sötét éjtszakáját űzze el,
S az igazság, melyért majd remélve,
Majd csüggedve lelkünk esdekel?
Fény s igazság! Te vagy üdvözitő,
Te az isten égi hirnöke,
S szent igéd a valót szomjazó föld
Értelmének szent szövétneke.

Hol van béke a sérült kebelben,
Annyi bűn és gyötrelem között,
Hogy tegyen szert kívánt nyugalomra
A sors és világtól üldözött?
Te vagy, Jézus, legjobb békeszerző,
A bűnös nálad békét talál,
S a szerencse romján a halandó
Benned bizva mosolyogva áll.

A léleknek a test gerjedelmin
Lesz-e vajon adva győzelem,
Avagy a jó s rossz között örök harc
Tart-e bennem, küzd-e ellenem?
Te törted meg a gonosz hatalmát,
És felette diadalt ülél,
Győzök én is, hogyha megszilárdúl
Erőm erőd dicsőséginél.

Lesz–e élet túl a sír homályán,
Szenvedésünket jutalmazó?
Lesz-e új világ, mely befogadjon,
Hogyha el lesz hagyva majd az ó?
Te vagy a feltámadás s az élet:
Aki benned hisz, bár haljon, él:
A síroknak zárai megnyilandnak,
S az enyészet új életre kél!

Égi kegyelemnek hirdetője,
Kiben megnyugovék istenem!
A halál és a bűn fékezője,
Uram és megváltóm, s mindenem!
Add, hogy e nap, melyet születésed
Emlékének buzgón szentelek,
Újabb ösztönt adjon életemnek,
Hogy mindig jobban tiszteljelek.

És te, isten, gyermekidnek atyja,
Kikért fiadat feláldozád,
Aki által a földnek családit
Kegyelmedhez közelebb hozzád;
Add hogy ennyi hűségért irántam,
Teirántad hálás úgy legyek,
hogy, miként fiad tanított engem,
Úgy reméljek, higyjek és tegyek!

ÚJÉVI 

Isten! Hozzád szállanak fohászink,
Az esztendő első reggelén,
Lelkünk néked buzgón általadva,
Lépünk át az új év küszöbén;
Mert minket mulékony percenetnek
Érütési semmivé tehetnek;
Te valál, vagy és leszesz jövőben,
Te örök vagy az örök időben.

Te védettél minket s kedvesinket
A múlt évnek minden szakain,
Ó védj minket, védjed kedvesinket
A beálló évnek napjain;
Mert mi a föld gyarló sarjadéki
Gyengeségnek vagyunk martaléki;
Te kútfője a legfőbb erőnek,
A port s a világot éltetőnek.

Áldd meg ó szent! Kezdetét az évnek,
Áldd meg folytát, áldd meg végzetét,
Áldd meg a hont, és a honnak atyját,
És a honnak minden gyermekét:
Adj vigasztalást a könnyezőnek,
Éber lelket a gyönyörködőnek,
Adj reményt a józan bajvívónak,
Célhoz érést a bölcsen futónak.

Adj türelmet s észt az oktatónak,
És a hallgatóknak nyílt szivet;
Adj egyenes lelket a birónak,
És az üldözöttnek védhelyet;
Légy az árvák s özvegyeknek atyja,
A haldoklók végső gondolatja:
Tied legyen lelkünk és halálunk,
Tied jobb életre virradásunk.

Hozzád, hozzád szállanak fohászink
Az esztendő első reggelén,
Buzgóságink tégedet keresnek
Ó nagy isten! Trónod szent egén!
Mert mi árnyékéltünk szűk körébe’
A halálnak tántorgunk elébe:
De te voltál, vagy s leszesz jövőben
Te örök vagy az örök időben.

 A CXLVI-DIK ZSOLTÁR

Ó uram, téged dicsérlek,
Téged míg tart életem,
Bennem hozzád vonz a lélek,
Hozzád hangzik énekem,
Mert csak te vagy akiben
Bizom, másban senkiben.

Hogy bizhatnám emberekben,
És fejdelmekben mikép?
Nincs mentő erő kezökben
Hogyha tőled nem vevék;
Egy nap úgy elbán velök,
Hogy porrá lesz mindenök.

Az boldog csak, akit öröz
Jákob erős istene,
Kinek a legfőbb erőhöz
Kötve lelke, mindene;
Benne biztos a remény,
Másban nincsen nyeremény.

Mert ki alkotott világot,
S mindent ami abban él,
Ki védi az igazságot
S a gyötrött felett itél,
Éhezőnek enni ad,
A rabnak szól: légy szabad.

És ki atyja özvegyeknek,
S a vakoknak ad szemet,
Útját állja vétkezőknek,
Szereti a hiveket,
Elesteket emeli:
Az van erővel teli.

Őt dicsérjed, énekeljed,
Benne bizzál ó Sion,
Boldogságodat reméljed
Tőle minden századon
Ő a menny és föld ura,
Amen és Hallelujah.

KARÁCSONI ÉNEK 

Ó nap, napja szent örömnek!
Változz napjává hitemnek!
Hogy Jézus hozzám betérjen,
Benne éljek, bennem éljen.

Jézust a föld várva várta,
Mig egét isten kitárta,
És fiát küldötte hozzánk,
Hogy a mennyben csatlakoznánk.

E csodát én, melyet értem
Tőn az isten, bár nem értem,
Hallom lelkem szóhatában:
Szeretet van e csodában.

Nagy szeretet! Mely lehajlik
A földhöz, mely bűnbe’ zajlik,
Hogy azt újra vonja, vére
Árán, atyja kebelére.

Örvendj Sion! Jő királyod
Újjá szülni a világot:
Tiszta szívvel menj elébe!
Mert atyjának jő nevébe.

Te ki emberképet öltesz,
Ki mindent üdvvel betöltesz,
Add, imádjon minden elme
Téged, béke fejedelme!

Testbe’ jősz ó üdvek üdve:
Hogy, mely ránk volt hajdan ütve,
Isten képét megtalálja
Mindaz, aki hisz fiába.

Egynek bűne által estünk,
Egy közbenjárót kerestünk,
Ő az, ő az! Hála, hála!
Nem győz a bűnnek halála.

Hosianna az egekben,
Angyalakjú énekekben!
S mely álomból életre költ,
Hosiannát zengjen a föld!

Ó nap, napja szent örömnek!
Változz napjává hitemnek!
Hogy Jézus hozzám betérjen,
Benne éljek, bennem éljen.

FOHÁSZ A BUDAPESTI ÖZÖNVÍZ NAPJAI UTÁN (1838.)

Míg földi jólét ringatott ölében,
Áldások atyja! Téged elhagyánk;
Rettentő kézzel érzetéd hatalmad,
s mi fölkerestünk, s törve hódolánk.
Tolongva jöttek hullámok fölünkbe,
Ezer halál rémítve dúlt körünkbe’:
De te lebegtél a vizek felett,
S ezer halál közt éltünk mentve lett.

A földi jólét romjain imádunk,
Rengő kebellel, isten! Tégedet
Mert vádolólag vallja érzeményünk:
Méltán sujtád tévelygő népedet.
De épitünk vallásunk szent szavára,
Hogy tűrő vagy, s kegyednek nicns határa:
S mely most csapással büntet, szent kezed,
Borús uton derűs célhoz vezet.

Maradj reményünk, ó vilgok atyja,
Légy őrünk, vértünk, te légy mindenünk,
Neked szenteljük megtérő kebellel
siralmak hangján árva életünk.
Tedd a csapást áldássáE a mulóból
Fejts múlhattlant, fejts enyhet a kinokból,
S add, hogy kevés éveknek vesztesége
Évszázadokunk légyen nyeresége!

EPIGRAMMÁK 

1. Széchenyi

Szóla Hunyad: „Seregem ha lehordod torkolatodhoz,
Ó Duna, Mahmudnak népeit eltapodom.”
’Vaskapum összesodor, vakbuzgó, hogyha merészlesz!’
És a nymphaharag visszaijeszti a hőst.
Széchenyi szól: - „”Népeknek hozok s viszek áridonáldást,
Nyisd gátló kapudat, vagy levegőbe röpül.””
S a Duna nyit sima rést a békevitéznek ijedten,
S ő megy, s horgonyt vet Ázsia partjainál.

2. A rátóti kertben*

I.
Itt öröm és élet laknak, mert élnek a lombok,
S a csevegő csermely, s partjain annyi virág.
Kisben ez a roppant mindenség, melyben az élet
És az öröm honosak távol is és közel is.
S hol vagyon a kertész, Láthattlan ez itt is amott is:
Mindenikét látnod csak műveikbe’ lehet.

(* Balogh Johanna, a híres Balogh Péter leánya és Géczy István özvegyének lakhelye.)

II.
Hogyha hegyen látok palotát, a gőg jut szembe,
Mely építé, mely büszke urába’ lakik.
Itt, mert völgybe vonúlt házat szemlélek, amelyet
Lombok rejtenek el, és csalit árnya fedez,
Szende szerénységet sejt lelkem s ritka középszert,
S e sejtést egy hon jobbjai ámenezik.

III.
Szép fűz a kapuban! Mérthogy társatlanul állasz?
„Társtalan úrnőmnek képviselője vagyok.”
S mért állasz szomorún kapuján az édeni kertnek?
„A menny üdveihez sir vezet és siralom.”

3. Emlékkönyvi versek

I.
Árjain éltemnek hideg ész intézi a kormányt:
Árjain éltednek hő szived a vezető.
Árjain éltemnek szellőzni ohajtasz-e vajon
A hideg ész karján? Nem tudom, édes alak:
Árjain éltednek hogy néha melengni kivánnék,
Ész hideg embere én – azt tudom, édes alak.

II.
A népet ne tekintsd: ha nagyobb vagy nála, szidalmaz;
Hogyha hason, kicsinyel; hogyha kisebb, megutál.
Hagyjad a félénket, hogy függjön a balga tömegtől:
Néked az életirányt tűzze ki géniusod.

4. Themistokles
Xerxest és a fél földet verted meg eszeddel,
Első hősének kent fel, s imáda hazád.
Majd meg szárazon és vizeken száműzve bolyongtál,
És mely általad élt, vesztni kivána honod:
Avvagy Hellásznak bűne szörnyű, bajnok, irántad:
Avvagy Hellasz iránt szertelen a te bűnöd.

5. Napóleon
Vidd Northumberland, s láncold le a sziklaszigetre!
Folyjon ezer könny bár, s nyögjön utána a szív.
Őt elitélte a nép, az örök jog szelleme, s a menny;
Mert a szabadságnak gyermek s gyilkosa volt.

6. A kölni dóm
Vándor, ha Kölne jutandsz, s bámúló lelked elámúl
A daliás kornak csonka remekje felett;
Kérdjed: Ó szép töredék, te szakasztott képe hazádnak,
Mért állsz fejtelenül, mért derekatlanul itt?

7. Hajnal és éj
Görbén ballag a pór napszámot tenni a várba:
„Oly későn-e paraszt? – rá rival a boszus úr -
Bérci lakom falain rég fénylik az ébredező nap.”
„”Elhiszem – így a paraszt – de ala köd van, uram!”

8. Panasz
„Bezzeg, hazánk ügye most jobb karban volna, ha őseink
Kissé bölcsebbek! Nemde?” – Mi gyáva panasz!
Hassatok, és a jelent használjátok, nehogy épen
Ezt mondja a huszadik század a mostaniról.

9. Halljuk!
Egy föltétel alatt lesz naggyá Széchenyi köztünk:
Hogyha a külföldet hordja be gőzösein.
Érted-e, Széchenyi, ezt? A világot hordd a Dunára,
A jobb gyomruakat a Tisza partjaira.
A magtárakból háton hordjad ki a gabnát,
S a bort gördítsed korcsolya-úton alá.
Költsék s menjenek el. Te pedig számolj velök, és jőj,
Járj és kelj, s házról házra vigyed meg a pénzt:
Így lészsz csak naggyá, ha a nemzetet arra tanítod,
Hogy kell gazdaggá lenni – dolgotalanúl.

10. Aide toi
Vízbe esett az orosz, s szent Miklóst hívta segédül:
„Megmentlek – szól a szent – de mozogj magad is.”

A görög Anthologiából

1. Aeneas
Trójai láng s fegyver közül hős vállára emelte
Aeneas a tisztes terhet, az édes atyát,
S szólt: „Görögök, békén hadd menjek: az ős atya nektek
Olcsó harcjutalom volna, de drága nekem.

2. Achilevs
E sírt Hellas emelte neked, romtalmas Achilevs,
Hogy rémitse utó-Trója szülötteit is,
S trójai partra tevé, hogy, Thetis gyermeke, örvendj
Hallani int gyögdel zúgva körüled a hab.

3. Euripides
Nem tied, Euripides, ezen emlék: te az övé vagy:
A te dicsőséged hire fuvallja körül.

4. Nemesis
Nemesis, a mérték s a fék kezeidbe’ miért van?
„Használd, hogyha beszélsz, ezt; ha cselekszel, amazt.

5. A koszorú
tarka virágkoszorút küldök, Rodokleia! Körüled
Múlatozott lelkem míg kezeim kötözék.
Van liliom, van rózsakehely s anemóne közötte,
Harmativó nárcis s kék ölü kis violák.
Míg kötözém, mind elhervadt: köny gyüle szemembe,
S szólék: Lyányka virúlj, ah de ne mint koszorúm.

6. A szép Melité
Hére adá szemedet, Melité, karod adta Athéne,
Thetis lábaidat, Páphia melleidet.
Boldog az, aki tekint; aki hall, az boldog ezerszer;
Félisten ki szeret: isten az, aki birand.

7. Timarion
Lép a te csókod, o Timarion, és barna szemed tüz:
Rab vagyok hogyha az ér, lángba borúlok ha ez.

8. Az esküszegő
„Nem megyek el hozzá két éjtszaka, esküszöm.” És te
Hallád eskümet, ó Kypri meg is nevetéd.
Ó te a balga fiút ismerted! Szélnek eresztém
Esküm, nélküle mert nékem az élet halál.
Karjai közt édesb a kárhozat esküszegőleg,
Hogysem az üdvösség nélküle  - eskühíven.

9. A koszorúhoz
Csüggj, koszorú, szeretett ifjúm ajtója felett, de 
Rázni ne merd fiatal kelyhű virágaidat.
Telvék könnyel azok, szerető szem zápora érte;
Kíméld míg ajtó nyílik, s az ifju kilép:
Ekkor rázkódj meg, s hintsed le fejre esődet,
Hogy szeretőmnek aranyfürtei könnyem igyák.

10. A habozó szerelmes
Mondd Lykanidának hogy csak színlette szerelmét,
Mondd: álnokságát fölfedezé az idő.
Ezt, Dorkász, vidd meg, mondd el másodszor is, esmét
Mondd el harmadszor, s most tova, Dorka, siess!
Menj, menj, Dorka repülj! – Nem, még egy pillanatig várj -
A mondottakhoz tedd hozzá… Avvagy eszem ment?
Menj, mondj el mindent… angyali Dorka, ne szólj!
Sőt, mondd el végtől végig! – Mért küldjelek? Állj meg…
Nem törik el lábam hogyha – magam megyek el.

11. A szerelmes
Hozzád kapcsolvák éltemnek szálai, lelkem
Kútfeje benned van, nélküled élni halál;
Mert, melyekkel szólsz siketeknek,b arna szemeidre
Esküszöm, és szemeid éjszinü öldökire:
Gyilkos tél dermeszt, valahányszor fellegesen nézsz,
S úgy virulok föl mint a kikelet, ha mosolygsz.

12. Hűség
Barna biz ő, kicsiny is, de viszont göndörke Philaene,
És puha bőre simább hogysem a mák levele,
Csacska szavában több a varázs mint Küpri övében,
Mindent ad mit ohajtsz, s többnyire dijtalanúl:
Küpri, azért fogadom, szeretendem is addig – ameddig
Nem lelek egy mást, mely nála is ízletesebb.

13. A boldog családatya sírja
Hogyha siromhoz jösz, vándor, borzadva ne térj el,
Mert e békelakot nem boru lengi körül.
Nőmmel együtt öregedtem, együtt szállottam Adesbe,
Három nőt három gyermekeimnek adék;
Gyönge szülötteiket vígan ringattam ölemben,
Nem könnyezve se holt, sem betegágyaikon.
Sírya temettenek ők, amidőn szemeimre az édes
Álom alászállván, békehazámba emelt.

14. Demetrios és anyja
Az, kihez a harcból remegőn tétél meg, anyádhoz,
Vesztve a hősi jelet, élve paizstalanúl,
Gyilkával maga vert által, Demetrie, téged,
s méhét átkozván szóla zokogva anyád:
„Halj meg, s szennye ne légy Spártának: Spárta bünetlen,
Hogyha az emlő, mely szoptata, gyáva vala.”

15. Demaineta
Nyolc hős magzatját vesztette Demaineta harcban,
S indnyáját egy sír halma alá temeté.
Fájt szive bár, de könyet nem sirt, e szókra fakadt csak:
„Én szültem néked, Spárta, e magzatokat.”

Dombi János, vagy a hazajáró lélek

I.
„Kövesd leányom szivedet!
Áldjon meg isten tégedet!”
Ezt mondta magzatának
Egy lányának Pannikának -
Hát ki mondta? Hol vagy mikor?
Dombi mondta épen akkor,
Midőn megsujtá a guta
S felfordúlt az isten-adta.
Tisztességgel eltemették,
Kúnhalomban sírba tették.
Kúnhalomnak messze terjed sík határa,
Mossa partját, de nem járja, Tisza árja.
Nincs oly gazda a dúsgazdag Kúnhalomban
Mint a milyen Dombi János. Nagy halomban
Hever pénze ládájában, s nagy tanyája
Tág környékét elborítja birkanyája;
Hambárjában nagy bősége a buzának,
A falu sem parancsolna a borának;
Egy a búja, mely szivébe néha bekap,
Hogy fiút még nem keresztelt néki a pap.
Egy leánya volt ugyan, szép mint a szépség,
Jó mint angyal s épen oly ép mint az épség;
De mit használ ha nevét a fejkötővel
Felcseréli, új férjének új nevével,
És a Dombi ősi névnek véle vége,
Melynek nem volt s nem lesz párja hét megyébe.
Ez volt oka Dombi János bánatának,
Amíg végre így prédikált önmagának:
„Mind hiába” szóla „látom, mint hiában,
Csak megnyugszom a jó isten bölcs utában.
Ámde már csak bétekintek ám szemébe -
Mit, szemébe? A zsebébe
A legénynek, aki vőm lesz,
Aki téged, lányom, elvesz.
Mert azt ugyan túl nem élem,
Isten engem úgy segéljen!
Hogy férjhez menj ellenemre,
Mit szólsz, Panni, mind ezekre?”
„Ketten kérnek, szóla Panni, a csapláros,
És az akit nem szeret kend, a mészáros.
Nincs is szükség rá, apám hogy őt szeresse,
Hisz kegyelmed úgy sem lészen a hitvesse,
De én kérem, kényszerítem jó atyámat,
Adjon hozzá, mert különben a pártámat
Szűzen viszen el magammal mély síromba,
Más legényt én soh’ sem zárok hű karomba.
Hogy sovány húst külde  hozzánk héba-hóba,
Nem foghatjuk a szegényt őt vádolóba;
Ha nem vághat más marhát mint ösztövéret,
Hogyan messen a soványból húst kövéret?
Áldja meg a hármas isten jó apámat,
Áldja azt is aki ápolt hű anyámat:
Oh adják ránk a szent áldást! – „Ugye, én-e?”
Szóla, Dombi s feltódult a vér fejébe
És megsujtá a guta,
De eszmélethez juta
És halála érzetében,
Jó keresztyénszellemében
Ámbár félholt,
Még is így szólt:
„Kövesd leányom szívedet.
Áldjon meg isten tégedet!”
Ez végszó volt,
Ezzel megholt.

Panni atyját megsiratta,
Özvegy anyját vigasztalta.
Anyja pedig így zokogott:
„Itt az isten határozott!”
A mészárost elhivatta
És áldását rájok adta.
Atyjok sírja volt a szent hely,
Hol vallásos érzelemmel
Hő szerelmet esküvének,
s aztán a paphoz menének.
Áldás reád Dombi János, megmutattad
Hogy az irást megtartottad, megtanultad,
Áldva haltál s ellenednek megbocsátva,
A mennyekbe ily keresztyén lesz megáldva.

II.
Nyugszik Dombi a halálnak éjhonában,
Addig nyugszik míg a mennynek csarnokában
Az angyalnak megszólamland trombitája,
S eljövend a holtaknak feltámadása.
Addig nem jő a sirokból vissza senki,
Akit egyszer sirba tettek, nem jön a ki.
Dehogy nem jő! Más a vallás Kúnhalomban,
Ott a lelkek nem maradnak nyúgalomban,
Mert ha otthonn azt teszik mit nem szeretnek,
Éjjelenként házaiknál megjelennek;
A toronyban, amint éjfélt üt az óra,
Feltámadnak lepleikben riadóra;
Járnak kelnek dörömbölnek és kiáltnak:
Mérthogy mindent kedvök szerint nem csinálnak.
És csak aztán, hogyha úgy lett mint kivánták,
Maradnak a koporsóban isten-adták.
Dombi János példa rája,
Mert biz ő is haza jára.
Amihelyt éjfélt ütötte,
Lepedőjét rája vette
Amelyben el volt temetve;
Arcát és fejét befedte,
Vége a bokáját verte,
És nagy léptekkel megindúlt,
Balra tartott, jobbra fordúlt,
Mig házához békanyarúlt.
Itt felhágott a pallásra,
Csörölt pörölt egyre másra;
Ugrált a pallás hosszában,
Szörnyen tombolt haragjában,
S így kiáltott enmagában:
„Nem kell nékem mészáros,
Vőm legyen a csapláros!”
S elvégezvén e munkáját,
Amint feltátotta száját
A kakas és kukorékolt,
Dombi János már alant volt,
És kakas-zólás között
Sirágyába költött.
Minek mondjam azt is olvasómnak,
Hogy lázadt fel népe Kúnhalomnak;
Hogyan jártak Dombiné nyakára,
Hogy hallgasson férjének szavára:A
Adja Pannikát a csaplárosnak,
A kosarat meg a mészárosnak.

III.
A mészáros búsan ül a székben,
Könnyek laknak Panni két szemében,
Nem kíméli anyja szűz szerelmét,
Sőt hogy megkérlelje férje lelkét,
Bár nagyon fájt, amit tett, szívének,
Visszaküldi a gyűrűt vejének,
S Pannikáét visszakéri tőle.
„Nem lesz abból semmi, egyelőre,
Magam viszem vissza Pannikának”:
A vő ezt üzente jó napának.
Elmerült a mészáros bujában,
Tépelődött szörnyen jó magában:
„Kövesd leányom szivedet
Áldjon meg isten tégedet!”
Szép szó, szent szó, haldokolva mondta,
S most a sírban nem nyughat miatta.
Hisz a lélek nem tréfál, a kőbe,
Hogyha istenéhez van menőbe.
És ha megtért ura istenéhez,
Mért vágyódnék vissza hüvelyéhez:
„Föld volt föld lesz”,s míg nem hivja isten
Soh se fog az kóborolni itten.
Ezt az írás mondja, ez világos,
Azt kend meg nem dönti Dombi János.
Egy gondolat villant meg agyában,
S már bundája lógott a nyakában;
S minthogy épen késő s vak sötét volt
S nem csillog sem csillag sem pedig hold,
Lassan mint a tolvaj úgy lopózott,
Nyomán két kutyája vánszolódott;
Dombiéknál titkosan betoppant,
Mocskos s Göndör egy zugolyba hosszant
Elnyujtóztak a nem küzdvén bikával,
Elnyugodtak tompa horkolással.
„Hát a gyűrűt hoztam vissza, Panni,
De addig nem birom visszaanni,
Míg apádtól kérdem meg magától:
Mért állott el utolsó szavától?
S mert azt hallom hogy megjő ma éjjel,
Szóba állok ő tisztes fejével.
Ha azt mondja hogy megbánta, Panni!
Egy szó nélkül fogom visszaanni
Gyűrűdet – sőt sírba bár, de lelkem
Meg fog áldni téged hű szerelmem!
S most csendesség, ne moccanjon senki,
Nem illő a lelket háborítni!”
A mészáros szólt erősen, és mert
Ellent mondni néki senki sem mert,
Minthogy részén a napfény igazság,
Lett nagy félsz és szörnyü hallgatagság.
A gyertyát is mind eloltogatták,
És a lelket súgva búgva várták.

IV.
Amint éjfél hangzik a toronyba,
Vélnéd minden készül dőlni romba;
A palláson rengő dobbanással
jár a lélek rémes rombolással;
Üt sujt mindent, érzi a gerenda,
Közbe közbe eként mondogatja:
„Nem kell nékem mészáros,
Vőm legyen a csapláros.”
A szomszédban, utcán, a szobában
Sok nép nézi s hallja ezt magában.
A legbátrabb fickó Kúnhalomban
A mészáros, lábhegyen, suttomban,
A tornácon végig a nyilásig,
Hol egy létra nyúl fel a pallásig,
Ellopózik s a lelket bevárja,
Mocskos, Göndör kullognak nyomába.
S amint Dombi elvégezte ottfenn,
Nem vélé hogy még várják is ottlenn,
De amint a végső fokra lépe,
A mészáros halkan lép elébe:
„Mocskos dolog biz a Dombi János” 
E szavakkal kezdi a mészáros -
Mocskos vélvén ura hogy huszitja
Néki ugrik s a fülét hasítja.
„Coki Mocskos” szól az úr, hiába,
Még Göndör is felugrik nyakába,
S amint róla a lepelt lehántja,
A mészárost dühös bosszu bántja,
Néki megy a léleknek ököllel,
Bánja hogy taglóját nem hozá el.
Mi az  ördög lelte a mészárost?
Nos hát lelket fogott – a csaplárost.

V.
Háború lett másnap Kúnhalomban,
Két tábor küzd egymás ellen harcban.
A hivőké és a nem hivőké,
Ki lesz győztes,mink-e avagy ők-e?
Ott állottak a hívők sorába’
Kofák, banyák s mint vezér a bába,
Azt vitatták életre s halálra,
Hogy Dombi járt éjjel a pallásra,
Hogy ők látták s megesküsznek rája,
Gaz ind maga mind familiája
Aki mást mond, és nem volna káros,
Hogy bitófán függjön a mészáros,
Aki az ős hitet Kúnhalomba
Gazságosan így döntötte romba.
És ezt annál bátrabban vitatták,
Mert a csapost sehol sem találták.
A nem hívők élén a biró volt,
Békét intve a középen így szólt:
Hátha magát kérdnők meg a csapost,
Éjfél óta helységházi lakost,
Kit hogy egymást ne verjük veresre,
Most fektet a kisbiró deresre.
Szóla bölcsen, s a derest mutatta,
Melyre a csaplárost lehuzatta.
Ugy volt biz az. Tüstént elrohantak,
A hívők a dereshez tolongtak,
S a csapláros összeszidta őket,
Szörnyen húrogatta a hivőket:
A mészárost rosszul mért nevelték,
Véle jobban mért el nem hitették
A babonát, azt a bolondságot,
Azt a kofa- s banyaigazságot,
Mely miatt most veszti Pannikáját,
S hordja ebfog rút medálliáját.
Elállt szemök szájok a hivőknek,
Vége lett a hűhó és a pörnek,
Kivált amidőn jövő vasárnap
A szent könyvből fejtegette a pap,
Istent hogyan bántjuk olyan hittel,
Össze mely nem fér a szent igével.
Hatott a szó a hivek szivére,
S a babona köztük véget ére,
Nem mondhatnám hogy tán mindnyájoknál,
Annyit még is hogy a – józanoknál.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.