2026. aug. 27.

Eötvös József (1813-1871) versek

 
A MEGFAGYOTT GYERMEK (1933)

Ily késő éjtszaka ki jár 
Ott kinn a temetőn? 
Az óra már éjfélt ütött, 
A föld már néma lőn. 
  
Egy árva gyermek andalog, 
Szivét bú tölti el; 
Hisz az, ki őt szerette még, 
Többé már fel nem kel. 
  
Anyja sírjára űl, zokog 
Az árva kis fiú: 
»Anyám, oh kedves jó anyám! 
Szivem beh szomorú! 
  
Mióta eltemettek itt, 
Azóta bús fiad. 
Nincs a faluban senki most, 
Ki néki csókot ad; 
  
Nincs senki, a ki mondaná: 
Szeretlek gyermekem! 
Puszta a ház, hideg szobám, 
Nem fűtenek nekem. 
  
Melléd temetve én is itt 
Miért nem nyughatom? 
Szegény és elhagyott vagyok, 
Hideg a tél nagyon!« 
  
Az árva búsan zengi így 
Kinos panaszait; 
Felelve rá a téli szél 
Üvöltve felsivít. 
  
A gyermek fázik, könnyei 
Elállnak arczain; 
Borzadva néz körűl, de itt 
A holtak hantjain 
  
Mély nyúgalom uralkodik; 
A csend irtóztató, 
Csak szél sohajt a fákon át, 
Sziszegve hull a hó. 
  
Fölkelne, jaj! de nincs erő; 
Lankadva visszadűl 
A kedves dombra, - felsohajt, 
S mély álomba merűl. 
  
És ím az árva boldogúl, 
Jól érzi most magát: 
Elmúltak minden gondjai; 
Az álom hív barát. 
  
Szive még egyszer feldobog, 
Mosolygnak ajkai; 
Csöndes-nyugodva alszik ott - 
Meghaltak kínjai. 

DALNOK ÉS KIRÁLY (1935)

Szélvész üvölt, - a tenger 
Egy sajkát zúg körűl, 
Rajt' egy öreg király és 
Egy ifju dalnok űl. 
  
S mig korona övedzi 
Az aggnak ősz haját, 
Még fris babér az ifju 
Redőtlen homlokát. 
  
»Mit ér mostan hatalmam, - 
Szól búsan a király; - 
Ki annyi harczban győzött, 
Dicsetlen sírt talál. 
  
A nép könnyen felejti 
Meghalt királyait, 
Csak a ki jutalmazza, 
Említi tetteit«. 
  
,Isten veled, szerelmem! - 
A dalnok énekel; - 
Isten veled örökre, 
Ifjadnak halni kell. 
  
Ha majdan énekemnek 
Ismétled hangjait, 
Gondolj reám is akkor, 
Ki némán fekszem itt. 
  
Elég gyönyört találtam, 
Ne sírj, oh kedvesem: 
Szerettem, énekeltem, 
És ez elég nekem'. 
  
S a tenger inkább ordít, 
A szél inkább fütyül, 
A sajka szirtre vetve, 
Törötten elmerűl. - 
  
Megszűnt a vész, nyugodtan 
Áll a tenger megint, 
A holdvilág felkelve, 
Reá ezüstöt hint. 
  
A dalnok fris babérja 
Fenn úszik tükörén: 
Az aggnak koronája 
Temetve fenekén. 

BUCSÚ (1836)

Isten veled, hazám, bátrak hazája, 
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! 
Gyermek-reményim a bánatim tanyája, 
Isten veled, én messze elmegyek; 
Ha visszatérek, boldogulva, hon, 
Hadd lássam népemet virányidon! 
  
Nem mint Helvétia hótakart tetői, 
Nem nyúlnak oly magasra bérczeid, 
S tán szebbek a Provence daltelt mezői, 
Mint zöld kalászt hullámzó téreid: 
Virág mit ér, mit ér a bércz nekem? 
Hazát kiván, hazáért ver szivem. 
  
Az ég egy kincset ád minden hazának 
S a nemzet híven őrzi birtokát; 
Császárról szól a franczia fiának, 
Büszkén mutatja Róma ó falát, 
Hellásznak kincse egy elomló rom: 
Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom. 
  
Hallgatva áll Rákosnak szent határa, 
Ah, régen hallgat immár a magyar! 
S az ősök elenyészett nyomdokára 
Az esti szellő új fövényt takar; 
Hallgatva áll a tér, szivünk szorul, 
S egy köny beszél hazánk nagyságirul. 
  
S egy köny Budáról, mely magas tetőjén 
Sötéten áll, egy bús emlékezet, 
Nagy sírköve hazámnak temetőjén, 
S ráírva mind, mi véle elveszett; 
Régen szétdönté az idő falát, 
Kövén meglátni a csaták nyomát. 
  
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek 
Az új barázdán s régi hősökön 
Kalászai, erőt ad a mezőnek, 
Bár rég lefolyt, a férfivér-özön. 
Nincs kő határán, nincsen kúnhalom, 
De áll a tér s nem vész a fájdalom. 
  
S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának 
Nagy tűkörén egy honfiszem pihen, 
S magyar lakik a parton, s a hazának 
Csak egy romlatlan gyermeke leszen; 
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, 
Tán honom könnye vagy te, nagy folyó? 
  
S oh én szeretlek néma bánatodban, 
Hazám, szeretlek könyeid között, 
Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban, 
Nehéz keserved melybe öltözött; 
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, 
El még a sír felett is egy remény. 
  
És most isten veled, talán sokára, 
Örökre tán, hazám, isten veled! 
Rég eltűnt ismert bérczid kék határa, 
S tovább siet vándorló gyermeked 
Ha visszatérek, boldogúlva, hon, 
Hadd lássam népemet virányidon! 

A VÁR ÉS A KUNYHÓ

Áll grófi vár magányosan 
A puszta bérczfokon, 
Kőczímer a kapuk felett, 
Zászlók a tornyokon; 
  
S mélyen kerítik árkai 
Sok százados falát, 
Hová török s tatár erő 
Nem lelheté utát. 
  
S egy kis lak áll a bércz alatt, 
Zöld rétnek közepén, 
Nyugalmasan fészket rakott 
A gólya tetején; 
  
Zöld a kerítés, kis falát 
A dél sugáritól, 
Egy hársfa védi, födele 
Nem nyúl ki ágiból: 
  
De a magas tornyok felett 
S a kisded ablakon 
Egy nap sugára játszadoz, 
S mindent egy fénybe von. 
  
S kéken terűl a tiszta ég 
A vár s kunyhó felett, 
Egyképen mintha áldana 
Urat s szegényeket. 
  
* * * 
  
Eljött az est, csikorgva nyílt 
A tölgyfa várkapu, 
S büszkén köszöntve lép elő 
A deli úrfiu. 
  
Arany kard csördül oldalán, 
Dolmánya gyöngyözött, 
S reszketve csillog drágakő 
A nyuszt-kalpag fölött. 
  
Eljött az est szép hajnala 
S a kunyhó ajtaján, 
Pirúlva, mint az ég, kijő 
A szép jobbágy-leány. 
  
Remegve lép s meg visszanéz, 
Megáll s tovább siet. 
A völgyben nincs ily szép leány, 
Világon sem lehet! 
  
Ah, régen vár az ifiú 
Erdő sötétiben, 
Siet, siet a szép leány, 
Keblén majd megpihen. 
  
Szű szűn dobog, ott állnak ők 
Hallgatva boldogan, 
Eltűnt a vár s a kunyhó rég 
Az éj homályiban. 
  
Eltűnt a föld s a nagy világ, 
A gyémánt s czímerek, 
Egy érzeménynek lángiban 
Dobognak a szivek. 
  
* * * 
  
Magasan űl a büszke gróf 
Várának termiben, 
Arcza komoly, fehér haja, 
A szív örömtelen. 
  
S az ajtó nyílik és belép 
A grófnak egy fia, 
Egy földmives s egy szép leány 
Vezetve általa. 
  
»Atyám! - a deli ifju szól - 
Add szent áldásodat, 
Csak őt, csak őt szerethetem, 
Csak érte él fiad.« 
  
,Csak őt, csak érte?' - szól az agg, 
S harag gyúl arczain - 
,Mocskot, tudod, nem szenvedek 
Ősimnek czímerin.' 
  
»Mocskot nem szenvedek magam - 
Szól a földmívelő - 
Nevem felett; leányomat 
Mért csábitá el ő?« 
  
,Itt függnek ősim képei -, 
A gróf szól - s czímerek, 
Nincs köztük egy is nemtelen, 
S nem lesz, mig én leszek. 
  
Nemzetségfám terjedten áll, 
Áll ősim tereme, 
A harczmezőn pihennek ők; 
E faj hősök neme'. 
  
Szól a jobbágy: »Velem leány! 
Gróf úr, isten veled, 
Erősen áll ez ősi vár, 
S hires vitéz neved. 
  
De voltak ősim nékem is, 
Van nékem is hazám, 
S a gróftul nem koldult kenyért, 
Bármily szegény apám. 
  
E hársat nézd, száz évivel, 
Csekély lakom előtt, 
Nemzetségfának ülteté 
Ősöm a zöldelőt. 
  
Felnőtt a fa, száz ágakat 
Hajtott erős töve, 
S hidd el, gróf úr, jobbágyod is 
Gondol még ősire. 
  
Ha ott ül estve s a mező 
Kaszálva illatoz, 
S az est harangja énekel, 
Mint egy szentelt koboz: 
  
A mult időkre gondol ő. 
Miként te, hős uram, 
S a nemtelen szemekből is 
Megindul a folyam. 
  
Mert voltak ősim nékem is 
Hazáért vérezők, 
S mert nem említed tettöket, 
Tán nem vitézek ők? 
  
Bár ősöd hantja szépen áll 
Ismert a harczmezőn, 
A népnek hamva, büszke úr, 
A por eldődidön«. 
  
A jobbágy szólt s büszkén kimegy, 
Hol kis kunyhója áll, 
De ah, szelid leánya ott 
Nyugalmat nem talál. 
  
S nyugalmat nem talál a gróf 
Fia, sohajtozik: 
A várban s a kunyhóban egy 
Keserv uralkodik. 
  
* * * 
  
Ősz lett, a hársak zöldje hull, 
A fecske elrepűl, 
Elszáradt lomb csörögve száll 
A kis kunyhó körűl. 
  
S a büszke várnak tornyain 
S a tölgy kapu felett 
Búsan szállong gyászlobogó, 
Szines zászlók helyett. 
  
Csikorgva nyíl a várkapu 
S kilép a gyászsereg, 
Egy rézkoporsót visznek ők, 
Rajt' festett czímerek. 
  
Nyílik a kunyhó ajtaja, 
Fehér leányok ott, 
Virágtakart födél alatt, 
Kihozzák társokat. 
  
Megállanak a zöld mezőn, 
Uj sírgödör körűl, 
S a gróf s a jobbágy bánata 
Egy könyüvé vegyűl. 
  
Rög rögre húll, temetve ott 
Két fájó szív pihen, 
A gróf és a jobbágyleány 
Egy sírnak mélyiben. 

AZ ÉLET FÁJA 

Ismertem én ifjú koromban
Egy fát, éltemnek kertiben
Gyönyör között és bánatomban
Enyhet találék hűsiben,
S mint fészkihez a kis madár,
Reá e szív pihenni jár.

Mert zölden áll, bár rég körülte
Eltünt a kert s virágai;
Az ősz ez egyet elkerülte
S tömötten állnak ágai,
S bár elveszett minden remény,
E fán még zöldet látok én,

S a lomb között ezer virágot
Pirúlva az ágak fölött,
S ha feltekintek, napvilágot
Csillogva a levél között.
Hol fülmile csattogva szól
Elmúlt tavasznak bájiról.

„Ne nyúlj a fához, szép gyümölcse
De elveszi nyugalmadat -
Így szóla isten édenébe’
Ádámhoz – tartsd parancsomat,
Mert élted fája ez, s tövén
Tied csak egy, a zöld remény.”

Ah bús rege! – s talán valónak
Találom én is egykoron;
Ha majd a régen szomjazónak
Enyhülés int le ágidon,
Milyen gyümölcsöt adsz nekem,
Éltemnek fája szerelem?

REMÉLJ 
- Máriához -

Reményed eltűnt, pusztán áll jövendőd;
Szólsz sóhajtva, s én elhiszem neked;
Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,
Mi biztosan a szív, mely szenvedett!

S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,
Mit nem gyanít a zajgó néptömeg,
Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,
Bút, bánatot, mit ők nem értenek.

Mert, lám, szerettem én is szép napokban,
Szerettem hőn, hűvebben nem lehet;
S én is csalódtam, s néma bánatomban
Én is elátkozám az életet.

S egy szív ha volt mely szívemet megérté,
Mely értem érezett, egy hű kebel,
Már rég pihen, s a néma sír fölébe
Az elhagyott hiába térdepel.

Magam vagyok. Ifjú és elhagyatva
E nagy világon, hol szeretni kell.
Ki bánja ezt? Ők sorsomat irigylik
S e puszta fényt, nem ismert terhivel.

Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,
S ha kedv derül néha az arcokon,
Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,
Mert nem remélhet annyi sírokon.

Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,
Kis gyermekek mosolyganak körül,
Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?
Ki még szeretni tud, az még örül.

Oh nézd a rózsafát: téli napokban
Oly búsan áll, virágtalan, komor,
De zöld borítja újuló tavasszal,
És száz virágtól vidám a bokor.

S e szív, hajdan elragadva érze,
Mely forrt, feszült gyönyör érzelminél,
E szív nem vetné messze téli álmát,
Nem hajtna új virágokat? – Remélj!

VÉGRENDELET 

 
Ha majdan átfutottam
Göröngyös útamat,
S hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad,

Márvány szobor helyébe,
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.

S ha majd kijöttök néha
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könnyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könyet, mert szeretett.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése