Oh nép! magyar hazának népe,… nemzetem!
Elhalsz é te, vagy még tovább is élsz?
Az ifjuságnak vége, megöregedél…
Féllábbal a sírban… vagy még reménylsz?
Míg ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,
Hol olly dicsőn halhattál volna meg!
Most megöregedtél, és sem élni dicsőn,
Sem halni nem tud a roskadt öreg!
Oh, ne ragyogna csak más hon ege fölött
A dicsőség üstökös csillaga!
Ne volna csak annyi dicső nemzet között
Dicsőségtelen e nemzet maga!
Ragyog fölöttünk, ragyog a hír csillaga;
De gúnyoló sugárral int felénk…
Fölöttünk is ragyog a hír üstököse…
De csitt! barátim, ez nem a miénk!
Oh nép! kimondhatatlan sok a te bűnöd!
Meg tudnád é gyónni bűneidet?
Elfeledél sokat, sokat eltagadál,
Hogyan bocsátana meg istened?!
De mi a mult? A mult, ha egyszer vétkezett,
Erkölccsel azt százszor kipótolá;
De szörnyeteget szült jelennek az idő,
Melly a bünt – erkölccsé változtatá!
S én e borus honnak olly hű fia vagyok!
S én e hazát, e népet – szeretem!
Én, a ki gyűlölöm e népnek vétkeit,
Majd egykor érte ontom életem!
Hallgass meg hát engem, hazámnak nemzete!
Én tőled egyet kérni akarok…
Hogy majd, ha érted meghalok, halálomért
Hideg poromnál ne – gúnyoljatok!!
Forrás: Pesti Divatlap 35-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. August. 26-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése