Varjas Endre: Két kép

Mikor úgy esténkint körülvesz a némaság csendje és semmi zaj nem háborít, csak magam vagyok ébren, olyan jól esik belebámulni a lámpa egyenletes, vöröses fényébe s nézni a szivar gomolygó, kékes füstjét. Soká, soká elgyönyörködöm ebben a ködös szürkeségben, amelybe egyszerre mintha élet szállna, úgy változik. Lassan-lassan imbolygó alakok tűnnek elő, elmosódnak, mozognak, tovalebegnek, aztán ismét újak vibrálnak előttem.

Olyan furcsa képek ezek a mozgó, változó, ködös alakok – de mégis igazak!

- Talán le tudom írni.

Imádkozzatok!..

*

Szörnyű hideg is volt. Ez ellen a sivító szél ellen védekezni se lehet, átfúj a legvastagabb ruhán is és apró tűszúrásokkal kínoz ebben a fagyos hidegben.

Dideregve húzta összébb fakó kabátját és sietett a ropogó havon. Fázott. De ebben a nagy városban ugyan ki törődnék most azzal, hogy ő fázik…

Irigyen bámult be a kávéházak nagy üvegtábláin. Ott benn jó meleg van, s azok a megelégedett arcú emberek olyan nyugodtan szürcsölgetik a forró kávét, aztán beszélgetnek s szívják illatos szivarjaikat. Örömest betérne ő is egy kicsit, hogy csak megmelegedjék, de nincs pénze, meg késő is van s neki még tanulni kell sokat, nagyon sokat.

Még jobban összehúzza vékony kabátját és siet haza. Haza?! De ott sincs meleg! Egy kis hideg, barátságtalan szobácska az ő otthona, ahol csak könyvek várják – de se meleg, se egy kis étel.

- Pedig fázott és éhes volt.

Nappal még csak megvolt valahogy. A könyvtárakban fűtenek, aztán meg ahol tanít, mindenhol jó meleg van – de ilyenkor meg az éhség kínozta. Csak a templomban nem fázott és nem éhezett. Pedig ott is hideg volt; de amikor vacogó ajkakkal elkezdett imádkozni, egyszerre úgy elfelejtett mindent, a szívét mindig valami jóleső melegség járta át. Ott nem érzett hideget, éhséget.

- Ó, az az éhség!

Ha legalább egyszer is jóllakhatnék, nem fáznék annyira, de drága minden, hát még a meleg étel! Csak ritkán juthat ilyenhez, mert amit szerez keserves tanításával, abból sokat, nagyon sokat el kell küldeni messze, egy nyomorult kis faluba, ahol szintén hideg van, ahol a hó még jobban betemet mindent és ez a hideg, fagyos szél még jobban süvölt. Aztán ott fűteni is kell, mert az a szegény beteg asszony nem bírná ki ezt a nagy hideget.

Ő még csak elviselheti, hiszen fiatal! Lám, ez a szél meg se árt neki, ha fázik is egy kicsit. De az a gyönge testű asszony! Annak meleg étel, meleg szoba kell. Miből szerezné meg ezt magának, mikor nincs senkije? Egyedül van, akik elhagyták, ott feküsznek a hóborított kis halmok alatt csöndesen.

Milyen jó is azoknak! Neki már nem kell meleg étel, nyugodtan pihenhetnek, nem háborítja semmi, de akik itt fönn vannak, azok fáznak és éheznek. Hát még az a szegény, tehetetlen asszony hogy fáznék – de annak nem szabad!... Ő megelégedhetik egy kis kenyérrel, vagy ha nincs, hát ellehet anélkül is, de annak az összeesett, beteg asszonynak nem szabd éheznie.

Ezért kellett neki egész nap szaladgálni. Tanított itt is, ott is; csak késő este vetődött haza, akkor meg tanulni kell, máskor nem ér rá.

Pedig de hideg volt otthon. Az igaz, hogy kinn az utcán fúj a szél, de néha mégis eláll, hanem itt benn folytonos egyforma hideg van; aztán nem is mozoghat, ülni kell.

- Borzasztó is ez a hideg tél!

Fára nem telik, mert akkor fáznának ott abban a messze faluban.

Minden kis papírdarabot összetett, berakta a kályhába s olyan jóleső érzéssel tartotta föléje dermedt kezét. Csakhogy az a papír hamar elég, aztán olyan kevés meleget ad, hogy még csak ki se enged a fagyás összegémberedett ujjaiból.

Hanem art úgy éhesen, dideregve csak nekifogott a tanulásnak. Ilyenkor ér csak rá ebben a hideg éjben s mg hidegebb szobában. Néha-néha odatartotta dermedt kezét a lámpa fölé s aztán bújta a könyveket. Hisz neki kellett még az anyját is eltartani, mert az a szegény asszony beteg, ugyan mivel segíthetné, - csak imádkozott érte.

S ezt meg is tette. Azokból az öregbetűs levelekből ez sugárzott ki; mindig örömmel is tanult, mikor egy-egy ilyen szeretettől lángol levelet kapott. Majd azután magának is szerezhet j meleg ruhát, puha kenyeret, fűtött szobát; majd akkor nem kell a lámpa fölött melengetni fagyos kezét.

De volt még más öröme is.

Mikor úgy késő éjjel lefeküdt abba a hideg ágyba, olyan boldog volt. Tudta, hogy most abban a messze faluban nem fázik, nem éhezik az a szegény asszony, az ő anyja. Csak azért imádkozott ilyenkor, hogy gyógyuljon meg s éljen még soká. Hisz azt a falatot olyan örömmel vonja el magától, olyan könnyen nélkülözi azt a meleg ruhát – csak annak ne hiányozzék semmi, legyen meg mindene.

Csak küldte hát haza kis pénzét – ő meg éhezett, fázott tovább. De azért kárpótolta valami boldogító öntudat s az édes, nyugodt álom, amelyben mindig anyját látta egészségesen, meggyógyulva.

*

Imádkozzatok!

A lovak patkói csattognak az utca kövezetén s pompásabbnál pompásabb fogatok gördülnek egymás után a fényes palotához. A kiszáll vendégek körül egész sereg lakáj hemzseg és segíti kibontakozni prémes bundájokból, azután vezeti be őket a pompa s a kényelem minden gazdagságában ragyogó, fényes termekbe.

A gazdagság összehordott ide minden nagyszerűt, minden ragyogót. Az ezer fényt lövellő csillárok mesés színekben tüntetik fel a káprázatos műkincsekkel telt termeket. Pompás művű kandallók, a szobrászat remekei s a festők világhírű alkotásai mind együtt vannak itt.

A vendégsereg megbámulja a falak freskóit, a művészek alkotásait – és siet a hatalmas miniszter üdvözlésére.

Igazi talentum. Maga emelkedett ki a homályból, maga szerezte meg nevének az ország bámulatát s most a király legkedvesebb embere. Nagy úr és hatalmas. Hízelegnek is neki. Ezek a gőgös nagyurak, akik büszkék őseikre és családjuk fényes, hosszú múltjára, meghunyászkodó alázattal köszöntik. Kezében van a hatalom, az erő.

Az a hatalmas miniszter meg hideg arccal fogadja bókjaikat; valami unottság, keserűség ömlik el rajta. Nem melegszik föl akkor sem, mikor a gazdagon terített asztalnál felköszöntőkben ünneplik a pezsgőtől kipirult arcok s hízelegnek neki, mint akinél fényesebb csillag nem ragyogott az ország egén.

Mikor aztán kialusznak a lángok s a fényes termek kiürülnek, azon a hatalmas emberen még jobban erőt vesz az a kínos érzés, nyugtalanság, amely nem engedi mosolyogni soha. Pedig azért veszi magát körül mindig, hogy ne érezze elhagyatottságát.

Nem tud aludni. Valami emlék üldözi…

Pedig egyszer fázva s éhesen is olyan nyugodtan, boldogan aludt, most meg mintha vigyorgó gnómok szállnának körülötte s zavarnák mindig. Hiába minden pompa, hiába a hatalom, a tömjénezés, a dicsőség kábító virága, mégsem nyugodt, azok az emlékek soha nem hagyják el.

Csak forgolódik a szennyezetes ágyban s gondolkozik.

Az a jó öreg asszony már régen nyugszik ott a többi mellett, most már nincs, aki imádkozzék érte. Ő meg már rég nem tud. Elfelejtett.

De minek is? Hiszen akik körülötte voltak, azok tanították meg arra, hogy csak magában bízzék, mert akihez imádkozik, az csak agyrém, nem létezik. Az csak oda a szegény kunyhókba való, ahol úgy ijeszt a nyomor s úgy kínoz a hideg meg az éhség, a fényes palotákba nem kell az.

Elhitte, hisz azok csakugyan nem imádkoztak. Így haladt tovább ő is velök a lejtőn. Az élet, ez a mámorító élet, a gazdagság, a hatalom, a dicsőség, meg az a sok hízelgő kiölt belőle minden hitet.

Már nem tud imádkozni s ezzel együtt mintha minden nyugalma, boldogsága odaveszett volna!

Mert most megvan mindene, több mint amennyit álmaiban elképzelt – mégis boldogtalan…

Vagy talán akkor volt meg mindene, amikor éhezett, fázott – és most vesztett el mindent, amikor fény, kényelem veszi körül?

Lehet!

Mert most, amikor egész nap a hízelgők ezre várja csak intését is, mégis olyan egyedül van. Akkor meg abban a kis hideg szobában, mikor úgy ázott, éhezett, sohasem érezte magát elhagyottnak… Vele volt az Isten! Most meg csak maga van egyedül, meg ezek a hazug, hízelgő emberek.

De miért is jut most ez mind az eszébe?

… Eb balgaságok! Talán a pezsgő, a mámor okozza!

De azért csak nem tud aludni…

Imádkozzatok!...

Forrás: Pápai Hírlap I. évf. 1. sz. Pápa, 1904. jan. 2.