A körösmenti Páris régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója
Fölöttetek fekete gyász borong.
Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki irja sorsát?
Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterül csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!
(A Reggel, dec. 12.)
„A
századok viharait megállotta Várad és az idők folyamán a legdúsabb és
leghangosabb magyar várossá fejlődött, a vidék ipari, kereskedelmi, irodalmi és
művészeti életének eleven és termékeny gócpontjává. Mindenféle faj és
felekezet, rend és rang, tehetség és tudás, ügyesség és okosság egyesültek
ebben a gyönyörű kis nagyvárosban, amelyet a peceparti Párisnak és a magyar
Athénnek egyaránt és joggal nevezett, hol becézve, hol tréfásan, de mindig
szeretettel és becsüléssel a hazai közvélemény. Ebben a városban, amely valaha
Pázmány Péter rezidenciája volt, mindenféle vallások főpapjai és mindenféle
ármádiák vezetői, bihari nemesség és városi zsidóság, papok és színészek,
tanárok és tollforgatók testvéri megértésben és a magyar élet örömében
egyesültek és a század első negyedében nem egészen váratlanul és véletlenül egy
olyan csodálatos reneszánsz indult ki ebből a színes, meleg vérmes és lármás
városból, amely egy csapásra elintézte a magyar irodalomnak évtizedeken át
olyan hiába hánytorgatott decentralizációját és egyúttal a modern magyar lírai
költészet győzelmes forradalmát is tető alá hozta. Várad, amelyet Ady Endre
(aki váradi redakciókban álmodozott, dalolgatott és kardoskodott éveken
keresztül) töredék regényében olyan találóan a vér városának nevezett, egyszerre
csak a Holnap városa lett, amelynek irodalmi csapatáról és harcáról egy ország
beszélt és amely felé figyelve, érdeklődve egy ország közvéleménye fordult.”
(Délmagyarország, dec. 8.)
Forrás: Széphalom, (2).
p. 51. (1928)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése