![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgV80OWZJcTiPuUTdSyypFHKSXCrZWe7drjOD-vtKXIFNDtKsSa8tJT5QN04E4LxZcz1EhThyphenhyphen81u8MAVz1CurcVr16O0K9vYQwtVwmYnHtj47yuCtHYvRfamHdMHauYE_o4d-FY-KYx3qPx/s200/vers1.jpg)
Íme megint csak te maradtál
vers, kibe most úgy kapaszkodom,
görcsös lélekkel, mint a rab
az ég kékjébe, ritka sétán.
Tudom, hogy betegség vagy,
kudarc, menekülés,
sebeim meleg arca
tebenned hűl halottá:
kegyetlen sebhedés.
S mégis ragaszkodom
hozzád, ragaszkodom,
mint anyaemlejéhez
a bölcsőből kinőtt
fiú ragaszkodik,
mint gyerekkora arany
játékaihoz a
felnőtt, akit kilöktek
a szürke időbe,
a szürke férfikor
tájaira, hogy pergő
robotban izzadságos
kenyerét megkeresse!
(Forrás: csicsada.freeblog.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése