Erdős Renée: Bucentauros

Sokáig nézett egy pontra le, a földre és ahova nézett, ott hirtelen megmozdult valami, egy állat, egy csúnya szörnyeteg, egy óriásbéka…

Nagyot kiáltott és fölébredt.

Amennyire az álomtól megijesztett s a láztól összezavart kis agya tudott: elkezdett gondolkodni.

- A gyertyák égnek az asztalon és nincs a szobában senki. Az öreg Marietta bizonyosan elaludt valahol. De hol van Jane, a szobaleány? Micsoda világosság az odakünn a vízen? Kiabálnak és énekelnek. Tudom már. Ma van a Redentore ünnepek harmadik napja. A mama Luigi úrral elment a fölvirágozott és lampionos gondolán, ki a Zeccára, tudom. jane odavitt az ablakhoz, hogy lássam. A mamán nagy fehér köpeny volt és integetett nekem a kezével. Luigi úr háttal volt fordulva és az asztalon szendergett, mert ma künn vacsoráznak a vízen. Aztán Jan elment, de előbb adott levest és azt mondta: jövőre ne legyek beteg, ha a Redentore ünnep lesz s akkor én is elmehetek a lampionos gondolán mamával.

És Luigi úrral bizonyára. Ezt is akarta mondani, de nem mondta. Aztán elment és bejött Marietta az öreg. Ezt az öreg nőt – Isten ezért talán meg fog büntetni – én nem szeretem. Luigi úrnak a dajkája volt és mindig tegezi. Nálunk Angliában a dajkák nem tegezik még a kisgyermekeket sem. Én sem tűrném. Goromba akartam lenni hozzá, de eszembe jutott, hogy később elmondaná Luigi úrnak, Luigi úr meg a mamának. Kikapnék. Azt mondtam, álmos vagyok: hagyjon aludni. Lehet, hogy elment és lefeküdt.

A Guideca felől taracklövések hallatszottak. A kisfiú felült az ágyán és figyelt.

- Ágyúból lőnek bizonyosan. Milyen kár, hogy fáj a torkom és nem lehetek ott. Bizonyosan annyi kivilágított hajó van ott, mint tavaly és a zene szól és mindenki énekel. Ha legalább egy kicsit láthatnám.

Megint visszafeküdt és tovább gondolkozott.

- Már lehet tizenegy óra. Nem látom az órát, mert messze van. A mama és Luigi úr csak későn jönnek haza. Szeretném megvárni őket. Hátha a mama bejön és megcsókol. De ez nem bizonyos, mert lehet, hogy fáradt lesz. Csak itt volna a könyvem, hogy olvashatnék, de ahhoz még sötét van.

A kisfiú türelmetlenül fészkelődött ágyán és keservesen nyöszörgött egy kicsit. A szoba meglehetős sötét volt, a bútorok árnyai a falon látszottak s a két gyertya a nagy mozaikasztalon néma meglobbant, magasra nyúló lánggal, amint a hűs éjjeli szellő az ablak függönyét fölemelte kissé. Marietta valóban aludt a szomszéd szoba díványán, a szobaleány pedig kimenőt kapott erre az estére a szakácsnővel együtt. A házban a portáson és az öregasszonyon kívül senki sem volt.

A beteg fiúcska amint lázasan hánykolódott: megbánta már és bocsánatot kért Istentől, amiért Mariettát nem szereti. Most örült volna, ha bejön és mesél neki veneziai történeteket. A doge-koronázásról, a Santa Borbora menyasszonyokról és a Bucentamosról, különösen erről. Az öreg Marietta, igaz, hogy ellenszenves nő, de göynyörűen tud mesélni a Bucentaurosról s ez volt az egyetlen dolog, amit Harryt Veneziával, a különös és félelmes várossal kibékítette. Mert minden nyáron, mióta csak az édes apja meghalt: eljöttek ide Londonból és először a kisfiú nagyon furcsán érezte magát itt. Félt a víztől, különösen este, a sötét sikátorokból mintha sikoltásokat hallott volna. Bizton hitte, hogy ott rablók járnak, akiknél mindég tőr van. Ezenkívül pedig nagyon magányosan is érezte itt magát. Az anyjával keveset lehetett csak együtt, mert ő Luigi úrral folyton a templomokba és múzeumokba járt. És ha otthon volt is, Luigi úr állandóan a közelében volt, az ő palotájában laktak, együtt étkeztek vele. Ő volt a mamája legjobb barátja. Harry mindazáltal úgy volt vele, mint Mariettával, a gyermekek különös ösztönénél fogva, egy hatalmas ellenséget látott benne, aki elharácsolja tőle az anyja szeretetét. Az anyja pedig, a gyönyörű, karcsú asszony a halántékán azzal az egyetlen ősz hajfürttel, talán jobban szerette Luigi urat, a szép olasz embert, mint a kisfiát Harryt. A gyermek ezért néha sírt, bár nem tudta, hogy ezért sír, csak mert magában volt, nem törődött vele senki és szomorú volt, gyakran fogta el a kétségbeesés. S ilyenkor a halott apja is eszébe jutott, aki jó volt, szép volt és mindig vele foglalkozott. Ha ő élne: Luigi úr nem volna a mama legjobb barátja, nem jönnének ide Veneziába, a szomorú városba, minden nyáron és ő nem feküdne itt magában, betegen egy nagy homályos szobában, elfeledve, elhagyatva, szeretetlenül.

Hanem a Bucentauros…

Most megint eszébe jutott a gyönyörű nagy hajó, diadalmas dogék pompásan úszó hattyúja, amint száll a kék vizeken. Látta rajta a fejedelmi pompát. A nagy palástú férfiakat. Látja a dogét ülni tanácsosai közt, az aranyos süveg a fején és hermelin köpenyét kis néger fiúk teregetik szét a szőnyegen. A néger fiúknak kicsi kardjuk van és piros ruhájuk. a lábukon pedig csengős cipők. A hajó orrán ott ül egy pompás aranyszobor, a ragyogó Velence jelképe, akit megkoszorúz Kelet gazdasága. És ötven evező csapkodja egyszerre a vizet. Most, most mindjárt belecsapja a doge a gyűrűt a tengerbe.

A feje égett a kisfiúnak, nem tudott többé másra gondolni, csak erre a képre.

A doge áll a hajó elején és kezében a gyűrű. Akkor megszólalnak az Arsenal ágyúi. Ágyúk, igen  és hatalmas dördüléssel rázzák meg a levegőt. A zene szól, a sokaság ujjong, a doge beszélni kezd. Megvan! A gyűrű lenn fekszik a tenger fenekén.

Akkor a tömeg megfordul és siet vissza a Lidóról. Száz bárka, ezer gondola jön színes lobogókkal visszafelé. A vizet elborítják a bárkák után úszó gyönyörű szőnyegek. Jön, jön! A parton sok ezer ember áll és vár. Mind ujjong és tombol az örömtől. Mindenki látni akarja a hajót. Az anyák feltartják gyermekeiket. Ott! Ott! Nézd! Az a Bucentauros! És csak ő ne látná, a szegény kis Harry! Amiért betegen fekszik? Nem. Azért is fölkel, s odamegy az ablakhoz és kinéz. A Zecca felé fog jönni bizonyosan. A Redentore előtt fog elmenni. Vagy talán be is megy a templomba imádkozni.

Nem bírt tovább az ágyban maradni. Fölkelt és a homályos szobából átment egy másikba, ahol teljesen sötét volt. Aztán egy harmadikba, egy negyedikbe, végül egy folyosót talált, amit egy nagy bronz-mécs csak gyöngén világított meg.

- Oda kell mennem  - gondolta magában. Ott van egy szoba, amelynek az erkélyéről jó láthatok mindent.

Nagyon gyönge volt. Alig tudott járni, a verejték ütött ki homlokán és a fogai vacogtak a láztól. Mezítláb amint végigment a hideg márványon: azt hitte, most rögtön összeesik és meghal. Előbb azonban látni akarta álmai álmát, mesék csodahajóját, a gyönyörű nagy hajót, látni akart.

Nagy nehezen ki tudta nyitni az erkélyre nyíló ajtót és kilépett. Vakító fény közepette találta magát. A víz mintha maga is égett volna, a part csupa sugár. Ezrével járnak a hajók a vízen. Egyikkisebb, másik nagyobb, de mind, mind csupa fény és valamennyin énekelnek.

- A doge beledobta a gyűrűt a tengerbe és most jön visszafelé – gondolta magában.

A Redentore templom előtt nagy diadalkapuk álltak. A Lagunán végig híd volt verve egészen a Palazzo Ducáléig. Azon jön a doge. A virágos, lampionos hídon jön.

És valóban, a túlsó partról megindult egy nagy hajó, fáklyavilággal, óriási fényben és lobogó zászlókkal, hangos zenével jött a Redentore felé.

- Most, most látni fogom – ujjongott a kisfiú és előre hajolt az erkély rácsa fölött, hogy jobban lásson.

S a hajó jött felé. Lázas képzeletében már látta rajta az embereket. Az ötven evezőlapát amint csapdosta a vizet! Ott van Venezia aranyszobra és – szentséges ég! Ott áll a hajó orrán legelöl a doge és int felé. Integet és olyan ismerős az arca! De hiszen az a fejedelem a gyönyörű palástban az ő édesapja! Íme, tudta, hogy egyedül van itthon, hát eljött hozzá a gyönyörű hajón. Bizonyosan föl akarja venni őt is.

- Apám! Apám!

Fölkapaszkodott az erkélyre és akkor egészen közel látta magához a hajót.

- Itt van – volt utolsó gondolata és egy boldog kiáltással ugrott le az erkélyről, át a hajóra…

… Az egyik gondolán elnémult az ének.

- Valami csobbant a vízben – mondta egy férfi.

- Madonnám! Itt úszik valami fehérség - sikoltott egy asszony.

Utána nyúltak, kihúzták.

Egy kis élettelen gyermektest volt, amelyből a lélek elrepült és azóta száll valahol a Bucentauros hátán, a kék vizeken, sugaras levegőben, a boldogok hazája felé.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 20. sz. 1912. máj. 11.)