Petőfi
a természet realistája
A határper, hol végződik a
költészet birodalma s hol kezdődik a festészeté, nagyon régóta folyik s talán
véglegesen sohasem lesz eldönthető. Simonidestől Breitingerig, Lessingtől
Schaslerig az ügynek sok megvitatója akadt, részint védő, részint támadó
értelemben. Voltak, kik határozottan kijelentették: a költőnek joga, sőt
kötelessége a festőt utánozni, voltak, kik az igazi festést teljesen kizárták a
költészet határai közül s manapság az ellentétes nézetek közt az a felfogás
győzött, hogy a költőnek szabad is, kell is festeni, de nem azon módon, mint a
festőnek.
Tudvalévő, hogy Lessing
Laokoonja gyújtotta a szövétneket az e téren sötétben tapogatózóknak. Két
nevezetes elv származik tőle: a költő egymás után adja elő tárgyát, a festő
pedig egymás mellett, továbbá, hogy mindkettejüknek az olvasó vagy néző
képzeletét cselekvő önmunkásságra kell bírnia, mellyel azt, amit ők ki nem
fejezhetnek anyaguknál fogva, önként hozzátoldják. A receptív képzelet is
termékenyen utána teremt s ennél jobban engedjük részt venni, annál mélyebb a
részvéte. Ezért, ha a költő nagyon részletesen ír le, összeütközésbe hozza az
olvasó képzeletének gyorsaságát, mellyel a vonások sokaságát egy pillanat alatt
felfoghatná, a beszéd előrehaladásának lassúságával s a reá kényszerített
aprózással. neki csak varázsvesszejével kell érintenie az egyik képzetet s a
képzettársítás a többit is azonnal felébreszti. A legjellemzőbb vonást kell
kiemelnie, a legtalálóbb jelzőt alkalmaznia. De azonkívül más eszközhöz is
folyamodhatik. A tárgy vagy jelenség részleteit cselekvésbe vonja, vagy
önmaguktól vagy más akaratából mozgó lényekké változtatja. A mozgás az igazi
élet s a költészetben, bármit is tüntet fel s ad elő, ennek kell lüktetnie. De
mozgás az érzés is, mozgás a gondolkodás is. Mozgás az a hatás is, melyet egy
tárgy vagy tünemény reánk tesz. Mert hiszen – mint Vischer szellemesen folytatta
Lessing következtetéseit – az eszmék és érzések a lélekben szintén egymás után
következnek s ezáltal mozgásba jönnek, illetőleg mozgásba hoznak s így a költő
s általa az olvasó lelkében benső cselekvést indítanak meg. Ily módon nyert
esztétikai jogosultságot a költészetben a tájrajz is, melyet Lessing még
rövidlátóan kiküszöbölt onnan. igenis, a leírásnak épp oly helye van a
költészetben, mint mindannak, mit a modern ember szépnek és érdemesnek tart.
Csakhogy vannak technikai fogások, melyeket, ha a legkiválóbb tehetség sem
hanyagolhat el, a kisebbeknek okvetlenül szem előtt kell tartaniok, nehogy
ízetlenekké váljanak.
Petőfi költeményeit ez elvekből
két csoportban vesszük megfigyelés alá. Az egyikbe soroljuk azokat, amelyeket
igazi leíróknak vagy festőknek nevezhetünk, de tulajdonképpen a bennök hullámzó
mozgás és cselekvés alapján a genre-képekhez vagy elbeszélésekhez oszthatók. A
másikba azokat, amelyek az érzés és benső tárgy különfélesége szerint dallá,
elégiává, ódává stb. alakulnak. Azokban a táj hat a költőre, ezekben a költői süti egyéniségének bélyegét a
környékező természeti világra. Azokban a táj feltüntetése a cél, a költő
hangulata az eszköz. Ezekben a költő hangulata a cél, melyet a tájrajz
segítségével ér el. Azokba soroljuk festő és személyesítő költeményeit, ezekbe
dalféléit.
Az elsők közül egyik
legjellemzőbb e nemű költeménye: „Az Alföld”. Mindjárt a bekezdésben a hatást festi, melyet az lelkére tesz:
„Börtönébül szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látja.” Avval, hogy
ellentétbe állítja a felfölddel, melyet ha csodál is, de nem szeret, ez a hatás
még érezhetőbb. Amit szeretünk, ami tetszik, azt nem győzzük eléggé eldicsérni
s arra törekszünk, hogy mindenki velünk együtt elismerje. Petőfi is ez okból
bocsátkozik most az alföldi táj jelenségének leírásába. Hogy tisztább
áttekintése legyen, felszáll képzeletével „a felhők közelébe, ahova mosolyogva
néz fel a Dunától a Tiszáig nyuló róna képe”. Az első, mi szemébe tűnik, a
Kiskunságnak száz kövér gulyája, melyet délben hosszúgémű kútnál széles vályú
kettős ága vár. A gulya „kolompol”, a kút „vár”, s így mindkettő cselekvőnek
van feltüntetve. A „kövér”, „hosszugémű”, „széles”, „kettős” jelzőkkel
megpendített tárgyakat szépen kiegészíti a hallgató képzelete. Azonkívül tudjuk
az időpontot, mikor néz a költő s a tárgyak ennek megfelelően valóban mint
valamely plein air képnél napfénybe vannak burkolva. „A másik oldalon
méneseknek nyargaló futása zug a délben, körmeik dobognak, a csikósok
kurjantása hallik s pattogása hangos ostoroknak”. A hang sokkal elevenebb, mint
a szín. Abból, hogy a ménes végigzúg a mezőn, következtetünk sokaságára és
gyors száguldására, a kurjantás s ostorpattogtatás pedig a csikósok jókedvét,
egész alakját, mozgását hozza elénk.
„A tanyáknál szellők lágy ölébe
ringatózik a kalászos búza, s a smaragdnak eleven szinével a környéket vigan
koszoruzza”. Látjuk a búzát, mint hajlong a szélben s mint zöldell tőle az
egész környék. A ringatózás és koszorúzás pedig érzelmi árnyalattal van
összekötve. Mindkettő a vidámság jele s minket is derült hangulatba ejt.
„Ide járnak szomszéd nádasokból
a vadludak esti szürkületben és ijedve kelnek légi utra, hogyha a nád a széltől
meglebben.” Lassankint beállt a költő képzeletében az eset, melynek biztosító
nyugalma alatt a vadludak le mernek szállni. De most is csak addig maradnak,
míg a széltől ingó és zizegő nád el nem ijeszti. Mily jellemző vonása az
alföldi est csendjének, kivált az előbbi zajjal ellentétben. Szinte látjuk,
mint rebbennek fel hirtelen. Mily kedves idill, s mily megkapó jelenet!
A költő tovább járatja
tekintetét: „A tanyákon tul a puszta mélyén, áll magányos dőlt kéményű csárda”. A „magányos” jelző
elénk tárja az egész topografiai helyzetet. Nincs körötte sem egyéb épület,
vagy életet rejtő tárgy. A dőlt kémény pedig rögtön valami rozzant, elhanyagolt
alkotmányfélét juttat eszünkbe. „Látogatják a szomjas betyárok, Kecskemétre
menvén a vásárra”. Mintha látnók őket, amint jőnek lopott lovaikkal, hogy
kiszáradt torkukat megnedvesítsék. A csárdánál törpe nyárfaerdő sárgul a
királydinnyés homokban, oda fészkel a visító vércse, gyermekektől nem
háborgatottan.” A költő még jobban körülírja a csárda elhagyott vidékét. Ki ne
szemlélné egyszerre a homokban csak törpe nagyságra nőtt, elsárgult nyárfaerdő
törzsöcskéit s a köztük fészkelő vércsét? „Itt tenyészik a bus árvalányhaj s
kék virága a szamárkenyérnek, melynek hűs tövéhez déli nap hevében megpihenni
tarka gyikok térnek.” Az árvalányhaj színét a „bus” jelző árulja el. Mintha
annak fakóságát is a bánat okozná, úgy mint az embereknél. Abból, hogy a
szamárkenyérnek délben is hűs töve van, elképzeljük széles vastag leveleit,
melyeken a nap át nem hatolhat. A költő az esti képet elhagyva, a déli
hangulatot rajzolja tovább, anélkül azonban, hogy evvel csorbát ejtené a
költemény hangulatán, mert az ő lelkében a különféle hangulatok egy összhangzó
benső képpé olvadnak össze. „Messze, hol az ég a földet éri, a homályból kék
gyümölcsfák orma néz s megettök, mint halvány ködoszlop egy-egy város
templomának tornya”. A költő szemével már a látóhatár végére jutott. Be is
esteledett ezalatt valóban. Bámulatos megfigyeléssel tünteti fel az éj és a
távolság perspektivikus hatását a tárgyak színeire. A gyümölcsfákat kékké
teszi, s a tornyok körvonalait elmossa. S emellett mindig kiérezzük a pontot,
melyből a tájt szemügyre veszi. Mindenütt a tárgyak azon részei vannak
kiemelve, melyek a madártávlatból, hol a költő gondolatban tartózkodik, valóban
láthatók. A kút hosszú géme, a felrebbenő ludak, a dőlt kémény, a kék
gyümölcsfák orma, s a tornyok: mind felnyúló s a magasból látható részek.
Alatta áll kolorit tekintetében
Tompa: Est van, a tárgyak képe lassan-lassan eltorzul, elvész a késő
alkonyatban!... s a „Pusztán” c.
költeményében is a fájó elmélkedést csak a régi ismert képek rajzával
eleveníti: Hol a pásztor vígan bogárzó gulyát terelgetett s a délibáb zengő
tavában szilaj mén vágtatott, a pásztortűz, a furulyaszó kialszik, elhal ott.
Csupán a kifejezésben mutatkozik új erősítő szelleme! Arany pedig homéroszi
nyugodtsággal említi fel s írja le a mutatkozó pusztai jelenségeket: Az új
mezőn, az érnek oldalán ménták illatoznak, hullámzó vetés közt búbócskázik a
fürj, suttog a nő vá-vá, nyomon űzi a hím s három pitypalattyot örömmel kiált rá, majd egy
nyúl szökik fel s indul az ugarnak gyorsan karikázva,
kis pacsirta is szánt, dalt zeng a magasban,
hallgat leesőben. Nem oly élénk a
rajz, mint Petőfinél, de szinte természetrajzi pontossággal jelenik meg,
bizonyítékául annak, hogy a költő nem vette át a megszokott felületes
jelzéseket, hanem szeretően belemélyedett a természet benső életébe, bár rajtok
felmelegedni nem igen tudott, vagy nem akart.
Befejezésül Petőfi azt a
kívánságát fejezi ki, hogy itt domboruljon a sír is felette. S mi is vele együtt
érezzük, hogy ez a, csak héba-hóba egyes hangoktól megzavart, nyugalmas hely,
legszebb helye az örök pihenésnek.
Észrevehettük, hogy a költő
éppen nem bocsátkozik részletek festésébe: egyes jellemző vonásokat pendít meg,
melyeket az olvasó szükségképpen kiegészít, egyes mozzanatokat emel ki,
melyekhez a kevésbé lényegesek önkéntelenül csatlakoznak. S ha egy kép egészét
ezáltal – mint a tájfestőnél – nem is nyerjük, nyerjük egy hangulatnak, a
pusztai békének egészét, mert a költő is ennek hatása alatt lévén, a tájnak
csak oly összhangzó jelenségeit említi, melyek nyugalmasak, mélabúsak.
Petőfi természetfestő művészete
kivált az „Erdei lak”-ból tűnik ki.
Hogy jobban megértsük, olvassuk vele együtt Tompának e tárgyú s vele egyidőben
készült költeményét.
Petőfi mindjárt kezdő
hasonlatával megragadja képzeletünket és érzésünket. „Mint a sziv az első szerelemnek
titkát rejti e kis kunyhót bérczek koszoruja”. Meghatva képzelünk magunk elé
egy kis lakot, mely nyugodt boldogságában elrejtezkedik, mint ahogy a szív
beéri első szerelmének üdvével s nem kívánja kikürtölni a világnak. A költő is
szeretettel csüng a képen s ezért nem átallja az érzések legnemesebbjével
egybevetni, ami viszont bennünket is szeretetre hangol iránta. Tompa ehelyett
részletesen adja a lak helyrajzát: „Völgy felett, a bércz alatt, középen, a
behorpadt hegynek oldalában, hallgatózva néma csend körüle, nádkötésű kis lak
áll magában.” Talán tisztábban látjuk, de részvétet iránta még nem érzünk.
Legfellebb a nyugalom benyomását kelti bennünk a körülötte hallgatózó néma
csend.
Petőfi folytatja „Meg nem árt
erőtlen szalmafödelének, ha dühét a szélvész e vidékre fujja.” Kellemesen hat
ránk annak tudata, hogy, bár erőtlen alkotású, a szélvész rombolásától mégsem
kell tartania, mert a bércek ótalma alatt áll. Még tovább időz e laknál:
nemcsak a bércek védik meg, de „be is árnyékozza hűsen susogó, erdőség rezgő
lombozatja, min magát a vigan fütyülő rigófaj és a búsan bugó vadgalamb
ringatja”. Mily kedves, enyhe házikó, melyet nem bánt a rengeteg, a napmeleg,
mely körül a rigó víg füttye hangzik s a vadgalamb búgása. Susogó, rezgő, magát
ringatja – mind mozgás jelei. Tompa a költemény tulajdonképpi tárgyával többet
nem foglalkozik. Megelégszik avval, hogy fekvését tudtul adta s azt a körülményt,
hogy teteje nádból van kötve. Áttér környékének leírására: a kis habos,
szótalanul futó csermelyre, melyben tarka pintyek lépegetve járnak, a görcsös
ágú bükkre s a sötét szilre, melyet a ház régi lakója eleven sövénnyel vett
körül s ezáltal udvarába befoglalt. Rajzolja a felkúszó vadszőlő gazdag
levélsátorát, melynek árnyékában a húz gazdája déli álmot alszik naponkint, míg
fia felmászik a fatetőkre a vércsefészek piros tojásáért vagy vidáman kérdi a
kakukktól: mondja meg, hogy meddig él. Mind oly adatok, melyek derűt
ébresztenek bennünk, de mélyebben meg nem hatnak.
Nézzük Petőfit. Ő is a
környékét kezdi leírni. A kis patak a völgy mélységébe fut le mint a kergetett
őz. Fényes tükörébe mint kacér leánykák kandikálnak a virágok, melyekhez a
vadméhek imádókként jönnek égő szenvedéllyel, de meglakolnak érte, vízbe
hullnak. E bűbájos harmóniájú hely nem tűri meg a vad szenvedélyt büntetés
nélkül!
Mennyivel élénkebb képet nyújt
a kergetett őzként futó patak a rácsos ajtajú csermelynél! Mennyivel igazábban
mutatja a virágok vízbe kandikálása s a méhek vízbe pottyanása e hely
vidámságát, mint a gazda álma s a fiú tréfálózása! Még azt sem engedi meg a táj
jó szelleme, hogy a méhek belefulladjanak a vízbe. Elég nekik a kiállott
ijedelem, melynek elszenvedése után a szellő levelet hajít le számukra, melyre
mint életmentő sajkára felkapaszkodnak, míg a rajtuk szánakozó nap megszárítja
szárnyaikat. E helyen mint azilumban még a gonosztevőnek sem történik
bántódása!
Hogy mekkora áldás pihen e
vidéken, tanúsítja az anyakecske, mely duzzadó emlőkkel jár gödölyéi mellett s
egyszersmind gondoskodik, hogy a kunyhó kicsiny asztala üresen ne maradjon.
Mily csekély igényűek és boldogok azok, kik egész életükben megelégednek a
kecskenyújtotta táplálékkal.
Tompa szintén a derültség
képeit szaporítja: A harangszó is csak ritkán téved idáig, nem hallani itt a
durva hajnalt hirdető kakasszót, hanem (mint Petőfinél) a rigók s gerlicék
összhangzó dalát. Kék darazsak háborítlanul ki- s bejárnak a cserfa törzsökében
lévő köpűbe, lenn a mélyben szirt s fatorladék közt elvész a bérc harsogó
patakja, hallgatás ül a bércen, omladékon, csak néha hallik a vakond túrása s a
tarka harkály gyors kopácsolása. Mind megannyi jól megfigyelt mozzanat, de
eredetiség s mélyebb vonatkozás nélkül. A következő jelenet, meg éppen nem
illik az eddigiek vidámságához: „Meg-megdördül csendes alkonyatban gyilkos
csője a leső vadásznak”. Petőfi is felhozott egy sötétebb jelenetet, de csak
azért, hogy tréfába olvassza!
Most egy hasonlattal fűzi
tovább szemlélődését: valamint a tengeren csend és vihar van s ő a szigetek
hazája, úgy a rengetegnek is, melyben mérhetetlen csend s zúgó vihar váltja fel
egymást, a kicsiny lak szigete. Láttuk, hogy Petőfi a helyzet hangulatából
vette hasonlatát, míg Tompának messze kell kalandoznia érte s akkor sem mond
vele semmit.
Látszik, hogy nem csüng rajta
teljes lélekkel. Végül Tompa abba az időbe képzeli magát, midőn e most
vadregényes vidéket a tél fagybilincsbe zárja. Képzeli, mintha távolból látná a
hótakarta kunyhóból felgomolygó füstoszlopot és ha éjjel majd a lak ablakából
mécskanócok fényt lövellve égnek: akkor azt fogja hinni, hogy ez a megdermedt
jégvidék szívének lüktetése s meg fog nyugodni abban a gondolatban, hogy itt
télen nem halt meg, csak alszik az élet!
Ennyire emelkedik Tompa s
bizony nem vajmi magasra. Sőt képzeletének ez az elkalandozása a távol jövőbe,
melyet most még egy jel sem sejtet, kissé erőszakos. Híján van a természetes
átmenetnek. Magából a véghasonlatból legfellebb valami csendes meghatottságot
érzünk ki, de inkább az elmélkedés szülötte, mint az érzésé. Olyan általános a
reflexió, hogy magával a költemény tárgyával alig van összefüggésben. Ha mélyen
érezte volna e hely szépségét, nem engedte volna szóhoz jutni az okoskodó
elmét.
Petőfinél ily tévelygést nem
lelünk: A búgó vadgalamb s a fütyülő rigó nem fél, hogy lépvesszőre csalják. A
kunyhó lakói önmagukról tudják, mily édes a szabadság úgy az embernek, mint az
állatnak. A költő nem tesz különbséget a természet lényei között.
S most természetesen emelkedő
gondolatmenetben kiált fel: „Nincsen itten rabság, nincsen itten úrkény, mely
parancsolatját mennydörögve adja!” Az egész természet itt az emberrel együtt
szabadságot élvez. „Csak az égi háborunak zeng koronkint istentiszteletre
buzditó szózatja”. A mennydörgés is csak néha-néha szólal meg, hogy mintegy
intse az embert, ne feledkezzék meg a háláról, mellyel istenének ennyi jóságért
tartozik. De még Istennek e dörgedelme sem tart sokáig: „bezárja a dorgáló
felhők torkát s ujra megengesztelődve mosolyog szivárvány képében”.
A szabadság és vallásosság
eszméjével fejezi be költeményét, amelynek legpregnánsabb kifejezője e kis lak
nyugalmas boldogsága. Értjük is immár, hogy a költő mért vonzódik annyira e
tájhoz: benne úgy, mint az alföldben, a szabadság székhelyét látja s az
egyszerűség üdvét dicséri. Ezért észlelünk folytonos erősbödést az érzésben:
vidámság, megelégedettség, szabadság, istentisztelet – mindmegannyi fokozata
egy érzéscsoportnak: a boldogságnak. Tompánál mindvégig egy hang, egy eszme
nyer kifejezést: a derült életöröm. Tompa is emberi érzést ruház a természeti
tüneményekre s ezáltal a modern természetfestés eszközét használja, de mert
képzelete nem elég merész s érzése nem oly erős, dacára a nagyobb
részletezésnek, az „erdei lakot” nem állítja úgy elénk,m int Petőfi. Az egyes
tárgyakat ő is cselekvőleg tünteti ugyan fel, de egyénibb élettel nem tudja
őket ellátni. Másrészről meg éppen nem elég költőileg: az érzéssel, hanem inkább festőileg: a szemmel tekinti a vidéket. Ezért ő még élénken emlékeztet a német iskolára, míg
Petőfi méltán sorakozik Byron és Lenau mellé. Ő valóban csak leírja tárgyait,
míg Petőfi életet önt beléjük. Hiszen tudjuk, hogy Tompa a maguk idejében
annyira kedvelt virágregéiben azzal, hogy többé-kevésbé érdekes mesét költött a
természeti tárgyakhoz s tüneményekhez, nem hogy beléjök mélyedett volna, de
eltávolodott tőlök, mert az olvasót mindig jobban lekötötte az Ovidiusz „Metamorphosisai”-ra
emlékeztető átalakulás vagy történet folyamata és az allegória tendenciája,
mint maga a tárgy.
„A csárda romjai”-ban Petőfi a fönti prediszpozícióval lép az
alföldre. Végtelen rónáját mint a szabadság jelképét üdvözli s ezért minden
része kedves előtte. Barangolása közben hirtelen romba dőlt csárdát lát s bús
lemondással sóhajt fel az idő zsarnoksága ellen, mely egyenlően pusztít el
minden épületet, magasat úgy, mint alacsonyt. Az a körülmény, hogy e csárda nem
mint a többi, vályogból vagy téglából, hanem kőből van építve, azt a feltevést
ébreszti benne, hogy itt hajdan falu vagy város állt, melyet az ozmán feldúlt.
Ismét szomorúan felkiált, hogy be sokféle bilincs volt szép hazánkon. Csak a
templom maradhatott fenn betegen, hogy gyászolja a pusztaságot. Végre bújában
az is összeroskadott s hogy haszna ne vesszen széthullott kövének, belőle e
helyen csárdát építének. A költő nem írja le a csárda külsejét, hanem
cselekvéssé változtatva előadja, mint lett. Most önkéntelen benne is felébred
az ellentét csárda és templom, a mulatozás, a kikapósság, meg az ájtatosság és
önmegalázás helye közt. Szeretetétől indíttatva védelmére kel a csárdának:
méltó, hogy a templommal egy sorban álljon,mert valamint ez a léleknek, úgy a
testnek szolgál enyhére. Sőt a csárdában gyakran tisztább szívek tanyáznak,
mint az oltár előtt!
A rom látása mindig felébreszti
a múlt idők emlékét. Petőfiben is felkél, annál természetesebben, mert éppen az
imént beszélt a csárdában való élésről. Újra látja az időt, mikor utasok
vigadtak benne, látja a görcsös botjával vándorló legényt, a hosszú szakállú
üveges zsidót, a drótos tótot. Egy tréfás jelenet is megelevenül előtte: a
fiatal csaplárné mint ölelkezik egy hamis diákkal, míg kinn a vén csaplár a
kazal végén álmodik. Egy humoros genre-kép, mely jobban belevisz a csárda
légkörébe, mint száz apró külső vonás fölemlítése!
De mennél vígabb élet folyt itt
egykor, annál jobban bántja a költőt annak megszűnte. Siratja azokat, kik
egykor itt mulatoztak s most a sírban porladoznak. A mulandóság eszméje ébred
lelkében. De nem mozog általánosságokban. Kimutatja hatását, megszemélyesítve a
csárdát, mely legkirívóbban viseli nyomait. A szél leüté fejéről kalapját:
födelét, s most itt áll hajadon fővel, mintha alázatosan kérné a hatalmas urat,
az időt, hogy kímélje kevéssé. Mily finom jellemzetességgel vette hasonlatát az
e vidéken gyakran megfordult könyörgő vándorlegényről!
Mindhiába! Folyton roskadozik,
már alig látszik ablak, ajtó, csak kéményre emelkedik égnek mint a haldokló
utolsó reménye. Mellette és mindenütt a pusztulás jelei: a pince beomlott, a
kútnak is csak ágasa és gémje áll még éppen. Tetejében ül egy sas merően maga
elé bámulva, mintha ő is – mint a költő – a mulandóságról gondolkoznék. Mind e
képek csak a költő alaphangulatának: a pusztulás fölötti szomorkodásának
kifejezői. De végül, amint a csárda fölött lángoló napot látja, felülkerekedik
benne is az életkedv, érzi, hogy a mulandóság mellett virulás is van, a halál
mellett az élet uralkodik s elégikus hangulata hirtelen víggá fordulván, bájos
jelenetben tünteti fel a napot mint szerelmes ifjút, kire epedve néz a délibáb,
a puszták szép tündérleánya. Még a csárdának is jól eshetik végperceiben, hogy
ily szép kép tárul ki előtte. Évvel harmonikus véget ér a költemény s
megnyugtató hatással van reánk. A szabadság érzéséből indul ki s a szerelemével
zárul le.
Nem úgy tesz ő, mint a
pesszimista Hölty s valamennyi érzelgő társa, hogy bánatos megadással fejezné
be a mulandóságot tárgyaló költeményét. Ő itt is igaz, s mindenekfölött
egészséges érzésű. Festési módja is teljesen eltér azokétól. Tájképileg fogta
ugyan fel tárgyát, amennyiben a csárda mint középpont a főhelyet foglalja el s
a többi apró kis képek reá térnek vissza mint gócra, de ezek nem puszta
felsorolások, hanem eleven jelenetek, melyeket alapszín gyanánt a költő
borongós hangulata forraszt együvé.
Hogy mennyire bele tudja magát
élni a táj egyéni világába, mutatja a „Kutyakaparó”.
Azt a képet, melyet Vörösmarty a „Puszta
csárdá”-ban egy oda benyitó betyár dala alakjában megpendített, de a magyar
népdal nyomán csak néhány nagy vonásban vázolt (Kidőlt-bedőlt az oldala,
belejár az istennyila, a forgószél dudol rajta, boszorkánytáncz van alatta,
gözűtanya, denevérház), melyhez hasonlót, de sötétebb színűt Arany „Az
elhagyott lak”-ban állít ellénk, szintén a korviszonyokból merítve, azt ő
részletesen s mélyebb megfigyeléssel írja le. Ha sivárságánál fogva úgynevezett
költői vonásokat nem is nyújt, éppen e negatív jelenségek éles rajzát megkapó
igazsággal tárja elénk. De érezvén, hogy a „grau in grau” elve szerint
kidolgozva, képe fájó hatással lenne reánk, mintegy szánakozik rajta s a humor
mezébe öltözteti éspedig abba, melynek „akasztófa-humor” a neve. Az utazó a
csárdában – mely éppen arra szolgálna, hogy felüdítse az embert – eledelt egyáltalán
nem kap s ha csak rátekint az eléje tett lőrére, megátkozza Noét is, hogy
bárkájába szőlőt hozott. A kis szobán végignyúló asztalt alig védik meg erőtlen
lábai a feldőléstől – pedig a biztosság lenne a fő kelléke. A pad is behorpadt
a közepén, nem a sok üléstől, hanem a vénségtől – pedig még szívesebben áll az
ember, semhogy kényelmetlenül üljön. Átellenben az ágy, de oly összekuszálva,
hogy mindenkinek elmegy a kedve belefeküdni. A pufók kemence is lustán a
vállára bocsátja fejét, tisztes homloka pedig meg van repedezve,mintha redők
volnának rajta – s szinte érezzük a füstöt, mely azokon kitódul. Mily
sajátságosan merész és mégis szükségképpen a helyzetből fakadó személyesítések!
Ha ilyen a ház belseje, milyen lehet még annak ura, ki mind e rendetlenséget
eltűri? Mogorva vén ember itt a csaplár,
szavát sem hallani. Szájat csak azért tart, hogy legyen mivel ásítania. Méltó
hozzá felesége. Az idő megviselte rútul, haja kuszált, képe pedig madárijesztő.
S mi az oka ennek a belső és külső elhanyagolásnak? E ház virulásának mi az
elölője? Az, hogy a vármegye kipusztította a betyárokat s velük a puszta
szabadságát. Itt nem kel ki a költő e szabadság elnyomói ellen, mert érzi, hogy
ez esetben joguk és kötelességük volt. Csak költői szempontból sajnálja a
betyárromantika kiveszését. Mintha a ház tulajdonosai is azért nem törődnének
semmivel, mert e megváltozott körülmények között nem tartják érdemesnek. S
mintha a ház maga is szomorkodnék emiatt: fala egészen sárga. A pózna végén
függő abroncsot a szél akasztott emberként lengeti. Mily önként folyó e
hasonlat a vármegye s a betyárok fölemlítése után! A ház egyetlen jószága: a
kutya, a tőle megkövetelhető éberséggel ellentétben, egész nap szundikál. Mire
is vigyázna!? S amilyen a ház, olyan a vidéke: körülötte végtelen homokbucka, a
pár gyalogbodza is kedvetlenül termi benne fekete gyümölcseit. A homokbucka
terméketlensége, az elnyomorodott bodzafa és fekete gyümölcsei mind a
pusztulás, a gyász jelei. A távoli harangszó is csak meghalni jár, a madár, ha
ide téved, ízibe odább száll, még a nap is – a költő setét szemüvegén keresztül
nézve – bágyadtabb sugarakat küld ide, mintha szánakozva nézne az elárvult
csárdára. Már Vörösmarty is használja említett költeményében e vonást: Még a
gólya is, a magyar családi élet boldogságának e jelképező madara, sem tud itt
megmaradni, „útra készül ő is, szegény,
nem ülhet a ház tetején”. De mennyivel közönségesebb e motívum Petőfinél! A
csárdától messzebb eső környék is mintha még elátkozottságába bele volna vonva:
a vagy száz lépésnyire ál kőszentnek – a vallásosság e szimbólumának – valami könnyelmű
lélek nem restellt egy kopott tarisznyát nyakába akasztani, mintegy mondván:
menjen Isten hírével, itt nincs mit keresnie. S valóban értjük e frivol tréfát
e helyen, melynek igazán nincs mit köszönnie Istennek. Vagy tán csak azért áll
itt, hogy annál bántóbb ellentétet keltsen a mindent megoltalmazó gondviselés
eszméje s a sanyarú menthetetlen pusztulás képe között?! E derült és mégis
keserű akkorddal végződik a költemény, mely hatásában méltán sorakozik a
németalföldi festők (Verhas, Verstraete) sivárságukban is megkapó tájképei
mellé, sőt humorával felül is múlja őket.
A pusztítás e hatását még
erősebben érzi a költő, ha látja, milyen „A
puszta télen”. Míg azonban ott a pusztulás okozói a megváltozott társadalmi
viszonyok, melyeknek kell, hogy a betyárok áldozatul essenek (s azért a költő
mélyebb részvétet nem is érez iránta, hisz különben nem tudna tréfálózni
rajta), itt az időszak mostohasága hozza létre. Dorgálja is mindjárt a bekezdő
versszakban az őszt, mint gondatlan rossz gazdát, ki könnyelműen elfecsérli a
kincseket, melyeket kikelet és nyár gyűjtöget. A személyesítés a gazdaéletből
van merítve és pedig egész elütően előzőitől, kik az őszt rendesen jóságos
színben, szorgalmasnak és mintegy babérain pihenőnek, vagy pedig hervadozónak,
halált sejtetőnek tüntették fel. Ő a maga egyéni, jogosan haragvó szempontjából
megfeddi s így oly vonást olvas bele, melyet eddig mások észre sem vettek,
pedig épp oly igaz, mint az előbb említettek. Most azok a mozzanatok jutnak
eszébe, melyek e két letűnt időszakot kísérték: a juhnyáj méla kolompálása, a
pásztorlegény sípjának kesergése, a madarak dala, a haris harsogása – mindez megszűnt,m
ég egy kicsiny prücsök sem hegedül. Csupa oly jelenet, melynek hang ad életet s
amelyeket a festő semmiképp sem tudna elénk varázsolni. Ezeknek hátterét pedig,
a mezőt s erdőt, azonnal magunk elé képzelhetjük.
Áttér a tél hatására, mely
alatt élettelen és élő egyenlően áll: A nap is alant repül, mintha rövidlátó
lenne s szeretne a földhöz hajolni, hogy valamit lásson a pusztaságon. A költő
tulajdonképpen saját kívánságát fejezi ki benne. A halászkunyhó, csőszház
üresen áll, a jószág el-elbődül, mikor a vályú elé hajtják, mert jobban
szeretne a tó vízéből inni. A béres is, nem levén meg a munkaköre, lomha lesz
és nem tud mit tenni, unalmában leveszi leveles dohányát a gerendáról, a
küszöbre teszi, megvágja nagyjából, pipát húz ki csizmaszárából, rátölt és
szipákol. Mily természetesen beszéli el cselekvésképpen amit, a festő a
végmozzanattal csak gyaníttathatna. Szinte látjuk,m ily lassan mozog, mint
bíbelődik minden egyes aprósággal, csakhogy múljék a hosszú idő. A csárdákban
is hallgatás van, mert senki sem jár a hótakarta utakon. Csak fenn a levegőben
van élet. De ez is haragos, a csikorgó hidegnek megfelelő: A szelek birkóznak
egymással. Ez sem tart sokáig. Estefelé fáradtan elülnek, a rónára ködök települnek
s ezek félig mutatják a közeledő betyárt (újra oly pontos vonás, mintha most
látná!), kit a máskor oly vidám ló most prüsszögve visz, kit háta megett üldöz
a farkas, feje felett pedig a holló kísér, mintegy lesve, mikor csaphat le
holttetemére. Mind elkeserítő, szomorú kép, mely elöli az emberben az
életkedvet s legfellebb erőszakos fellobbanásra bírja. Nem is csodáljuk, hogy
Petőfiben ez indulat kerekedik felül: a lemenő napban kiűzött királyt lát, aki
visszapillant országa pereméről mérges tekintettel s mire elér szeme a túlsó
határra, leesik fejéről véres koronája. Értjük, hogy mért éppen a napot sújtja
a költő ez átkával. Vétkes hanyagságában ő hagyta így tönkre menni birodalmát.
Ezért megérdemli, hogy kiűzessék. Szinte jól esik a költőnek, hogy rajta a táj
pusztaságából eredő mérgét kiadhatta. Egyszersmind forradalmi heve a királyok
elleni düh újólagos kifejezésére megragadja az alkalmat. A királyság, az a
rémképe, melyre mindig reagál az ő lelke s mely ellen küzdeni sohasem szűn6
meg. Mintha csak a nemsokára ezután keletkezett „A királyokhoz” c. költeményének előhangját hallanók. Mintha
párhuzamba helyezné a természet országát Magyarországgal: mindkettőnek vesztét
a király okozza s kell is, hogy meglakoljon érte! – Mennyivel más hang az
Aranyé, mikor a telet festi: A hideg szél sűrű apró pelyhet csapdos az ablakra,
benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek dús virágú lombja, vastag hó takar be
udvart, házi kertet stb. A heves mozgás, melybe fantáziájának erejével Petőfi
minden jelenséget, tárgyat hoz, nála csendes, mérsékelt s így költői
szempontból kevesebb értékű rezgéssé száll alá.
Ugyanaz a zsarnok fejedelem
iránti harag hangja mutatkozik a „Tél
halálá”-ban, csak még szenvedélyesebben, még metszőbb gúnnyal. Itt a tél, a
zsarnok, aki eddig csupa jég volt, most olvad és gyáván hal a tűznyilaktól,
melyeket a szabadító nap rálövöldöz. Akár csak heinenél a „Sonnenaugfang”-ban: „Goldne
Pfeile schiessennach den weissen Nebeln, die sich röten wie verwundet und in
Glanz und Licht zerrinnen.” Ugyanaz a szín, csak más világításban!
A „Téli esték” kezdő versszakaiban is ugyanez a felfogás. A rabló tél
kifosztotta a földet, mely most olyan, mint egy vén koldus, kit fehér, de
foltos takaró borít, úgy, hogy sok helyen kilátszik meztelent este. Még az
alapjában közhellyé vált hasonlatot is mennyi vonással alakítja újjá,
meglepővé!
Valamint a természet vad, sivár
jeleneteinek hatását ily érzékelhetővé tudja előttünk tenni, úgy gazdagságának
képeit nem kevésbé művésziesen adja elénk. Már láttuk az „Alföld”-ben s az „Erdei lak”-ban.
Legpazarabban és legfényesebb kolorittal a „Kis Kunság”-ban. Csak azokat a mozzanatokat nézzük, melyek az
előbbiekkel ellentétben állnak. Nyárközép van. A nap kapaszkodik felfelé.
Sugára mint lángeső, oly égető örömmel ömlik a pusztára, a göböly kinn a gazdag
legelőn a rekkenő hőség következtében nem fogyaszt a kövér mezőből, a gulyás
szundikál a leterített subán, kutyái nem is pillantanak az utazó után. Az érnek
meg sem mozdul habja. Belátni sárga fenekére, ahol a piócák és futó bogarak
mozognak. A sötétzöld káka közt egy-egy gém nyújtogatja nyakát, közben hosszú
orrát üti a víz alá a gólyafiak anyja, nagyot nyel s aztán felemeli fejét s
körülnéz kényesen. Az ágas, mintha ember volna, nézi a délibábot. Ez is cselekszik
valamit: jókedvében egy ütött-kopott csárdát emelt fel s azt tartja föld
felett. A búzakalászokat lehúzza a mag. A piros pipacsok és kék virágok közt
egy sötétvörös tüskerózsa. A város nagy komoly tornyával stb. Mindenhol élet,
virulás, duzzadó gazdagság. Mintha csak teljességében akarná szülőföldjére
szórni a bőség, a gondatlanság kincseit. A befejező kép is mily jól illik az „embarras
de richesse” e hangulatába: nem csoda, hogy a szélmalmok a város végén
cigánykereket hánynak, mint pajkos fiúk jó kedvükben, hiszen olyan áldott
földre néznek, melyen minden örömre, vígságra kelt.
Nem látjuk-e jóllakottan
kérődzeni az ökröket? Nem csap-e meg a szénaillat? Nem képzeljük-e magunk elé a
gazdát, ki a kazal megett alussza boldog déli álmát, mert hiszen busás termésre
van kilátása? S amellett rokonszenvesen érint bennünket a költő öröme, melyet e
virulás kelt lelkében. Mindenütt azt vesszük észre, hogy igazat lát s ír le, de
mellőzi azokat a vonásokat, melyek vidám hangulatából kizökkentenék. S ebben
áll az ő mesteri realizmusa!
Hogy a költő nem mereven bámul
maga elé, hanem jár-kel a vidéken, mutatják e megjegyzések: Visz az út
keresztül, itten nyúlik végig az ér szélén, amott áll, ott van a láthatár
szélén, nagysokára tünedez fel, végre ott a város. Szinte látjuk, mint
legelteti szemét sorban a különböző látványokon s mint állapodik meg azoknál,
melyek érzését legjobban érdeklik. Nem győz betelni szülőföldének e
szépségeivel, de nem sorolja fel őket szárazon, hanem csupa apró jelenetek
gyöngyszeméből alkotja meg a ragyogó velencei mozaikképekre emlékeztető
festményét.
Soha eddig ily részletes
megfigyeléseket nem tettek költőink, úgy annyira, hogy szinte felismerjük a
Kunság közepén terülő Félegyházát. S az eljárás, hogy mint sétál e tájon végig,
nem-e mintha Schiller „Spaziergang” című, e nemben egyik legkitűnőbb tájfestő
költeményéből volna ellesve, melyben a költő egymás után, ahogy útja vezeti,
szól az erdőről, hegyekről, a gyalogösvényről, a folyamról, falvakról, a
nyárfával beültetett országútról, mely a városba visz, stb. Csakhogy az
elmélkedő Schillernél a képek hatása nem érzésekben, hanem hozzáfűzött
gondolatokban nyilatkozik. Ugyanezt az eljárást mutatja Petőfi a „Téli világ”-ban, hol a tél hatását
festi a városban sétálás közben szemébe tűnő jelenetekben, egymás mellé
sorakozott apró zsánerképecskékben.
Mindezen költeményekben a költő
tulajdonképpi célja a táj, az időszak jelenségeinek leírása. Tehát valóságos
festő költemények. Csakhogy a költő mindig azt a hatást vázolja, melyet azok
rája tettek, a lelkiállapotot adja, melyben szemléletük alkalmával volt, mindig
belőlük folyó gondolatokkal s érzésekkel köti össze őket, soha nem foglalkozik
tulajdonképpen külsőségekkel, hanem a dolgok lényegével, szellemével,
fogalmával, sohasem tárgyal mellékességeket, mint Lisznyai, ki „még a füvek,
madarak apró tulajdonait s genealogiáját is kiírja” - ezért igazi költemények,
melyek soha el nem fárasztanak, hanem a saját módjuk szerint úgy kapnak meg,
mint a legsikerültebb tájképek. S azonkívül látjuk, hogy az előbbi egyhangú,
egyszínű leírásokba mily életet visz. Mint egyesíti bennük az igazságot a
szépséggel. Mily változatossá teszi. Mily látszólagos szabálytalanságban tér
egyik képtől a másikhoz, mint játszik velök, mint jut vissza komoly hangulatba.
Egyáltalán mint bonja a művészinek hirdetett szabályosságot a sokkal művészibb
szabálytalanságra, melyek közt – mint Erdélyi mondja – olyan a különbség, mint
az angol és francia kertek, mint a patak és csatorna közt.
Forrás:
Petőfi-Könyvtár - Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán - XXI.
füzet, Bp., 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése