Az
1844-ik évnek kora tavaszán, locs-pocs időben, amint íróasztalomnál tanulással
elfoglalva ülök, hallom, hogy a szobámba vezető sikátoron át kemény katonás
léptekkel közeledik valaki s csakhamar oly erőteljes kopogtatással és
ajtókitárással nyit be, hogy első meglepetésemben valamely hívatlan tolakodóra
kelle annyival inkább gondolnom, mert hetyke belépéséhez legkevésbé illő
külsejével, fakóra elnyűtt posztógallérban, szokatlan hosszú, majd állig érő
lesimított somfabottal, amint köszöntés nélkül felém tartott, majd karját
kézfogásra kinyújtva, félig elzüllött állapotban, halvány alakjával előttem
szótlan megállt s merőn rám nézett, - oly zavarba jövék, hogy benne bárkit
inkább, mint boldog obsitos kora óta nem látott, ma már pedig a költő hírében
álló gyermekkori barátomat gyanítottam.
Meglepetésemben
nem tudva, ily föllépővel szemben mitevő legyek, mindaddig merőn és szótlanul
állék előtte, míg látszólag belső megindulással magát meg nem nevezé s melegen
karjai közé nem szorított.
A
viszontlátás öröme, fűszerezve azon kedves hírrel, hogy Debrecenből jövet
Pákhtól is izenetet hoz, csakhamar mindkettőnket kellemes hangulatba ringatott.
Ennek meg lett aztán az a kívánt következése, hogy első megütközésem elkerülé
figyelmét. Holott hirtelen lobbanó létére, ha észrevesz valamit, megteszi, hogy
mint jött, szótlan távozik s tán éppen úgy, mint Pákhhoz írt „Végszavá”-ban:
„Nem legelső rajtam már e seb,
De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könyelmüséggel
A hűtelenség fegyverével
Bennem baráti kéz ütött” –
éppen
úgy elítél s méltatlan haraggal fordul el tőlem is, hogy csakugyan ne lehessen
egyetlen barátja se, kiről elmondhassa, hogy vele soha össze nem veszett.
Köztudomású
ugyanis, hogy változó s időnként igen ingerlékeny és minden oldalról sebezhető
kedélyénél fogva a vele való békés együttélés igen bájos volt, valamint ezen
hangulatát kiismerni, reá számítani s benne megbízni még bajosabb. Miért is a
jó egyetértésnek egyetlen módja a következetes alkalmazkodásban, vagyis
szeszélyei elől való ügyes kitérésben rejlett. Ki ehhez értett, békében
élhetett vele, különben haragtartás, kibékülés egymást követhették. Annyival
inkább, mert nézeteit bárkinek alárendelni, elveiből engedni soha nem szokott s
készebb volt bármily eshetőséggel – nem tekintve a következést – szembeszállni,
mintsem előle kitérni. Ez okon, főképp írótársaival, sokat zsörtölődött s
összeütközések nélkül valakivel tartós barátságban élni alig tudott.
De
ki volna, ki ezért ellene vádaskodnék s tán jellemét összeférhetetlenséggel
bélyegezné, midőn lényének jobb fele sokkal szebb és nemesebb tulajdonokkal
ékeskedett, hogysem gyöngéi azt elhomályosíthatták volna. S más részt, ha
igazságosak akarunk lenni, kérdem, lehet-e csodálni, ha visszatetsző
viselkedésűnek, szögletes modorúnak s alkalmazkodásra általán képtelennek
mutatkozott? Lehet-e kárhoztatni, ha viszontagságos életének sokféle ajabajában
a legjobb szándékú kitérést vagy közeledést is balul fogta fel s ítélte meg,
midőn teljes világéletében sem testi, sem lelki nyugalma nem volt? – Vagy tán
egy örökös zaklatottságban élő embertől követelhetjük-e, hogy alkalmazkodó,
figyelmes, megelőző, tanácsra hajló s azt követő legyen, midőn erre nemcsak
alkalma s ideje hiányzik, hanem az kedélyállapotával sem egyez össze? Nem szükségképp
ezekkel ellenkező hajlamoknak kellett-e a hatások végtelen száma s
változatosságából származni és saját szavaival élve, az ő „szent Dávid
hárfájára se hallgató” sajátsága nem sok csalódás s még több hányódás árán
szerzett oly egyéni tulajdonnak tekintendő-e, mely ha tiszteletet nem is,
legalább kegyeletes elnézést mindenesetre megérdemel?
Jellemzésére
vonatkozó eme kitérés igazolására szolgáljon, hogy most is tél idején félig
betegen, elsanyarodva, üres erszénnyel, ruhátlanul kel útra s a nagy áradások
miatt kerülőn érkezik Pestre, holott ha kikeletig vár, legalább nem kockáztatja
különben is megtört egészségét. Azonban mit neki időviszontagság, nyugalom,
otthon, egészség; „ha vágyainak sólyomszárnya támad”, viharral, vésszel dacolva
viteti magát feltartóztathatatlanul.
Ez
esetben annyival inkább, mert nagyratörő vágyaival ama bizonytalan válság
küszöbén, mely „lét vagy nemlét” kérdéseként lebegett előtte, tovább nem
maradhatott. Sőt nagyon sietőben kellett határoznia, hogy élete fordulóján túl
még jövője titkaiba is bepillanthasson, mely hovatovább mindig határozatlanabb
alakban kezdett fel-feltünedezni képzeletében.
Ily
lelki izgatottságnak zaklatásait kétség s remény közt vergődő s kibontakozását
sürgető szelleme tovább tűrni képtelen levén, előlük menekülendő, azon egyetlen
élőhöz zarándokolt, kinek kinyilatkoztatása vagy megvalósítja dicsősége álmait,
vagy ha úgy tetszik, páraként oszlatja szét azokat.
Egy
nélkülözések közt töltött tél után kínosan búcsúzott el Debrecentől,
hátrahagyva kiegyenlítetlen számlát, keserű csalódást és sok egyéb búsító emléket
s lehet mondani, kecsegtető reményének csak roncsaival indult el a költőkirály
Vörösmartyhoz, hogy egyedül hozzá fellebbezhető szellemi ügye kiegyenlítést,
kétkedő és igazolást áhítozó lelke megnyugvást találjon. Élete legválságosabb
útja állt előtte a költőbabér dicsőségéért, sokkal életbevágóbb a
következésekben is gazdagabb, mint egy későbbi útja szerelmi boldogságáért. Nem
hiányzott ugyan költői méltatását illetőleg jeles és mély belátású emberektől
eredő jóakaratú bírálat, kedvező vélemény, sőt elragadó magasztalás sem.
Mindezt,
mint reá nézve hízelgő elismerést, hálásan fogadá, de kielégíteni, megnyugtatni
ez nem bírta. Lelke eligazodását egyedül Vörösmartytól várta, bizalmát csak benne
találta. E helyzetet még tűrhetetlenebbé, lehet mondani kínossá tevé, hogy
általán ismert s már kezdő író-korától fogva mutatkozó nagyralátása is mintha
szinte oszladozni kezdene s így kijózanodás helyett önbizalmában rendült volna
meg. Ily összekuszált körülmények hatása után lehet-e csodálni, ha lényének
összetartó ereje minden ízében bomladozni látszott?
De
mondhatná valaki, hogy nem a költői hírnév és dicsőség álomlátásai, hanem a
szükség és nyomor által megtört ember, elveszítve hajthatatlanságát, keres
megszorult helyzetéből szabadulást és kéri a tekintély segélyét. Alig hiszem,
hogy jelleméből vagy élete bármely mozzanatából ezt alaposan bebizonyítni bárki
is képes volna.
Rövidre
nyúlt életében százszor inkább tűrt és szenvedett, hogysem egyszer sodrából
kitért vagy magát megadta volna. Edzett szervezete minden csekély bajnak oda se
nézett, annál kevésbé, hogy ezt dédelgetve, kényelmet, nagy igényeket
hajhászott vagy mindezért legfőbb kincsét, független elhatározását bármily
föltételnek feláldozta volna. Mindez nála lehetetlenséggel volt határos. Énjének
átlátszó tisztaságát semmi belső vagy külső befolyás el nem homályosíthatá. Sőt
még betegsége sem törte meg egészen.
Tudtommal
háromszor volt beteg. Egyszer katona-korában, akkor is orvosa kényszeríté, hogy
kórházba jelentkezzék szabadulása végett. Majd Pesten nőtlenségében, midőn
Friebeisz-féle lakásán a Hatvani utcában bezárkózva egyre dolgozott s végre
Debrecenben, versei lemásolásával s rendezésével foglalkozva. Mily munkát és
önmegtagadást kívánt pedig ez fűtetlen szobában, étlen-szomjan – habár költeményeit
mind betűről betűre tudta is – képzelni lehet.
Azt
nem vitatom, hogy elhagyottsága, nélkülözései, színészi sikertelensége,
szülőivel újabb meghasonlása és több effélék kétesebb, sőt nagyon is sötét
jövőt nem állítottak elébe, mint különben jobb sorsától ezt várni lehetett volna;
csakhogy mindezt elhatározása kényszerítő rugójaként el nem ismerhetem,
valamint saját beismerése is ennek határozottan ellene mond. Aztán örökre
emlékezetes egri látogatása Tárkányi Béla révén, a kispapoknál töltött ideje, a
vendéglátás örömei, a versei felovlasását követő lelkesedés, végre sötét
kedélyének az egri hangokban fellobbanása:
„Kedvemnek ha magja volna,
Elvetném a hó felett,
Ha kikelne, rózsaerdő
Koszoruzná a telet”
s
az innen magával hozott biztató benyomások nem mind arra engednek-e
következtetni, hogy nem vendéglátó papokat keresett őbennök, hanem hogy versei szavalásánál
lelkesülve lelkesítsen s álomlátásai megvalósulását a kivívott sikerben már itt fellelhesse? El is érte, mert oly
váratlan, lehet mondani gyújtó lelkesedést keltett a derék ifjaknál
költeményeivel s önbizalmát is annyira emelé, hogy kedvesebb emlékkel Pestre
alig tért be valaha. Igen, itt vette fel jövendő nagyságának első foglalóját, s
nemcsak biztató útravalóként hozta azt magával, hanem innen-tovább a sikernek
biztos kilátásával is. Ezért egri látogatása s annak az „Egri hangok”-ban kifejezése, mint dicsőíttetésének első hangja
örökre emlékezetes esemény marad.
E
tán hosszadalmas, de elhatározása körülményeit és kedélyállapotát meggyőződésem
szerint híven jellemző kitérés után fölveszem elbeszélésem fonalát ott, hol a
viszontlátás örömén s több apró-cseprő kérdezősködéseken átesve, utazása
céljának megbeszéléséhez egész komolysággal hozzáfogott.
Mindenekelőtt
viseltes s a Mátra szele által itt-ott megszaggatott köntösét téve le, annak
belső zsebéből egy irattekercset vett elő s mielőtt asztalomra letenné,
elmondá, hogy ezek részben megjelent, részben kiadatlan költeményei, melyeket
összegyűjtve kiadás, illetve Vörösmarty és Bajzánál leendő bemutatás s
véleményüknek kikérése végett hozott el magával és sok hányódás után a
szavukban leendő megnyugvás céljából utazott ide. Belső megindulással kiejtett
szavai erős meggyőződését árulták el.
E
csomagban voltak Pönögei Kis Pál
néven összes költeményei saját kezűleg szépen leírva, egyes lapok
szélvonalakkal ellátva, külső táblája ékes betűkkel címezve. A negyedrétűleg
összevarrt s hüvelyk vastagságú füzetnek zöldes fakó színe s érdes papirosa
szűk anyagi körülményt látszott elárulni. Tudvalevőleg már kezdő író létére
egyes költeményei különféle álnév alatt jelentek meg s tán színészi hajlamainál
fogva utolsó költőneve fölvételéig szerette is azt változtatni. Így most is még
eddig nem használt név alá rejtőzött, melynek eredetére alföldön jártamban
jutottam s mely szerint azt Fülöpszállás
elavult nevétől (Pönöge)
származottnak vélem.
Mielőtt
a Vörösmartynál teendő látogatáshoz szükségelt előkészületekről szólanék,
mindenekelőtt megemlítém, hogy híressé vált ólmos botját megérkezése után az
ajtó mellett levő sarokba akként támasztá, hogy akár ma is ott állhatna
markolatja ólom rovátkáival s tömörsége súlyával, ha értéktelen tárgyként ott
feledve, év múltán éppen úgy el nem kallódik, mint sok egyéb, az események
során naggyá nőtt csekélység. Ez levén pedig rövid története e nevezetes
ereklyének, sajnálattal kell kimondanom, hogy úgy eddig, mint ezután leendő feltalálásának
valószínűsége is kérdésessé vált ama tisztogató előrelátása hiányában, ki
haszontalan lim-lomként távolította azt el szobámból.
Elhelyezkedvén
nálam, elbeszéle utolsó találkozásunk óta viszontagsággal telt életét,
szüleivel újabb összeütközését, s főképp kérlelhetetlen atyja keserű
kifakadásait, hogy semmiben sincs megállapodása, földönfutóként
színészcsapatokkal barangolja be az országot, komoly életirányt nem követ s
mélyebb megindulással folytatá, hogy édesanyja mily sokat szenved e kettős harc
közben, melyet atyjával kell miatta viselnie, hogy mégis titokban szeretetének
jeleivel elhalmozhassa.
Megemlékezett
sanyarúan átélt teléről, mindenkitől elhagyott állapotáról, melynek ridegségét
tovább tárni képtelen levén, eljött, hogy tisztázza dolgait s e végett a két
főtekintély: Vörösmarty és Bajza nézetét költészete iránya,
tárgya, alakja s általán jelentősége és értéke felől meghallgassa s kedvező
fogadtatás esetén pártolásra is felhívja, hogy céltalan hányódásainak valaha
vége szakadjon. – Reményének támaszaként egri fogadtatására s költeményei
hatására a legélénkebben hivatkozott. Sötét gondolatainak ez volt világító
pontja s meghasonlott kedélyét dicsősége legfénylőbb rétegébe ragadá. Amennyire
ellenálló s edzett volt ugyanis testileg, annyira a hatások és ellenhatások
pillanatnyi befolyása alatt állt lelkileg. Gyönge fűszálként minden enyhe
fuvallatra merezdült. Legszebben bizonyítja ezt Vörösmartynál tett látogatását
követőleg kedélyállapotának gyors átalakulása egyik szélsőségből a másikba.
De
nehogy elbeszélésem fonalát megszakítsam, el kell mondanom a helyzet jelzésére,
hogy szegénynek elrongyoltsága főképp felső öltözetének egy részén oly fokú
vala, miszerint azt sajátommal kellett kicserélni. Nagyon megviselte azt a sok
ülés téli munkája közben. Nyakkendőt is változtatott szép csokorra megkötve.
Még ekkor a nyakkendőt nem küszöbölé ki különcsége, sőt Tóth Gáspár által
kiállított öltözékét zsinóros mellényén kívül aranyrojtos nyakravaló is ékíté. –
Ólmos botja helyett, amint akkor szokás volt, egy vékony, pirosra mázolt s fehér
gombocskájú nádpálcika lőn kiválasztva. Fütykösére többé sohase gondolék,
valamint ő se említé.
A
külső tisztességnek lehetőleg eleget tevén, füzetét hóna alá véve s gallérjába
burkolózva indult kitűzött útjára, azon ígérettel, hogy fogadtatása eredményét
azonnal közölni fogja. – Látogatásakor nem kérdezém lakását s így arról nem is
szólhatok. Valószínű, hogy régi ismerősöknél vagy rokonoknál húzódott meg, mert
ismeretségét még akkor Pesten korabeliekkel vagy írótársakkal nemigen köthetett.
Eltávozása
után néhány nap múlva éppen oly sebes léptekkel,mint először, nyitott be
hozzám, csakhogy vonásainak derültségétől a régire ráismerni lehetetlen volt. –
Mintha megbűvöltek volna, annyira különbözött mostani s előző kedélyállapota
egymástól. Örömtől ragyogó szemekkel mondá el, mily melegen fogadá „az öreg”,
így nevezé Vörösmartyt, magánál tartá költeményeit s midőn érettük ment, még
élénkebb jelekben nyilatkozott a költőkirálynak meghatottsága, sőt mi több,
mozgalmat indított a költeménynek azonnal kinyomatására.
Bajzáról,
a kimért modorú és hidegebb kritikusról, önként érthető, hogy nem oly
lelkesülten nyilatkozott; de kielégíté nemcsak fogadtatásával, hanem még
tetézte ezt azon felhívással is, hogy illő díj mellett az „Athenaeum”-ban
költeményeket közöl tőle. Lángoló jókedve, tudva, hogy dicsősége nem álomlátás,
hanem megtestesült valóság, határt nem ismert s érezve, hogy az ország első
költőjének becsülését s mások kedvező fogadtatását kivívnia és tüneményszerű
emelkedésének alapját minden oldalról megvetnie sikerült: nálánál boldogabb
embert képzelni sem lehetett. Belejátszott ez érzelem emelésébe szüleivel való
kibékülésének biztos kilátása is, tudva, hogy a rideg apa szíve e hírek
hallatára meglágyul.
Úgy
is történt.
Láttam,
megfigyeltem költő-dicsőségének magaslatán, boldogsága kellő közepén, Júliája
mellett, hazafiúi lelkesedéstől elragadtatva; de tisztább öröme a mostaninál
sohasem volt.
Kétkedése
helyett remélt, bízva bízott, hogy megálmodott dicsőségét eléri s hogy az „kikeletre
virítani kénytelen.” Úgy is lőn.
Forrás: Vasárnapi Ujság 1887.
XXXIV. évf. 1. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése