2020. júl. 30.

Vas István: Kettős örvény (versek, könyvismertetés)



Vas István verseskötete újabb versein kívül a korábbi kötetek válogatott darabjait is tartalmazza s így alkalmat ad a bírálónak, hogy röviden átpillantsa a költő egész pályáját és hogy fejlődését az új és a régi mű között mutatkozó különbségen mérje le.

Ma, amikor kezd megszokottá válni, hogy fiatal költők a mesterség legélesebbre fent harci szerszámaival állig felfegyverzett Minervákként pattannak elő és az a verselési készség, amely régebben hosszú és verejtékes munka eredménye volt, a Múzsák csarnokának kötelező belépőjegyévé, a költőnek-elismerés sine qua non-jává lett, talán megdöbbentően hangzik, ha kimondom, hogy Vas István, első kötetének, az „Őszi rombolás”-nak megjelenésekor – bár a könyvben már mutatkoztak a jelentékeny költő körvonalai – nem forgatta olyan könnyedséggel ezeket a fegyvereket, mint fiatalabb társai. Bevallom, engem kissé lehangol, ha egy tizennyolc éves költő úgy versel, mint Tóth Árpád. Mi várhat még arra az ifjúra a katonai pályán, aki nyomban az érettségi vizsga után táborszernaggyá léptetnek elő?

Vas István fejlődése egyenletesebb s ezért szerencsésebb volt. Útjában nem hátráltatták zökkenők, elakadások. A műfordítás iskolájában kiművelte költői nyelvének hajlékonyságát, megtanulta a bonyolult versmondat művészi alkalmazását, rímleleménye pedig kifogyhatatlannak bizonyult már a második kötetben, a „Levél a Szabadságról” címűben is. A „Menekülő múzsá”-ban hangja mélyült, férfiasodott, gordonkaszerű búgást kapott, az intellektus kezdett erősebb ihletőjévé válni az érzelemnél, témaköre jelentékenyen bővült. Tudatosan törekedett arra, hogy amit alkot, „nagy” költészet legyen. Olykor erejét meghaladó feladatokra vállalkozott s ennek a rovására írhatjuk, hogy akkoriban még nagy versek helyett gyakran csupán szép és hosszú versek születtek. Most, új verseinek tisztább és ritkultabb levegőjű, az olvasó képzeletét és felemelkedni-tudását erősebben próbára tevő magaslatáról tekinthetünk alá a megtett útra és így észrevehetünk olyan korábbi fogyatkozásokat is, amelyeket csak az összehasonlítás tesz láthatókká. Mintha fiatalkori köteteiben az érzelem sokszor legyűrné az értelmet és a szenvedélyt, jelentéktelenebb verseiben pedig az érzelmet hígabb halmazállapotú, bár még mindig egyéni hangú érzelmesség helyettesítené. Mondhatnánk, hogy a szabályos versszakokban hömpölygő szépség és mélabú egész köteten keresztül kissé egyhangúvá válik, hogy túl mereven ragaszkodik a kötött formákhoz, hogy a műfordító birokra kel a költővel s egyes verssorok nem az egyedül lehetséges, hanem a relatíve legjobb megoldás gyanánt hatnak. Mellesleg szólva, nem véletlen, hogy azok a nagy költők, akiknek ereje inkább egyéni hangjukban, mint verskulúrájukban rejlik, óvakodnak a műfordítás vadhajtásokat nyesegető kertész ollójától. Talán Ady is ezért fordított hátat néhány kísérlet után ennek a műfajnak.

De a kissé hosszúra nyúlt bevezetés után ideje lényegében foglalkoznunk az újabb versekkel:

Első olvasásra is szemünkbe ötlik, hogy a költőre ma már éppoly erősen hatnak műveltségélményei, mint érzelmei és egéyni sorsa. Az intellektussal, mint hajtóerővel, ilyen fokon eddig csak Babits költészetében találkoztunk. Vas István, egyéni életével párhuzamosan, végigéli az egész emberi fajta életét, ahogyan a magzat is végigjátssza a faj fejlődését. A kötet bevezető ódájában a költő így szól az Ész-hez:

Téged nem sejthetett a kő, sem az amőba,
nélküled boldogult a tenyészet, míg
a pliocén földön át nem pusztított a fagy.

Katasztrófák után, természetvágta résen
léptél be csöndesen. Vajúdva görcsözött
a hold, a víz, a föld. Két lába állt merészen
az ember, pusztuló ősállatok között.

Borzad a korszak embertelenségé-
től, amelyben él és kultúránkat hanyat-
lásvégi kultúrának érzi:

Lassan mozdul már a jövő csodaállata
- mit hoz?
Semmit sem ígérhet a lépte nekem.
Én nem ajándékért kelek át – ha
kibírom – e piszkos,
vad, kultúra-alkonyi tengereken.

Még a balatoni est bíbor, lila, sárga pompájáról is a lét kultúravégi tarkasága jut az eszébe, szerelmesének testéről pedig az egyiptomi és etruszk hieroglifák:

Minden tagod valamit közvetít,
a homlokod, a hátad, fürtjeid,
betűi egy bonyolult ékírásnak.

A tudás szkeptikussá és pesszimistává teszi az embert főleg ebből vezethető le Vas István pesszimizmusa is, innen meríti legsötétebb színeit. Ez a metafizikai pesszimizmus, amely nem titkolja sem mások, sem önmaga előtt, hogy az ösztön erősebb az észnél és az értelemnél, hogy a világ forgatója az akarat, hogy a tudat parányi fényes sziget, előretolt helyőrség az óriási mérgezett-levegőjű mocsár közepén, hogy a legnagyobb és legtisztább szellemek erőfeszítése hangyák morzsagörgetése mérhetetlenül hatalmas, sötét erők ellenében, hogy a művészek, tudósok és felfedezők olyan utazók, akik robogó járműről ugranak le és életüket kockáztatják azért, hogy ne kelljen tíz lépést visszafelé menniük, hogy az ember valószínűleg kezdetleges automata, vagy bogár, amelyet megragad egy kéz és végighúz egy szőnyegen, melynek mintáit a kéz gazdája jól ismeri, de az áldozat számára felfoghatatlanok, néha egészen hatalmába keríti és ilyen sorok leírására kényszeríti:

Az önelemzés keskeny üregében
itt heverek sanyarú ágyamon.
Bűnök parázsán forgok a sötétben
s az alvilágról gyakran álmodom.
-        -        -        -        -        -        -
-        -        -        -        -        -        -
-        -        -        -        -        -        -

De oly hínáros, rontó szövevény ez,
mely áltitkokat csillant álnokul,
ha egyik percben megdöbbent a lényeg,
rá rögtön kertelő homály borul.

De műveltsége és tudása nem mindig nyilvánul meg ilyen elsődleges formában. Többnyire inkább a sorok között húzódik meg, a költemény értelmen túli mondanivalójának mélyrétegében. A ki nem mondott gondolat azonban ott lappang a felszín alatt és súlyosabbá teszi a verset, mint ahogyan a „Varázshegy” orvosprofesszor-festőjének képgyűjteményében Madame Chauchat dekoltázsának epidermisze a legfigyelemreméltóbb mű, mert a művész, ha nem is festhette meg, de odagondolta a bőr alá az erek hálózatát s a zsír- és verejtékmirigyek bonyolult rendszerét.

Vas István bonyolult költő s nem száll le az olvasóhoz, hanem megköveteli, hogy az emelkedjék fel hozzá. Az elszáradási folyamat, amely a harmadik évtizeden túl annyi költőt fenyeget, őt elkerülte; verseinek szerves része a gondolati elem, ez ad jelentőséget mondanivalójának. Megvan a képessége, hogy a legsúlyosabb gondolatot is verseibe ötvözze s a könnyű és súlyos szerencsés társulásából olykor váratlanul újszerű hasonlatok születnek:

fehéren csillog teteje a fának,
mint agyunk csúcsain az öntudat…

Jelentékeny költők művében rendszerint van valami önéletrajzszerű. Ezt Vas Istvánnál is tapasztalhatjuk. Szerencsés költő, mert az élet apró eseményei is írni serkentik és a nagy realizmus hagyományai segítik. Valóságérzéke élénk és vérbő, ami ritka jelenség olyan költőnél, aki művét az észnek és a gondolatnak rendelte alá. Ismeri a meghajszoltak és kizsákmányoltak életét, - hosszú időt töltött közöttük. Hallgassuk meg, hogyan ír le egy konzervgyárat:

az udvaron kint ládahalom, zsíros
gummikötényben torzfejű asszonyok
dobozok fénylő sokaságát
földre dobálják érczörejjel.

Földön fagyasztott kis kacsa-, pulyka- és
nagy birkahullák nyersvörös és fehér
kibelezett rendjei várnak
s fortyog a lé s véreznek a kések.

Az intellektus uralmából következik szkepticizmusa, a csípős, fanyar ízek, melyek még szerelmi líráját is fűszerezik. Szókimondó költő s nem egyszer a kegyetlenségig őszinte. Talán az egész világirodalomban nem találunk rá példát, hogy egy költő így szólt volna egy haldoklóhoz:

Nem kellettünk egymásnak, jól tudom –
mit vesztenék? Hiszen nem is szeretlek.
Nem voltam bátyád, nem voltál húgom,
s ha nem leszel, majd akkor se kereslek.
Halott szemeid énrám nem merednek,
nyugalmam lesz majd tőled, édesem…

Individualista s ezt sem titkolja. Annyira az, hogy még a túlvilági életet sem tudja – legalább is saját személyére vonatkozólag – valami egyetemes közegben való feloldódásnak elképzelni s hívővé is főleg az teszi, hogy a kereszténység egyéni üdvözülést és egyéni kárhozatot ígér az emberiségnek a görög-római vértelen árnyékbirodalom és kelet pantheizmusa helyett:

Kiki olyan mennyet kap, amilyet
képzelni tud magának. A tied
személytelen lesz, ág és oszthatatlan.

De én a végső titkot mostani
értelmemmel fogom megérteni
s azt élem végig, amit abbahagytam.

A kötet legérdekesebb színfoltja, ha nem is legmagasabb színvonalú része, a „Márciustól-márciusig” című verses napló. A költői idegalkat hajszálfinom műszerként reagált a háború és üldöztetés éveinek durva földlökéseire. Vannak a sorozatnak versei, amelyek inkább keletkezésük idején voltak hatásosak és a forrongó indulatok csillapultával nem hozzák lázba az olvasót. Néha nyers élmények verses leírásával találkozunk költészet helyett. Ez a ciklus mégis jelentős állomása Vas István költészetének, mert ekkor tört meg szigorú formai fegyelmezettsége. Sok vers töredék maradt s a fékezhetetlen indulatok nem tűrték a költő szabályozó akaratát. Ez a szerencsés hatás, mint már mondottam, formai felszabadulás, lazítás, szabadabb képzettársítások formájában jelentkezik a költő későbbi verseiben.

Vas István legérettebb, legtökéletesebb verseit az 1940-1944 közötti időben írta. A „Jákob panaszaiból”, „A Boa etetése”, a „Szívtelen búcsúztató”, az „Őszi stancák” s főleg az „Önelemzés” és a „Monádok” a legszigorúbb mértékkel mérve is nagy versek. A további fejlődés legbiztatóbb ígéreteit mégsem ezek, hanem a legújabb versek egy része nyújtja. Ezek között nem találunk tökéletes remekműveket, bár az „Utazás” szimbólum-tűzijátéka és „A békekötés elé” egy-egy óriási mondatból álló első és második része magasrendű költői bravúr. Kár, hogy az utóbbi hatalmas költemény, mely egyetlen karolással történelmet jelent és sorsfordulót ölel fel, a befejezésnél megtörik. Mégis ezek a versek bizonyítják a költő állandóan új hangot, új formát, új tartalmat próbálgató, kutató hajlamát. Ezek a zálogai, hogy költőjükben később sem fogunk csalódni, hogy a vakmerő utazóból nem lesz elégedett gyarmatos, aki letelepül az első helyen, ahol édesvizet és gyümölcsöt talál, hanem megmarad nyugtalan vérű felfedezőnek, aki még sok sikeres expedíciót fog indítani ismeretlen szigetek, megmászhatatlannak hitt csúcsok felé.
Kálnoky László

(Franklin Társulat kiadása)
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. augusztus

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése