Holly József: A zenélő óra

A szobában félhomály uralkodott. a sötétplüss bordó függönyökön áttörték magukat a napsugarak, mintha végleg széjjelomlani nem tudnának, mielőtt búcsút nem vesznek a vén barokk stílusban épült masszív palotától. A szobában ketten voltak, a beteg, meg Ferenc barát, a házi gyóntató. Egy ősrégi finálét játszott. a pap elállítani akarja a halk muzsikát, de a beteg tagadólag odaszól:

- Ferenc Páter, ne bántsa. Hagyja, hadd játsszék, ki tudja, nem-e utoljára hallom. Hadd játsszék, Istenem, tudja mi jutott az eszembe? Rokokó s krinolinos hölgyek, parókás férfiak, a finálé, a körmagyar. Igen, ebben a teremben tartották mindég a mulatságot. Három éves voltam. Azóta minden megváltozott, pedig csak húsz esztendeje. A régi világból semmi sem maradt meg, csak az a zenélő óra, meg a képek, Ferenc Péter mondja! Mi varázsolja azt a szép s kellemes derűt ennek a sok dédatyáimnak az arcára? Őszbe borult valamennyi. Milyen sokáig is éltek azelőtt az emberek. Nézzen meg engem. Huszonhárom éves vagyok, máris megyek. El kell mennem. Igen, én érzem, hogy meg fogok halni. Higgye el, nem sajnálom. Mit sajnáljak?...

A beteg felsóhajtott, s úgy tett, mintha valami nagyon nehéz teher nehezedne a mellére. A páter az imazsámolynál térdepelt, s két tenyerébe temette az arcát. az óra egyre játszott. Mélabús lafranzeszerű melódiát pengetett. A nemes s tiszta hanghullámok befutották a kissé nehézkesen berendezett nagy szobát, s a klasszicizmusba kontárkodó akkordok szinte hozzáillettek az ősök derült s ártatlan arcához.

- Ferenc Páter! jöjjön ide, ide mellém. Húzza errébb a széket s beszéljen valamit. Igaz, hiszen nekem gyónnom kellene. A pap odaült az ágy mellé, s egy latin imát morgott. A kuszált hajú fiatalember melle zihál, s szemei beesettek, szava szakadozott.

- Így ni. Hallgasson ide. Bűn az, ha… ha…, ne haragudjék, nem tudom, nem merem kimondani, bocsássa meg anélkül, hogy meggyónnám.

- Nem, gróf úr, azt nem tehetem. A jó Isten csak azt bocsátja meg, amit meggyónnak.

- Higgye el, az nincs rendjén. Hogy adjam elő mondanivalómat, mikor oly csúnya még gondolatnak is. Maga az én tékozoló és parázna életemet úgyis ismeri. Mindezt azonban még tetézi egy becstelen tettem. De mégsem, ez nem becstelenség. Ez nem csúnya. Ugye nem? Nos, feleljen! Nem hallja?

- Megbocsát, még azt sem tudom, hogy mire feleljek!

- Egy törvénytelen gyermekem van. Mit néz oly ijedten? Nem bűn volt a célom, hanem a szerelem. Igenis. Különben mit tudja Ön, hogy mi a szerelem. Ugye nem tudja? A gyermek fiú lett. Most négy éves. Bűn ez? Bűn apának lenni? Bűn utálni azt, akit nem szerettünk? Bűn imádni, bálványozni egy olyan valakit, akit elleneznek a szüleink meg az egész rokonság? Bűn titokban csókolni egy olyan gyermeket, kinek nyilvánosság előtt a sofőröm az apja? E titkot én tudom, az asszony, s Ön, Péter. A gyermek nem tudja, de ma este tudtára adom. Nos! Beszéljen! Bűn-e, vagy nem bűn?

- Bűnnek bűn ez fiam, de menti, enyhíti cselekedetét a kétség kívül megállapítható igaz érzés. Ön átgázolt az emberi törvényen, hogy eleget tegyen a természet törvényének.

A beteg arca felderült s egy örömkönnycsepp buggyant a szemébe.

- Csitt! Ezt csak Önnek mondom gróf úr, mert az én felfogásomnak a világával egyezni kell, amely e cselekedetben semmiféle enyhítő körülményt nem talál és a legridegebben kimondja az ítéletet, hogy az bűn és bűn! Lássa, ez az emberi törvény, Ön ezt átlépte, egy pillanatra nemes benső ösztöne u tán ment… és már a világ előtt bűnösnek kell lennie…

A beteg szinte lázban égett az örömtől, s ugyan csókolni szerette volna a pátert.

- Hívassa be kérem a sofőrömnek mondott fiút. Az udvaron kiáltsa a nevét hangosan. Janikának hívják. Kicsi fekete szemű gyerek. Hívja be rögtön. Úgy érzem, hogy meg nem érem a holnapot, én elbúcsúzom még utoljára tőle. Kiáltsa a nevét. Kiáltsa hangosan.

A barát elment. Egy pillanatra csend lett. Bejött az inas és meggyújtotta a lámpát. Kinn már sötét lett minden, s a távoli házak feketébe öltöztek. A síri csendet csak az óra egykedvű tikk-takkolása zavarta meg, meg  beteg szinte hangos lélegzete.

Csoszogást hallott a folyosón. Belép a Páter meg egy fiúcska.

- Janikám, gyere ide!

A fiúcska félénken forgatja kezében kalapját s nem mer a szőnyegre lépni. Ijedt s kipirult arccal hallgatja a beteg szakadozott szavait.

- Hallod!? Ide gyere. Ülj ide az ágyamra, mesélek majd neked valamit. Tisztelendő úr addig fáradjon ki egy kissé.

A pap kiment.

- Nézd, édes kisfiam, én érzem, meg fogok halni, én… én a te apád vagyok, szívem. Igen, igen, ne félj, csókolj meg szépen. Így ni. Még egyszer. Hajolj ide mellemre. Igen, édes fiam, én atyád vagyok s akit te apádnak hívsz, az csak nevelőd. Nem kell titkolnod tovább, csak amíg eltemetnek… Tudod, hogy szólíts hát?

A kisfiú meg szepegő hangon felelni akart, meg nem is. Szeme tele lett könnyel, s csak ennyit felelt:

- Igen, én tudom, hogy te vagy az apuka, hiszen minden este imádkozom érted a mamuskával…

A beteg görcsösen szorította mellére a kis barna gyereket, s a meleg könnyeik egybeolvadtak egy hosszú csókban.

- Menj, aranyos kisfiam, az anyádért is. Siess, nagyon siess!

Megjött az asszony. Kisírt szemeit kétségbeesetten meresztette a páterre, aki némán intett, hogy ne jöjjön közel az ágyhoz.

- Miért? Mi baj? Csak nem fordult rosszabbra a helyzet? Janika menj, csókold meg. Avagy alszik talán?... Tisztelendő úr, nos, mi van az úrral?

- Csitt! Térdeljetek le. Egy kukkot se. Csitt! Fiam, ne közelíts most ide… A gróf úr… meghalt…

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 22. sz. 1913. május 27.