Szederkényi Anna (1882-1948): Levél az asszonytól

Láttam az arcából, kedves barátom, hogy nem hitte el, amikor az én nagy temetkezésemről beszéltem, általában észrevettem, hogy a férfiak állandóan hajlamosak az ilyesmire: nem hinni az asszonyi beszédeknek. Sem a nemnek, sem az igennek, ha az asszony szája széléről szakad le. Vagy pedig hisznek benne, de ez a hit akkor nem az asszonyból nőtt ki, de ez a hit akkor nem az asszonyból nőtt ki, hanem a saját kevély férfiasságukból. „Átvetítem az asszonyba nagy akaratomat, a magam tüzét, erejét és visszaveszem tőle édességgel megtelítve” – így gondolják. – Mert édes tud lenni az asszony, ez a legfőbb jója… ez kell az asszonyból… a többi mind azután következik.

Eleinte természetesen másképp gondolja ezt a nőféle.

„Urember”… asszonyember… egyforma ember… a lélekkel telített edény és több efféle ábránd… Az út elején álomlátásuk az egymásba átömlő lélekről, versbe tűzdelt káprázatok… szivárványhíd, hold ezüstje, virágméz, égi harmat… Eleinte… A végén azután eljön a nap, amikor csak a sár marad az egészből. Pocsolya… Akkor el kell menni. Belefektetni az élő húst a tüzes koporsóba…

… Eljöttem magától, kedves barátom. Nem elérhetetlen a távolság, hanem azért elég messze. Százesztendős tölgy az udvar végében, mindjárt a fonott sövény mellett. A sövényen túl keskeny erdei út. Az út közepén megáporodott a nyári eső vize. Zöldes pille úszik a víz tetején és bévül, a fenekén három béka lakik. Estefelé ki szoktak ülni a zöldes lé szélére és onnan zengik a dicsérő éneket.

Én tudom, hogy én is ott ültem valamikor a pocsolya szélén. Hittem, hogy a zöldes lé rózsa levelével illatosított kristálytiszta víz. Hittem, hogy csak egy békalépést kell lépnem és nyakig ülök az alkonyati naptól vízre festett égő bíborban, aranykádban… Ha most visszanézek arra a békafiókra, amint ott lapított ugrásra nyújtóztatva kicsi testét!... Azt gondolta, hogy elég egyetlen mozdulás és mindjárt ott lesz a nyárfa tetején. Azontúl majd neki rezegnek az összes levelek…

Milyen nevetséges! Nagy vadászatot tartok a színes szavakra. El sem kezdtem és máris összehordtam nap aranyát, hold ezüstjét. Égő bíbor, rózsalevél, elefántcsonttorony. Észak és dél, keresztülszáguldoztam a fél világot – pedig koporsóban vagyok itt, ugye? Hiszen azért jöttem: szépen meghalni. De üzenni akarok előbb, tisztázni egyet-mást, magyarázni, elrendezni, kibogozni és összeszőni. Amíg ott voltam a polipkarok közé fonódva, rátapadva az élet mellére minden porcikámmal, azt hittem, hogy egy mozdulattal leválhatok róla. Egyformán szorítottak a polipkarok minden irányból, ezért nem éreztem, milyen fájdalmas-erősen tapasztanak oda. Most már érzem, amikor egyenként szakadoznak le a parányi részecskék.

Meghalni sem lehet, csak úgy, egyszerűen. A haldoklót visszarántja ez és az. Szép halott akarok lenni. Fájni akarok, amikor már nem vagyok. Megértetni, hogy az igen mindig „igen” volt és a nem is „nem”… A békaporonty komolyan gondolta a nyírfa tetejét…

Mindezt csak messziről lehet. Nem is a messzeség, hanem inkább kívül állni a körön.

Én addig is láttam, de most még inkább. Én mindig tudtam, hogy lesz majd üzennivalóm. Meg fogom mondani az összes igaz szavakat. Az is lehet, hogy csak az én asszonyi eszemnek vélt igaza ez… Vélt igazság, vagy pedig valóságos igazság… Mindez csak szó, köd, pára. Az összes rekeszbe szorított, páncélba rakott állítólagos igazságok…

Hagyjuk… messze mentem. Újból a pocsolya szélén ül a békaporonty és azt hiszi, hogy az egész világ az ő kuruttyolását várja…

Asszonyügyek… Van ilyen, csakugyan. Külön asszonyügyek. A másik, a férfi sejt belőle valamit, rátapint néha vaktában, de föl nem foghatja, át nem láthatja, együtt nem érezheti soha. „Meg nem értett asszony…” Milyen útszéli mondás és mégis való. Férfi és asszony. Mintha élet és halál lenne egymás mellé akasztva. Nem úgy értem: élet mind a kettő, de olyan áthidalhatatlanul messze vannak egymástól. Honnan tudhatja az élő, hogy mi van a másik oldalon? Mit tud a férfi arról, amit nem mondki az asszony? Pedig mennyit kell neki elhallgatnia. Sokkal egyszerűbben is meg tudom magyarázni, hogyan gondolom ezt. Az udvarunkban az eperfához ki van kötve egy pár csirke. A Mariska nevezetű kapásné kakasa és jércéje.

Húzzák a zsineget, bogarásznak közben, összeakaszkodnak hol dühösen, hol szerelmesen, de mit tud azért az a kakas arról a jércéről? A zsinegről, fáról, szemről, kapásnéról, amíg rángatózik a fa körül reggeltől estig?... Oda vannak kötve egymás mellé. Egy kakas… egy jérce… Magot kell szedni, kapargálni és szeretniök egymást, mert a kapásnénak tojásra van szüksége…

Kedves barátom, látom most a maga férfias, szép barna fejét. Megcsóválta, azt gondolja, hogy az túl erős. Gondolja meg, én a körön kívül helyeztem magamat, éppen azért, hogy megmondhassak némely dolgokat. Tartozom ezzel – magamnak is.

Oh, a maga szép feje! Tudja, hogy szerettem! A szemét, mert mosolyogni tudott és tiszta tudott maradni. A homlokát, mert okos volt és becsületes. Az arc formáját, mert kicsit szív alakú volt és szerettem, halálosan szerettem a száját. Jó volt csókolni, jó volt…

De ezt nem mertem bevallani soha. Arra tanítottak, mikor leány voltam és később is. Tisztességes asszony és a szerelem édes titkai, fortélyai. Oh, ez a kettő… ugye, erről nem is szabad beszélni? És a többi, amiről hallgatni kell…

Mikor fiatal leány voltam? Fiatal asszony koromban – látja – voltak olyan gondolataim, mint most, az út végén. A szerelemmel való első találkozásom után éreztem, hogy némely dolgokról beszélni kellene. Egész bizonyos, hogy magyarázatra vártam. Azután sokáig úgy tettem, mintha nem látnám, és nem tudnám mindazt, ami valamikor fenékig kavart föl. Elmúlt az ifjúság lázas szenvedélye. Már nem hittem többé, hogy én küldettem ezt megváltani, az asszonyok külön igazságát…

Ideálok – és a mindennapi szerelem…

A fiatal asszonyból asszonyság lesz és él, ahogyan a többi. Este sóhajt és belefekszik, havonta kétszer-háromszor tisztába öltöztetett ágyába.

… Különös, hogy most mégis csak el kellett búcsúznunk, kedves barátom. Egészen másképp képzeltük. És nekem ma mégis menekülnöm kellett…

Elárulom most, miből támadott föl hogyan kezdődött, növekedett ilyen nagyra. Esztendeje is elmúlt már, azonban lehet több is vagy kevesebb. Egy szó volt az egész, egyetlen kicsi szó. Maga odadobta, láttam, tudom, úgy, ahogyan a fiatal csikónak a cukordarabkát, hogy magához juhászítsa. Ennyi volt magának – nekem az első lelkem fenekéig hasító ráeszmélés…

Ott ültünk a város fölött, a kerti vendéglőben. Tavaszi est, május hava. Május… május… Hársfák, orgonák, gyöngyvirágok. Maga hátrahajolt a széken, oldalról nézte azt a fekete lányt, a szomszédját és azt súgta neki:

„Aranybogár”… Aranybogár… Mi ez? Becéző szó… Talán nem is úgy gondolta… Talán…

De nekem is ezt mondotta az első csók után…

Abban a pillanatban vonaglott át először a szívemen, hogy már nem messze az idő, amikor el fogok tűnni az életéből… Akkor nyílt ketté a föld a szívünk között… Ma már ott nyugszik szerelmünk a mélységben: fejfájára írva „Aranybogár”…

Elolvastam, amit írtam. Nincs benne semmi rendszer, de mért is volna? Csak a tudósok elméleteiben van rendszer, ezeknek azonban többnyire semmi közül az élethez. Máskülönben: nem vette észre, kedves barátom, hogy mi is nagyon sokáig hajszoltunk olyan dolgokat, amiknek semmi közül sem volt életünkhöz, közben pedig kifolyt az élet értelme ujjaink között és ott maradt a – rendszer…

Baráti köszöntésemmel gondolok elmúlt szépségekre…

Az asszonya.

Forrás: Képes Hét 2. évf. 59. sz. 1929.