Ó, anyám, jó anyácskám, idők páráiból
Szavad a lombzúgással hozzám riogva szól.
Sötét sírboltod ormán, szent hamvaid felett
Az őszben és a szélben akácfák lengenek,
Utánozzák a hangod, bólonganak zörögve...
Örökre nő az árnyék, s te alszol mindörökre.
Ha meghalok, fölöttem egyet se sírj, szívem!
A szent hársról egy ágat szakíts le szelíden,
Nagy gondossággal ültesd bús fejem fölibe,
Arra a fára hulljon könnyeid özöne;
Megérzed majd, hogy omlik árnyéka rá a rögre,
Örökre nő az árnyék, s én alszom mindörökre.
De hogyha úgy esik majd, hogy mi együtt halunk,
Ne nyirkos cinterembe vigyék haló porunk!
Ott ássák meg sírunkat a szép vízpart felett,
S kettőnket egy-koporsó ágyába rejtsenek,
Végső álomra majd itt, a kebleden dőlök le...
Örökre zúg a nagy víz, s mi alszunk mindörökre.
(Ford.: Jékely Zoltán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése