A huszár név onnan ragadt a huszárra,
Hogy egy halálának mindég húsz az ára.
A vasas is azért tartja tiszteletben,
Mert hol egy huszár van, húszat lát az egyben,
Ki ha se apritja már a maga húszát,
Gangosan kipödri szép pörge bajuszát;
Hej! gyöngy is a huszár, ha felül lovára,
De a ló is szebb, ha huszár ül hátára.
Sőt ha paripáját büszkén tánczoltatja,
Büszkévé válik még a ló is alatta.
Az idegen népek bámulva hirdetik,
Hogy a magyar huszár lóháton születik,
Ki ha le nem pattan saját jókedvéből,
Mennykő legyen a mi kikapja nyergéből.
Ha vágtat, a villám pirongatva kéri,
Hogy lassabban menjen, mert utól nem éri,
S a szél, midőn lovát jól megsarkantyuzza,
Sirva jár utána, azt hinnéd, hogy nyúzza.
Nyereg kápájáról lóg a miatyánkja,
Ha szomjazik, onnan gyakran előrántja;
Egyébkor nem igen tekint fel az égre,
Csak mikor ihatik egy kis dicsőségre;
Ha iszik, rendesen emberül megfizet,
De csizmaszárában sem tűri a vizet,
Mert bor és dicsőség szive tápláléka,
Jól teszi, a vizet igya meg a béka.
A huszárnak azért villámlik a kardja,
Mert égő szivéhez nagyon közel tartja;
Innen a huszárnak minden kardcsapása,
A tüzes mennykőnek egy mestervágása.
Történt, hogy a huszár talált egy gyermeket,
Mely az ellenségből a harcztéren rekedt
S míg a gyermek apját halálra konczolta,
Magát a gyermeket megszánta, csókolta
S egy-két öreg cseppet hullatván szeméből,
Kivette a halál sűrű örvényéből.
Mert a huszár szive olyan mint a kardja,
Addig hajlik a míg ő maga akarja,
De meghajoltában, bár kínok gyötörik,
Valamint a jó kard, soha el nem törik.
Csak a vitézségnek van nála kelete,
De kegyetlenkedni már nem természete.
A német ágyuja haraggal mormogja,
Hogy az öreg huszárt a golyó sem fogja;
sőt ha elesnék is,nem hal meg egészen,
Mert az örökélet áll számára készen.
Ki vérrel deritett hajnalt hazájára,
Feljegyzi a nemzet aranytáblájára,
Ki a szabadságért harczol mind halálig,
Holta után tüstént egy csillaggá válik.
Látnád a huszárt, ha leveti mentéjét,
Végig imádkozván száz teremtettéjét,
Effélét mondott már előttem Szemere,
Mint kinek a huszár szinte nagy embere.
S szivét az imádság oly nagy lángra gyujtja,
Hogy neki gyürközvén két kezét kinyujtja,
Mentéjét pediglen a szél hátra fujja;
S utána csak ugy száll a mente két ujja,
Látnád, ó ha látnád, hogy reszket a német,
Ki még sohasem látott ily négykezü rémet!
S a vasast kardjának még szele sem éri,
Már megadja magát és a pardont kéri.
De agyoncsapja a huszár az álnokot,
Mert pardont sem adni,sem kérni nem szokott.
Mikor a huszárok csatába indulnak,
Az isten szeméből örömkönnyek hullnak
S innen lehet aztán azt kimagyarázni,
Mért szokott a huszár oly gyakran megázni?
Ha én Isten volnék, csak azt vinném végbe,
Hogy lóháton menne a huszár az égbe.
Menyecske! ha eléd huszár nyujtja száját,
Csókold meg a világ első katonáját!
*) Mutatvány az Arany
trombitából: nyolczadik lehelet
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése