Dsida Jenő: Magyar karaván Itálián keresztül

I.

ZSEBKENDŐK LOBOGNAK, ELINDUL A KARAVÁN

Ismét kopogtattak.

- Szabad!

- Kérem szépen, az olaszországi utazás iránt jöttem érdeklődni.

- Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt fizetni vagy valami felvilágosítással szolgálhatunk?

- Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem történt valami változás az útiprogramban?

A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával és feszülten idegesen várta a választ.

- Semmi változás.

- Nem marad el a kirándulás?

- Ugyan kérem, dehogy marad el.

Őnagysága elment.

Másnap újra feljött a szerkesztőségbe és újra megkérdezte, hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt. Harmadnap lázas piros arccal rohant fel:

- Valakitől azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi zarándokutazás.

Magunkban már régen kijöttünk a béketűrésből, de azért nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:

- Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már semmiféle hatalom nem változtat.

Egy másik utazójelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget vigyen magával, a harmadik, hogy a sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai kihallgatásra, a negyedik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót mert nagyon fázékony természetű. És így tovább. Ki győzné mindazt felsorolni, amit az utazásra készülők össze-vissza kérdezősködtek? Egész nap négy-öt ember álldogált a szerkesztőségi szobában. Percenként csengett a telefon. A fent említett hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.

Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkesztőségében törtét a római társasutazást megelőző héten. Hajunk szála meredt az égnek, ha arra gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkesztőségben, ahonnan az egész Erdélyből jelentkezett utasok dolgait intézik.

Egy idősebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta hogy már napok óta nem tud aludni: állandóan arra gondol, előre érzi, hogy ő Nagyváradon nem fog felférni a társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. Őneki kettő. Elment.

A legmulatságosabb mégis az a fiatal asszony volt, aki nem kisebb kéréssel fordult hozzánk, mint hogy távolléte alatt gondozzuk gyermekeit.

- Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de i magunk is együtt utazunk a társasággal, - hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.

Amint később megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott mindenütt, ahonnan utasok készülődtek a római zarándoklatra. Idegesség. Lótás-futás és mégis boldog izgalom.

Utazási láz.

*

Végre elérkezett az utazás napja. Erdély, minden részéből gyűltek emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május május másodikán reggel kellett elindulni a zarándokok különvonatának.

Az Erdélyi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatal lázas tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje delétől másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar elsőosztályú várótermében. A különböző vonatokból kiszálló utasok azonnal megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagyonban, melyik fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az indulás előtti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos felvilágosítást nyerhetett akárki.

A más városokból, vidékről érkezők szakavatott vezetők kalauzolásával megtekintették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép székesegyházat a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.

Másodikán reggel közös szentmisére gyűltek össze a római zarándokok. Bentről ár zúgott zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A templomot környező bús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.

A szentmisét Fiedler István Szatmár-nagyváradi megyéspüspök mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:

- Kívánom, hogy minden baj nélkül tegyék meg a nagy utat és kegyelmekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba, - fejezte be beszédét, amely után püspöki áldást osztott.

Kijött a püspök a pályaudvarra is és bevárta, míg a vonat elindult.

Az állomás feketéllett az embertömegtől. Közel háromszáz utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jó ismerősei is kint voltak az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A különvonat elegáns, kényelmes fülkéi, amelyeknek ajtajain felragasztva függött a benne ülők névsora, lassanként megtelt emberekkel.

Az Erdélyi Lapok itthon maradó munkatársai virágcsokrokkal jöttek ki az állomásra. Megérkezett dr Bánáss László pápai kamarás és dr Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok kalauzolása.

Dr Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész római út főrendezője, Budapesten csatlakozott a hatalmas karavánhoz.

Délelőtt tíz óra harminc.

- Tessék beszállni.

A vonat lassan mozogni kezdett.

Éljenzés, taps, virágok. Kalapok lengtek, zsebkendők lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.

A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken. Nagyvárad eltűnt a láthatárról és robogott vonatunk első célja, Budapest felé.

II.

HÁROM HATÁRON KERESZTÜL

A zarándokút és társasutazás szerény krónikásának nem lehet feladata, hogy Itália szépségét, Róma és más történelmi patinájú városok jelentőségét méltassa. Ezt megtették már számtalanszor a hivatottabbak és Olaszország elbűvölő rejtelmeiben jártasabbak. Inkább futó képét szeretném megrajzolni azoknak az általános, mély benyomásoknak, amelyeket az utazás valamennyi résztvevőjére tett Olaszország, a régi római kultúrának, a középkor mély vallásosságának, a reneszánsz páratlan művészetének és a mai modern életnek ez a csillogó, kápráztató keveréke. Nem utolsó sorban pedig azokat a jellemző és mulatságos kis epizódokat szeretném megörökíteni, amelyek olyannyira bájosakká, szórakoztatókká és feledhetetlenül kedvesekké varázsolták az utazás perceit.

Ha néha mégis elkalandoznék kitűzött célomtól és elragadtatással kiáltanék fel az emberi lélek valamely nagy unkája, vagy a természet művészetének valamely csodálatos játéka előtt, ne vegye tőlem rossz néven a nálam bizonyára sokkalta jártasabb olvasó: olyasvalaki írja e sorokat, aki először találta magát szemtől-szembe a csodával, a káprázattal, tulajdon forró álmainak tündéri megvalósulásával.

*

Tam-tam-tam, tam-tam-tam.. - kattognak, muzsikálnak a kerekek. Darab Erdélyországot visznek - világot látni. A zarándokok öt vagonja lassanként összemelegszik, egységet alkot, valóságos kis köztársaságot. Minden vagonnak megvan a maga főnöke, az egyes számú vagon egyik fülkéjében utazik a „vezérkar". Itt egész nap folyik a munka, számolás, beosztás. Nagy a gond. Ebből a fülkéből futnak szét a csoportvezetőkön keresztül az összes utasítások.

Biharpüspökiben vámvizsgálat. Rövid és udvarias néhány perc múlva már ki is szállhatnak az utasok. A jókedv általános. Hangos tréfák röpködnek ide-oda: olyan az egész társaság, mintha csupa aranyos kamaszokból,labdázó, gondtalan iskolásgyerekekből állana.

Indulás tovább.

Tam-tam-tam, tam-tam-tam... megyünk Budapest felé. Előkerülnek a kártyák, sakktáblák, kezdődik a játék.

- Abszolút, család, összesadu...

- Kontra abszolút...

A kofferekből asztal tevődik össze, kényelmes, akárcsak valami kaszinói zöldasztal.

Délben kapják meg az utasok az első kis ételcsomagot a vezetőségtől. Szalámi, hideg felvágott, zsemlye, sajt és narancs van benne bőségese. Este meleg vacsora lesz Budapesten. A kaszinóból hamarosan étterem alakul.

Budapest. Nyugati pályaudvar. Csomagok a vonatban maradnak. A fülkéket lezárja a vasút. Este hat óráig mindenki szabad; tehet, ami jólesik Magyarország fővárosában. A pályaudvaron az ismerősök, rokonok egész tömege várakozik a háromszáz erdélyi zarándokra. A találkozás örömkiáltásai, boldog hangos beszéd.

Mintha csupa erdélyiből állna Budapest: a Gellérthegyen, a Duna-parton csupa útitársra bukkannak az erdélyi utasok. Este hatkor vacsora Budapest két legkitűnőbb vendéglőjében: a Mátyás-pincében és Erzsébet-szálló éttermében. Minden utas mellett rokonok, ismerősök ülnek. A „létszám" kétszeresre emelkedik.

Nyolckor indulás a Déli Vasútról. Búcsúzás, zsebkendő lobogtatás. A kedves pestiektől nyüzsög a pályaudvar. - Éljen! Éljen! - hangzik az üdvrivalgás.

Tram-tam-tam, tram-tam-tam, - megy tovább a vonat. Budapest százezer és százezer lámpától csillogó képe mindinkább elmarad és eltűnik az éjszakában.

*

A vadregényes Karszt-vidéken való átutazásról, a különböző határok átlépéséről csak éppen megemlékezem. Az éjszaka a lehetőséghez képest nyugodalmas volt.

Hajnalban a vezetőség újra összeszámolta a még szendergő utasokat. Rémülten hangzott szájról-szájra:

- Tizenkét utas hiányzik.

- Vajon mi lett velük?

- Biztosan lekéstek Budapesten..

Dehogy késtek le. Később sült ki közderültség mellett, hogy az élelmes tizenkettő egy oldalra rakta át a csomagokat és belefeküdt az üresen maradt csomagtartókba. Kényelmesen utaztak egész éjszaka. A rendezőség persze elfelejtette a csomagtartókat is megnézni és innen származott az ijesztő létszámapadás...

Triesztben két órát állt a vonat. Az utasok leszálltak és kimentek a kikötőbe, ahol számtalan kisebb hajó mellett néhány hatalmas óceánjáró kéménye is ontotta a sűrű, bodrozó, fekete füstöt...

Ó, Miramare, ó, szépséges, sima, végtelen Tenger!...

Az utasok nagy részének arra is volt ideje, hogy autótaxikon beszáguldja Trieszt gyönyörű, modern utcáit.

Itt máris baj volt a taliánnal. Kiütközött a jó olasz szokás:

- Nem tudok visszaadni... - mondták a taxisofőrök, kézzel-lábbal magyarázva. Sietni kellett az üzleten jócskán nyertek a ravasz talián sofőrök. Az út későbbi folyamán kiderült, hogy az olasz árus, sofőr ritkán tud „visszaadni", ha véletlenül mégis „visszaad", akkor sem jól: mindig „tévedés" van a számolásban. Mindenki tanult, de - sajnos - a maga kárán.

Nemsokára Isonzónál fut a vonat. Izgatott várakozás: félóra múlva robogunk át a Piave hídján. A fülkék tele vannak koszorúkkal, csokrokkal... Az ablakok nyitva.

- Ez az!

És zuhognak a vízbe a csokrok...

A szemek könnyesek.

... Drága magyarok, hősök itt az idegen földön, idegen víz alatt, aludjatok békességgel...

Amit eddig följegyeztem, szinte hivatalos beszámoló volt. Legalább is ahhoz képest, amit most kell feljegyeznem.

- Mit tetszik csinálni? - kérdi egy ötven-hatvan éves, jóságos arcú néni. Ő is útitárs.

- Írok.

- Mit?

- Úti beszámolót az Erdélyi Lapok-nak.

- Jaj, szerkesztő úr lelkem, akkor okvetlenül írja bele,  hogy nekem nincs semmi bajom. Hogy olvassa otthon az Ilonka leányom. Hogy ne aggódjék miattam.

- Okvetlenül beleírom.

Íme, tehát üzenem a kedves néni Ilonka leányának: ne aggódjék! A kedves mama egészséges és vidám. Izeg-mozog, jön-megy, saját bevallása szerint hat év óta nem volt ilyen boldog és izgatott.

A másik anya sokáig nem szólott hozzám. Szótlanul állott mellettem, amikor a Piave hídján robogott át a vonat, kezében csokor. Kidobta az ablakon.

- Édes, édes kis fiam!...

Aztán hozzám fordult:

- Itt halt meg. Ezért jöttem el erre az útra. Tizennyolc éves volt...

Megölelem. Ő sír...

Szalad, szalad tovább a vonat Velence felé. A kirándulók énekelnek.

*

Délután fél háromkor futottunk be a velencei pályaudvarra.

- Egy utas csakugyan lemaradt Triesztben, - jelentették a rendezők a vezetőségnek.

- Ki?

- Egy kolozsvári hölgy.

Sürgöny, telefon. Az olasz vasút udvariasan ígérte meg, hogy az eltévedt utast díjmentesen szállítja utánunk Firenzébe. Megnyugodva mentünk ebédelni az állomás melletti hatalmas étterembe.

Utána ki a Canal Grandera!

Ó gyönyörű Velence! Milyen nehéz volt néhány óra múlva megválni tőled. Csak az vigasztalt, hogy pár nap múlva viszontlátunk, hosszabb időre.

Dohogott a csinos kis vaporetto, szelte a csatorna szennyes-zöld és mégis patinásan csillámló hullámait. Az orrokat csiklandozta a zöld víz jellegzetes szaga.

- Hát ez Velence!

- Nézd csak! A Ca d'oro!

-Lám, a Ponte di Rialto! Gyönyörű!

Előkerültek a Baedeckerek.

- Ez a Vendramin-palota, itt halt meg Wagner!...

Felharsant a vezetők hangja:

- Visszafordulni, elkéssük a vonatot!

Így hát a Szent Márk-tér egyelőre rejtelem és titok maradt. Nem jutott rá idő. Hajrá, ki az állomásra!

Tram-tam-tam, tram-tam-tam, - Isten veled Velence, a mihamarábbi viszontlátásra!

III.

A VIRÁGOK ÉS MŰVÉSZETEK VÁROSÁBAN

Éjfélkor érkeztünk meg a firenzei pályaudvarra.

A peronon már várakozott a Triesztben lemaradt kolozsvári hölgy. Szeme piros volt és orra duzzadt a sírástól.

- Csakhogy megint együtt vagyunk! Bankba mentem pénzt váltani. Mire visszajöttem, a vonatnak se híre, se hamva.. Jaj, de megijedtem!...

Ha már ennyit elfecsegtem, a többit is elmondom. Később odajött hozzám a pórul járt hölgy és - kezét szívrehatóan kulcsolva össze, - kérlelni kezdett:

- Drága szerkesztő úr, nagyon kérem, ha Istent ismer, ne írja meg hogy mi történt velem. Megtudja az uram, hogy lemaradtam és sohasem enged el többet utazni... Ugye, nem írja meg?

Természetesen megígértem. Dehogy is árulom el, a világért sem... Íme, most sem árultam el az illető hölgy személyazonosságát. Az összes férjek joggal gyanakodhatnak...

*

Firenze. Forgalmas, nagy pályaudvar.

Az utasok különböző szállodákba való elosztása már előre megtörtént a vonaton. Minden szállodára jutott egy-egy csoportvezető: összesen tíz. A vonatból kiszállva, mindenki helyén maradt vagonja előtt, kezében a legszükségesebb apró holmikkal, mert a nagy csomagok a vonatban maradtak a fasiszta rendőrség őrizetére bízva. A csoportvezetők végigjárták az utasok sorfalát és kiválasztották a hozzájuk beosztott utasokat. Fél egykor elindultak a csoportok a szállodák felé. Elöl a hotelek kiküldött pincérei nagy táblákkal, amelyekről a szállodák nevei kiabáltak nagy betűkkel.

Példás rendben folyt minden.

A szállodák kényelmesek voltak, tiszták és csöndesek. A kiszolgálás pontos, gyors és udvarias. Az ellátás elsőrendű. Mindenki megkapta szobáját, ahol megmosakodott és lefeküdt.

A csaknem kétnapos utazásba alaposan elfáradt magyar karaván tíz szállodában aludt, pihegett csöndesen, hogy erőt gyűjtsön a másnapi és későbbi nagy látnivalókra.

- Un espresso!

- Subbito, Signore.

- Un tazza di latte!

- Si, latte. Capito.

Sürgött-forgott a pincérhad a reggelinél. Minden csoportban volt egy-két ember, aki tűrhetően beszélt olaszul, ezek azután tolmácsolták a többiek kívánságait is. De a pincérek, portások, szállodások legnagyobb része tudott németül, angolul vagy franciául.

A kipihent utasok jókedve határtalan volt. Féktelen vidámsággal tréfálkoztak a pincérekkel és szobalányokkal. Legnagyobb kedvük abban tellett, hogy olasz hangzás szerint elferdített szavakkal beszéltek az értetlenül bámuló, zavartan mosolygó taliánokkal.

- Faio il labo! - panaszolta az egyik, keserves arcot vágva és fájós lábára mutogatva.

- Ciocolo il mancio! - köszönt valaki udvariasan egy elegánsan öltözött hölgynek, aki nevetve köszönt vissza:

- Buon giorno.

Még mulatságosabb volt annak az útitársnak az esete, akinek szüksége volt kofferére és azért bevitte azokat a szállodába. Közderültséget keltve kiabált ki a fülke ablakán:

- Hordaro! Hordaro!

Majd mikor megjelent a hordár, rámutatott két bőröndjére:

- Chetto ciomaggo!

A hordár szó nélkül levette a két koffert és indult kifelé.

- Lám, milyen kitűnően tudok olaszul, - dicsekedett kacagva a mi magyar barátunk. Mire visszafordult a hordár a lépcsőről és csöndesen így felelt:

- Ördögöt tud, Uram! Én tudok magyarul.

Düledeztünk a nevetéstől.

*

Most hallgattasd el a tréfát, krónikás és némítsd el a nevetés zaját. Áhítattal hajtsd le fejedet az emlékezés előtt, amely szárnyára vesz és visszaröpít a szépségek birodalmába. Leírni úgy sem bírod; legalább saját magadnak éld át újra mindazt, ami kerekre tágult szemeden keresztül lelkedre zuhogott. Vésd mélyen lelkedbe, sződd szíved szövetébe, tedd múlhatatlanul részévé életednek.

Reggel nyolc órakor találkoztunk valamennyien a hatalmas dóm lépcsőzetén. Szemben állva a gigászi, gazdag díszítésű gótikus-reneszánsz falakkal, talán nem is az volt a legfontosabb, hogy hét évszázad tekint le ránk e falakról. A régiség, a nagyság, a művészet, a pompa és egyszerűség, az áhitat és lelki ujjongás tobzódó lelkesedésének ez a bűbájos, lenyűgöző keveréke földbe gyökerezteti a lábakat. A hatalmas rozetta, a 13-14-ik századból való mozaik-ablakok, a Della Robbia testvérek csodálatosan szép terracotta domborművei, Michelangelo szoborműve, a márvány nemesen csillogó uralkodása, a méretek kápráztató nagyszerűsége és kecses aránya parancsolóan állnak a lélek elé és követelik a csodálatot, az áhítatot és meghatódást, amelyeket senki sem tud megtagadni.

A templom belső, szépséges, mintás kövezetén, amelyet Dante Alighieri lába érintett valamikor egyszerre háromszáz erdélyi magyar ereszkedett térdre a lélek, a művészet, a szépség érezhetően jelenlevő Istene előtt...

Mire kijöttünk a templomból, a társaság egy része már a Babtistérium gyönyörű domborművekkel díszített bronzkapuja előtt ámuldozott. A híres keresztelő kápolna, amely öt-hat évszázaddal régibb, mint a dóm, patinás ódonságával követel csodálatot és elragadtatást.

Ki a Signoria-térre!

- Ezen a helyen égették meg Savonarolát!

- Ez a Loggia dei Lanzi Cellini Perseusával.

- Íme a karcsú tornyú Palazzo Vecchio, Firenze régi tanácsháza.

Háromnegyedóra múlva léptünk be az Uffici-képtárba, amelyet eddig még a világ egyetlen képtára sem múlt felül. A szédület órái voltak ezek. Az előre felkészültek boldog izgatottsággal rohantak reprodukciókból régóta ismert kedves képeik elé. Giovanni Bellini, Veronese, Tizian, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Filippino Lippi, Perugino, Rubens, stb. stb. Ki győzné valamennyit felsorolni? A vezetők és magyarázók hangja légyzümmögéssé halkult a teremből-terembe szédülő, káprázó emberek fülében.

Dr. Bánáss László pápai kamarás, a társaság egyik vezetője a művészetek mély ismerője kisebb csoporttal járt végig a képtáron.

- Innen tessék nézni, ebből a sarokból. Ugyebár, csodálatos! Tessék azt az arcot megfigyelni!

Amint teremtől-teremre haladtunk tova a mozaikszerű, vibráló impressziók kezdtek egységes egésszé összetevődni. A szakavatott magyarázók szavai nyomán amelyekkel mindenütt meg tudták ragadni a leglényegesebbet, eleven, megfogható valósággá változott a művészet egész történelme, fejlődésének minden állomása.

Ó, Tizián Flórája, Heverő Vénusza, Leonardo Angyali Üdvözlete, Botticelli Tavaszi Allegóriája és Vénusz születése, Raffael Madonnái, Corregio Szent Szűze, Dolci édesarcú, gyermeteg Madonnája, Elisabetta Le Brun félig nyílt szájú, hamvas, üde önarcképe, meglátlak-e még egyszer benneteket? Vagy veletek is csak futólag, egyszer találkozik az ember,elmosódó, elsuhanó pillanatra, mint a kerülgető, hűtlen boldogsággal?

A modern piktúra termeiben találkoztunk először magyar nevekkel: Benczúr, Szinnyei Merse Pál, László Fülöp, Csók István remek képei hirdetik a naponta ezerszámra beözönlő idegeneknek a modern magyar művészet dicsőségét.

A házak fölé épült, érdekes légi folyosón mentünk át az Arno túlsó partján levő Pitti-képtárba. A címerekkel, családi arcképekkel zsúfolt folyosó ablakaiból festői a látvány. A környező dombok, hegyek, a város, a dóm, lent az Arno csillogó habjai és a különösen beépített öreg híd, jobbra-balra az ékszerek fecskefészekszerű kis üzleteivel.

Újra csak csoda: A Pitti képtár! A mediciek, Pittiek és Savoyaiak minden pompája összezsúfoltan él a pazar csillárú, selyemtapétás termekben. Az egyik teremben döbbentő fenséggel áll a Savoyaiak skarlátpiros trónusa.

Szobrok, vázák, márványok! És újra képek és képek és képek. Ó, Madonna della Sedia, ne engedd, hogy valaha is elfeledjem mélységesen komoly és mégis mosolygó nézésedet!...

Délben mindenki kevesebbet evett és kevesebbet beszélt az asztalnál. A héba-hóba felhangzott nevetések mögött komoly megilletődöttség bujkált.

Délután mindenki szabadon oszthatta be idejét a vonat indulásáig.

Én Perédi György bátyámmal és barátommal kovácsoltam közös programot. Megnéztük elsősorban is a Santa Maria Novella templomot. Azután a Santa Croce templomot. A Santa Croce előtt Dante szobra. Bent hatalmas Dante-síremlék, rajta felírás: „Tiszteljétek a legnagyobb poétát!" Közvetlenül mellette Michelangelo Buonarotti síremléke.

Dante ódon szülőházához döcögött velünk az ócska fiakker. Szűk utcák, telve bájjal és régiséggel: a házak mindegyikéről a régiség eleganciája és tiszta nemessége tekint alá.

Giardino di Boboli. Most értjük meg, hogy miért Firenze: a virágok városa. Ez talán a világ legszebb parkja. Visszajövet ismét elhaladunk a Pitti-palota óriási, parancsoló, sötét falai mellett. Gyönyörű, modern villasoron keresztül a parkon át, virágágyak között, kecsesen kígyózó szerpentinen megyünk fel a Piazzale Michelangelora. Ott áll a nagy szobrász remekműve, a hatalmas Dávid-szobor.

A hegytetőn fennsíkszerűen kiképzett remek térről csodálatos kilátás nyílik a városra. A napok óta gomolygó fellegek szétszakadnak s egyszerre csillogó napsugár aranyozza meg Firenzét, a művészetek történelmének, a reneszánsznak legnagyobb városát. A szépség, nemesség, gazdagság, béke és virágok feledhetetlen városát.

- Tyűh, az áldóját, - kiált fel Gyurka bátyám riadtan, órájára pillantva. Beugrunk a kocsiba.

- Az állomásra! De hajts atyámfia, ahogy bírsz, mert lemaradunk.

Éppen, hogy kiérkeztünk és máris indulunk.

Míg lassan megindul a magyar karaván kis különvonata, magamban fogadalmat teszek, hogy akármi úton-módon, bármi áron, visszatérek még egyszer életemben Firenzébe.

Az útitársak most is ünnepélyesek, hallgatagok.

Délután háromnegyed hat... Tram-tamta, - robogunk a hívogató Örök Város, Róma felé.

IV.

MAGYAR ÉNEK ZSONG SZENT PÉTER SÍRJA MELLETT

Mi tagadás, kilenc óra után már magam is feltornásztam magamat a csomagtartóba és megpróbáltam aludni. Nem tudom, meddig alhattam, mikor arra ébredtem, hogy megáll a vonat.

- Milyen állomáson vagyunk? - fordultam útitársaimhoz a magasból.

Kinézek az ablakból és szaporán adták a választ:

- Olio Sasso.

- Furcsa! - morogtam álmosan és a másik oldalamra feküdtem. Rövid szundikálás után megint arra ébredtem, hogy állomáson állunk. Mivel zsebórám nem volt, Róma pedig becslésem szerint már nem lehetett messze, ismét megkérdeztem:

- Hol vagyunk?

Fülketársaim, három úr és négy hölgy készségesen dörzsölték az ablakot és néztek ki a megvilágított állomásra:

- Olio Sasso, - hangzott ismét a válasz.

Ez már gyanús volt. Lomhán, de kíváncsian kúsztam le emeleti ágyamból, hogy megfejtsem: miféle állomás az az Olio Sasso amelynek nevét eddig még nem hallottam s ahová most már másodszor érkezünk. Mikor megfejtettük a talányt, percekig nevettünk valamennyien. Egy hatalmas olajreklámot néztek útitársaim az állomás nevének. A nagy, keretes, színes tábla csakugyan ott díszelgett minden olasz pályaudvar peronján. Később derült ki hogy a többi vagonok és fülkék utasai közül is nem egy hitte állomásnévnek az Olio Sasso-t. Ettől kezdve szállóigévé, a „jólértesültség" és „tájékozottság" szimbólumává változott körünkben az Olio Sasso.

Este tizenegy óra után húsz perccel érkezett vonatunk a római Termini-állomás roppant üvegfedele alá. A zarándokok elszállásolására vonatkozó előkészületek éppen úgy, mint Firenzében, most is a vonaton történtek meg. Az utasok tizenkét kitűnő, előkelő római hotelben és pansióban nyertek elszállásolást. A szállodák megbízottai nagy táblákkal és csomagszállító emberekkel már várakoztak a beérkező magyar „karavánra". Alig telt bele húsz perc, s már ment is mindenki az előhaladó táblák után nyugodt éjszakai szállásra, ahol várta a puha ágy, a friss víz és a meleg fürdő.

Mindenkinek azonnal feltűnt Róma óriási éjszakai forgalma. A villamosok, autókárok, autóbuszok, automobilok hihetetlen tömege száguld éjszaka Róma utcáin, még hihetetlenebb, egyenesen hajmeresztő sebességgel. Az olasz sofőrök és biciklisták ügyessége minden dicséretet megérdemel. Az eszeveszett tempó ellenére nagyon kevés szerencsétlenség történik Rómában. Csak római szemmel nézve is rendkívül forgalmas helyen áll közlekedési rendőr, aki operaénekesi pózzal, utánozhatatlan grandezzával integet a tülkölő, cikázó, surranó közlekedési eszközöknek. A rendes körülmények között is nagy forgalmú várost még élénkebbé varázsolta most a Szentév és a nagy fasiszta kiállítás, amelyekre az ájtatos és kíváncsi telkek egész tömege zúdul Rómába. Így az aránylag nem túl nagy város forgalma - szavahihető tanúk szerint - jelenleg ugyancsak felülmúlja a legnagyobb nyugati metropolisok forgalmát.

Én Róma szívében, minden főbb pontról egyforma távolságba, a Via dei Due Macelli-n nyertem elszállásolást. Csoportvezető lévén, először útitársaim formalitásait kellett lebonyolítanom a bejelentkezések, útlevelek körül. Szállótársaim már régen aludtak szobáikban, mikor én félkettő tájban szobámba jutottam. Kitártam ablakomat, amely éppen a csillogóan kivilágított, vakítóan tükröző, fehér csempékkel kirakott alagút bejáratára nyílott.

Fáradt testemet csábította az ágy, friss lelkemet vonzotta, csalogatta Róma ragyogó, lüktető éjszakája.

Már-már engedtem az utóbbi csábításnak, mikor eszembe jutott, hogy reggel nyolc órakor találkoznunk kell mindannyiunknak a Szent Péter templom főbejáratánál. Most tehát aludni kell.

Becsuktam az ablakot.

- Tú-tú! Csin-csin! - hatolt fel az autók, villamosok lármája, a kavargó utca életének egy-egy éles hanggal megszakított, állandó morajlása.

Eloltottam a lámpát.

Az ágyammal szemközti falon, mint állandó tűzijáték, villogtak a száguldó autók reflektorai. Nagy sugármeszelők, pamacsok nyúltak be az ablakon és nyalogatták végig a fehér falat...

- Most Rómában vagyok... - próbáltam felfogni a körülöttem levő dolgok teljes értelmét, de nem sikerült egészen, mert közben elaludtam.

*

Ugyancsak száguldott velünk az autóbusz és mi mégis siettetni szerettük volna. Igyekeztünk közömbös arcot vágni, közömbös dolgokról beszélni, de minden szavunk mögül kisütött a parázsló izgalom, hogy most, mindjárt, néhány pillanat múlva meglátjuk a világ leggyönyörűbb és legnagyobb templomát, a keresztény világ közepét, a fantáziánkban kora gyermekkorunktól fogva legendássá tornyosodott Szent Péter templomot.

Hát megláttuk.

Te pedig, nyájas olvasóm, aki nem láttad még, elégedjél meg ennyivel, mert én ennél többet mondani nem tudok. Mit is mondhatnék? Azt, hogy milyen csodálatosan, megkönnyeztetően szép a Michelangelo Pietája? Azt, hogy a gigászi templom hossza az előcsarnokkal együtt 211 méter, magassága a Michelangelo kupolájával együtt 123 és félméter? Azt, hogy felmentem a kupolába és elszédültem, amikor lenéztem a templomba és láttam lent a hangyáknál is kisebb emberkéket? Vagy azt mondjam el, hogyan szédültem meg, mikor megálltam Szent Péter sírja mellett és bepillantottam a kétezer éves keresztény történelem kápráztató mélységeibe? Soroljam fel a templom nagy műalkotásait, a nagy pápák márványemlékeit? Írjam le a kereszthajók beosztását és építészeti titkait? Írjam le a templom alatt végigfutó grottákat telve sírokkal, oltárokkal: a reneszánsz remekeivel? Próbáljam lefesteni: mit láttam a kupola tetejéről? - a csodaszép örök várost a kígyózó Tiberissel, a Vatikán palotáit és kertjeit, a Szent Péter teret Bernini oszlopcsarnokával, amely mint két hatalmas kar nyúl előre, hogy magához ölelje az egész világot. A Szent Péter templom tetejét, amelyen házak épültek, amely Goethe szavai szerint: egész kis város... Meséljem el, milyen menyei titkokat serceg a Szent Péter sírjánál égő 93 bronz olajlámpa, amelyek imbolygó fényt vetítenek Canova szobrára, VI. Pius térdepelve könyörgő alakjára?

Ha mindezt csak röviden érinteni akarnám, nem rövid úti krónikát, nem szűkszavú kis útinaplót, hanem vaskos könyvet kellene írom.

A zarándokok elsősorban is szentmisét hallgattak, Szt. Péter templomában szentgyónást és szentáldozást végeztek, majd elvégezték a szentévi búcsú elnyeréséhez előírt ájtatosságokat.

Megható jelenet volt, amikor Scheffer János teológiai tanár vezetése alatt háromszáz erdélyi magyar zárt sorokban vonult végig a Szent Péter templom óriási hajóján és egyszerre magyar imádság és magyar ének szavai zsongtak a kupola alatt és töltötték meg egymás után a kápolnákat. Az imádságok elvégzése után külön csoportokra szakadtak a zarándokok, hogy vezetőikkel megtekintsék a páratlan templom művészi csodáit.

Tizenkét óra felé vonult át a teljes zarándokcsapat a S. Maria Maggiore templomba. A búcsú-imák elvégzése után itt is volt látnivaló éppen elég. Arannyal díszített kazettás mennyezet, a tizenkettedik századból való padozat, a harminchat hófehér márványoszlop feledhetetlenné teszik a S. Maria Maggiore belsejét. Délután a „falakon kívüli" Szent Pál bazilikát látogattuk meg először. Már az oszlopcsarnokkal ellátott, gyönyörű pálmás templomudvar olyan megkapó, hogy nehezen lehetne párját találni. Hát még, amikor belépünk és szemben találjuk magunkat a márványpadlón csillogva tükröző nyolcvan korinthusi gránitoszlop karcsú erdejével! Az imák elvégzése után alaposan körültekintettünk a Szent Pál bazilikában és a mellette levő kolostorban is.

Innen a Via Appiára röpítettek bennünket az autóbuszok.

Porfelhőt vágott mögöttük az ősi, római karakterében teljesen megmaradt út.

A látottak kavarogva küzdöttek bennünk az elsőbbségért. Az autó nagyokat tülkölt. Békésen cammogó, naranccsal megrakott csacsifogatok menekültek ijedten az út szélére. Messziről méltóságteljes, karcsú ciprusok integettek.

Megdöbbenten, elfogódottan, szinte szorongva készültünk az új nagy látnivalóra: gépkocsink mindinkább közeledett a katakombák bejáratához.

V.

SZÁZHETVENNÉGYEZER VÉRTANU SÍRJA KÖZÖTT.

BESZÉL A COLOSSEUM

Per merita glorisa centum septuaginta quator millium Sanctorum Martyrum una cum quadraginta sex summis pontificibus quorum ibi corpora in pace sepulta sunt qui omnes ex magna tribulatione venerunt et út haeredes fierent in domo Domini - ortis supplicium pro Christi nomine pertulerunt.

- Magyarul: Százhetvennégyezer szent vértanú és negyvenhat pápa teste pihen itt békességgel, akik valamennyien nagy sanyargattatások közül jöttenek, és hogy örökösök legyenek az Úr házában, életüket adták Krisztus nevéért.

Ez áll Szent Sebestyén katakombájának ajtaján.

Régente itt kellett lemenni Szent Sebestyén templomából, a Callixtus-katakombákba is. Ma már külön lejárata van a Callixtus-katakombáknak, ciprusokkal, virágokkal és kriptákkal teli, temetőszerű kertből vezet le az út az élet és halál, a keresztény hősiesség földalatti birodalmába.

Süt a nap, a fákon ugrándoznak, repdesnek és csicseregnek a madarak.

A megnyílt kriptaajtóból hideg lehelet csap arcunkba és meglibben tőle a kicsiny gyertya sárga lángocskája, amelyet ősz, nagyszakállú szerzetes-vezetőnk ad kezünkbe.

Megindulunk lefelé a lépcsőn.

Ki ne borzadna meg arra a gondolatra, hogy ezek a sötét, földalatti folyosók és üregek, amelyekbe imbolygó, gyönge fényt vet a gyertyák riadt lángja, ezer kilométer hosszúságban szövik keresztül-kasul az Örök Város földalatti területét? Annyi bizonyos, hogy nem volna jó eltévedni bennük.

- A hely, ahol állasz, szent!...

A vezető tört németséggel magyarázza az őskeresztények életét a keresztényüldözések napjait, az ősi római temetkezési szokásokat, az első pápák működését a katakombák világában, amelynek sötétségét Krisztus szeretete sugározta be lelket derítő fénnyel.

Az arcok meghatottan rándulnak, a kezekben reszket a gyertya.

Magunk elé képzeljük az őskeresztények temetését... Mormoló imádság. Vontatott, halk ének hallatszik messziről. Az egyik fordulónál apró csillagpontokként tűnnek fel a lassan lépkedők mécsesei. Négyen hozzák a halottat, ruhákba leplekbe takarva. Elhelyezik a falba vájt koporsónyi üregbe. Gyászszertartás. Valamennyien letérdelnek és imádkoznak mélységes csendben. Csak a mécsek és gyertyák sercegnek... - Elképzeljük Szent Péter apostolt és az első papokat, amint buzdítják és vigasztalják a halálra ítélteket... - Látjuk magunk előtt a rémült menekülést, mikor - nem tisztelve a temetkezési helyeket védelmező római törvényt - katonák törnek be a katakombákba. Kezükben sistereg a fáklya, villog a fegyver. Menetelnek, menetelnek. A fáklyák kialszanak, a folyosóknak, üregeknek pedig se vége, se hossza. A katonák megállnak, visszafordulnak. Nedves, áthatolhatatlan sötétség mindenütt. Jobbra-balra halottak, halottak és halottak...

Róma negyvenhárom katakombájában körülbelül ötmillió halott pihen.

A sírüregekben sok helyt porladó csontokat, koponyákat látunk. A pápák sírhelyei egymás fölött. Mindenütt feliratok, képek, ábrák. Galamb az olajággal. A jó Pásztor, Krisztus a hallal az utolsó vacsora. Latin írások, régi római edények és szobortöredékek. Szent Cecília sírja. Kis beugró kápolnák kőoltárokkal.

A falak szimbolikus ábrái és feliratai mind érthetőek számunkra. Az azóta elröppent kétezer évet áthidalja a hitnek és hagyománynak megszakíthatatlan folytonossága. Csaknem az egész katolikus dogmatikát ott találhatjuk a katakombák falán. És ábrán, íráson mindenütt a legelső főpap: Péter, Péter és mindenütt Péter!

A történelem mélységeiben, a hit nagyszerűségében, a hősiesség fenségében megfürödve, fáradtan és sápadt arccal, de feledhetetlen élménnyel és emlékkel gazdagodva kerültünk fel másfél órai bolyongás után a napsugárra, amelyben ujjongva énekeltek a madarak...

*

Visszafelé haladva, megtekintettük a Quo Vadis-kápolnát, Sz. Sixtus-pápa templomát, Caracalla termáit, Nagy Konstantin diadalívét, a Fórumot, a régi császári paloták romjait és a Colosseumot.           Az utóbbiakat csak futólag, mert tudtuk, hogy még visszatérünk hozzájuk.

Autóbuszokon jókora körsétákat végezve, érkeztünk meg a lateráni bazilikához. A szépséges templom homlokzatán Krisztus szobra látható, körülötte tizennégy szent óriási faragott mása. A búcsúimák elvégzése után - ezzel be is fejeztük a négy bazilikában sorra végzendő búcsúimádságokat - megnéztük Michelangelo főhajó-mennyezetét, a padozat XV. századból való remek mozaikját és a legnagyobb római orgonát. A bazilika jobboldali oldalfalában pillantottuk meg II. Szilveszter pápa emlékrelifjét, amelyet a magyar milléniumi esztendőben állíttatott Fraknói Vilmos nagyváradi kanonok a magyar szent koronát küldő pápa emlékére. A lateráni bazilikából a Santa Croce GerusalemmeScala Santa megtekintésére is jutott idő. A Scala Santa huszonnyolc tyrusi márványlépcső, amelyen - a hagyomány szerint - Krisztust a megostoroztatás után levezették.

A nap már lenyugodott. Az alkony szürkesége mind vastagabban és vastagabban terült szét a városon. Az ablakok, utcalámpák kigyulladtak. A hat óriási autóbusz, amely rendelkezésünkre állott, mindenkit hazaröpített szállodájához.

*

Máris félek, hogy túlságosan sok szuperlatívuszt használtam eddigi írásomban. A szép, szépséges, nagyszerű, gyönyörű, csodálatos és más hasonló kifejezések csak úgy ömlenek az ember tolla alól. És ugyanakkor érezni kell, hogy mennyire szürke, semmitmondó szavak ezek,menyire nem fejezik ki a lélek igazi elragadtatásának ünnepélyes, megindító, nagy tartalmát.

Milyen szót találjak hát akkor arra a felséges éjszakára, amikor zarándokcsapatunk néhány tagjával ott állottam a reflektortól megvilágított, holdsugártól szelíden befutott Colosseum közepén?... Colosseum és holdfény? ... - biggyeszti le száját a közhelyeket nem szerető olvasó. Néhány héttel, vagy akár nappal ezelőtt bizonyára én is úgy tettem volna. De milyen nagyszerű, újszerű volt felfedeznem azt, hogy néha a közhelyeknek is van igazságuk. Hogy az elcsépelt, sokat hallott szép is lehet szép, amikor személyesen, az élmény eleven, meleg, lüktető húsába öltözve találkozunk vele. Mint ahogy a giccses, túlszínezett, ízléstelen itáliai levelezőlapok unalomig ismert ciprusos tájait is elragadtatva ismertem fel és üdvözöltem, mikor először pillantottam rájuk a valóságban.

- Hol állott a császári páholy? - kérdezi valaki elfogódottan és suttogva, mert hangosan beszélni nem mer az ünnepélyes éjszaka csendjében.

- Ott, - mutat a vezető a sötéten feltornyosuló hatalmas falakra.

- Hol voltak a vadállatok? Hol jöttek ki? - kérdés kérdés után tolakodik a szájakra...

Örökké hálás lélekkel köszönöm a sorsnak azokat a pillanatokat, amelyeket mindenkitől félrehúzódva, egyedül tölthettem a Colosseum gigászi, csöndes kövei között... Túlságosan fűtött, regényes fantázia sem kellett ahhoz, hogy egyszeriben megelevenedjék előttem a Colosseum. Hogy ezer fáklyától legyen világos és vakító. Hogy lássam a hatalmas római méltóságokat bevonulni római díszhelyeikre. Hogy lássam a zajló, tolakodó tömeget, amint izgatott tapssal várja, követeli a véres látványosságokat. Gladiátorok viaskodnak közvetlenül előttem.

Pollice verso: - a hüvelykujjak lefelé fordulnak.

Keresztény tömegek énekelnek. Arcuk ég, szemük lángol... Még néhány pillanat és itt a biztos halál...

A Colosseum körporondjának közepén nagy fakereszt áll. Mussolini állíttatta és hirdeti, hogy a mártírok ezrei a kereszténység szent helyévé avatták ezt a helyet.

Szerettem volna kivallatni a holdat, amely éppen olyan némán, mindent látón és titokzatosan suhant el a Colosseum kövei fölött, mint kétezer évvel ezelőtt. Mindent tud, de hallgat. Mindent látott, de nem beszél. Csak világít, hogy rejtelmes éjszakában láss te magad, ha van szemed látni a láthatatlant.

Fél kettőkor váltunk el egymástól, hogy alhassunk még valamit a másnapi nagy nap, a pápai fogadtatás napja előtt.

VI.

BOLYONGÁS A VATIKÁNBAN

Nem hivatásom, hogy olyan eseményekről számoljak be, amelyek csak külön személyes élményeim voltak. Az alábbiakat mégsem tudom elhallgatni, mert valahogy olyan mélyen a római utazáshoz, a szószerin tett „zarándoklat" lényegéhez tartoznak, hogy - úgy érzem - megcsonkítanám kis visszaemlékezéseimet, ha szótlanul siklanék tova fölöttük. De azért sem hallgathatom el, mert - úgy vettem észre - útitársaim között nem én voltam az egyetlen, aki a Nagyváradról való távozás ötödik napján, szombaton reggel, a zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem fel egy félórával azért, hogy nyugodalmas, magányos félórát tölthessek a Szent Péter sírja mellett.

Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem túllépik az emberi érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még ilyenkor, elhagyatott. Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami kisebbfajta templomocskát zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom akkor is üresnek látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az embereket. Akik másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza Gerosa boldoggá avatása alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi könnyedséggel fér el a Szent Péter templom óriási hajóiban.

Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a Porta Santa-n, ezúttal nem mint kíváncsi. Úgy léptem be és haladtam előre, mint alázatos, porlepett zarándok, aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma örök fala között, mint a messze Erdély „barbár", de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol" most, áhítatba öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Így jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt mennyet beszáguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére. Erőt kértem: a mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak mosolygását, Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem, a Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Pieta Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.

... Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint néhány pillanatig behunytam a szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter koporsójára hajtom fejemet: az elmozdíthatatlan bronz-sírtömbre, amelyen Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.

Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.

Mikor kifelé indultam a templomból és a gigászi falak árnyait szemléltem, - hosszú idő óta először - végtelenül könnyű és tökéletesen boldog voltam.

*

Délelőtt kilenc óra tájban mentünk be a vatikáni múzeumokba és képtárba.

Az olvasót, aki még nem járt a Vatikánban, itt megint képzelete szárnyára kell bíznom, mert arra, hogy a Vatikán szépséget, gazdagságát, nagyszerűségét leírjam, nem vállalkozhatom.

Erdélyi zarándokcsapatunk az egyik ámulatból a másikba esett.

Vezetőnkkel először is Fra Angelico gyönyörű termébe, V. Miklós pápa dolgozószobájába léptünk. Ó, angyali lelkű festő, a Quattrocento illatos virága, szférák zenéjével muzsikáló hatalmas gyermek!... Reprodukciók után el sem tudtam képzelni, hogy ilyen csodaszépek az egyszerű barátfestő, az első reneszánsz-művész Szent Lőrinc freskói.

Hát még a Cappella Sistina, IV. Sixtus pápa híres kápolnája. Először más képeket néztem: Botticelli II. Sixtusát, Ghirlandajo színdús pápaképeit, Perugino, Roselli, Signorelli képeit, ... csak fokozatosan, lassan-lassan mertem felnézni Michelangelo„Utolsó Ítélet"-ére. Hét esztendeig festette a művész ezt a képet, de azt hiszem ugyanennyi ideig lehetne előtte állani unalom nélkül... A mennyezetfestések... Lehetetlen, hogy vissza ne kerüljek még egyszer életemben a Cappela Sistinába.

Tovább.

Raffael stanzái: Az athéni iskola, a Disputa, Heliodorus, A bolsenai mise, Szent Pétert az angyal kiszabadítja, Borgó égése, A milviusi csata. Mennyi tudás, mennyi művészet, mennyi Pazar pompa, mennyi örök kincs!... Raffael gyönyörű loggiái... Azután végig a múzeumon: a Biga termébe: lenyűgözve állunk meg a kétkerekű római kocsit vonó, ágaskodó gyönyörű fehér márványlovak előtt. Még az inuk is remeg, annyi bennük az élet... A görög kereszt terme, a sala delle statue. Szobrok, szobrok, szobrok. A Museo Chiaramonti: itt van a csodálatos Nilus-szobor.

A Belvedere gömbölyű udvara.

Higgye el akárki, nem kis dolog szemtől-szemben állani a Laokoon-csoporttal...Ó, szépséges belvederei Apollo.

Tovább.

Át az egyiptomi múzeumon, fekete múmiák közt... Papirusz-gyűjtemények, etruszk-terem, museo dei candelabri, a térképek galériája, a gobelinek múzeuma. Egyik érdekesség a másik után.

Galleria degli Arazzi. Itt őrzik Raffael híres szövött kárpitjait, a világ legcsodálatosabb szőnyegeit, amelyek ma már csak megcsonkultan, a barbárok által félig megégetve láthatók. Még így is megrendítően szép a Csodás halfogás. A szőnyegek eredeti rajz-kartonjai ma a londoni South Kentingion-múzeumban vannak.

Tovább!... Az új vatikáni képtár.

Aránylag nem sok kép, de valamennyi felbecsülhetetlen értékű műremek. Raffael újra lenyűgöz: Madonna di Foligno, Urunk színeváltozása.

... Déli tizenkettőkor szédelegve, szinte önkívületben találkoztunk a hatalmas vatikáni bronzkapu előtt hogy a Szentatya elé járuljunk.

VII.

A SZENTATYA SZÍNE ELŐTT

Délben megnyíltak előttünk a bronzkapuk. A pápai ajtónállók, akiknek festői, érdekes, sárga csíkos ruháját még Michelangelo tervezte, mosolyogva engedtek utat az erdélyi magyar zarándokok nagy csapatának. A zarándokok szabályos négyes sorokban haladtak fel a vatikáni lépcsőkön, a fogadtatás terme felé. Kalapok, botok, esernyők, felsőkabátok, fényképezőgépek és más tárgyak a folyosói ruhatárba kerültek. A férfiak ünnepélyes fekete ruhában, a nőkön hosszú-ujjú, zárt ruha és fekete fátyol.

Mikor felértünk, tudtuk meg, hogy fogadtatásunk a Vatikán egyik legszebb termében, a bíbortrónusú „Sala ducale"-ban, a hercegi teremben lesz. Már fel is nyíltak előttünk a gyönyörű terem nagy szárnyas ajtói s a pápai őrség hozzáfogott a zarándokok elhelyezéséhez, csoportosításához. Az egymásba nyíló két terem hatalmas falai mellett kaptak ülőhelyet a zarándokok. Százharminckilenc férfi és százhetven nő szoros lánca vette körül a két termet: olyan impozáns tömeg, amilyen távoli országból ritkán érkezik a Vatikánba.

Várakozás, halk beszélgetés. Időnként egy-egy bíborruhába öltözött papi méltóság lép a terembe és halad végig. Pár halk szót vált a rendezőkkel és távozik. Megtudjuk, hogy a Szentatya már kora délelőtt óta fogad, jár teremről-teremre, amelyek mind tele vannak zarándokokkal. Még legalább félórát kell várnunk, mire hozzánk érkezik: minket hagyott legutoljára, hogy annál több időt tölthessen körünkben és kivételesen csak hozzánk intézzen beszédet. Ez - mondották - nagy kitüntetés is igen ritka dolog.

Izgatott várakozás közben telik el a félóra. Megjelenik Juga dr pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense és mindenkivel sorra kezet fog és kedvesen elbeszélget. A zarándokcsapat egyik vezetője közli velünk, hogy Őszentsége a vezetőséget külön kihallgatáson fogadja. Mintegy tizenketten megyünk át a szomszédos kisebb terembe, amelynek minden falát óriási régi gobelinek fedik. A közeli termekből, ahol a Szentatya már áthaladt, halk, mindinkább közeledő morajlásként hangzik hozzánk a taps és az éljenzés.

Hirtelen félrehúzódik az egyik oldalajtó bíborfüggönye. Két alabárdos lép be rajta és feszesen áll meg az ajtó két oldalán. Azután jönnek a festői öltözetű nemes svájci testőrök: hatalmas emberek, mindegyik legalább is kétméteres. Katonai parádé, uralkodói pompa.

Végül belép a Szentatya Caccia Dominioni főkamarás, Mella di Sant"Elia szolgálattevő pápai kamarás, továbbá a világi kamarások, a nemesi és svájci gárda kíséretében.

Fegyverzörrenés, merev vigyázzállás.

Letérdelünk.

A Szentatya közeledik hozzánk. Mindegyikünkhöz külön odalép. Sorra bemutatnak bennünket, megmondják nevünket és foglalkozásunkat. A Szentatya mindegyikünknek kezet nyújt. Megcsókoljuk a fehér, gyűrűs kezet.

- Bene, bene... - mondja a Szentatya és szemével, kezével egyaránt simogat. Olyan egyszerű, igénytelen Ő ennek a nagy pompának közepette. És mégis kimagasló, méltóságteljes fehér ruhájának fenséges egyszerűségében. Arca csupa mosolygás, nézése csupa melegség, csupa szeretet.

Felállunk. A testőrök már nyitják a nagy bíborfüggönyös ajtót, amely a hercegi terembe vezet. Együtt lépünk a Szentatyával az erdélyi zarándokok közé, akikből elemi erővel tör ki a lelkesedés. Éljenzés, taps, háromszáznál több embernek szinte üdvrivalgása. Kezek integetnek, zsebkendők lobognak és repülnek a magasba. És állandóan harsog a lelkendező szűnni nem akaró „éljen!" A Szentatya megáll és végignéz a zarándokok lelkendező tömegén. Arcán, amely pedig oly fáradtnak látszik, kegyes atyai mosoly fut végig: nyilvánvalóan jólesik neki a nagy lelkesedés.

A főkamarás int. Letérdelünk. A Szentatya kíséretével elindul a térdeplő sorok közt. Mindenkinek, mind a háromszázhét zarándoknak kezet nyújt. Mindenki kezet csókol. Közben megkérdezi:

- Hogyan utaztak? Nem volt nagyon fárasztó?Meddig maradnak?

Később megkérdezi:

- Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen Erdélyben a katolikus iskolák élete? Milyen az iparosfiatalság lelki élete?

Dr Bánáss László pontosan informálja mindenről a Szentatyát.

A körnek vége van. A Szentatya visszaérkezik a trónushoz, ahonnan elindult. Fel szabad állani és a főkamarás intésére a trón elé csoportosulunk. A Szentatya beszélni fog.

A pápa csakugyan felmegy a bíbortrónus lépcsőjén és helyet foglal. Feszült, ünnepélyes csend. Maga a pápa is hallgat, mintha gondolatait szedné össze. De akik közelebb állnak hozzá, hallják, amint nehezen, gyorsan lélegzik. Nagyon kifáradt. Hogyne: reggel tíz óra óta fogad és most már fél három.

Halkan, alig hallhatóan kezdi beszédét. Elmondja, hogy ilyen nagy szeretettel fogadja az Erdélyi Lapok magyar zarándokait, akik meghallották az Ő hívó szavát és eljöttek hozzá a Szent Évben, mint gyermekek szerető édesatyjukhoz.

Hangja mindinkább megerősödik.

- Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a jubileumok sorában sem. Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket várunk ettől az esztendőtől. Programját a Megváltó adta meg, mikor azt mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszíttessem és életet adjak nektek". Ez az élet nem a közönséges élet, a mindennap élete, hanem a léleké, amely örök és méltó arra, hogy Krisztus életét adja érette. S ahogyan ez a szó: Krisztus - kifejezi a megváltás nagy szent művét, úgy ennek a szónak is, hogy „keresztények", ki kell fejeznie az egész keresztény élet programját. Megerősödni Krisztusban, újraélni Őbenne. Ez a keresztény életprogram teljessége, amelyért Krisztus meghalt a keresztfán ezerkilencszáz esztendővel ezelőtt... Nagyon jólesett atyai szívünknek, hogy oly példás, épületes buzgósággal jártátok meg a szent helyeket, kedves jó fiaim és leányaim: atyai szívemnek nagy vigasztalást szereztetek ezáltal.

A Szentatya szájáról folyamatosan, gömbölyűen, melegen áradnak a szép olasz szavak. Fölemelt, most ár erős és átható hangjában fenség és méltóság zeng, amikor azt mondja:

- Hogy e szentév hatása mennél áldásosabb legyen számotokra, megáldalak titeket, szeretteiteket, mindazokat, akikre most gondoltok és akiket otthon hagytatok. Megáldom a kicsinyeket és nagyokat, a fiatalokat és öregeket a bölcsőtől a sírig. Megáldom a földet, amely nektek kenyeret ad, a házatokat, amely mindig a béke otthona legyen. Megáldom betegeiteket és a szükségben szenvedőket. Külön megáldom püspökeiteket és papjaitokat.

A szokatlanul hosszú, húszperces beszéd véget ért.

- Érezzétek jól magatokat az örök városban. Kívánjuk, hogy lelki kegyelmekkel meggazdagodva térjetek vissza otthonotokba! - Így fejezi be beszédét a Szentatya. Előbb dr Juga román nyelven, majd dr Bánáss magyarul tolmácsolja a gyönyörű szavakat. Az imént még vidáman lobogó zsebkendők a szemek elé kerülnek. Sokan sírnak. Azután újra kitör az éljenzés, taps, lelkesedés. Az ujjongás leírhatatlan, extatikus, az éljenzés valóságos mennydörgés.

Közben a Szentatya megáldja a Kolping Legényegylet zászlaját. Kihirdeti, hogy most megadott kivételes engedélyével a hazatérő papok ünnepélyes formában is részesíthetik híveiket az Ő áldásában.

A dörgő éljenzés a pápai himnusz nagyszerű dallamába csap át. A lelkesen hullámzó, harsány ének édesen csengő szavai hömpölygő zúgással és visszhanggal töltik meg a Vatikán termeit. Aztán újra éljenzés.

A Szentatya mosolyog. A testőrök már vonulnak kifelé. A Szentatya is az ajtó felé közeledik. De még egyszer megáll, visszanéz, atyai jósággal mosolyog a zarándokok felé.

- Éljen! Éljen! - kiált vissza magyarul és eltűnik az ajtó bíborfüggönye mögött.

(...)*

IX.

„VEDI NAPOLI...!"

POMPEI ROMJAI KÖZÖTT

A „Mostra della Rivoluzione Fascista" megtekintése egyúttal búcsú is volt Rómától azok számára, akik a vasárnapot már nem töltötték az örök városban, hanem részt vettek a Nápolyba rendezett kitűnő kiránduláson.

Reggel fél kilenc tájban indultunk a Róma-Nápoly között sűrűn közlekedő gyorsvonattal. Körülbelül százan lehettünk, valamennyien vidámak és hangosak. Az ég enyhe, általános borúja éppen jó volt arra, hogy ne legyen elviselhetetlen a hőség. Alig hagyta el vonatunk a római állomást, máris hangos magyar ének töltötte meg a vagonokat. A társaság legnagyobb része már tűrhetően beszélt, gagyogott olaszul: öt-hat nap alatt egész csinos szótár és nyelvtan ragadt az erdélyi magyarokra. Az ének szüneteiben állandó tréfás olasz beszélgetések folytak az útitársak között.

Az általános, csapongó jókedv csak akkor hagyott alább, amikor kényelmes két különvagonunk ostrom alá került valamelyik állomáson. A többi kocsik mind zsúfoltak voltak. Az újabb felszállók rávetették hát magukat az erdélyiek kocsijaira. A folyosók egyszerre megteltek olaszokkal. Férfiak, nők, rongyosak és elegánsak, mindenféle népség. Kiabáltak, handabandáztak és helyet követeltek. Mi bezártuk a fülkeajtókat és belülről tartottuk magunkat.

-  Minden hely foglalt!

- Magyar karaván! - ordítoztuk mi is, de hiába. A kalauz riadtan menekült az igazságtevés nehéz és veszedelmesnek látszó szerepe elől.

A fülkeajtó engedett a túlerőnek s egy izzadt, széles képpel vigyorgó olasz furakodott be rajta. Tiltakozó lármánk ellenére felrakta csomagját a tartóba, ő maga pedig helyet foglalt.

- Most már mit csináljunk? - mondtam. - Hagyjuk!

De akkorra már a többiek is tolakodtak befelé.

Be is jöttek volna, ha újdonsült olasz fülketársunk már bent nem lett volna. Hirtelen a i pártunkra állott. Látni kellett, hogyan lármázott. Egészen belevörösödött. Szájából csak úgy ömlöttek a szidalmak tolakodó honfitársai felé:

- Ez különvonat! -ordította olaszul, - itt senkinek sincs hely! Nem szégyenlik magukat? Takarodjanak!

Parázs veszekedés lett, de a jó olaszok eltakarodtak. Csak először befurakodott barátunk maradt velünk. Jóleső mosolygással nyugtázta köszönő szavainkat a nekünk nyújtott védelemért, kényelembe helyezkedett és két perc múlva hangos horkolással tetézte a vonat zakatolását.

*

Vedi Napoli e poi muori! (Nézd meg Nápolyt s meghalhatsz!) - mondja kissé túlzott önérzettel a nápolyi közmondás.

A különböző jellegű olasz városok után - kettő sincs közöttük hasonló - ismét újdonsággal találkoztunk. Nápoly semmiféle más városhoz, más vidékhez nem hasonlít, csak önmagához. A kultúrában, történelemben, művészetben, régiségben gazdag Firenze és Róma után mennyire más szépség ez! A természetnek, a sugárzó délszaki tájnak, a tárt horizontnak, a ragyogó égnek, a vég nélküli tengernek, a határtalan szabadságnak, modern kényelemnek és ősi, álmatag dél-olasz lustaságnak szépsége ez! Még a közelben ugyancsak füstölgő, rettegett Vezúv sem tud félelmes külsőt ölteni: habosfehéren, fellegszerűen bodrozó füstje inkább kedélyes és álomszerű, lejtős körvonala finoman könnyed, széprajzú és elegáns.

- No itt is lehetne élni! - mondott ítéletet Nápolyról egyik háromszéki útitársunk.

A bőséges, ízletes ebéd után autókra ültünk és valósággal repültünk a sima, egyenes, gyönyörű autóúton Pompei felé. Jobbra-balra villák szegélyezik az utat, kertek, narancsligetek, szőlők díszítik a paradicsomi tájat. Hol szemben, hol baloldalt állandóan bodrozódik a kék Vezúv szürke-fehér, hajladozó füstje. Cicerónénk széles jókedvében van. Egyre-másra énekli a nápolyi népdalokat.

Szép szerpentin-utas parkból a Porta Maximá-n keresztül lépünk be a néma, elátkozott városba, Pompeibe. Íme, előttünk áll a gazdag római város kétezer éves csontváza: egyformán szürke, barna romok.

Szabályos keskeny utcák járdákkal. Az utak lávakövekkel kirakva. A felásott csatornákban az ősi vízvezeték-hálózat ólomcsövei látszanak. Érdekes lakóházak: némelyik csaknem egészen épen maradt. A tágas átriumok közepén négyszögletes csinos medence. Templomok, szép szobrok, oltárok, érdekes freskók. Különös „Pompei-vörös" falsávok, freskókeretek.

Lám, a nagy fórum!

Milyen üres!

Újra utcák, házak. A tragikus költő és Cornelius Rufus házai. A bazilika. Üzletek: pékműhely, malom, csapszék. A nagy nyilvános fürdő. Házak kettős fallal: központi légfűtéssel. A házak mögött csinos kis kertek szobrocskákkal, rózsával futtatott csinos loggiákkal. A nagy színház romjai.

Lábunk kísértetiesen kong a lávaköveken. A cicerone rekedt hangja ijesztő...

Hol vagytok, elegáns, üdülő római nemesek? Hol vagytok, kacér hölgyek? Hová lettetek, rabszolgák? Hová tűntetek, pajzsos, sisakos katonák?... Holttesteitek, csontjaitok egy része a múzeumban, más része a romok között, a kiásott, elhordott hamu és törmelék között.

Kétezer év múlva erdélyi magyar karaván topog-kopog végig utcáitokon, a kihalt, rémséges utcákon. Az olasz cicerone németül magyaráz. Balkéz felől pedig fehér füstoszlopot enged a csalárd nyugalmú, megbízhatatlan, ravasz hegy: a Vesuvio.

*

Csaknem erőszakosan kellett magunkat visszaráznunk a jelenbe: a való életbe.

Vissza Nápolyba!

A társaság nagy része elment megnézni a világhírű akváriumot, amely az egész világon páratlanul áll. Mások autókárokon a várost mentek megtekinteni. Ismét mások apró bárkákba szállottak és kimentek a tengerre.

- Jaj, nagy zöld, ólmos víz. Tenger! Félünk tőled.

Elhagytuk a mólót és kimentünk a nyílt tengerre. Víz, amelynek nincs határa. A láthatáron apró gőzösök, bárkák, vitorlások, mind mozdulatlanul vesztegelnek: látszólag semmi sem mozdul a végtelen nyugalomban. Csak a sárszínű óriási víz bugyborékol, hullámzik, forr és morog állandóan, egyhangúan. Milyen más már itt is a tenger, mint bent a kikötőben! Valósággal elszédülünk a határtalanság borzasztó emberfeletti érzésében. Milyen játékszer már itt is parányi dióhéj-sajkánk, amelyet lassú, egyenletes csapásokkal hajt előre gyorsbeszédű, öreg evezősünk.

- Erős a hullámzás! Vissza kell térnünk! - mondja.

Amint visszafelé siklunk a festői kikötőbe, ahonnan a Castello Maschio Angioino fekete falai zordonan pillantanak alá, - alig tudunk félremenekülni egy hatalmas óceánjáró elől. Látszólag nyugodtan szeli a vizet, de hullámaitól csónakunk majd hogy fel nem borul.

- Ausztráliába megy! - mondja evezősünk.

Sóvárogva nézünk utána.

*

Autótaxival alkuszunk. Külön program. Beszáguldjuk vacsora előtt az egész Nápolyt.

Érdekes kikötőnegyedek. Szegényes vidékek. Pompás, hatalmas világvárosi utcák. Minden egyenes, tágas modern. Sokemeletes házak, lapos fedelekkel. Szépséges tengerparti sétányok, nagy parkolt pálmákkal, ciprusokkal és remek píneákkal.

Végig a Piazza Margellán! Fel a Parco della Rimembranzához, a kilátóhoz. Felejthetetlen szépségek!

Egyik oldalon Nápoly! A másik oldalon a messzi, távolból égszínkéken csillogó tenger. Nissida és Ischia szigetei. Hajók. Távolabb Capri csalogató körvonalai. Valóságos édenkerti táj. A felhők meghasadtak ebben a pillanatban és a gyönyörű arany napfény zuhogva ömlött a kék vízbe!

Miért nem lehetett dobbantani akkor és azt mondani makacsul:

- Én itt maradok!

Miért kellett eljönni onnan?

X.

RÓMAI EPIZÓD

Még egy pillantást vetettünk a kéklő Caprira, a sugárzó tengerre, a csillogó Sorrentóra, aztán beültünk autónkba:

- Ferrovia!... Gyerünk az állomásra!

A vasúti étkezdében már várt a friss forró vacsora. Mikor végignéztem a sok farkasétvággyal étkező emberen, a perc alatt kiürült tányérokon, eszembe jutott: néhány nappal ezelőtt az első olasz vendéglőben milyen ímmel-ámmal, milyen bizalmatlanul és gyanakodva nyúltak kedves honfitársaim az igazán kitűnő talián ételekhez: „Vajon nem olajos? Jaj én ilyent nem tudok enni" stb. Alig pár nap múlva pedig kinek jut eszébe a főzés titkait fürkészni? Eszik mindenki jó étvággyal és csillogó szemmel.

Vacsora után felültünk a vonatra és indultunk vissza Rómába.

Hamarosan besötétedett. A Vezúv mellett haladt el vonatunk. Az öreg tűzhányó egyik oldalán, mint világító arany gyöngysor, lámpák csillogtak hosszú sorban, egészen fel a kráterig. A csúcsig vivő drótkötélpálya kivilágított útja volt az, amely kedvesen és érdekesen vibrált, csillámlott az esti sötétben. Annál ijesztőbb volt közvetlenül felette az  a halványvörös tűzderengés, amely a Vezúv füstjének éjente fenyegetően világító oszlopát jelezte.

Mind halványabb lett a fény, mind kisebb lett a Vezúv. Csakhamar eltűnt.

Éjfélre Rómába érkeztünk.

*

Nem közérdekű az alábbi epizód, de mindenesetre tanulságos. Akik arra számítanak, hogy társasutazáson vesznek részt a jövőben, okvetlenül vonják le az üdvös tanulságot.

Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka, éjfélkor értünk vissza Rómába, ahonnan viszont már kora reggel, hét órakor indult vonatuk Velence felé... Legalább öt órát alhatom, - gondoltam és fáradt, nagyon fáradt tagjaim előre örvendtek a párnák puhaságának. Szállásom nem lévén messze a Termini-állomástól, gyalog eredtem útnak. Alig indulok neki, hogy átvágjak a kavargó villamosok és autók tömkelegén, amikor magyarul kiáltoz valaki a hátam mögött.

- Szerkesztő úr! Várjon, az Istenért!...

Egyik útitársunk volt. Középkorú hölgy Erdély belsejéből.

- Mi baj van, nagyságos asszonyom? - kérdeztem részvéttel.

- Kiszálltunk a vonatból. Akikkel együtt jöttem Nápolyból, pillanat alatt eltűntek itt az állomás forgatagában. Egyedül maradtam és nem tudok hazamenni.

Szánalmas volt a szegény, sápadt, megijedt hölgy, amint zsebkendőjét kisírt szeme elé tartva állott a hullámzó embertömeg közepette. Kisebbnek hittem a bajt, mint amilyen volt, mert készségesen ajánlkoztam:

- Majd én hazaviszem, nagyságos asszonyom, hol lakik?

- Nem tudom.

- Milyen szállodában? Milyen utcán?

- Nem tudom.

- Kérem, ilyet ne tessék mondani, az nem lehet. Mikor megérkeztünk Rómába, mindenkivel felírattuk a szállodája nevét és pontos címét... Hol a cédula?

- Elveszítettem.

- Tessék még egyszer megnézi a kézitáskájában, zsebekben!...

Kereste szegény, kereste nagy ijedten, de bizony nem találta. Most mit csináljunk? Eszembe jutott vagy nyolc a tizenkét római szálló közül, amelyekben laktunk. Mindjárt mondtam is az első nevét.

- Nem az?

- Persze, hogy az! - mondta honfitársnőm nagy örömmel, - mehetünk.

Villamosra ültünk és elindultunk. Átszálltunk, tovább mentünk. Kicsit lassabban ment a dolog, mert nekem is lépten-nyomon érdeklődnöm kellett. Végre megérkeztünk a nagy szálloda elé.

- Á, ez nem az, nem is hasonlít! - mondta a hölgy siránkozva.

- Szerettem volna erélyesen „megcirógatni", de igyekeztem továbbra is udvarias maradni. Előre bevallom, hogy - tekintve kimerültségemet és a késő éjszakai időt - nem sokáig sikerült.

Előálltam hát a második szállónévvel: Florida!

- Egészen biztosan az! - kiáltott ujjongva éjszakai sétatársam. - Határozottan emlékszem.

- De csak akkor menjünk, ha egészen biztos benne, mert nagyon messze van.

- Biztos, mint a halál!

Ez megnyugtatott. (Most már jobban megnyugtatna, ha a halál volna olyan biztos mint ahogy az a hölgy ott lakott.) Autóbuszra ültünk, sokáig mentünk. Kiszálltunk. Már el is indultunk a Trinita dei Monti sok lépcsőjén felfelé, amikor megkérdeztem:

- Ugye, fehér márványlépcsőn lefelé kell menni a hegytetőn nyíló kapuból?

Véletlenül ismertem tudniillik a Florida szállodát.

- Dehogy kérem! Én fent lakom a harmadik emeleten!

- Stop! Álljunk meg!

Olyan dühös lettem, hogy ha véletlenül vonaton vagyunk, meghúzom a vészféket.

Hogyan lehet valaki ennyire könnyelmű - tört ki belőlem az elkeseredett indulat. - Semmire sem emlékezni! Sem környezetre, sem utcára, semmire! Mégis csak sok.

Őnagysága elkezdett sírni.

- Kérem, ne sírjon még ráadásul, mert itt hagyom! Most jöjjön velem abba a szállodába, ahol én lakom. Ott lakik három hölgy is, felzörgetem és megkérem őket, hogy adjanak szállást önnek reggelig. Rendben?

- Nem lehet.

- Miért?

- Mert reggel korán elutazunk és nekem még minden holmim szerteszét van dobálva a szállodámban.

Beláttam, hogy igaza van. Lábam reszketett már a kimerültségtől, kabátomon foltokban ütött át a verejték.

- Gyerünk.

Elhatároztam, hogy - ha kell - sorba járom az összes római szállodákat. Alfabetikus sorrendben. Azért önzően mégis úgy indultam, hogy lehetőleg közelebb legyek saját szállásomhoz. Mikor a dei due Marcelli sarkán megpillantotta útitársnőm a fehér alagutat, szinte sikoltva kiáltott fel:

- Itt lakom az alagút mellett! Biztosan tudom. Az alagúttól balra az első utca.

Végigjártuk az első, második, harmadik utcát. A szálloda nem volt.

- Biztosan az alagút túlsó felén van - mondta sírástól fuldokolva.

Átmentünk a félkilométernél hosszabb alagúton. Előttünk állt a fasiszta kiállítás palotája.

- Mégis a másik oldalon van, - sóhajtott a hölgy. - Mikor tegnapelőtt eltévedtem, a rendőr átküldött az alagúton...

Szó nélkül megfordultam és rohantam visszafelé. Az asszony utánam. Hangosan sírt és félkezével fogta a kabátom szárát, hogy meg ne szökhessem. A járókelők megálltak, úgy bámultak utánunk.

- Gyerünk a jobboldali utcákba! - adtam ki a parancsot röviden.

Mindjárt az első utcában volt egy hotel: Albergo Belvedere.

- Ez az?

- Nem. Nem is hasonlít!

De egy belső hang azt súgta nekem, hogy jó helyen járunk.

- Tessék bemenni és körülnézni!

- Hogyne! Hogy azalatt ön megszökjék! Biztos hogy nem itt lakom!...

- Tessék bemenni és felmenni! - bömböltem magamból kikelve. - Becsületszavamra mondom, hogy öt percet várok itt, nem megyek el.

A hölgy bement. Nekidőltem a falnak. Majdnem aludtam, amikor megrázták a karomat. Az útitársnő volt:

- Itt lakom! - jelentette széles nevetéssel, - már a rendőrségen is kerestettek. Köszönöm a jóságát.

- Kérem, kötelességem volt, - mondtam félálomban és botorkáltam hazafelé. Valahol egy toronyóra hármat ütött.

Otthon ruhástól estem az ágyra, úgy aludtam három óra hosszat.

Reggel hétkor valamennyien az állomáson voltunk. Csomagjainkat autokárok vitték díjtalanul a vonatig.

Éjszakai sétatársnőm is ott volt már. Rajta is látszott a fáradtság. Odamentem hozzá, néhány  szóval bocsánatot kértem éjszakai ingerültségemért. Ő viszont hálálkodott. És megkért, hogy az esetet ne mondjam el senkinek.

Nem is mondom el senkinek, csak annak a pár embernek, aki véletlenül elolvassa cikkemet s aki bizonyára fontos társasutazási tanulsággal gyarapodik általa.

Beszállás!...

Lassan elindult a vonat.

... Isten veled Termini!... Isten veled, gyönyörű Örökváros!

Mikor kifutottunk az üvegfedél alól, messziről megpillantottuk még egyszer a Szent Péter templom kupoláját.

Homályos lett a szemem és a szívem olyan nehéz!... De valami távoli különös hang, valami belső sugallat azt mondta, hogy viszontlátom még a Várost, ahová minden út vezet...

XI.

PILLANATFELVÉTELEK

Tehát elbúcsúztunk Rómától.

- Tram-ta-ta, tram-ta-ta... megint zakatolt velünk a vonat. Vitte a magyar karavánt Pádova felé, ahol - sokak kívánságára és közmegegyezésre - párórás megállót iktatott programba a rendezőség.

Az út hosszú volt: reggeltől estig utaztunk.

Hogy elverjem az út unalmát, apróbb útiélményeket, villanó észrevételeket jegyeztem útinoteszemben.

Engedje meg most a kedves olvasó, hogy néhány lapocskát ideiktassak jegyzeteimből: talán nem lesznek túlságosan unalmasak. Felületes, könnyű apróságok, amolyan újságírói pillanatfelvételek.

Lehetetlen észre nem venni: mennyire hasonlít az olasz fajta az ókirálysági románhoz. Jugoszlávia ismeretlen arcú, fekete, nyírtbajuszú, félelmes, szinte barbár arcai után régi ismerősként áll elénk az olasz ábrázat. A nők arcán ugyanaz a vonás, ugyanaz a festés. Ugyanazok a borotvált, púderos katonatisztek. De nemcsak az arcok karaktere hasonló, hanem a temperamentum is: ugyanazok a gesztusok, ugyanaz az éneklő, nőknél sipító hanghordozás. Mindehhez hozzájárul még a két nyelv kísérteties hasonlósága...

Különbség körülbelül ugyanaz, ami a két nyelv között van. Az olasz ember dallamosabb, sikkesebb, simább, élénkebb és vidámabb. Gesztusai gömbölyűbbek és színészibbek. A román vérbe némi szláv lomhaság is keveredett. Az olasz bohémebb is, pillanatok alatt feledő, megbocsátó: egészen a perc hangulatának embere.

A románban a fiatal népek lázas tettvágya és kultúrszomja ég: az olasz embernek évszázadok kultúrája ad öntudatlan, átöröklött műveltséget, előkelőséget és patinát.

*

- Olcsó János! Olcsó János!

Ezt hallottuk minden városban, ahová csak megérkeztünk. Az olasz árusok kiabálják, mihelyt észreveszik, hogy magyar van a közelben. Még hozzá egész tűrhető magyar kiejtéssel.

Az olasz utcai árus olyan tipikus jelenség, hogy külön kell róla beszélnünk.

Jaj neked, szerencsétlen idegen, akit nem tanítottak ki jó előre: hogyan kell bánnod a lármázó, fürge, kézzel-lábbal magyarázó, erőszakos utcai árusok hadával. Pillanat alatt körülvesznek, csicseregnek, kiabálnak, handabandáznak. Mindenét kicsomagolja az árus, eléd guggol az utcán és kirakja kacatjait a kövezetre, hogy nem tudsz továbbmenni. Ez alatt a másik már a karodat rángatja, hogy figyelj reá, mert ő öten centesimoval olcsóbb árat mondott, mint a kollegája. A harmadik egyszerűen a zsebedbe gyömöszöli portékáját, aztán élénken, sőt zajosan követeli, hogy amit megvettél, fizesd ki... Ha tapasztalatlan vagy, elveszíted fejedet megijedsz a nagy lármától és csakugyan fizetsz, sőt - cipelheted a sok értéktelen lim-lomot, amit a nyakadba sóztak. Viszont, ha tapasztalt vagy és kiszabadulsz: a kedves árus taliánok rögtön összefognak ellened és kórusban küldik utánad a szitkot, annyi baj legyen, azért ők nem haragszanak komolyan...

*

Az első alkalommal Velencébe érkezve, alkudni kezdtem egy vendéglői levelezőlapárussal. Hat lírát kért egy csomagocska fényképért. Kettőt ígértem. Haragosan rántotta ki kezemből az albumot és hátat fordított. Visszamentem asztalomhoz, ahol többedmagammal ültem.

Kis idő múlva megjelenik képeslapos barátunk az asztal mellett és titokzatosan hunyorgatva int nekem. Felállok, odamegyek hozzá.

- Mi kell öreg? - kérdezem.

Suttogva mondja:

- Odaadom két líráért azt a csomagot, de a többi magyarnak mondja, hogy hatért vette! Jó?

*

Hasonló másik kis eset Triesztben történt hazafelé menet. Azt a levelezőlap-köteget kínálta egy árus hét líráért, amelyet egyért vásároltunk mindenütt Itáliában.

- Mennyi? - kérdezem tőle, mintha nem jól hallottam volna.

- Sette líre... Hét líra, - mondja.

- Öreg - figyelmeztetem, - mi már visszafelé jövünk, minket nem lehet becsapni.

- Quattro líre... Négy líra, - feleli és vigyorog.

*

Rómában töméntelen házaló szoborkereskedő van. Szentek kis gipsz-szobrait és klasszikus szobrok eléggé sikerült apró másolatát árulják mindenfelé, mégpedig elég olcsón: két-három lírába kerül darabja.

Többször megbámultam azt a rendkívüli ügyességet, amellyel az egész szobor-állományt egyetlen hosszú, keskeny deszkára rakva, a fejükön egyensúlyozva hordozzák, anélkül, hogy kezükkel tartanák.

- Mennyi keres naponta ezeken a szobrokon? - kérdeztem egy ilyen árust kíváncsiságból.

- Száz, kétszáz lírát, - felelte készségesen.

- Hát hányat ad el naponta, - faggattam tovább, módfelett álmélkodva a horribilis összegen.

- Eladni nem igen szoktam...

- Hanem?... - kérdeztem most ár nagyon kíváncsian.

- Mindennap akad legalább egy idegen, aki az egész készletet leveri a fejemről, - mondta a világ legkomolyabb hangján.

Mi sem természetesebb, mint hogy ettől kezdve ijedten menekültem félre a deszkát egyensúlyozó szoborárusok útjából.

*

Ha megkérdezed az olasztól, merre kell menned valamely utcába, nagyon udvariasan igazít útba. Többnyire azt mondja, valamilyen irányba mutatva:

- Sempre dritto...! Mindig csak egyenesen!

Mikor aztán már nem tudsz tovább menni, mert nincs is út egyenesen, megint megszólítasz valakit, aki szintén azt mondja:

- Sempre dritto!

És egészen más irányba mutat, mint a másik. És így tovább. De azért végül mégiscsak odaérsz ahová akarsz.

A taliánnak nem igen van fogalma az időről. Ha megkérdezed valamiről: „messze van?" - többnyire azt feleli.

- No, no, cinque minuti... Dehogyis, csak öt perc.

Ami azt jelenti, hogy futólépésben legalább háromnegyed órát kell kutyagolnod és kilóg a nyelved, mire odaérsz.

XII.

SZENT ANTAL VÁROSÁBAN

(...)

*

Sajátságosan érdekes típus az olasz cicerone is.

Nem beszélek most az öt nyelvet tökéletesen beszélő, intelligens idegen-vezetőkről, akik annyi intelligenciával és tudással magyaráznak, mintha egyetemi professzorok volnának. Ilyenek is vannak.

De a legnagyobb rész az átlag: üresen csacsogó, fecsegő, sokbeszédű, élelmes svihák. De valamennyi roppant mulatságos. Arról, ahogyan megkörnyékezi az embert, ahogyan hízeleg, ahogyan tört, groteszk németséggel, vagy angolsággal - legtöbbször három-négy nyelv keverékén - magyaráz, tanulmányt lehetne írni.

Képtárba mégy? Valahonnan előkerül, melléd áll és már bökdös is a képek felé:

- Tiziano!

Hiába mondod neki, hogy tudod, hogy nem kell, hogy oda van írva ökölnyi betűkkel a képek alá s te nem vagy vak, hiába: ő nem tágít.

- Bassano! - bökdös tovább az orrod alá. Végül pedig bűbájos mosollyal nyújtja a markát a „megszolgált" keresetért:

- Buon giorno, signore! - és hajlong, hajlong, hajlong.

*

De elismeréssel kell ideírnom, hogy lopás egész utazásunk alatt egy sem történt. Napokig a vonaton hagytuk minden holminkat. Szállodákban szanaszét hevertek dolgaink. Csomagjainkat külön szállították ide-oda: egyetlen tűje el nem veszett senkinek, sehol a tíz nap alatt.

Az olasz, ha csak lehet, túljár az idegen eszén, de soha nem lopja meg. Ez benne van az idegenforgalom fokozásának tízparancsolatában.

Három órát töltöttünk Pádovában.

Ó, Szent Antal kedves, ódon városa, nagydarab ittfelejtett középkor, árkádos, oszlopos, folyosós szűk utcácskák, patinás régi házacskák: be szeretnék hosszabban írni rólatok! Mint ahogy szerettem volna tovább is köztetek maradni!

Ó, Giotto, te bűbájos angyali festő! A te aranyos, együgyű primitívséged milyen élő, milyen lüktető, milyen modern ma!

Szent Antal ötkupolás nagy dómja: csupa szépség, csupa ereklye, csupa kincs. Minden a nagy, melegszívű franciskánus szent, szinte eleven közelségről beszél. A falakat óriási síkokban borítják a kisebb-nagyobb fogadalmi ajándékok.

Szépséges park a város közepén. Kanális, mely Velencéig fut. A szűk utcákban ahol csaknem a falat dörzsölve éktelen csilingeléssel siklik el a villamos a háromszáz erdélyi zarándok teljesen megállította a forgalmat.

Sajnos, Mantegna világhírű freskóira már nem jutott idő. Mennünk kellett tovább. Sebaj, majd ha legközelebb Pádovába jövünk!

XIII.

VELENCE

Este tíz óra tájban érkezünk Velencébe.

Az állomás közelében levő vendéglő és szálloda már régi jóismerősként fogadott bennünket. Mi is régi ismerősként üdvözöltük a zöld kanálisok átható, erős poshadt szagát, amely vastagon gomolyog és lebeg a lagúnák városa fölött.

Megkaptuk szállodáinkat: kellemes, tágas szoba, jó ágy jutott mindenkinek. Az étteremben vacsoráztunk és pedig nem előlegezett bizalmatlansággal, mint mikor először voltunk Velencében, hanem farkasétvággyal és jóízűen.

Vacsora után azt tanácsolja a jóakaratú vezetőség, hogy mindenki feküdjön le, mert reggel sok látnivaló, sok járnivaló lesz: szükséges lesz a pihent erőkre. Ám ezúttal senki sem fogadja meg a jótanácsot még a vezetőség sem. Ki is az az érzéketlen, kőszívű ember, aki egyetlen estét, egyetlen éjszakát tölt Velencében és elmegy aludni? Lehetséges-e így lebecsülni, így megcsúfolni az álmok márványvárosát?

A társaság apró csoportokra oszlik. Nagy alkudozások indulnak a gondolásokkal. Jó olasz szokás szerint itt is háromszorosát kérik annak, ami jár.

Ki tudna leírni egy éjszakai gondola utat a Canal Grandén? Nem írónak kellene lennie annak, aki megpróbálná, hanem finomujjú, angyali hegedűsnek. Távoli, halk, lágyan zsongó muzsikával lehetne talán egyedül kifejezni azt hogy micsoda Velence. Talán valami sejtelemszerűen halkká finomított hárfaszóból lehetne érezni a csipkefinomságú paloták hófehér reszketését a holdfényben és a vízben, a habok andalító locsogását a bizarr gondola körül és mindazt a káprázatos romantikát, amely valóságként veszi körül az emberi szívet a velencei éjszakában.

Sokan megállapították már, hogy Velence szépsége csakugyan zenei. Mintha az egész város - különösen este - csupán díszlet volna valami levegőben zúgó, nem hallható, de mégis jelenlevő romantikus operához. Ha behúnyod szemedet, mintha hallanád is a zenét... Olyan szép, hogy lezárt pillád alá szökik a könny...

*

Egy óra tájban tértünk vissza a gondolákkal. A Szent Márk-térig ost sem jutottunk el. Majd reggel!

A társaság fáradtan, álmosan, de boldogan tért nyugovóra a különböző szállodákban.

Engem azonban nem hagyott nyugodni a kíváncsiság démona. (Az ilyen nemes kíváncsiságnak talán nem is démona, hanem angyala van.) Egyik útitársam nagy furkósbotjával szereltem fel magam, úgy indultam el éjszakai csavargásomra.

... Azért is elmegyek a Szent Márk-térig, - tettem föl magamban. El is mentem.

Ó, milyen más hatást tesz Velence így, ha gyalogszerrel taposunk végig a szűk kis utcákon. Nem is utcák azok, hanem utcadarabkák, húsz-harminclépésnyi sikátorok, amelyeket hidak és apró terecskék választanak el egymástól. Rendes értelemben vett utca sehol. Az utcákon nincs gyalogjáró, azaz gyalogjáró az egész kövezet mert Velencében nincsenek járművek: kocsi, autó, kerékpár hogyan is mehetne át a lépcsősen épített, íves gömbölyű, magas hidakon? Apró darabkákra van itt tépve a szárazföld s az utak erei minden kődobásnyira elmetszve.

Eltévedek a sikátorok útvesztőjében.

Megyek előre, megyek hátra. Lépcsőn fel, lépcsőn le. Kanális kanális után. Híd híd után, tér tér után. Csupa-csupa ódon ház. szinte feketék a régiségtől.

A hold fehéren süt.

Iszonyú, természetellenes csönd van. Száz és száz méterre el lehet hallani egy-egy evező lágy csobbanását.

Megállok, fülelek.

Távolban rémes ordítás hasítja ketté a csendet. Megint csend. Közelebbről éles füttyszó. Megindulok, lépteim visszhangozva, fülsértő vadsággal konganak. Megállok megint, de a visszhang nem múlik el. A lépések kopognak, zengenek tovább. Hangos beszéd, kurjongatás is hallatszik. Két fekete árnyék közeledik: matrózok. Szemmel láthatóan részegek mert dülöngélnek, egymást lökdösik. Megmarkolom a furkósbotot és sietve tűnök el egy oldalsikátorban... Éppen idejében, mert a lökdösők dulakodásba kezdenek, úgy hallatszik. Hirtelen rettenetes, velőtrázó, vadállati ordítás ráz meg...

Megértem, miért intettek óva Velencejárt barátaim attól, hogy éjszaka egyedül csavarogjak!...

Nyirkos, rossz levegő, zsúfolt város amely semerre sem tud többé terjeszkedni, még csak fölfelé sem, mert a cölöpök nem bírnak el felhőkarcolókat. A zsúfoltságban valami ijesztő, beteg szaporaságot egymástfaló lázas emberi vegetációt érez meg a fantázia. Minden sarokban ott guggol a Halál és a Rothadás. Az egész fölött, mint sárga gázfelleg, terjeng a nehéz, miazmás atmoszféra a poshadt víz és erjedő szenny szagával.

Ilyen Velence, ha a sikátorokból nézzük, éjszaka.

*

Mégis kijutottam a Szent Márk-térre.

Fölösleges elmondanom, hogy sokat vártam és még többet kaptam. Azt hiszem, mindenki így van „Európa szalonjá"-val.

Leültem a Quadri kávéház előtt egy székre és néztem a holdfényben fürdő Szent Márk-teret. A holdsugarat visszacsillogó mozaikok, a gömbölyű kupola, a nyúlánk Campanile, az egész piazza és piazetta kimondhatatlanul édes harmóniába futottak össze nemcsak szemem előtt, hanem szemem mögött is: emlékeket megrögzítő agyamban és fáradt, ellágyult szívemben.

Lementem a móló habfehér lépcsőin a vízig: ez már a tenger. Benne ring a hold. A bárkák és hajók száza szendereg - ahogyan Musset mondja -, mint halk kócsagsereg.

A Szent György sziget éjszakai távolból néz és integet.

A boldogság és mélabú különös keveréke küzdött bennem.

Álltam és néztem.

Egyedül voltam. Úgy éreztem: az egész alvó világon egyedül. A szépségek országában is egyedül.

Hirtelen elindultam visszafelé. Elmentem a Rialto-hídig, ott vaporettora ültem s azzal mentem haza.

Reggel négy óra volt...

... Másnap azután kitárult előttünk Velence. Nem untatom részletekkel az olvasót: a valóságot úgysem lehet leírni. Adatokat pedig akármelyik Baedeckerben bőven kaphat. Mindössze annyit, hogy napfényben megismertem a gőg, a hatalom, a féktelen teremtő gazdagság, kemény és ármánykodó politika, a vakmerő rablások mesés városát is.

Különös Velence!

Hogy uralkodik piktorain is! A Velencében leghatalmasabb Tintoretto, Veroneseés Tizianmennyire nem hasonlít senki más olasz festőhöz! Ez a gondolat nélküli tisztán festői báj, a kompozíció, a vonalak és színek önmagáért való harmóniája...

De átalakította Velence az építészeti stílusokat is. A dóm bizánci gömbölyűsége a Doge-palota furcsa, fordított gótikája, az Akadémia sokablakos reneszánsz pompája tökéletes egységbe olvad össze. Mindegyikben van valami, - nem vagyok építész, sem képzőművész tehát nem tudom: mi, - ami egy és ugyanaz: velencei.

*

Megismertük a kis utcácskák lüktető nappali forgalmát is. Lézengenek, sétálnak, jönnek-mennek, veszekednek, kiabálnak, alkusznak, futnak, sietnek. A kis sikátorok pedig hemzsegnek és ontják, ontják az embert...

*

Felmentünk a Campanile legtetejébe: feledhetetlen látvány!

Lábunk előtt az öreg zeg-zugos Velence. Azontúl a kék nagy víz.

Azon is túl hegylánc, amelynek tetejét hó borítja. Kisüt a nap és sugarat vetít a fehéren szikrázó, távoli ormokra.

Panoráma, amilyent egy életben csak egyszer lehet látni.

- Hol vagy most, Tizian? - kiáltottam fel majdnem én is, amint egykor Aretino elragadtatott levelében, amelyben Velence alkonyatát festi szavakkal.

A száz mozaikkal csillogó dómból a Doge-palotába mentünk. Tintoretto. Az ötszázak terme. A sóhajok hídja, a fekete börtönök, a gyönyörű udvar, a Scala dei giganti: az óriások kecses hófehér márványlépcsője. Meglátogattuk a Museo delle belle arti-t is, Belllini, Vecellio, Pitati Bordone, Pellegrini, stb. És itt it Tintoretto, VEronese. Innen a bűbájos Frari-templomba mentünk. A sekrestye-kápolna szépséges Tizian-madonnája képével búcsúztunk el Velence művészetétől...

Kimentünk a Lidóra.

Láttunk fekete-ezüst, ünnepélyes gyászgondolát a Canal Grandén, amint borzalmas, halálos lassúsággal siklott előre. Láttunk esküvőt: három kis motorcsónakon ült a fiatal pár és a násznép: a rohanó kis gépek orrán hatalmas fehér csokor...

Isten veled is, Velence!

Délután négykor indulás...

XIV.

HAZAFELÉ

Ezek után már nem sok feljegyezni valója akad a krónikásnak, aki igyekezett legalább megközelítő képet nyújtani a tíznapos kellemes, élményekben gazdag társasutazásról.

Ismét előttünk állott a hosszú utazás hazafelé. Triesztben ismét kiszálltunk: a rendezőség soronkívüli kitűnő, meleg vacsorával kedveskedett egyik trieszti vendéglőben. Ismét jókora sétát tehettünk a szép kikötőben. Aztán nemsokára búcsút vettünk a tengertől és búcsút vettünk a szépséges Itáliától is. Búcsúztunk az olasz melegtől, a talián barátságtól és talián szavaktól, a festői csendőröktől és katonáktól, a pálmáktól, narancsligetektől és ciprusoktól. Csak az emlékeinktől nem búcsúztunk, amelyek kitartóan eljöttek velünk. Amelyek hamarosan elkezdik - ha lehetséges egyáltalán - még színesebbé varázsolni a valóságot. És nem búcsúztunk a vallási, művészi, kulturális gazdagodás lelkünkben maradó mély nyomaitól sem...

A Karsztokonéjszaka jöttünk át. Korareggel a Balaton mellett robogott vonatunk: kint esett az eső, fújt a szél és zölden, haragosan nyargaltak a nagy Magyar Tenger tarajos hullámai. Reggel 9,55-kor érkeztünk a pesti Déli Pályaudvarra, ahol nagy tömeg közepette különféle előkelőségek is várakoztak érkezésünkre. Éjfélig voltunk Budapesten. Megtekintettük a nagy Nemzetközi Mintavásárt is. Kár, hogy az időjárás - amely egész eddigi utunk alatt pártunkon volt - hirtelen ellenünk fordult: egész nap úgy szakadt az eső, mintha vederből öntenék nyakunkba...

Éjfélkor búcsúztunk a magyar fővárostól. Reggel Biharpüspökiben könnyűszerrel estünk át az udvarias vámvizsgálaton és nemsokára megérkeztünk oda, ahonnan tíz nappal azelőtt elindultunk. Frissen és vidáman indultunk; kissé fáradtan, de nem kevésbé vidáman érkeztünk. A nagyváradi pályaudvaron dr Fiedler István megyéspüspök és az Erdélyi Lapok munkatársai fogadták a hazaérkező zarándokokat.

A tíz nap alatt összebarátkozott, szinte egyetlen nagy családdá alakult zarándokcsapat tagjai búcsúzkodtak egymástól. És búcsúzkodtak a zarándokút rendezőitől is. Soha sem hallottam annyi meghatott, őszinte köszönetet, amennyit a rendezők kaptak a gazdag, szép, simán eltelt, nagy munkával, de kitűnően megrendezett társasutazásért. Hazatértünk óta több mint két hét telt el. Ez alatt az idő alatt egész kis kötetre gyűlt azoknak a valóban szép, kedves leveleknek csomagja, amelyekben a zarándokutazás résztvevői mondanak meleg köszönetet az önzetlenül fáradozó rendezőségnek és az Erdélyi Lapoknak. Szalaggal összekötve állnak e levelek: a rendezőség elteszi emlékül valamennyit.

Csaknem mindegyik levél azzal végződik:

- Viszontlátásra az Erdélyi Lapok legközelebbi társasútján!

Azt viszont a rendezőség megbízásából kell ideírnom, hogy a zarándokút résztvevőinek legnagyobb részét ugyancsak komoly elismerés illeti azért a figyelmességért, keresztényi türelemért, erős önfegyelmezésért, amelyet a fáradtságokban és olykor kényelmetlenségekben sem szűkölködő hosszú utazás alatt tanúsítottak. Az utasok udvariassága, egymás iránt való szivélyessége, türelme és a vezetőkkel szemben tanúsított engedelmes fegyelme nélkül a rendezőség minden fáradsága kárbaveszett volna.

*

A krónikás tehát leteszi a tollat.

Gyönyörűséggel írta e folytatásos közlemények gyakran elsietett, kissé felületes sorait, mert napról-napra futva írott cikkecskék elképzelése közben újra átélte a gyönyörű utazás minden feledhetetlen benyomását.

Most pedig D"Annunzio Olaszországhoz írott ódájának kezdősoraival búcsúzik az ősi pogány és keresztény, csintalan és szent, bűbájos, édes és nagyszerű Itáliától: Üdvözlégy,

Ó, folytonos-újra-megifjúlt,

Világ színe, drága virága,

Föld fűszere és aromája:

Itália! Itália!

*) Néhány, ma esetleg félreérthető megfogalmazás miatt a szöveget rövidítettük. (Szerk.)

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.)

(Begépelte: csicsada)