Nagy Imre: Bölcsődal
Ó hát még te is sírsz
Ringatag fiu?
Ily korán körülzajg
Metsző léti bú?
Oly szelíd mosolygva
Néz le rád az ég,
És neked hazád csak
Bölcsőd keble még.
Dúlja bár a hont vész,
Tépje pártviszály:
Csonkul gyilka, bölcsőd’
Gyermek-álminál.
Hont tiporhat önkény,
Ronda szörnyeteg;
Vad csapása kebled
Nem jajdítja meg.
Sírsz mégis, - talán mert
Szűk a láthatár,
Ó ne vágyj tovább, künn
Ínség népe jár.
Nép, mely sírva vigad
És örülve sír,
Tán, mert ősi átok
Lesz fölötte sír?!
Sírd ki szent könnyűdet
Sírd ki néptömeg –
Nép, mint annyi vésznek
Gyilka vérze meg.
Istened, ki őrze
Annyi századon,
Jobb napot derít rád
Bús nép, árva hon.
Lásd meg azt, te lásd meg
Ringatag fiú.
Ó ne sírj! elég ha
Sír a honi bú.
(Debrecen, 1838.)
Nagy Imre: A király
Arany trónján ül egy király
Fönség sugáriban,
Gyémánt fején, és kezében
Nép-adta pálca van.
Szent esküt írt szívébe föl,
Az eskü tárgya – hon,
És lelke csak honüdvöt esd
Éjente és napon.
Naponnan étke íztelen
És undor a falat,
Éjente álma nyugtalan,
Mert lelke gond alatt.
Polgáralak jön álmira
Ínség vonásival,
És háború, mely várhabos
Ajakkal rárivall.
Mint sírhatott, kél a király
A rémes éj után,
Sasszemmel végignézni a
Sínylő szegény hazán.
Néz ő, de nézte visszahull
Tárgy és idő előtt,
Gátló csel és ezer bajok
Tartják beszőve őt.
Vak, néma, sánta és süket
Gyakorta a király,
Jól lát pedig, hall és beszél,
S nem béna lábon áll.
Sírt ront az év, sírt ás az év –
Trónt foszt a hamvadás –
És hányszor róvatik király’
Nevére bűnrovás.
Kit millióknak üdve áld,
Vagy súlyos átka bánt,
Király az, és király felett
Bíró ül egyiránt.
(Debrecen, 1838.)
A
„Csokonai-Emlény” sajtó alá rendezésekor a fentebbi címmel néhány költemény
érkezett hozzám.
Jóllehet
már akkor kiadványom tartalma nagy részben rendezve volt érdekesnek véltem
mégis az időközben érkezett küldeményt beosztani a kötetbe, mert Nagy Imre volt
az, ki Csokonai után a debreceni főiskolában leginkább kimagaslott, mint
hivatott költő, s így a korán elhunyt emelkedett lelkű ifjúról ez albumban
megemlékezni hely- és időszerű.
Életrajzával
sok helyen találkozhatott már az olvasó – de azért annak rövid ismétlésével -,
úgy vélem, helytelen dolgot nem fogok elkövetni.
Nagy
Imre Kun-Kisújszálláson született 1817. február havában. Alsóbb iskoláit
szülővárosában, a felsőbbeket Debrecenben végezte. Első műveivel 16 éves
korában lépett fel a „lant” 1834. és 1835-diki folyamában. Zsengéi szép
tehetségről tanúskodtak s a költészet barátai nagy reményeket kötöttek az ifjú
fejlődéséhez. Az 1839-diki tanodai évre a költészet rendes tanítójává
neveztetett, de mielőtt hivatalát elkezdhette volna, mellbaja megrohanta s a
jobb sorsra méltó ifjú már 1840. január 31-kén bevégezte rövid földi pályáját.
Meghalt csaknem azon a napon, melyen Pesten a Kisfaludy-társaság – 30 pályamű
között – „Árpád”-ját babérjával koszorúzta meg. – Földi részei Debrecenben a
Cegléd utcai sírkertben nyugosznak.
A
debreceni tanulóifjúság műkedvelői előadásokból gyűlt költségen 1864. június
11-kén a jeltelen sírra díszes márványoszlopot állított, melynek oldalára a
név, születés és halálozási időn kívül a költő „Hattyudal”-ának következő sorai
vésettek „Néma, zárt az elhalónak ajka, szemfedője gyászba hullt remény”…
Az
itt közölt „Bölcsődal” és „A király” című költeményei még eddig bemutatva nem
voltak sehol. Szerk.
Közli:
Hajdu Lajos
Forrás:
Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése