József Attila: A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt – néztem a határt:

egykedvű, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak s zépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat,

Enyém a múlt és övék a jelen.

Verset írunk – ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlélkezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!...” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzetség, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel – mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

József Attila folyóirata, a Szép Szó, 1936 könyvnapjára történelmi tanulmánysorozatot adott ki Mai magyarok – régi magyarokról címmel. A sorozat élén – előszó helyett – a költő egyik legnagyobb, legegyetemesebb igényű költeménye állt, A Dunánál. Alkalmi versnek készült, mint hajdan a Nemzeti dal, s mint abból, ebből is egy nép történelmi sorsának foglalata lett. Az eredeti ihlető alkalomra csak az utolsó előtti versszak utolsó sora utal, a tanulmánysorozat címének időszerűbb felét idéző felszólítás: „… mai magyarok!”

A Duna nemegyszer lett a költők lantján a magyar nép sorsának szimbólumává. Eötvös József például 1836-ban Búcsú című elégiájában így írt:

Buda, - Mohács, - Nándornál elfutó,

Tán honnon könnye vagy te, nagy folyó?

Vagy gondoljunk Ady híres költeményére, A Duna vallomásá-ra, amikor a „vén Iszter” csacska-részegen „táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt” a költőnek, s mintha maga is megsokallta volna tehetetlenségét, „boldogtalan, kis országok között” reménytelenül hömpölygött tova. 1907-ben keletkezett ez a vers, s egy évvel utóbb, 1908-ban a Magyar jakobinus dalá-ban a belenyugvás keserűsége helyett már türelmetlen, perzselő kérdések csapnak ki a szavak kohójából, a közös sors kínjában égve, a nemzeti függetlenséget s a társadalmi átalakulást egyszerre követelve:

Mikor fogunk már összefogni?

Mikor mondunk már egy nagyot

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok és nem-magyarok?

A nagy Duna-versek sorát folytatja József Attila költeménye is. A történelmi helyzet még bonyolultabb, mint az Ady-versek foganása idején volt, hiszen az ellenforradalmi rendszer kommunista üldöző, haladásellenes, nacionalista-soviniszta politikája éppen a szomszéd népek közötti faji gyűlölködés gonosz indulatára építette hatalmát, s 1936-ban ez a hatalom már a fasiszta diktatúra formáit öltötte magára. S a proletárköltő népe jövőjének gondján küszködve, ebben a történelmi helyzetben keres választ az egyre égetőbb kérdésre: mi a magyar?

A három szerkezeti egységre tagolt vers a József Attila-i versépítés újszerűségének szép példája. A költő verskezdetei ugyanis gyakran valamilyen konkrét élmény tárgyiasságát, természetes realitását fogalmazzák meg többnyire epikai nyugalmú képekben. „A város peremén, ahol élek” – szólal meg a híres költemény első sorában: „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?” – kezdi e köznapi kérdéssel Levegőt! című versét; „Itt ülök, csillámló sziklafalon” – zendül az Óda első sora, s A Dunánál kezdő képe:

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Majd tovább szubjektiválja a képet, önmaga kerül a középpontba, a tétován szemlélőd költő, amint sorsába merülten üldögél, gondolkozik. A tárgyi valóság egyre inkább képzeletivé, gondolativá lesz: a Duna, mintha a költő szívéből eredt volna, „zavaros, bölcs és nagy” volt, felkavaró és nyugtató, a habok táncos fodrán tovaillanó, titkok burkolta mélyén azonban rejtelmes, kitudhatatlan, mint a végzet.

A második versszakban két hasonlat ölelkezik össze. A hullámok szabályos, harmonikus tovarezgése az emberi test munkában edzett izmainak ritmusát asszociálja a költőben:

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

Figyeljük meg, hogyan torlódnak itt egymásra az igék! Hogyan perdülnek össze s válnak szét újra, s a fodrozó hullámok látványa hogyan lesz az emberi mozdulatok ritmikájának nyelvi remekévé! A „pattant”, „feszült”, „ernyedett el” igék sorrendjével és minőség-megkülönböztető jelentéstartalmával s az úgy határozószó háromszori, ismételt használatával a hullámverés fokozatos csitulását, elnyugvását is érzékelteti a költő, míg a versszak utolsó két sorában gyermeki gyengéddé lágyítja a második hasonlattal kifejezett fantáziaképet:

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

A nehéz gyermekkor emlékei páráznak fel e sorokból. A Duna – képzeletben – úgy ringatta álomba hullámai ölén a költőt, mint egykor a Mama, aki maga is a város szennyesét mosta, s csak álmában hordott tiszta kötényt.

És mintha nem volna elég a vízből, elered az eső is, egyhangú szürkeségbe oldva a tájat. Ám a víz tükrén koppanó esőcseppek tánca a hajdan tarka múlt képeit idézi.

Itt érhető tetten a költő versépítésének másik eredeti vonása, a váratlan gondolatváltás, a hagyományos, fokozatos, lépcsős versépítés helyett a gondolat hirtelen megugratása. A fecsegő, kisgyermekként játszó, nevetgélő hullámok valóságos árja – gyors és komor absztrakcióval – az idő árjává, tovahömpölygő történelemmé lesz, s az előbb még kergetőzve csobbanó habok úgy remegnek a költői látomásban, „mint sírköves, dülöngő temetők”.

József Attila itt a valóság egy elemét úgy szövi bele költészetébe, hogy az versbeli környezetében mint teljes hitelű költői kép ragyog tovább. Aki látott már kis, falusi temetőt, észrevehette, hogy a rég besüppedt sírok, ferde fejfák s a friss, még nedves hantok távoli képe valóban olyan, mintha hullámok taraja-mélye váltogatná egymást, mintha „dülöngélne” a temető. Íme, a költemény első részének két záró sorában így, ezzel a hasonlattal lesz a Duna a költői szemlélet tárgyából a történelmi sors szimbólumává.

A költemény második –rövidebb – szerkezeti részében a költői képzelet egyre mélyebben merül alá a múltba, amelyből – mint a Duna felszínre törő mélyáramai – névtelen ősök emléke száll fel. Az eredeti, ihlető látványtól, a Duna-képtől itt szinte teljesen elszakadunk. Az elvont gondolatokat azonban továbbra is képekkel fejezi ki József Attila. A fő gondolat most: az egyén és az emberiség viszonya. A költő úgy érzi, benne jut öntudatra egykori robotoló őseinek öntudatlan élete. Ám ez az öntudat is a történelem terméke. Az egyes ember részecskéje az emberi életek egymásba kapcsolódó végtelen láncolatának. Nemzedékek éltek, küszködtek és enyésztek el, de az ősök mind jelen vannak a kései költő-utódban, benne folytatódik, az ő tudatának zsilipjein zúg át s ível a jövőbe a történelem, az elemi rész magában hordozza az egészet. Ez azonban nem egyszerűen biológiai tények tudomásulvétele. A múlt tudata, a benne élő, érző és emlékező ősök sorsa tanulság és parancs a számára: „Ők fogják” ceruzáját, egykor meddő vágyaikat, szándékaikat ő, a költő mondja majd ki múlhatatlan szavakkal. A látomás felismeréssé válik, s éppen ebben van a vers nagyszerűsége, egykori merész aktualitása. Mert amikor a faji megkülönböztetés gyilkos mérge marta meg a lelkeket, amikor az úri Magyarország faji felsőbbrendűségről szónokolt, József Attila éppen a Duna-völgyi népek sorsközösségét, egymásrautaltságát hirdette meg, jól tudva azt, hogy csak a társadalmi átalakulás, a szocializmus új, emberi világa hozhat teremtő békét e tájra.

A költemény harmadik – befejező – részében csendes, meditatív kezdet után szinte már ódai magasságokba száll fel a költő gondolata. S e gondolat az ősök körül lebegve most két párhuzamos ágra bomlik. A múlt és a jelen látomása, az egyes ember és az emberiség biológiai összefüggése az élet és halál, az elmúlás és szaporodás örök és változhatatlan rendjét, az emberiség továbbélésének törvényét mondatja ki a költővel. A végtelen sokasága, mint tenger a folyók vizét, úgy egyesíti magában az emberiség mindenféle népét, nemzetét:

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Szülei példáját is annak igazolására idézi, hogy minden nemzet – a magyar is – sokféle elemből tevődik össze. A költő itt kimondatlanul bár, de nyilvánvalóan a fasiszta fajelmélet tudománytalanságára, embertelenségére, tarthatatlanságára céloz. Ez a gondolat a költemény utolsó előtti szakaszában bontakozik teljessé:

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e múltnak már adósa

szelíd jövővel – mai magyarok!

A költő a nagy látomás gondolati következtetéseit az egész múlt, a teljes történelem tanulságaira építi. Szemlélete egyetemes emberiség-személet:

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzetség, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

S ebből az átfogó, mélységesen humánus személetből nem fakadhat a népek közötti harc gondolata, ahogy azt a korabeli magyar és nem magyar soviniszta, faji uszítók akarták. A költő a szelíd jövő érdekében egész történelmi múltunkat vállalja, mert a népek közös ügyét kívánja szolgálni.

Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó – írta volt Ady a Hunn, új legendá-ban a jövő reményét s a múlt szöges gondját egyszerre hordva szívében.

… Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a  multat be kell vallani

- visszhangzik rá a proletárköltő szava. A múlt nem lehet gátja a jövőnek. A múlt béklyó, ki kell oldani láncait. S a költemény végén a Duna valódi képe újra felvillan, mint a mellette élő népek egymásra utaltságának és testvéri közösségének örök jelképe. Az emberi múlt szemléletéből csak egy következtetésre juthatunk, arra, amit a proletár József Attila szárnyas szavai hagytak ránk örökül:

… rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

PÁLMAI KÁLMÁN

Forrás:   Irodalmi alkotások elemzése 331-337. old., Szépirodalmi Könyvkiadó 1976.