Petőfi és a Honderű 1844-1845-ben

Eddigelé elég adatot közöltünk már a Honderű e két évfolyamából Petőfire vonatkozólag, hogy az egész viszonyt megírhassuk s ezzel kapcsolatban a még hiányzó adatokat is fölsoroljuk.

A Honderű 1844-45-ben ily c. alatt jelent meg: Honderű szépirodalmi,művészeti és divatlap. (Divatképek, fametszetek s más műmellékletekkel.) Igazgató tulajdonos Petrichevich Horváth Lázár. Szerkesztő: Nádaskay Lajos.* (* 1845. II. felétől Petr. Horváth Lázár volt a szerkesztő és kiadó is.)

Petőfi kezdetben jó viszonyban élt e lappal s pár költeménye jelent meg benne.  Az összeköttetés akkor kezdődik, mikor s. szerkesztő lesz a Pesti Divatlapnál, s nem mint Vahot Imre számos, szembeötlő tévedéssel rakott emlékiratai 250-ik lapján írja, hol azt mondja, hogy 1845 elején, midőn a Pesti Divatlap előfizetői száma a 3000-et meghaladta, „a kritikára oly érzékeny költőt” ő figyelmeztette arra, hogy „azért támadják meg s rágalmazzák mindenfelől, mert kizárólag az ő lapjába dolgozik s tanácsolá neki, hogy írjon az ő lapján kívül más lapokba is.”

„Tanácsom folytán, így folytatja Vahot, egyszerre csak kapja magát, beköszönt majd minden lapnál, hol az előbb a legkeményebben sújtották, még a Honderűnél is, melynek főúrias szellemét, külföldies irányát halálba gyűlölé.”

„S íme az őt most már tárt karokkal fogadott szerkesztő urak által büntetésül aranyakkal fizetteti magát, még gyöngébb verseit is, s bosszúból és gúnyból megadóztatja hunyászkodó, hízelgő barátaivá, túlzó dicsérőivé alázza le, talpa alá szegi, megtapossa s arcul csapja legnagyobb elleneit.”

„Borzasztó egy fordulat, mely csak egy oly genialis kölönctől várható, mint milyen a mi Sándorunk volt. Másképp nem is lehetne megmagyarázni, hogy hát mi végből csapott fel még oly zászló alá is, melynek színe az ő elveivel soha meg nem egyezett, sőt merőben, homlokegyenest ellenkezett.”

Mindez, mit Vahot ír, nem nagyon szép színben tüntetné fel Petőfit, de mindebből egyetlen szó sem igaz. Nem igaz, hogy Petőfi 1845-ben kezd a Honderűbe írni, az Életképekbe pedig már 1843-tól fogva folyton dolgozott, s az Életképek jobban dicsérte Petőfit 1844-ben, mint 1845-ben; nem igaz, hogy a Honderű azelőtt gyalázta Petőfit s azután dicsérni kezdte, ellenkezőleg Petőfi a támadások után hagyott fel a Honderűbe dolgozással. Nem igaz, hogy az Életképek Petőfi „hunyászkodó, hízelgő barátaivá” s „túlzó dicsérőivé” lettek 1845-től. Elég erre nézve csak a folyóiratunk II. és eme füzetében közölt Hírlapi méh és Hírlapi őr megjegyzéseire utalnunk.

Röviden Vahotnak úgy eme, mint más adatai Petőfiről majdnem teljesen megbízhatatlanok s óvatosan használandók.

Petőfinek a következő költeményei jelentek meg a Honderűben:

Honfidal. 1844. II. 78. lap. 5. sz. auguszt 3.

Az alföld. 1844. II. 215. l. 11. sz. okt. 5.

Ekkor történik, hogy Sujánszki „Petőfihez” c. verset ír hozzá a 250. lapon*. (* L. Petőfi-Múz. II. 95-97. l.) Ugyane tájt, bárha rövid jegyzetben meg is dicséri Petőfit a Honderű, midőn a Versek I. sajtó alatt vannak már.* (* L. Petőfi-Múz. II. 83. l.) Eddig tart a jó viszony.

Megjelennek Petőfitől A helység kalapácsa és a Versek I. s ekkor Nádaskay Lajos, a szerkesztő maga, a II. 403-5. lapon (25. sz. dec. 21.) eléáll hírhedt bírálatával Petőfi ellen, melyben még ha mind szemenszedett igazságok volnának is, a magas modor kiválóan sértő, amellett, hogy ama költemények kijelölésével, melyeket legkitünőbbnek jelöl meg, teljes járatlanságot árul el, nem is említve, hogy A helység kalapácsát egyáltalán nem értette meg. Természetesen, ez időtől fogva Petőfi, éppen ellenkezőleg, mint Vahot állítja, egyetlen szót sem írt a Honderűbe.

És pedig világosan nem a bírálat idegenítette el, vagy nem csupán az, hanem e feltűnő ízléstelenség. S valóban a Honderűnek utóbb is Császár, e tisztán phraseolog-költő a kedvence Hiador mellett, kiket folyton Petőfi rovására s vele ellentétben dicsér. Annak, hogy Petőfit nem csupán a kritika idegenítette el a Honderűtől, bizonysága az, hogy az Életképekbe a számos megrovás dacára is folyton írt 1845-ben is, a Honderűbe pedig nem.

Emez elidegenedéshez járult a Honderű iránya is. Kivált igazgató tulajdonosa folyton előkelőséget affectált, saját születését és társadalmi összeköttetéseit, vagyonát fitogtatta; untalan francia és angol nyelvismeretével tetszelgett s lenéző, nagyúri modorban szólott lapjában a más két divatlap szerkesztőihez, kik kenyérkeresetből űzték a journalisticát. Ezzel kapcsolatban ellentétbe helyezte magát a mindinkább fejlődő demokratikus irányzattal, a költésben az új és fejlettebb ízléssel. A saloniasság leple alatt külföldieskedést és ferde divatokat árult s még hozzá, vagyis ebből láthatóan, valódi írói tehetsége a Honderű igazgatójának nem volt.

Ezek voltak főbb okai, amikért állandó harcban álltak úgy a Pesti Divatlap, mint az Életképek a Honderűvel, melyekhez személyes ellenszenv is járult.

És ez az irány volt bizonyára a legfőbb oka annak is, hogy Petőfi végleg odahagyta a Honderűt s nem is tehetett másként. Oda kellett hagynia helyzeténél fogva is. Vahot Imre teljes antagonistája volt a Honderűnek, lapjának szelleme is amazénak éppen ellentéte volt. A teljes magyarosságnak, a költésben a népiességnek volt híve, mely irányára kivált Petőfi hatott elhatározóan; de aztán amaz eredetiességbe, valljuk meg, utóbb Vahot egész a durvaságig beleélte magát s bizonyára némi túlzott nyereséggel szolgálta az ügyet. Petőfi, mint a Pesti Div. s. szerkesztője, már csak állásánál fogva sem tehette, hogy írjon abba a lapba, mellyel szemben az ellenségeskedés akkora lett már 1844. vége felé.

Az az ellenszenv, mely a Honderű s Pesti Divatl. közt fennállott, csak lassanként terjeszkedett ki Petőfire. Úgy látszik, hogy a Honderű egyelőre még nem akarta elveszíteni Petőfit munkatársai közül. Ennek kell tulajdonítanunk, hogy az 1845. folyam I. 306. lapján Nádaskay Lajos, a szerkesztő, föltűnő dicséretekkel ajánlja, mert inkább ajánlás, mint bírálat, Petőfi cipruslombjait.* (* Szépirodalom. Cipruslom bok Etelka (l) sírjáról. Írta Petőfi Sándor. 1845. 51. sz. ápril 17.) Ez Petőfi felső-magyarországi útja alatt jelent meg. De mint látók, a 39. számban, máj. 20-án megkezdi a Honderű „Laprostá”-ját* (* Pet. –Múz. II-III. füz.), melynek Petőfire vonatkozó részeit közöltük. Itt már nem bírja tartóztatni magát.

E „Laprosta” gyarló megjegyzéseire Petőfi a pesti Div.-ban a Vahot Imréhez intézett s Pet.-Múz. III. számában, részben közölt nyílt levelében gúnyosan tért ki, mi természetesen csak még jobban felingerelte a Honderűt. Ehhez járult az az irigység, mi Petőfi nagy híre és népszerűsége miatt ébredt fel benne.

Az elkeseredettebb harc azonban Petőfi ellen 1845. II. felében kezdődik, midőn Petr. H. Lázár maga lesz a Honderűnek szerkesztője és kiadója is.

Ily körülmények közt mintegy kapóra jött Petőfi „Zöld Marczi”-jának elvettetése s felhasználta tehát a jónak hitt alkalmat ama Petőfi elleni gúnyiratra, mert annak tekinthetjük.

Addig sem mulasztja el azonban itt-ott egy-egy vágást adni. A „mephistói kérdések” c. rovatban ezt olvassuk (Honderű 1845. II. 20. 1. sz. júl. 8.)

„- Az „Életképek” becsvesztetteknek állítják a fáklyászenéket Magyarhonban. – Vajon nem akkor vevé-e kezdetét a becscsökkenés, midőn a pesti D.lap Berangerja Eperjesen megfáklyászenésztetett?”

Vagy utóbb, az 59. lapon (1845. II. 3. sz.) egy aradi levelezőjétől a következő gúnyos megjegyzést adja ki:

„Mint halljuk (bár teljesednék!) lelkes rácaink, kiknek az „Életképek” aradi levelezője már jó adag borsot tört orruk alá, hogy a „kis” levelezőnek „nagy igazságát” tette cáfolják meg: a „Helység kalapácsa” halhatatlan szerzőjét Petőfi Sándort azon csodaszép „néprománc”-ért, melyben a „tehéncsordás” és „kutyakölykök” burkoltatnak a halhatatlanság múmiájába* (* Célzás Petőfi „Néprománc” c. költeményére. Pesti Divatlap. 1845. II. 435. l. 14. sz. júl. 3. (Összkiad. „Piroslik a kecskerágó…” c. a.), arany emlékkoszorúval fogják megtisztelni. Lám, lám! az érdem Szibériában is érdem marad!

Óaradi maradi

Koppantó Pál

Nyárhó 22-én.”           

                           

Ugyanott a 69. lapon pedig Young (t. i. Petr. Horv. Lázár) „Frescok a szivéletből” című sorozatfélét indítván meg, ebben egy helyt így szól: „Hatan valának az első helyen… egy tiszt, ki mint látszék nemrég jutott a hadnagyi rojthoz, mert koronkint oly büszkén tekintgete végig egyenruháján, mintha tavaszhó 29-ke óta Gömör-megyei táblabíró volna.” sat. „Magyarországon oly átkozott hideg volt, mintha a természet is – mint mi (valami) szeretetreméltó író – egyik magyar lap zsoldjába szegődött volna, hogy a honi hőséget a Haza javára á la grosso hűtögesse, s a fontoldiakat á la minuta mászásukban gyámolítsa.* (* Erre a Pesti Div. lapszemléje a 629. lapon (1845. II.) így szól: „Fresco képek a szivéletből. I. Érzelmi azonaliák Youngtól, komoly szellemben és így illedelmes modorban is. Sok jó van benne, azt nem tagadhatni, s élénkséget az által is akar író cikkének adni, hogy Petőfyt (!) és a P. Divatlapot itt-ott megcsípi. – Szúnyogcsípés, semmi egyéb.”)

Sőt figyelemmel olvasva a Petrichevich „Egy pár komoly szó a maga idején illetőleg a magyar szépirodalmat* (* Honderű. 1845. 41-45. l. 3. sz. júl. 22.) c. cikkélt, lehetetlen benne folytonos vonatkozásokat nem látni úgy a P. Divatlapra, mint Petőfire. Azt mondja, hogy irodalmunkban a nyerseség, neveletlen polémia, személyeskedő ingerkedés a Bajza Kritikai lapjával kezdődött s az új nemzedék tízszeres hősiességgel folytatja ezt. „Nincs pöffeszkedő durvaság, irigy aljasság, nincs irodalmi betyárkodásnak oly neme, melyre büszkék ne lennének az ilyenek. Undok férgei az értelmiségnek, irodalmunk terebély fájának gyökerén rágódók.” „A legköznapibb fickó – kinek egy-két népies költeménykéje tán sikerült, ki Schlegel és Engel könyveiből néhány tudós értekezést foldozott össze a művészet számára… azonnal a század emberének lenni hiszi magát, embernek, ki Magyarországnak egy új aerát nyitott, ki elhomályítá a múltat, elnémítá az úgynevezett bitorlott tekintélyeket, s ki a jövendő emberének – a jövő nemzedékek bámultjának tartja magát széltében. S beh szerencsés a csillagzat, mely őt születni látta, a felekezet, melynek kebelében fogamzott, a cotteria, mely őt magáénak vallhatja!!!”

„Ezek, mert valódi becsen alapuló közvéleményben népszerűséget hiába keresnének, elkezdik aztán magok magokat rettenetesen össze-vissza dicsérni, a legnevetségesebb attitüdbe téve egymást tömjénezni, dicsőítni, learcképezni, szóval míg bálványozzák kedves magokéit, egyszersmind szemtelenül kiemelik saját énjöket is…”

Azt hiszi,  hogy a demokrácia, mely átment az irodalomba is, oka mindennek. A tekintélyek, szabályok megvettetnek sat. „Innen aztán az a sok halhatatlan emberke, kikről imént szólánk, kik olyakká lőnek rövid eszű barátjaik keskeny körében, s kiket ördög sem ismer csak a szomszéd megyében is” sat.

Megelégszünk az idézettekkel, hasonló a modor s a hang az egészben. Azt hisszük, ezekből is elég világos, hogy az általános kifejezések leple alatt Vahot és Petőfi értetnek legkiválóbban s ezt abban az időben még jobban tudták s ráismertek, mint az csak természetes.

A Honderű tehát Petőfit azonosította a P. Divatlappal, s őt, mint a kor egyik legnevezetesebb megrontóját piszkolja.

Ez otromba cikkre az Életképek Hírlapi őre majdnem teljesen helyeslőleg válaszolt a 122. lapon (1845. II.), a P. Divatlap pedig az 566-7. lapon (II. 1845.) szintén csak gyöngén verte vissza ugyancsak a Lapszemlében.

Erre jött aztán a Honderű cikke a „Zöld Marczi”-ról* (* L. közölve Pet.-Múz.III. „Adatok Petőfi műveinek megjelenéséhez” c. cikkben.), melyben ismétli részben azokat, miket a fentebb ismertetett cikkben mond s ebből világosan látható, hogy ezt is maga a szerkesztő írta, ki elhatározólag kívánt szokott aroganciájával föllépni. Erre a Pesti Divatl. a Lapszemlében ad, de szintén gyönge visszhangot* (* L. ugyanott), azonban Petőfi ezt nem várva be, a július 29-ki Honderűben megjelent cikkre már az augusztus 7-diki Pesti Divl.-ban kiadta az 594. lapon. „A Honderűhöz” c. ismeretes költeményét*  (* L. az összes adatokat erre nézve Pet.-Múz. III. „Egykorú bírálati megjegyzések Petőfinek a lapokban megjelent műveiről” c. cikkünkben.) – mellyel véletlenül ugyanegy számban jelent meg R… T… István „Egy kis izenet monsieur Honte-des-Ruesnek! Komárom” c. levele* (* Honte-des-Rues gúnyos szójáték, magyarul: Utcák szégyene. L. ugyanott). Ezt azért érdekes tudni, mert Petr. Horváth Lázár válasza e levélre is kitér.* (* Lásd a válaszokat is Pet.-Múz. III. u. ott)

Megjegyzésre méltó, hogy e válaszában P. Horváth Lázár nem csak ezt és ennyit mond journalista ellenségeiről, mint az idézett helyen olvasható. – Ugyanott a 113. lapon „komisz legénykék”-nek, „die miserablen Schlucker”-nek, „ein in Reihe und Glied auffgestelltes Lumpengesindel von Gemeinheiten”-nek, „dühös falká”-nak nevezi őket sat.

Ezek aztán még a közönyösebb Életképeket is kihozták sodrából s a 217-18. lapon válaszol a Hírlapi őr-ben elég tárgyiasan* (* Ugyanis a Hírlapi méh s utóbb a Hírlapi őr rovatok vezetője az Életképekben Garay János volt. – Garay pedig szintén nem tartozott Petőfi barátai közé, innen a lágymeleg védelem s a nagy óvatosság minden irányban. Egyébként erre, viszont az alább említendő Szemere Miklós-féle ügyre még visszatérünk.)), a Pesti Divatl. pedig, amint nem is tehetett másként, még nagyobb gorombaságokkal és megtorlással a Lapszemlé-ben, a 697-700. lapon, de mivel tárgyunkra szorosan nem tartoznak, csak éppen megemlítjük őket. Valamint csak éppen megemlítjük azt is, hogy utóbb kibékültek s nyilatkozatokat adtak ki, a Pesti Div. a 756. lapon, a Honderű a 10. számban (1845. II.)

E személyeskedő tollcsata alatt jelent meg a Honderűben 2 költemény Petőfi ellen: A régi jó Gvadányi Petőfihez és Az aggtelki barlangban cím alatt* (*L. Pet.Múz. III.), mindkettő névtelenül. Ha a körülményeket figyelembe vesszük, akkor e költemények írójául Szemere Miklóst kell tartanunk, bárha e költemények nincsenek is benne művei I-III. kötetű kiadásában.

E költeményekkel megszűnt a Honderű 1845-diki harca a Pesti Div. és Petőfi ellen is; de természetesen csak ideiglenesen s 1846-ban újabb erővel tovább folyt.

FERENCZI ZOLTÁN

Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet