2014. jan. 20.

Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja - 4.

Katona József


4


Az erdélyi viszonyok. Döbrentei. Az Erdélyi Múzeum. Az első magyar drámai pályadíj kitűzése. Katona Bánk bánnal pályázik. A pályázat eredménye. 
Tokody és Bolyai. Katona tragédiája szóba sem jő. Kijavításához fog. 
Bárány Boldizsár. A tragédia történeti és mondai alapja. 
A régi krónikák és újabb  történetírók. 
Bánk külföldi feldolgozói. Katona céljai szerint egyaránt feldolgozza a történelmi és mondai elemeket. 
Javításai részint saját belátása, részint Bárány 
Rostája alapján. 

A német kritika Katonáról. Grillparzer hasontárgyú tragédiája


A magyar földön csakugyan ez volt az első drámai pályadíj, mert az, melyet Péczeli 1789-ben Mindenes Gyűjteményében megpendített, minden visszhang és nyom nélkül maradt. Éppen nem csodálkozhatni rajta, hogy erre Erdélyben inkább volt hajlam és pénz, mint Magyarországon. Bár Erdély a múlt század végén és a jelen század elején a nemzeti visszahatás és irodalmi újjászületés küzdelmeiben aránylag szerény szerepet játszott, de a társadalmi élet nemzetiességében fölülmúlta Magyarországot. Erdélyben sohasem volt visszamagyarosodás, mert nem volt elnémetesedés. A nemzeti fejedelmek korszaka még nem oly rég telt vala el, hogy a családélet hagyományait idegen erkölcsök emésszék fel. Erdély arisztokráciája sokkal távolabb lakott az európai fővárosoktól, és szegényebb volt, mintsem idegen földön vesztegesse vagyonát és nemzeti érzelmeit. Beszivárgott ugyan ide is a métely, de kevés tért foglalt, s csak egypár családra szorítkozott. A politikai élet dermedtsége mellett is a társadalmi közszellem folyvást magyar maradt, amennyiben a köz és magánélet felsőbb köreiből sohasem szorult ki nyelvünk, s aránylag Erdélyben olvastak legtöbb magyar könyvet. De a könyvírás már nem volt oly divatban. Senki sem találkozott, aki a szunnyadozó tehetséget ébressze, a csüggedőt támogassa, s valamely folyóirat köré gyűjtse. Egyszóval Erdélynek nem volt Kazinczyja. Azonban maga Kazinczy gondoskodott helyetteséről; egy ifjú írót ajánlott gr. Gyulai Ferencnének nevelőnek Lajos fia mellé, Döbrentei Gábort, ki az erdélyi főúri körök csakhamar megkedveltek, s ki 1812-ben növendékével Kolozsvárra költözve, izgatni kezdett az irodalom ügyében, s egyszersmind a mozgalom élére állott.

Döbrentei izgatása hármas irányú volt. Először is Kolozsvárott egy kis irodalmi kört alakított, melybe néhány mágnást is bevont. Hetenként vagy hónaponként egyszer összegyűltek szállásán Kolozsvár írói és tudósai eszmecserére, egymás munkái meghallgatására, bírálatára. E kor anyagi és szellemi támogatásával indította meg Döbrentei az Erdélyi Múzeumot, e kor legjobb irodalmi folyóiratát, melyet Magyarország legkitűnőbb írói is támogattak, s melyből 1814-1818. tíz füzet jelent meg. Mindezzel meg nem elégedve, egy országos nyelvmívelő társaság létrehozásán is fáradozott. Az 1792-i mozgalmak között Erdélyben egy nyelvmívelő társaság is alakult, de minthogy szabályait a kormány sohasem erősítette meg, egypár évi munkásság után lassanként elenyészett. Döbrentei ezt fölelevenítni törekedett; 1817-ben, midőn növendékét az erdélyi királyi tábla székhelyére, Marosvásárhelyre kísérte, új tervrajzot dolgozott ki, melyet egy erre összehívott népes gyűlés elfogadott, s fölterjesztett a kormánynak megerősítés végett. Ez megengedte az alakuló gyűlést, mely elnököket és titkárt választott, titkárul éppen magát Döbrenteit. A társaság már meg is kezdette munkásságát, midőn az ülések a királyi megerősítésig felfüggesztettek, s így minden újra enyészetnek indult.

A harmadik ügy, amelyet Döbrentei szintén nagy buzgalommal szolgált, a színészet ügye volt. Örömmel tapasztalta, hogy Erdélyben a színészetet nagyobb részvét karolja fel, mint Magyarországon, s Kolozsvárott az állandó színház már épülőfélben van, míg a pesti csak a jámbor óhajtások közé tartozik. Úgy hitte, hogy szítania kell a lelkesülést s Múzeumában többször felszólalt a magyar színészet mellett hazafiúi s esztétikai szempontból. A dráma történelmét és elméletét nem egy cikk tárgyazza folyóiratában, s midőn az erdélyi színház építésének bevégzése pénzhiány miatt folyvást késett, némi keserűséggel fordult az erdélyiekhez: "Alig állhatna föl jobban magyar játékszín, mint Kolozsvárott. Az egész lakosság magyar, oda gyűl be télre a legtöbb magyar uraság, kiknek nevelése és pénze is inkább van azt érteni, segíteni, mint eddigelé más polgári rendnek, ott tehát a magyar játékszín nevelő iskolája lehetne azon, idővel megszaporodható játékszíni előadásokra születettnek, kik utóbb jól elkészülve, a több városokban is jobb ízléssel jelennének meg. Hogy nálunk is lennének oly színjátszók, mint a franciáknál Lakain, Réstier, Baron, Larives; a németeknél Schröder, Echhof, Iffland, Lange, arra példát adott Kocsi néhai feleségével, s Jancsó, kik midőn a nemzetiségért lángoló br. Wesselényi játékszínünket áldozatokig segítette, úgy állottak elő, hogy idegen földeken is méltó javallást nyertek volna. Most, amikor inkább csúfoltatnak, mint segíttetnének, másfelé fordul a játékszíni tökéletes előadásra született talentum, s e hidegség elfojtja a játékok íróiban is az azok főbbje után való tüzes törekedést. Be nem végezve áll az 1792-beli országgyűlése végzésénél fogva elkezdett, s az 1811-beli által tovább építtetett erdélyi játékszín, s igaz, hogy néhány mostoha esztendők nem engedték meg a közre adakozhatást, de lehet-e reménylenünk jobb időkben azon épületnek egészen fölállítását?"

Döbrenteinek különösen szívén feküdt az erdélyi színház fölépítése és megnyitása. Már 1813-ban, midőn folyóirata megindításához készült, gondolt a megnyitás ünnepélyére. Úgy hitte, hogy az első magyar állandó színházat csak egy új eredeti drámával nyithatni meg, ezért szükséges jó előre pályadíjjal ébresztgetni a drámaírókat. Adakozásra szólított föl néhány ifjú mágnást, akik között br. Wesselényi Miklós és gr. Kendeffy Ádám később a politikai színpadon nevezetes szerepet játszottak. Mintegy ezer váltó forint gyűlt össze, melyből két pályadíj tűzetett ki: egy hétszáz s egy háromszáz forintos. Döbrentei hirdette ki a pályázatot az Erdélyi Múzeumban egy Eredetiség s jutalomtétel című cikkben, mely egy kis dramaturgiai értekezést is foglalt magában, némi irányadásul a pályázóknak. A föltételek a következők voltak: a tárgynak történelminek kell lenni, egyébiránt a költő szabadon választhat akár a magyar, akár más nemzet történelméből; a határidő 1815 szeptemberének vége, de a pályázóknak szabadságában áll meghosszabbítani e határidőt, ha névtelen levélben tudósítják a Múzeum szerkesztőjét; a pályaműveket a Múzeum Kolozsvárott dolgozó társai fogják megbírálni írásban; a jutalmazott két mű kinyomatik, és el fog játszatni a megnyitandó erdélyi színházban; a pályadíj csak önálló becsű műnek adatik ki, a bennmaradt pályadíj más irodalmi célra fordíttatik42.

Katonára e föltételek mindenike csak lelkesítőleg hathatott. Művelt ízlésű írók fognak művéről ítélni, s még eddig hallatlan anyagi és szellemi jutalomban részesül. Hétszáz váltó forint sok pénz volt abban az időben, kivált egy drámáért, kivált oly embernek, akinek semmije sem volt. De mennyire eltörpül az anyagi jutalom a szellemi mellett. Valahára már fölléphet az irodalomban, és első föllépése is diadal lesz; művével fogják megnyitni az első nagyobbszerű magyar színházat, oly közönség előtt, mely egyaránt magyar és művelt, s melynek arisztokráciája csak nemrég ült fejedelmi székben. Ily álmok derenghettek az ifjú lelkében. Tehetsége egész erejével, mintegy másfél évig dolgozott tragédiáján. Nem tudta, hogy utolsó művén dolgozik, s ez újabb nagy csalódását nem fogja elbírni.

A kitűzött határidőre tíz pályamű érkezett be, azonban három pályázó jelentette, hogy el nem készülhetvén, a hirdetéshez tartja magát, mely a hosszabb határidőt is megengedi. Így a pályázat csak 1817 elején záratott be, midőn a három késedelmes pályázó közül kettő beküldötte pályaművét, a harmadik pedig visszalépett. Ugyancsak ez év július 8-án döntetett el a pályaművek sorsa a bírálók utolsó ülésében. Úgy látszik, hogy a kor nevezetesebb költői nem pályáztak, noha Döbrentei minden költőbarátját fölszólította volt. "Szomorújáték - kiáltott fel Kölcsey Döbrenteihez írt válaszában - hogyan jöhetsz azon gondolatra, velem valami olyat próbáltatni. Én nagyon lírikus vagyok, s múzsám nem eléggé találós. S egy tragédiát vihetnék ki? Sumite materiam viribus aequam - úgymond Horatius, s ezen okos embernek sehol sem volt inkább igaza, mint mikor ezt mondá. S aztán ki fogná megítélni? Gábor, Gábor! Bámulom a tüzet, mely a literatúráért benned ég. De nem hiszem, hogy Erdélyben nagyobb divatban volna az esztétikának stúdiuma, mint itten minálunk... Íróink közt senkit nem ismerek, ki ezen pályán szerencsésen mehetne, s nincsen is tárgy és körülmény, mely a drámára hajlandóságot adjon valamelyiknek költőink közül."43   Alkalmasint a többiek is így gondolkoztak. Kisfaludy Károly még ekkor csak magának dolgozván, szintén nem pályázott. Leginkább kezdők pályázhattak, vagy olyanok, akik csak a színpad számára írván, nemigen voltak ismeretesek az irodalomban. A pályázat eredményét végre 1818-ban Döbrentei közzétette egy újabb dramaturgiai értekezés kíséretében44. Először is előadta, hogy a pályázat csak 1817 elején záratván be, mind a művek bírálata, mind az ítélet kimondása csak ez évben volt lehetséges. "A drámák rendre olvastattak el - folytatja Döbrentei - elébb egyik társunktól, azután az egész gyűlés előtt. Mindenik társ el volt telve a haza szeretetétől, mindenik óhajtotta ezen időszaki írásnak azt a szép szerencsét, hogy általa egy klasszikai becsű drámánk serkentetett volna elé oly készen, mint Minerva Jupiter homlokából. De midőn az egészekben csak némely jelenetek találtathattak jóknak, tűnni kezdett ezen kedves arány reménye. Azonban következett a Pártosság tüze című szomorújáték, s ennek első felvonása mindnyájunkban új, nagy várakozást gerjesztett. Édes nyughatatlansággal várta a hazafiság örömének tökéletes kifejlődését, s bár a következő felvonások bennünket el ne csüggesztettek volna. A magát nagy gondolatokban festő talentum becsére nézve legközelebb járt a jutalomhoz a Pártosság tüze s az Öt szomorújáték írója, s talán ez még elsőbb a mondott tulajdonságban amannál, de a gondolatokat legtöbb dramaturgiához a Pártosság tüze írója tudta kötni. Ha ahelyett, hogy csak egy felvonás találtassák ebben jónak, csak egy nézettethetett volna az öt között hiánosnak: úgy az első jutalmat ennek ítélhettük volna, azt gyanítván, hogy az egyben csak költői humora hagyta el, de azt egykor ismét jól helyrehozná. A sok helyt fellobbanó zseniális tűz minden fogyatkozások mellett is pedig, az Öt szomorújáték írója részére hajlította volna a jutalmat azon feltétellel, hogy ő is több drámai művészséggel dolgozza újra darabjait."

Két pályázó között haboztak hát a bírálók, bár egyik sem elégítette ki teljesen várakozásukat. Elvégre egyiknek sem adták ki a jutalmat, hanem egy sajátságos középutat választottak. Fölbontották a Pártosság tüze jeligés levélkéjét, s a szerzőhöz, Tokody János, Bihar megyei szolgabíróhoz levelet intéztek, melyben fölszólították, hogy javítsa ki művét az odazárt észrevételek szerint, küldje be újonnan, s akkor meglátják, hogy melyik jutalomra érdemesíthetik... Engedett-e Tokody e fölhívásnak, vagy az egész eljárást szabályellenesnek találva, visszautasította, nem tudjuk. Az Erdélyi Múzeum megszűntével az egész pályázat ügye feledésbe ment. Úgy látszik azonban, hogy a Pártosság tüze később más cím alatt színpadra került, legalább a Tokody névre nemegyszer találunk az akkori műsor drámaírói között. A másik kitüntetett költő Bolyai Farkas volt, marosvásárhelyi tanár, később európai hírű matematikus, ki szerint "a poézis olyan adó, mint a szerelem s a halál, melyet mindenki megfizet valamiként". Mint fiatal férfiú, néhány drámával fizette le az adót; Pausanias, Mohamed és Kemény Simon című drámáival pályázott, de elunva a hosszas várakozást, még két új drámát írt hozzájuk, s az egész gyűjteményt 1817-ben névtelenül közrebocsátotta45. Inkább költői természet volt, mint költő, inkább filozóf, mint író, aki sokat érez és gondol, de képtelen alakítani, sőt még eléggé érthetővé is tenni magát. Emberszerető és mélyen erkölcsös szíve néha elvonta matematikai munkáitól, melyekkel bámulatra ragadta a külföld tudósait, költői álmodozásokba merült, s bár az elmélkedő költészet inkább illett természetéhez, nem tudni hogyan, a drámai költészet terére tévedt. Drámái soha nem juthattak színpadra, de az irodalomban nem minden nyom nélkül enyésztek el. Kisfaludy Károly Mohamedjéből merítette Irénét s Kemény Simonjából a magáét. Bolyai nem is a színpadnak írt, költői dicsőségre vagy anyagi jutalomra sem vágyott, s a drámai gyűjteményéből befolyó jövedelmet a szegényeknek szánta, mégpedig oly módon, hogy a tőke kamatja minden évben a magát Hunyadiért feláldozott Kemény Simon tiszteletére, Simon napján osztassék ki Marosvásárhelyt a koldusok között. A pályabírák megdicsérték e nemes szándékot, de azt rossz néven vették tőle, hogy amint előszavában bevallja, kritikát semmit, s költői munkát is keveset olvasott. "Addig egy dramatikusnak sem kellene írni, míg a dráma reguláit a maga átalakításaival nem egyesítette" - jegyzi meg Döbrentei, s egyszersmind hibáztatja Bolyaiban, hogy nem gondolkodott a drámai bog megkötéséről, hogy műveiben nem váltják föl egymást gyorsan a várakozást, megelégedést vagy fájdalmat okozó tettek, s ehelyett személyei majd mindenütt igen hosszan beszélnek. Azonban a gondolatok nagyságára nézve nem ismer jobb munkát drámairodalmunkban, mint Bolyai tragédiáit és Kisfaludy Sándor Hunyadi Jánosát. Mindamellett nem meri átdolgozásra vagy javításra kérni fel őt, mint Tokodyt, s azzal a nyilatkozattal vesz búcsút tőle, hogy művei fűzetlen orientál gyöngyök.

Ezek mellett még Kun László és Losonczi Bánfy István című tragédiák keltettek némi figyelmet, s az elsőről részletes bírálat is jelent meg. Katona Bánk bánja szóba sem jött. Nem csodálkozhatni rajta. E tragédiában kevés volt, mit az akkori divat kiválóan kedvelt, s aztán Döbrentei adott irányt a bírálóknak, s ő bár buzgó előharcos, nagy érdemű szerkesztő, s később nyelvemlékeinknek jeles gyűjtője és magyarázója, de nem volt az a kritikus, akiben valamely szokatlan jelenség bárminő szempontból is emberére találjon. Nem hiányoztak ugyan esztétikai ismeretei, de inkább emlékét tömte meg elmélettel, mint szemét és fejét gyakorolta a remek műveken. Jobban tudott elmélkedni a költészetről, mint megítélni valamely költeményt, s a vizsgáló és boncoló szellem e hiányát nem pótolta nála az ízlés önkéntelen ösztöne. Munkásságában rendesen az elméletet és gyakorlatot nagy hézag választotta el egymástól, s e vonás nemcsak kritikáit jellemzi, hanem költeményeit és másnemű munkáit is. Nemegyszer támadta meg Kazinczy és iskolája idegenszerűségét, túlzó újításait, feszességét, s ő maga idegenszerűbb, túlzóbb, feszesb volt mindenkinél; vádolta Kazinczyt, hogy Berzsenyi verseibe új, s a költőtől el nem fogadott szókat csempészett be, s ő maga hallatlan vakmerőséggel csaknem meghamisította az egész kiadást; mint a németek hű tanítványa, a lángész korlátlan jogát hirdette, s folyvást az iskolai szabályok jármában nyögött; mindig az egészséges érzés önkéntességét, a természetességet sürgette, és mind költeményeit, mind prózáját leginkább a mesterkéltség és szenvelgés jellemzik. Dramaturgiai értekezésében is több az általános jó tanács, mint olynemű részletek, melyek a dráma lényegére némi átható világot vethetnének. S mennyi az ellenmondás e jól-rosszul megállapított elvek alkalmazásában. Nagy súlyt helyez, bár minden bővebb kifejtés nélkül a cselekmény boga megkötésére, s mégis méltányolni képes a Pártosság tüze cselekvényét, mely, amennyire a tartalomból ítélhetni, tulajdonképp nem is cselekvény; óhajtja a lélektani mély vonásokat, az indulatok finom árnyalatait, mégis nagy gondolatoknak nevezi Bolyai dagályos párbeszédeit, melyekben sohasem személye, hanem mindig maga a költő beszél; túl szigorúan rója meg a Pártosság tüze anakronizmusait, és Mohamedben, Kemény Simon- és Pausaniasban nem veszi észre, hogy mindenik hős a XVIII. század fölvilágosult szellemét árulja el; óhajtja a nemzetiség eredeti vonásait, s Katona Bánk bánjában nem veszi észre az élesen kifejezett nemzeti vonásokat. Mind ő, mind társai egy szunnyadó nagy tehetséget kívántak munkásságra ébreszteni, egy klasszikai becsű drámát vártak: mindkettő megjelent, előttök állott, nem látták, elfordultak tőle; soha hazánkban drámai pályázás szebb eredményt nem mutatott föl, és mégsem volt eredeti mű, mellyel az 1821-ben fölépült erdélyi színházat megnyithassák. Az első magyar állandó színház Korner Zrínyijével nyílt meg Horváth Dániel fordításában, mintegy jóslatképp, hogy színpadunkon még sokáig fognak uralkodni az idegen költők, s a nemzeti dicsőség és hazaszeretet fényes, de drámaiatlan festményei.

A pályázás eredményéről maga Katona tudott legkevesebbet, "Ötödik éve - mondja Bánk bánjához 1819-ben írt előbeszédében46   - hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Múzeumban a kolozsvári leendő játékszíntől fölszólítás hirdettetett. Nem volt-e pénze, vagy - amit szégyen volna hinni - nem találtatott valamire való munka, és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni, de valójában a híre is elnémult, vagy legalább én nem tudok róla." E körülmény nyilván mutatja, hogy nemigen volt összeköttetése az akkori nevezetesb írókkal és irodalmi körökkel. Az Erdélyi Múzeum ismeretesb folyóirat volt, s ez első drámai pályázás nagyobb figyelmet költött, mintsem ne képezte volna az írók beszédtárgyát. Azon ügyvédi irodában, hol Katona segédkedett, és Kecskeméten, hova néha lerándult, nemigen beszéltek ilyen dolgokról. A színészek távozta után nagyrészt oly körökben élt, hol inkább a leendő ügyvéd képződött, mint a fejlődő író. Ez izolált élet nem volt minden befolyás nélkül pályájára. Innen magyarázhatni ki egy részben semminemű irodalmi párthoz nem tartozását, nyelvtani és verselési botlásait, s azon olcsó dicsőségben sem részesülését, hogy valamelyik jó barátja megdicsérje. Ha történetesen vagy ajánlat útján megismerkedik Kazinczyval, Szemerével, vagy az akkori irodalom valamelyik szóvivőjével, bizonyosan bármelyikök kijavíttatja vele nyelvtani és verselési botlásait, s emelni igyekszik, ha nem műve, de törekvése érdemeiért. Azonban az irodalmi pártfogás mindig némi függést tesz föl. Kazinczy és Szemere mint kiválóan nyelvművészek és lírai költők, alkalmasint olynemű befolyással lettek volna reá, mely aligha jótékonyan hat vala drámaírói fejlődésére. Talán általok csinosb íróvá, híresb költővé válik, de talán a drámai nyelv s a drámai erő árán. Így magára hagyva, szabadon fejlett fény- és árnyoldalaival, és szerencsétlenségében is volt némi szerencse.

Csak egyetlen író volt rá némi befolyással, Bárány Boldizsár, egy korában sem igen ismert, s ma már egészen elfeledett drámaíró. Úgy látszik együtt jurátuskodtak, s együtt tettek ügyvédi vizsgálatot is, s Bárány, éppen mint Katona, már 1813-ban megkísértette erejét a drámaírás terén. Ekkor adatott elő első drámája Sajdár és Rurik című, melyet egész 1833-ig játsztak színészeink. Ezután még két olyan művet írt, melyek a húszas és harmincas években többször előadattak. Címök: A szittyai magyarok kijövetele Ázsiából a hét magyar kapitány alatt, vitézi játék öt fölvonásban, továbbá Rübezahl az óriási hegyekben vagy a zöld leányka, romántos nézőjáték öt fölvonásban. Az irodalomban is föllépett 1836-ban egy jambusban írt művel, Árpádi ház cím alatt47, mely színpadra soha sem került, s az irodalomban is elhangzott. Fejlődésében nem hogy emelkedett volna, hanem inkább hanyatlott. Első műveiben még volt némi technikai ügyesség, utolsó nagy művében magasra tört minden erő nélkül, és se az irodalomban, se a színpad nem látta hasznát. Zavaros és vontatott cselekményt, bágyadt s majdnem érthetetlen jellemrajzot nyújt igen rossz nyelven. Úgy látszik, hogy mint kritikusnak is hasonló fejlődése volt. Már fiatal korában kitüntette esztétikai műveltségét, és éles szeme volt egy s más iránt, de mennél többet olvasott, annál inkább megzavarodott, legalább utolsó művéhez csatolt előszava és jegyzetei ezt tanúsítják.

Katona megmutatta neki mellőzött tragédiáját, melyet kijavítni, s ha kell, átdolgozni szándékozott. Maga is észrevett benne némi javítandókat, de hallani akarta a más véleményét is. "Részemről elegendő hálát nem adhatok - mond folytatólag fönnebb idézett előbeszédében - hogy így esett, mert megvallom, hogy gyöngét írtam, mindazáltal ezzel nem azt célozom, hogy most egy fénikszet mutatok elő, hanem csak jobbat. Éles szemek olvasgatták és figyelmessé tettek a szépre, úgy mint a rútra: most is gyönyörködve olvasom Bárány Boldizsár úr akkori barátomnak írásban adott Rostáját - mindenkor szíves emlékezetem legyen köszönetül." De mielőtt kimutatnók, hogy Katona mily javításokat tett tragédiáján részint a maga oktából, részint Bárány tanácsára, vizsgáljuk magát a tragédia tárgyát, e mondával vegyes történelmi eseményt, nézzük hogyan ítélik meg történetíróink, hogyan dolgozták föl a külföldi írók, s hogyan maga Katona.

II. Endre még bátyja, Imre király életében, mint Dalmát- és Horvátország hercege nőül vette Gertrudot, Merania hercegének leányát. A merani hercegek neve eredetét nem a Tirolban keblezett Mérantól veszi - jegyzi meg Szalay - hanem a dalmát-albániai tengerpartnak, hol Maronia, hol Merania nevek alatt előforduló hegyes vidékétől, melynek őrzése, mióta Kálmán a magyar birodalmat az Adriáig terjesztette, a Dachau és Andechs, Istriában is birtokos bajor nemzetségekre, mint a magyar korona hűbéreseire bízatott, honnan Dux Meraniae címök származik, mely helyett a Dux Dalmatiae címmel mint egyjelentésűvel is szerettek élni, mindaddig míg Gertrud Endrének, a valóságos dalmát hercegnek hitvesévé válván, a Dux Meraniaenak Dux Dalmatiaera fordításával fölhagytak. Gertrud férjére, mint hercegre is nagy befolyással volt, s ennek bátyjával, a királlyal meg-megújuló villongásait az ő nagyravágyása szította. Amikor Imre pártos öccsét a kheenei várba záratta, Gertrudot nem tűrte meg többé országában, hanem hazaküldötte szüléihez. Azonban beteges lévén, és érezvén közel halálát, kibékült öccsével, sőt fiának, a már megkoronázott ötéves Lászlónak gyámjává tette. Meghalt 1204. november 30-án. Endre gyámi tisztét igyekezett híven betölteni, de a visszatért Gertrud mindent fölforgatott. Constantia, Imre özvegye, kénytelen volt fiával és a koronával Lipót ausztriai herceghez futni, s fegyveres oltalmat kérni. Mindkét fél hadra készült, de a gyermek király 1205-ben meghalván, Endre királynak kenetett, s Gertrud nagyravágyása törvényes úton érte el célját.

A férfias asszony most mint királyné nyíltabban avatkozott az ország ügyeibe, s rokonait és kegyenceit adományok- és hivatalokkal halmozta el, ami csakhamar a főurak visszatetszését keltette föl. Négy fiútestvére volt. Berthold, a legifjabb, mindjárt Endre trónrajutásakor föltűnik az udvarnál. Még nem teljes korú s meglehetős tudatlan, mégis Endre, Gertrud ösztönzésére 1206-ban kalocsai érsekké választatta. A pápa nem akarta megerősíteni, de Endre sürgetésére végre engedett. Gertrud ezzel nem elégedett meg, s három év múlva Bertholdot Dalmát- és Horvátországok bánjává neveztette ki. Sőt 1212-ben az erdélyi vajdaság s bácsbodrogi főispánságok címeivel is fölruházta. Bertholdot az udvarnál nyomon követte a másik testvér, Eckbert bambergi püspök, mint a pápa követe, hogy szerencsét kívánjon a királynak újdon szülött fiához. Egy darabig ottmaradt, s a királytól terjedelmes földbirtokot nyert adományul a Szepességben. Később visszatért ugyan Németországba, de minthogy 1203-ban a hohenstaufeni német császár megöletése miatt ő és testvére Henrik, isztriai határgróf gyanúba jöttek, nénje udvarában keresett menedéket, és sok bajt okozott Endrének, hogy őt a pápa s a birodalmi rendek előtt kimentse. Csak 1211-ben mehetett vissza Bambergbe, püspöki székhelyére, ugyanakkor tájt Henrik Palesztinába indult. Így 1208 óta Gertrud három testvére volt az udvarnál: Berthold, Eckbert, Henrik, Ottóról, a negyedik testvérről, csak 1217-ben van emlékezet, midőn Endrét a Szentföldre követte.

Gertrud nemcsak rokonai s idegen kegyencei túlságos emelésével haragította magára a magyarokat, hanem nagy fényűzésével és pazarlásával is. Amidőn 1212-ben az országba érkeztek Hermann thüringiai tartománygróf követei, hogy Eisenachba szállítsák a királyi pár négyéves leányát, Erzsébetet, aki a tartománygróf fiának, Lajosnak volt jegyese, Gertrud fényes ünnepélyt rendeztetett. A kisdedet tömérdek nép jelenlétében vették át a követek, s vele nagy mennyiségű ékszert, arany, ezüst edényeket, drága ruhákat és bútorokat, köztük ezüst bölcsőt, melyben Erzsébet, arany-, ezüstkelmékbe burkolva feküdt. E pazar fény még inkább megerősítette a magyarokban azt a hitet, hogy amit a királyné és testvérei az országban erőszakos úton összegyűjtöttek, azt a rokonokhoz idegen földre szállíttatják.

Ez volt a nemzet hangulata, midőn Endre 1213-ban a lodomeriai és galíciai tartományokba indult seregével. E hadjárat egy előbbinek volt következménye. Misztiszlavics Dániel, Galícia és Lodomeria fejedelme, az oroszok és lengyelek támadásai ellen magyar segélyért folyamodott, s Endrének és seregének megjelenése 1206-ban mind a lengyeleket, mind az oroszokat visszavonulásra bírta, de az oly kevéssé erélyes király alighogy Dánielt Lodomeria birtokában megerősítette, s Galícia kormányával a szuszdali orosz fejedelem fiát megkínálta, hazatért, a magyar felsőbbségnek csak árnyékát hagyva a két tartományban, melyeknek neveit királyi címei közé sorozta. Dániel nem sokáig tarthatta magát, kénytelen volt a lázadók dühe elől Magyarországba menekülni. Endre nemigen törődött visszahelyezésével, csak midőn a fejetlenség tűrhetetlenné vált, s a föllázadt galíciaiak két más fejedelmet, Vladimirt és Románt 1212-ben megölték, gondolt a rend helyreállítására. Így indult meg a második hadjárat, mely még 1214 elején is távoltartotta Endrét országától. A király távolléte éppen alkalmas idő volt arra, hogy az elégületlenek bosszút álljanak a királynén és az idegeneken, akiket szívökből gyűlöltek. Néhány főúr vezetése alatt megrohanták a királyné lakát, és megölték. Gyermekeit: Bélát, Endrét és Máriát, mert Kálmán atyjával volt Galíciában, s Erzsébet Eisenachban, nevelőjök Salamon mester, Miska gróf fia mentette meg a végveszélytől.
A viszonyok és események e fővonásaiban a régibb hazai és külföldi krónikák, valamint az újabb történetírók egyaránt megegyeznek, de abban, hogy a lappangó elégületlenség kitörésére mi adott okot, ki ölte meg a királynét, eltérők az adatok és vélemények, sőt bennök némi mondai részeket is megkülönböztethetni. A legrégibb magyar krónikák, minők a Budai, a Képes (Márk krónikája), a Pozsonyi krónika és a Thuróczié, aki belőlök merített, úgy beszélik el az eseményt, hogy Gertrud királyné egyik udvaránál vendégképp mulató testvérének kezére játszotta Bánk bán nejét, aki erőszakot tett rajta, amiért a férj megölte a királynét. E krónikák nem szívesen beszélik el ez eseményt, sőt a királynét annyiban mentik is, amennyiben tettét az ördög sugalmazásának tulajdonítják. Muglen krónikája, e félmagyar és félnémet forrás, szintén Bánk bánt tartja a királyné gyilkosának, a királynét testvére célja elősegítőjének, azzal a különbséggel, hogy a merénylő testvért meg is nevezi, a bambergi püspöknek, tehát Eckbertnek mondva. Ugyanezt találjuk a Rímes krónikában is, azzal az eltéréssel, hogy ez az erőszak merényét Bertholdnak tulajdonítja. A tisztán német források közül némelyik Gertrud halála okát egyedül csak a magyarok német gyűlöletében keresi, mint a Kölni évkönyvek (Monumenta Germaniae T. XXIV.), de vannak olyanok is, melyek többé kevésbé egyeznek a magyar krónikákkal, megemlítik a merényt, azonban a merénylőnek hol Eckbertet, hol Bertholdot tartják, a gyilkosnak pedig hol Pétert, hol Bánkot, mint Fundatores Monasterii Diessensis (Mon. Germ. XVII.), Chron. Alberici Trium Fontium (Uo. XXIII.). Annales Marbacenses (Uo. XVII.). Anonymus Leobiensis Peznél stb.

A későbbi magyar történetírók szintén a régibb magyar krónikák szellemében beszélik el az eseményt egész a XVIII. századig. Bonfini egész költői beszéllyé alakítja át, s arra az időre teszi, midőn Endre Palesztinában táboroz. Őt követi Heltai is, akinek magyarul írt munkájából tanulja meg a magyar nép e félig-meddig mondává alakult történeti eseményt. Bonfini elbeszélése Heltai átdolgozásában így hangzik:



"Lőn azonközbe, hogy a római pápa az ő bulcsujával sok keresztén fejedelmet fellezesztene, kik elmennének, hogy visszavennék Jeruzsálemet, és megszabaditanák a Krisztus koporsóját a pogánoktól. És azok közükbe főhadnagygyá választa a magyari András királyt. Mikoron ez okáért András király bement volna Konstancinápolba, ott kelletik neki egy üdéig mulatni, miglen többi társai is oda gyülének. Hatta vala kedig az András király helytartóul országában egy jeles férfiut, Bánk bán nevőt, ki az Baraknak nemzetségből való vala, hogy az birna addig az egész országgal, és mindenekre gondot viselne. Ennek hivsége allá ajánlá, a királné asszonyt is minden ő udvarával. Azonközbe juta Németországból a királné asszonnak öccse, hogy vigasztalná a nénjét, miért hogy távoly vala az ura. Vala kedig az Bánk bánnak a felesége éjjel-nappal a királné asszonnál, ki igen szép szömély vala, és igen jámbor; és azért nyájaskodék vala a királné asszon igen örömest vélle. Ezt igen kezdé a királné asszonnak az öccse szeretni, annyira, hogy meghal vala miatta. A királné asszon megérté ezt, de kedveze az öccsének, és mindennap azért egymással nyájaskodnak vala és egy asztalnál esznek vala: némelykort is szólnak vala csak ketten egymással. Annakutánna behivá a királné asszon az Bánk bán feleségét egy rejtek házba és ott lőn a királné asszon öccse is: azonközbe a királné asszon kijöve a házból, és csak ketten maradának az házban. Mikoron az jámbor Bánk bánnak a felesége sokáig megoltalmazta volna beszédekkel az ő jámborságát, végre a királné asszonnak öccse erőszakot tőn rajta.


Elhallgatá szegény a gonoszságot. De mikoron egynyihány nap mulva az Bánk bán játszadozni akarna a feleségével, sirni kezde és mondá néki: ne nyulj hozzám, nem feleségedhez nyulsz... Engemet királné asszon mellé adtál, de ez engemet az öccsének ejtett csalárdságával; ihol vagyok szerelmes uram! vagy megversz, vagy megölesz: szabad vagy vélle; mert erőszakot tött rajtam. Bánk bán nagy bánatba és igen nagy haragba essék, de mindazáltal vigasztalni kezdé feleségét, mert igen sir vala, és igen kéré az asszont, hogy veszteg lönne, és senkinek nem szólana semmit: ő akarna mind a kettőért bosszut állani. Semmiképpen e szörnyü bosszuságot nem türheté Bánk bán: hanem másod napon béméne a királné asszon házába, mintha szólni akarna vélle, és kirántá a hegyes tőrt és aval általüté a királné asszont. És a véres hegyes tőrrel kijöve és mondá az udvarbelieknek: Az Gertrud megcsalta feleségemet és az öccsének hajtotta, hogy erőszakot művelt rajta: ám megölém érette: még ma egynéhány úrral a mü felséges urunk után indulok Konstancinápolba: ám önmagam kezébe megyek: tegyen ő törvényt felőlem. Ezt hallván az udvarbeliek, mindnyájan lecsendesedének. És mindjárt társaságot mellé vevén, hamarsággal beeméne Konstancinápolba. És mikoron a király eleibe ment volna, monda: Felséges király! te vagy az én birám és felperesem is. Tehozzád jöttem, mert tudom, hogy igaz biró vagy: ezért nem akartam futásra venni dolgomat: hanem a te igaz itéletedből vagy élni, vagy halni akarok. Ihol felséges uram, az véres tőr, mellyel megöltem az Gertrudot. Ha méltatlan cselekedtem, ugyan evel ölj meg mindjárást; de ha méltón haragudtam és megöltem őtet; könyörgek felségednek, hogy példa legyen minden népeknek, ments meg engemet, hogy tessék minden előtt, hogy nem héába hoztam ide fejemet a te igaz itéleted eleibe: ihol vagyok.

A király mind meghallgatá az Bánk bán beszédét nagy állhatatossággal és ingyen semmiben nem változék meg az orcája; és monda: Bánk bán! bizom én a te hivségedben. Ha a dolog ugy vagyon, amint megbeszéled: tehát térj hamar vissza az országba, és hiven eljárj te tisztedben, melyet reád biztam. Ezt a mü szent hadunkat nem kell megkéselnünk semmi törvén tétellel; mikoron visszatérek Magyarországba, akkor törvént teszek felölled. És ezt mondván, visszabocsátá az embert; ő maga kedig elinditá a sereget a tengerre, hogy általmenne vélek... Mikoron kedig haza jött volna András király, nagy csendességben és békeségben találá az egész országot. És másod napon mindjárást törvényt üle. És mikoron Bánk bán megbizonyitotta volna a megholt királné asszonnak a vétkét: a király olyan sententiát monda ki, hogy méltán megöletett a királné asszon és mentséget ada Bánk bánnak."48

A XVIII. század kritikai történetírói: Katona, Pray csakhamar elvetették Bonfini költői beszélyét, bebizonyítva, hogy a királyné megöletése 1214-ben történt, midőn Endre hadait Galíciába vezette, s nem 1217-ben, midőn a Szentföldre indult. De a régibb krónikákban is kétkedni kezdettek. Mint egyházi férfiak nehezen tudták elhinni, hogy szent Erzsébet anyja, Gertrud, oly gonosz asszony lett volna, s Eckbert vagy Berthold püspökök ily bűnt követhettek volna el. Mindkettőt készek mentegetni, mert amaz visszatétetett püspökségébe, emez pedig 1218-ban az aquilejai pátriárkaságot nyerte el. Az egyház - úgymond Pray - az ily dolgokban igen szokott vigyázni, és kinek-kinek életét kemény vizsgálat alá veszi előbb. Katona István bőven fejtegeti ez eseményt, de a királyné megöletésén kívül semmit sem igen tart bizonyosnak. Gertrudot hajlandó fölmenteni a vád alól, mert bűnét nem tartja megegyeztethetőnek jellemével, sem leányának, Erzsébetnek annyira vallásos és erkölcsös neveltetésével. Eckbert vagy Berthold merényét is elveti, s a királyné megöletésének legvalóbbszínű okát az idegenek túlságos kegyelésében s a hazafiak mellőzésében keresi. A régi krónikáknak, mely szerint Bánk bán lett volna a gyilkos, nem ad hitelt, s egy német krónika nyomán úgy hiszi, hogy Péter főispán ölte volna meg a királynét, de azt is megemlíti, hogy a Fridvalszky-féle diplomában Simon és Mihály bánok, testvérek mondatnak a királyné gyilkosainak, s így többen voltak az összeesküvés és gyilkosság részesei.

Mindjárt a század elején Fessler és Engel más véleményt nyilvánítanak. Fessler nem utasítja a mesék közé a régibb magyar és német krónikák adatait; Pétert tartja ugyan ő is a királyné gyilkosának, de valónak hiszi a királyné bűnét s a Bánk nején elkövetett erőszakot, és kikel azok ellen, akik Gertrudot azon okból tartják ártatlannak, mert Szent Erzsébet anyja volt. Elmondja, hogy Erzsébet nevelésének érdeme nem az anyjáé, mert már négyéves korában Eisenachba vitték és ott nevelték. Engel szintén elismeri Gertrud bűnét, s gyilkosának is Bánkot tartja. Virág Benedek megjegyzi, hogy az újabb írók könnyen ítélnek, midőn a régibb krónikák adatait kétségbevonják, mindamellett ő sem mond határozott ítéletet, bár inkább a régibb magyar krónikák felé hajlik. Budai Ézsaiás mesének tartja a Bánk nején tett erőszakot, s Péter főispánt mondja a királyné gyilkosának. Budai Ferenc azt hiszi, hogy Bánk nején semmi gyalázat nem történt; ezt csak maga Bánk gondolta ki, hogy maga mellé több gyilkos-társat kaphasson, s gonosz cselekedetének mentsége legyen, melynek indoka tulajdonképp Gertrud gyűlölete volt, mert ennek ösztönzésére vette el tőle Endre a dalmát-horvátországi bánságot, s ruházta át Bertholdra. De azt elfelejti Budai, hogy Endre Bánkot nádorrá tette, ami nagyobb méltóság a bánénál. Budai azt is állítja, s ezt már alaposabban, hogy Bánk ha bocsánatot nyert is Endrétől, IV. Béla király alatt megbűnhődött, mert egy 1262-ben kelt diplomában, melyben Béla király Újfalu és Jernye nevű falvakat nem messze Sáros várától egy Merse nevű vitéznek adományoz, tisztán ki van fejezve, hogy e falvak hajdan a Bánk bánéi voltak, s mint a hűtlenség bűnébe esettől a koronára szállottak. Péczely ellenkezőleg egészen hitelt ad a régibb magyar krónikáknak. Annál erősebben tagadja a királyné bűnét, s a Bánk nején elkövetett merényt Majláth János a következő okokból: a királyné halálát s a lázadást elég más ok magyarázza s nincs szükség ama gyalázatos tettre; a tizennégy krónika közül, amelyek megemlítik a királyné halálát, csak hat van olyan, amelyek a gyalázatos merényt is megemlítik; ez a hat krónika későbbi időből való, mint a nyolc más, s így a monda később keletkezett, s nem egyidejűleg a tettel. De Majláth csalódik, midőn csak tizennégy krónikát emleget, melyek ez eseményt tárgyazzák, holott sokkal több van, s e merényt oly krónikák is följegyezték, melyek majdnem egykorúak magával az eseménnyel.

Az újabb történetírók, Szalay László és Horváth Mihály, mintegy középúton járnak, s kiegyenlíteni igyekeznek az ellentétes véleményeket. Szalay a következőképp beszéli el az eseményt: Endrét a galíciai ügyek még 1214 elején is távol tartották országától, s a közigazgatás Bánkot gyakran Esztergomba, a királyné palotájába szólította. Ilyes alkalommal történhetett, hogy Berthold, kinek szerelmét a nádor hitvese visszautasította, buja vágyát a férjétől imádott asszonyon csel és erőszak által, a királyné termeiben s a királyné tudtával töltötte. A bosszú villáma nem késett leszállani; Berthold valamelyik erősségébe rejtőzött s utóbb megszökött, a királyné kincseit magával vitte, de Gertrudra Bánk barátjai halált mondottak. Szándékukba magát az esztergomi érseket is beavatták, s az érsek nem nyilatkozott ellene. A középkor valamelyik elménce ez oknál fogva a következő amphibologiai választ adja az érsek tollába: Reginam occidere nolite - timere bonum est - si omnes consentiunt - ego non - contradico, melyet más fölosztással is olvashatni: Reginam occidere nolite timere - bonum est - si omnes consentiunt - ego non contradico. Az összeesküdtek Péter bihari főispán és Simon bán vezérlete alatt a királyné termeire törtek, s udvaroncainak és szolgáinak közepette megölték. Gyermekei megmenekültek. Endre visszatérvén Galíciából, Ince pápának őszintén bevallotta, hogy Berthold miatt, mert mások fölébe emelte, majdnem az egész ország, nagyok és kicsinyek gyűlöletét vonta magára, s ez ok miatt maradhatott el - kivált ha még hozzá adjuk, hogy a főbbek lengyel földre menekültek - a tettesek büntetése. Szalay elveti a régi magyar krónikáknak azt az állítását, hogy Bánk ölte meg a királynét, mert az egykorú krónisták csak Péter s Endrének egyik oklevele Simon bánt említik név szerint mint tetteseket, s mi több, Bánk, kiben a király alkalmasint éppen úgy áldozatot látott, azontúl is főméltóságokat viselt, több oklevél tanúsága szerint. Bizonyos csak annyi, hogy egyesek jószágai elkoboztattak, valószínűleg azokéi, akik megfutamodtak. Horváth ugyanezt mondja, azzal a különbséggel, hogy nem Bertholdot tartja a merény elkövetőjének, hanem a királyné többi testvérének valamelyikét, mert Berthold ilyféle tett miatt soha kérdőre nem vonatott, utóbb is békében élt az országban, s 1215-ön túl ismét több oklevélben olvashatni nevét. De Horváth ez állítását nem igazolja az a körülmény, hogy Berthold megszökése után Ugrin lett a kalocsai érsek, s midőn a pápa megengesztelődött iránta, akkor sem foglalta el Magyarországon főpapi székét, hanem 1218-ban aquilejai pátriárkává neveztetett ki. Horváth is Pétert tartja a királyné gyilkosának, de azt is megjegyzi, amit Szalay mellőz, hogy a főbűnösök közül Péter csakugyan megbüntettetett. De mind Szalay, mind Horváth Pétert illetőleg csak a krónikákra hivatkoznak, s nem egyszersmind oklevélre is, pedig ilyen is van Fejérnél49  IV. Bélának egy 1237-ben kelt oklevele, mely szerint a cisztercitáknak adományozza Ugurdot, mely anyjának, a királynénak megölésével felségsértés bűnébe esett Péternek javai közé tartozott, továbbá ugyancsak a cisztercitákra szállítja a péterváradi uradalmat, mely szintén a felségsértő Péteré volt. Ez oklevélből azt is következtethetjük, hogy Pétervárad Pétertől vette nevét, s midőn Katona tragédiájában Bánk Pétert egy helyt Várdánnak szólítja, ez, ha nem a német Wardein, csak a Petrus Vardanus magyarosítása. Egyébiránt Horváth helyesen jegyzi meg, hogy e véres jelenetet s általában ez idők viszonyait még több tekintetben homály födi.

A legújabb történetírók közül Pauler Gyula következőképpen nyilatkozik ez eseményről:50 "Bánk bán történetét ismeri mindenki. II. Endre korában nádor volt. Nején Gertrud királyné valamelyik testvére erőszakot tett. A királyné segíti testvérét, vagy legalább Bánk azt hitte róla és megölte. Így olvassuk azt számos, nagyon számos könyvben, lehet mondani hatszáz esztendő óta. Nagy költők foglalkoztak e történettel, s Katona József emlékével mindig megújul elménkben Bánk bán e tragédiája. A költő élő egyént teremtett az Árpád-kor ködös alakjából. Ilyen lehetett ő, így cselekedhetett, de vajon csakugyan ilyen volt-e, és főképp azt tett-e, amit a tragédia százados hagyomány felhasználásával oly megrendítően előnkbe állít? Arra a történelem aligha igennel felelhet. Keveset tudunk Bánkról, de ebből a kevésből is egy nagy politikai tényezőt ismerhetünk föl benne. Politikai forradalmi tett volt Gertrud királynénak megöletése is. Bánk nejének a meráni hercegfiúk buja szerelmének azonban semmi közét sem lehet hozzá megállhatóan kimutatni.

Idegeneknek, különösen németeknek kegyelése sohasem volt népszerű dolog Magyarországon. Endre hebehurgya természete bizonyára nem járt el e kedvezésben a legtapintatosabb és legigazságosabb módon. Abban sem kételkedhetünk, hogy e jövevények közül nem mindenik becsülte meg magát, hanem méltó okot adott az elégületlenségre. Az elégületlenek közül némelyek majd Géza hercegnek, Endre nagybátyjának Görögországba szakadt fiaira, majd a gyermek trónörökösre, Bélára gondoltak, hogy a királyi székbe ültessék, s a gyűlölet Gertrud ellen is, kiben nem ok nélkül látták a bajnak: az idegen dédelgetésnek okát.
Összeesküvés képződött hát ellene s a németek ellen, melyről János esztergomi érsek is tudott, ki ugyan mindig meghajlott a hatalom előtt, s legföljebb magánérdekében mert szembe szállani a királlyal, de - ha szabad e nevet használnom - nem látta jónak dacolni, legkevésbé pedig Berthold kalocsai érsek érdekében, kivel szemben sokat kellett áldozni prímási hatalmából és tekintélyéből. Az összeesküvésbe részes vagy legalább tudós volt az országnak a király után első világi embere is, Bánk, a nádorispán, a Bor-nemzetségből, aki a lebényi Goth után 1211-ben emelkedett a nádori székbe...

Az összeesküvés a németek és a királyné ellen 1213 őszén tört ki; II. Endre király az ország keleti részében járt. A királyné mellett Berthold érsek volt, és mint vendég Leopold ausztriai herceg, II. Géza király leányának fia, s így Endrének első ízben unokatestvére. Valószínűleg vadásztak, mert a királynét szeptember 28-án sátorban találjuk, kétség kívül a vértesi hegyekben, közel a pilisi cistercita kolostorhoz, mert csak ez magyarázza meg, hogy Gertrud holttestét éppen e zárdába temették.

Az összeesküvők nem orozva, hanem nyílt támadással rohantak rá a kíséretére, körülbelül úgy, mint Cadondal a choanjai tervelték Bonaparte konzul ellen. A támadó csapatban Simon mellett még Pétert ismerjük, ki a legnagyobb valószínűség szerint csanádi, de semmi esetre sem bihari ispán - nem bán - volt a hadseregben. Pétervárad körül bírt, s e birtokaiból következtetve, alighanem a Csanád-nemzetségből származott. A támadás legalább részben sikerült, Lipót herceg és Berthold elmenekültek, de Gertrudot sátrában meglepték, s a szó szoros értelmében darabokra vagdosták; a halálos csapást Péter mérte reá. A megriadt királyi kíséret csakhamar összeszedte magát. Még az éjjel megtámadta az összeesküvőket és szétverte. Péter az ütközetben elesett." Így a Bánk bán neje ellen elkövetett erőszakot ő sem ismeri el történeti ténynek.

A magyar és külföldi költők, akik Bánk esetét földolgozták, egész Katonáig mind Bonfini után indultak. S ez természetes volt. Bonfininek a humanisták modorában írt magyar történelme az olvasott könyvek közé tartozott külföldön; németre is lefordították, Magyarországon éppen nagy becsben tartották, s akik nem tudtak latinul, a Heltai átdolgozásában olvashatták, aki egész II. Ulászló koráig leginkább őt követi. Az első földolgozó Hans Sachs volt, a híres nürnbergi mester, aki 1561-ben egy ily című tragédiát írt: Ein Tragedie, mit zwölf Personen, zu spielen, Andreas der ungerisch König mit Bankbano seinem getreuem Statthalter51. Nemcsak Bonfiniből merített, hanem minden új lelemény nélkül követte nyomról nyomra. Egyet-mást a maga módja szerint kifest és megékesít ugyan, magán- és párbeszédeiben is van némi költői csillám, de se a cselekvényt, se a jellemrajzot nem teszi drámaibbá, új indokokat sem használ, úgyannyira, hogy az egész tragédia alig több, mint Bonfini elbeszélésének párbeszédbe szedése. A király és a nádor neveit meghagyja, a Bánk nejét Rosinának nevezi, a merénylő herceget Frigyesnek, akit egyszersmind úgy rajzol, hogy megbánja tettét, s koldusruhában vezekelve, visszabujdosik Németországba. Emellett hét új személyt léptet föl, kiket nem talált Bonfiniben: István és Albert kamarásokat, akik tanácsadó- és tanúképp szerepelnek, s két magyar fejedelmet, Vencelt és Lászlót, akik Palesztinába kísérik a királyt; Frigyes hercegnek egy szolgáját, egy hírnököt és levélhordót, de ezek mindnyájan mellékszemélyek. Hans Sachs után hét évvel, 1567-ben egy magyar költő, Valkai András52   dolgozta föl e tárgyat, szintén Bonfini után. E mű érdeme is, mint Hans Sachsé, nem az alakításban, hanem az előadásban áll. Mindenik megelégszik azzal, hogy Bonfini szerint hűn elbeszélje a történteket, Endre elindulásától Palesztinába, egész haza jöveteléig, de mindenik egyszersmind erkölcsi tanulsággal bocsátja el olvasóit.

Jobb mindezeknél egy angol dráma, Elmerick vagy az igazság győzedelme című53,  melyet Lillo György írt 1739-ben, kevéssel halála előtt, s barátja, Gray János, adatott elő a Drury Lane színházban nagy tetszés között. A személyek nevei közül csak Endre királyét tartotta meg, a királynét Matildának nevezi, Bánkot Elmericknek, nejét Ismenának, a meráni herceget morva herceggé teszi Konrád névvel. A többi személyek: Báthori, Ismena atyja, Zenomira, a királyné hölgye, Belus, Elmerick titkárja. A dráma színhelye a királyi palota Budán. Lillo is Bonfini után indul, de új leleménnyel s a szenvedélyek új indokaival egészen átalakítja az elbeszélést saját drámai céljai szerint. Emellett kiérzi az angol és magyar alkotmány rokonságát, Földetlen János angol király s az Arany Bullát kiadó Endre korának érintkező pontjait. Endrét úgy tünteti föl, mint a legeszményibb alkotmányos királyt, aki a királyok törvénytelen rendeleteivel szemben fölruházza a nemzetet az ellenállás jogával, hogy a törvényszegő királyt letegye, s más fejére helyezze szent István koronáját. A mű hőse egyébiránt nem Elmerick bán, hanem a királyné; az intézi a cselekvény bonyodalmát, benne központosul a tragikai érdek. Elmerick nem szenvedélyétől elragadtatott férfiú, hanem erélyes királyi helytartó, szigorú bíró, a részrehajlatlan igazságosság szükségének képviselője, aki a bűnös királynét nem öli meg, hanem bakóval végezteti ki teljhatalmánál fogva, melyet a király e szavakkal ruházott reá:


Vedd e kardot,

S ne hordd hiában. Bárki merje
Rangban vagy születésben bizakodva,
Polgáraim nyugalmát megzavarni:
Ne tartsa semmi vissza kezedet;
Felelni fogsz az égnek és nekem.


Ellenben a királyné tele szenvedéllyel, küzd ellene, és egyik bűnből a másikba sodródik, míg végre eléri a nemezis. Nem szereti férjét, titkon Elmerickért lángol, s testvére, Konrád céljait is csak azért segíti elő, hogy ha Ismena hűtlen lenne férjéhez, ez elfordulna tőle, s ő nyerhetné meg szerelmét. De az erényes Ismena megvetéssel, majd irtózattal fogadja Konrád vallomásait, s férje bosszújával fenyegeti, ha még tovább is üldözi, s egyszersmind el akarja hagyni az udvart, míg a herceg az országban marad. Az őrjöngő szerelmes a királynéhoz rohan. Megtudta, hogy Ismena csakugyan készül elhagyni az udvart. Segítségre szólítja föl testvérét, mert különben erőszakkal is kész elrabolni Ismenát. A királyné óvatosságra inti, s megígéri, hogy Ismenát elutazása előtt látni fogja a palotában. E célból megbízza meghitt hölgyét, Zenomirát, Elmerick titkárának, Belusnak kedvesét, hogy ezáltal hívassa Ismenát a palotába, mintha férje rendelte volna oda. Alig adja ki parancsát, már visszaborzad szándékától. Vajon nem nyerhetné-e meg Elmerick szerelmét Ismena föláldozása nélkül is? Hátha megvallaná szerelmét Elmericknek? De ekkor fölébred női méltósága és királyi büszkesége - és mégis bevallja szerelmét Elmericknek, elébb szemérmesen, félénken, majd nyíltabban és szenvedéllyel. Elmerick elképed, visszariad, nem érti, nem akarja érteni, hivatkozik mindkettőjök kötelességére, és végre Ismena iránt érzett szerelmére. Ez lesújtja a királynét, s kétségbeesve megragadja Elmerick kardját, hogy előtte ölje meg magát. Elmerick visszatartja a királynét, hogy meggátolja öngyilkosságát; ekkor berohan Konrád, s vádolja Elmericket, hogy erőszakoskodik nénjével. Ez eszméletre hozza a királynét, s kész bosszúterve. Ő is vádolja Elmericket, kire a herceg kardot ránt. Azonban Elmerick lefegyverzi a herceget, s visszautasítja a vádakat. Távozása után ismét a düh és szégyen vesz erőt a királynén, s midőn jelentik, hogy Ismena a hívásra megjelent, a mellékszobába küldi Konrádot, s bebocsáttatja Ismenát, aki férjét keresve jő. A szegény áldozat látása még egyszer fölkelti a királynéban jobb érzését, egy pillanatig haboz, de visszautasított szerelme, megalázott büszkesége, bosszúvágya magokkal ragadják, s a mellékszobába küldi Ismenát, hol Konrád vár reá. Ezután a királyné mindinkább süllyed; megbízza Konrádot, hogy siessen a király után, aki még alig érte el Székesfehérvárat, s vádolja be Elmericket. Így ha Ismena később panaszt tesz is, az egész csak tettetésnek, férje védelmére kigondolt cselnek fog látszani. Ha Elmerick elbukott, a királyné bosszúja célt ér, s Konrád nőül veheti Ismenát, kibe halálosan szerelmes. Ezalatt Elmerick megtudja nejétől esetét, s a királynéhoz megy, aki kegyetlen gyönyörrel nézi fájdalmát. "Te visszautasítád szerelmemet és én megsemmisítem nődet" - mond a királyné, mire Elmerick fölkiált: "Magad vallád be, nincs szükség más bizonyításra, ügyed el van döntve." Aztán kimondva ítéletét, bakót hívat, megfojtatja a királynét, s az összegyűjtött országnagyoknak megmutatja a holttestet. Mindnyájan megdöbbennek és várják a királyt, aki Konrád vádjára csakugyan visszatért Budára, s kihallgatja Elmericket s a tanúkat. Ekkor egy hírnök lép be, s jelenti Ismena halálát. Megölte a szégyen és fájdalom. Konrád e hírre tőrt üt szívébe. "Ismena meg van bosszulva - kiált Elmerick - hadd legyek én most nyomorult." De a király helyesli Elmerick tettét:


Óh, Elmerich nagy volt, amit tevél,

Maradjon továbbra is kezedben
Királyi pálcám, míg visszatérek
A szent Sionról, Jordán partiról.


Íme mivé vált Lillo kezében Bonfini egyszerű elbeszélése. Egymást fokozó drámai fordulatok s a szenvedélyek árjai ragadják a cselekvényt, s bár a királyné sokban hasonlít Racine Phaedrájához, s a jellemrajz ellen is lehet kifogást tenni, kivált Konrád ellen, egészben véve a tragédia elevenebb és költőibb, mint Katonáén kívül minden költő műve, aki e tárgyat földolgozta.

A XVIII. században még három német költő fogott bele, mindenik Bonfini nyomán. Egyik, kit Katona Müllernek nevez, regényt írt belőle, melyet Cséry Péter 1821-ben magyarra fordított vagy inkább átdolgozott, anélkül hogy megnevezné íróját54.  A regény eredetije nem található könyvtárainkban, azonban Heinrich Gusztáv egy egykorú bírálat nyomán nem alaptalanul hiszi, hogy az eredeti címe: Leithold, ein Fragment aus der Geschichte fürstlicher Leidenschaften. (Wien, 1782.) A bírálat röviden elmondja a regény meséjét, s ez talál a Cséry átdolgozásával, s úgy látszik, hogy a címen kívül nem sokat változtatott rajta. Leithold alkalmasint egy Bertholddal, a királyné másik testvérével, s ezt Cséry Ottóval helyettesítette. Bonfini egyszerű elbeszélése bonyolultabbá válik ugyan, de egyszersmind émelygősen érzelgővé. Ottó itt föllázad András ellen, király akar lenni, azonban legyőzik és börtönbe vetik. Három évig sinlődik ott. Midőn a király Jeruzsálembe indul, nénje, a királyné és Bánk kérésére, visszaadja szabadságát. A kiszabadult Ottó nem tudja fékezni szenvedélyét, megszereti Bánk nejét, kinek itt neve Melinda, s vallomást tesz neki, amelyet ez visszautasít, s hogy ne ostromolhassa, elhagyja az udvart. Ottó beteg bánatában, s végre bevallja szenvedése okát. A királyné inti, hogy lehetetlent ne kívánjon. Erre Ottó kijelenti, hogy kész az udvart elhagyni s hazamenni, csak arra az egyre kéri nénjét, hogy hívja vissza Melindát, mert tőle búcsút akar venni s bocsánatát kérni. Melinda visszatér, s a királyné magokra hagyja őket. Ottó újra szerelmével ostromolja Melindát, s ez újra visszautasítja. Ottó szenvedélye nem ismer korlátot s hogy a regény szavaival éljünk, "egy új Tarquinius hágja által a törvényeket, s újítja meg Lucretiának szerencsétlenségét". Mind Melinda, mind Bánk azt hiszik, hogy a királyné a bűnös, s mivel Ottó megszökött, Bánk a királynén áll bosszút s megöli őt. A királynét nagy pompával eltemetik, Bánk és neje pedig Konstantinápolyba indulnak a királyhoz. Ottó lelkiismeretétől furdalva szintén Konstantinápolyba megy, hol idegen lovag álruhájában Bánkot párbajra hívja. A párbajban csak színleg védelmezi magát, s halálosan megsebesül. Ekkor Bánk a király elébe járul nejével, s elbeszéli a Budán történteket. Ugyanakkor egy haldokló vitézt tesznek le a király lábaihoz. Ottó az, aki bevallja bűnét, kétségen fölül helyezi a királyné ártatlanságát s meghal. A király megbocsát Bánknak, s nejével együtt hazaküldi őket.

Még két német költő birkózott meg e tárggyal: Nicolay L. Henrik, aki 1795 körül Bánk bán cím alatt balladává dolgozta föl55   és Albrecht J. F. Ernő, aki 1797-ben Der gerechte Andreas című drámai költeménnyé56. Mindketten a regény után indultak, de úgy látszik, hogy Bonfinit is ismerték. A balladában a meráni herceg neve Henrik, a Bánk nejéé Hedvig, míg a drámai költeményben ez Buria, amaz Ottó nevet nyert. Mindkettő csekély értékű költemény, de mégis jobb a regénynél. A ballada egy kissé frivol, de a herceg jellemzésében találó vonások vannak; a drámai költemény a herceg merénye után kezdődik, a királyné meggyilkolását csak néhány sorban tárgyalja, s a fősúlyt Bánk és neje igazolására s a király nagylelkűségére helyezi. Érdekes, hogy már e külföldi földolgozók is érzik, hogy a királyné bűnössége vagy ártatlansága szerint a cselekvény központjának változni kell. Lillo tragédiájában a királyné a főbűnös s egyszersmind a mű hőse: a német regényben ártatlan a királyné, s Ottó emelkedik a mű központjává, noha e körülménynek a Bánk bukását is magával kellene hozni. Mind e kísérletek csak azt mutatják, hogy Katona fölfogása, aki Bánkot választá hősül, s a királynét ártatlanná, de egyszersmind annyira gyanússá tette, hogy Bánk bosszúja ellene fordulhat, nemcsak legeredetibb, hanem a legtragikaibb fölfogás is. Mindenesetre a tárgy sok tragikai elemet rejt magában, s nem csodálkozhatni, hogy egy magyar ifjú, Lakfalvy Eduárd, Sopronból 1793-ban fölszólította Schillert, hogy dolgozza föl Bánkot tragédiává57.

Katona nem ismerte Bánk külföldi földolgozóit, s a német regényt is csak akkor, midőn már megírta művét és javításához fogott. De jól ismerte a krónikákat és történetírókat, akiket akkor ismerni lehetett. Tudta, mi tárgyának mondai része vagy benne többé-kevésbé bizonytalan s mi megállapítható történelmi tény, éppen azért, mert homály lebegett az egész eseményen, igen háladatosnak tartotta földolgozását, mert céljai szerint használhatta mind a mondát, mind a történelmet. E két elem összhangzata szülte tragédiája alapeszméjét, amely egyszersmind a nemzeti fájdalom húrjait is érintette. Így maga a kor is vonzotta Katonát, az Arany Bulla kora, melynek mintegy előzménye a királyné halála s az idegen befolyás megtörése. Úgy hitte, hogy hazafi érzését követi, ha e küzdelmes kor emlékét idézi föl egy csöndes korban, mely már magáról az alkotmányról is megfeledkezett, ha az idegen befolyás és nemzeti visszahatás, az alattvalói hűség és ellenzéki kötelesség összeütközéseit rajzolja oly nemzedéknek, mely kezd mindettől elszokni. A költői lelkesülés és hazafi érzés szülötte Katona tragédiája, de nem iránydráma, mert elemei mérséklik egymást és egymásba olvadnak.

Az esemény idejére nézve éppen nem követi Bonfini mondáját, s nem a jeruzsálemi, hanem a galíciai hadjárat alatt foly le a tragédia, 1213-ban. De Bánkra nézve a hagyományt fogadja el s nem a történelmet. A mű hőse Bánk, s hogy tragikaivá válhassék, szükséges a királynénak bizonyos pontig ártatlansága, miáltal a különböző vélemények mintegy kiegyenlíttetnek. Katona meg volt győződve teljes bűnösségéről, de költői célja s némi kegyelet, legalább magára a merényre nézve, ártatlanságát javasolták. "Oly öcsék között - mond előszavában Katona - Gertrudist se reméljük igen angyalnak, nem is szolgálhat nagy védelmére az, hogy ő anyja egy szent szűznek (Erzsébetnek), mert ez nem neki köszönheti nevelését, amidőn még kicsiny korában elvitték a thüringiai herceg számára, és egy klastromban nevelődött. Csak mély tiszteletre méltó állapotja az, mely engem valamennyire mentségére kényszerített." A merénylő hercegre nézve azt a véleményt fogadta el, hogy az Berthold volt, mert Eckbert és Ottó követték Endrét jeruzsálemi útjára, s ha ezek lettek volna a merénylők, Endre bizonyosan nem tűrte volna meg őket maga mellett. "De bezzeg - folytatja előszavában - a sima Berthold! Ez először megcsalta mátkáját, s azt hírlelte, hogy neki a Szűz Mária megjelent álmában, és a szüzességre intvén (ha nem későn), papságot javasolt. Mihelyest Gertrudison a szerencsétlenség megesett, senki sem tudta hova lett: András keservesen panaszkodott ellene a pápánál, mert útiköltségre meglopta a királyné kasszáját. Többé be sem bocsáttatott az országba, és kevés idő múlva már Ugrin lett a kalocsai érsek. Öt esztendő múlva megengesztelődvén a pápa, őtet aquiléjai főpapnak tette (1218), és ott is halt meg. Katona vitatása is (Hist. Crit. T. V. p. 314.) ide üt ki." Mindamellett egy érseket színpadra vinni, s éppen ily szerepben, ízetlennek tetszett előtte, mert e minden célzás nélküli adat könnyen mint egyházellenes izgatás, az egyes személy, mint az egész rend képviselője tűnhetnek vala föl, mi távolról sem tartozott a cselekvénynek se alapeszméjéhez, se történelmi hátteréhez. Emellett se Berthold, se Ottó nem voltak történelmileg nevezetes egyéniségek, jellemre nézve sem sokat különbözhettek egymástól, s évkönyveink sem egyeznek meg, hogy a testvérek közül melyik követte el a gonoszságot. Ez okból Katona megengedhetőnek tartotta az Ottó nevéhez kötni öccse esztelenségét.

A nevekre nézve, minthogy Bánkot nem írhatta Benedeknek, a többit is mind a régi mód szerint írta: Petur, Endre, Soma, Mikhál, Solom, és nem Péter, András, Sámuel, Mihál, Salamon. A hivatalok is változandók lévén, a bán név mindeniken rajta maradt, s a mostani gróf vagy báró nevet pótolta. Azonban az meglepő, hogy Katona, aki tárgyára nézve annyi krónikát és oklevelet fölkutatott, műve első kidolgozásakor semmit sem tudott Simon és Mikhál spanyol származásáról, valamint arról sem, hogy Bánk neje ezek húga. Pedig Kézaiban mindezt megtalálhatta volna, aki krónikájában elhallgatja ugyan Bánk esetét, de a függelékben, a jövevény nemesekről írt fejezetben elég bőven emlékszik meg rólok. Eszerint Simon és testvére Mihály nemzetsége, akiket Martinsdorfereknek is hívnak (Sopron megyei Nagymárton, Martensdorf helységtől, Fejérnél némely oklevélben villa Mortun), Imre király idejében az aragoniai Constantia királynéval, aki Imre király felesége volt, jött be Magyarországba, magokkal derék vitézeket és igen díszes kíséretet hozván. Spanyolországban atyjok Simon és nagybátyjuk Bertran egy hatalmas főúrral viszályba keveredtek, egy csatában legyőzték, elfogták, megölték, miáltal ellenségeskedést vonván magokra, Constantia királynéval örömest jöttek Magyarországra. Imre király szívesen fogadta őket, széles és bő hűbéri jószágokkal adományozá meg Magyarország különböző részeiben. Mivel pedig e nemzetség Spanyolországban több várat bírt, melyekben azonban egy Bojót nevű a fő, azért Magyarországon legelső szállásukat Nyergedszeg körül (ma Nyergesújfalu Esztergom megyében) Bojótnak nevezték (ma Bajót falu szintén Esztergom megyében). Elhozta volt Constantia királyné magával Simon és Bertran gróf Tota nevezetű húgát is, oly szép és gyönyörű leányt, akinek párja alig volt. E leány Benedek (Bánk) herceggel, Konrád fiával kelt egybe, Martinsdorf faluval együtt már jegyajándékot is kapván Imre királytól és Constantia királynétól. Fejérnél két diplomában is előfordul Bánk nejének neve, mint Tota vagy Thota.

Katona ezt nem tudta, de ha talán tudja vala is, mellőzi e szokatlan nőnevet. Azonban az első kidolgozásban nem a Melinda nevet használja. "Bánk feleségét - úgy mond - Adelajdnak neveztem. Cséry úr Ottója még akkor nem jött kezemhez. Azután akadt egy iromány is kezembe, melyben az van, hogy Michael és Simon Micz bán spanyol testvéreknek volt egy világszerte híres szépségű húgok, kit Benedictus (Bánk bán), Konrád grófnak a fia vett el, elismerem tehát Melindát spanyolabbnak, és hiszem, hogy Müller úr (a Cséry által fordított német regény írója) szerencsésebb volt nevének föltalálásában. Nem győzök a véletlenségen eléggé csodálkozni, midőn Mikhált és Simont ide kevertem, anélkül, hogy a vérséget gyaníthattam volna is." Az első javítás tehát a Melinda név elfogadása volt; a második a spanyol származás és Simon Micz bán hét gyermekéről szóló monda betoldása; a negyedik a prológ kihagyása. "Előbbeni munkámban - mond Katona - annak rovására, hogy a német hercegek közül miért vettem Ottót, egy előversengést írtam, mely tele van ifjú vérem gőzével, negéddel és feszelgéssel. Az okot itt is jelentem, nem mintha oktatni akarnék, hanem mintegy csak emlékezetébe hozni az olvasónak." Magánbeszéd volt-e a prológ, a mű valamely személye által előadva, vagy párbeszéd a közönséget és költőt képviselő allegóriai személyek között, mindezt nem tudhatni. Bárány Rostájában említ ugyan egy, a prológban szereplő Mentor nevű személyt, de hogy egyedül mondotta-e ez a prológot vagy mással vitatkozva, azt egészen elhallgatja. Úgy látszik, hogy Katona a bevezető jelenetet Ottó és Biberach között a másodszori átdolgozáskor írta. Legalább a Rosta szerint a tragédia a királyné báljával kezdődött.

A többi változtatásokra és javításokra nagyrészt Bárány bírálata serkentette. A cselekvényen és szerkezeten valami lényegest nem változtatott ugyan, hanem mint a képíró bevégzett művén, egy-egy vonást még inkább kiemelt, ide több fényt, oda több árnyat vetett, s töprengve vizsgálta a legapróbb részletet is. Bárány legtöbb figyelmeztetése, megrovása a kifejezések határozatlanságára, köznapiságára vagy durvaságára, a nyelvtani vagy verselési hibákra vonatkozik. Katona nem elégedett meg azzal, hogy majd mindazt kijavítsa, amin barátja megbotránkozott, hanem maga is keresett és talált még más javítandókat is. Ha összehasonlítjuk a Bárány bírálatában idézett helyeket a mű nyomtatott példányával, látjuk, hogy stíl tekintetében némely rész tetemes javításon ment át, s az eredeti gondolat erélyesb, nemesebb, s általában hangzatosabb kifejezést nyert. Bárány egypár lényegbevágó kifogást is tett. Különösen megrótta Melinda esetének homályosságát, azt állította, hogy az nem eléggé átlátszó, s nem tudhatni: vajon Ottó elkövette-e a merényt vagy csak akarta. Katonának igaza volt, hogy nem fogadta el e megrovást. A merény elég világosan ki van fejezve a műben, s a nagyobb világosság csak az ízlést sértené. Bárány azt is hibáztatta, hogy Katona bizonyos pontig ártatlanná tette a királynét. Ezt kétszer is megrója, de megrovását a mű harmadszori átolvasása után visszaveszi. Azonban az okot, amely ezt szükségessé teszi Bánk tragikumára nézve, éppen nem fogja föl. A negyedik fölvonás nagy jelenetében, melyben Bánk megöli a királynét, szintén hibáztatja e sorokat:


Már úgy születtetünk, mint a szegény

Emberbarátink kárán tapsolók;
Hiszen ha hét az utcán hétszer el-
Esett, azon szint'annyiszor kacagjuk
Magunkat el s a szánás akkoron
Jön csak, mindön látjuk, hogy egyike
Többé felállani nem tud!


Szerinte e beszéd jellemző ugyan Gertrudra, de Bánk indulatjának emelkedésére nézve nem lépcső, s minthogy a királynénak ekkor nevetni kell, ez nem megrázó, nem tragikai, hanem komikai és paródiai. Katona meghagyta ugyan a megrótt sorokat, de a félreértés kikerülése végett odatette a színésznő utasításába, hogy Gertrud komoran néz Bánkra.

Nevezetesebbek és alaposabbak is azok a megjegyzések, melyeket Bárány egypár jelenet nem elég színpadiasságára vagy némely hangulatot zavaró mellékkörülményre tesz. Így mindjárt a harmadik fölvonásban hibáztatja mint alantjáró mozzanatot, hogy a bezárt Izidóra dörömböl, s a mély búskomorságba süllyedt Bánk nyitja ki neki az ajtót. A kijavított műben Izidóra szakítja föl az oldalajtót, s nem Bánk nyitja ki. A negyedik fölvonás végén, úgy látszik, Myska bán a királyné siránkozó gyermekeit védte, amíg Solom segítségére jött. E rövid jelenetet Bárány dicsérte, s csak azt hibáztatta, hogy a harmadik fölvonás is gyilkolással és Myska bán megjelenésével végződik, ami egyhangúnak látszik. Katona kihagyta az egész jelenetet, bár később Solommal elbeszélteti, s a királyfiak is csak anyjok koporsójánál jelennek meg. Különösen az ötödik fölvonásra tett megjegyzései alaposak, melyeket Katona föl is használt. Úgy látszik, az ötödik fölvonásnak elején Simon és Mikhál jelenete hosszabb volt, s mindketten kegyelmet nyernek. Bárány megrója e jelenetek hosszadalmasságát, mert mind Simon, mind Mikhál ügye csekély a királyé és Bánkéhoz képest, s a királynak némely kifejezését is hibáztatja. Katona megrövidítette e jelenetet, módosította a király beszédét, s kegyelmet sem ad egyelőre a két testvérnek. Azonban igen helyesen Báránynak azt a tanácsát nem fogadja el, hogy Mikhál Bánk gyermekével csak Bánk megjelenése után lépjen föl, mert akkor nem kaphatta volna el az elszántan megjelenő Bánk a király mellől gyermekét, a sejtelem fájdalmas fölkiáltásával, mely oly jól illik a jelenethez. Az első kidolgozás szerint Petur is megjelent e fölvonásban. Bánk vezeti föl, mint megvagdalt, vérző, s a kínzástól összeroncsolt haldoklót. Ezt rosszallja, sőt kigúnyolja Bárány; részint azért mert Bánktól a figyelmet elvonja, részint pedig azért, mert bajos a színpadra hozni egy vérző, megkínzott testű embert. "Ezzel is - folytatja - több halott legyen a színen! Gertrud és Bánk bánné elég. Ha a bosszúálló sorsnak elégtételül Petur életének elmúlni kell, elég vala ezt per narrativum említeni. Átkozódásai és sokáig kimúlása éppen helytelen és a räuberjátékban jól állana, de a Bánk bánban nem." Az első kidolgozás szerint Izidórának is nagyobb szerepe volt az ötödik fölvonásban. Ezt is Bárány tanácsára módosította Katona, és szintoly tapintatosan. Eredetileg Izidora indulatos szemrehányást tesz a királynak, hogy Gertrud gyilkosának megkegyelmezett. "Egy asszonynak belepörlése csakugyan kellemetlen itt - mond Bárány - s a szép folyást elrontja, a nyugpontot a játékban konfundálja. Ezen dolog csaknem olyan, mintha valaki ügyét a hétszemélyes táblán nálunk elvesztvén, ismét a királyi táblára appellálná. Izidórának sebes könnyeket, egy végső kihangzást fájdalmának, csöndes de mellékes panaszt lehetett volna még adni, de úgy nem, hogy minden ottállókat ismét megzavarjon, a királytól pedig vi executivae potestatis: »El a dühössel!« még el is parancsoltassék."

De Bárány nemcsak hibáztat, gáncsol hanem magasztal és bámul is. A tárgy választását helyesli, a tervet jól átgondoltnak és mestermódon kivittnek nevezi. Különösen magasztalja a második fölvonást s a negyedik nagy jelenetét. A jellemrajz szépségéről egész lapokat ír, s egypár helyt behatóan. És mily szeszélye, gúnya a sorsnak! Ez az ember, aki Bánk bánt korában egyedül méltányolja Magyarországon, húsz év múlva, midőn a közönség is méltányolja, ellene fordul és hirdeti, hogy Grillparzernek e tárgyú tragédiája sokkal sikerültebb. Ugyanis 1836-ban megjelent Árpádház című drámájához írt előszóban így sóhajt föl: "Maga Bánk bánunk, a jeles viszontagságú honi hős, Grillparzer kezére szorult, hogy eposz vagy dráma alakjában jól léphessen ki a feledségből, valamint Zsigmond király álmát a sléz Börnstein adta." Aztán a mű végén így magyarázza ki magát a jegyzetek között: "Nem feledve a boldogult Katona József úr Bánk bán művét, mely több évekkel előbb, mint amaz, kijött, de a történeti cselekvény bökkenője, előtere, titka kerülve, s mintegy homályba leplezve, s úgy látszik, a shakespeare-i humoristika affektáltan űzve van. Grillparzertől 1830-ban kiadott: Bancbanus, der treue Diener seines Herrn. Trauerspiel in fünf Akten. Halirschtől megrostálva, amennyire regényesb, a történeti cselekvény ingeréhez vagy titkához közel jár."

Szegény Bárány nem sejtette, hogy húsz év múlva az ő Grillparzer mániája ellenében a német kritikusok is elismerik Katona tragédiájának fensőségét Grillparzeré fölött, legalább egy pontban, tudniillik a tragikai és drámai fölfogásra nézve. Valóban amióta Katona művét németre fordították58,  a német kritikusok Grillparzerről szólva, ritkán hagyják azt említetlenül. Midőn 1866-ban és 1881-ben Grillparzer tragédiája Bécsben újra színpadra került, a Neue Freie Presse színkritikusa, Speidl Lajos két ízben is írt róla, s a többek között ezeket mondotta: "Katona Bánk bánja nem puszta költemény, csak azért írva, hogy mint csillogó esztétikai tűzijáték gyönyörködtesse a nézők szemét, nem, e mű az ő rétor-költői jelleménél fogva az érzületre hat, s a lélekben tövist hagy hátra, mely ingerével lényegesen gyakorlati célt mozdít elő. A magyar költőt népe szelleme szállotta meg, hallgatott sugalmaira, s nem csoda, hogy a nép magára ismert benne. Katona tragédiájának, bár más tekintetben mélyen alatta áll Grillparzer költeményének, az az előnye mégis megvan, hogy hőse drámai, s minthogy a királyné megölésével bűnt követ el, az erkölcsi hatalmak körébe esik, melyek büntetnek és kiegyenlítenek, egyszersmind tragikai is. Grillparzer Bánkja egészen epikai alak, aki csak egy jól eltalált regeszerű hangon előadott elbeszélésben indíthatja meg szívünket."

De vajon Grillparzer Bánkja megállhat-e mint epikai alak is? Bajosan, mert ami költőietlen, éppen oly kevéssé van helye az eposzban mint a drámában. Ez a Bánk a kötelesség- és hűségnek nem hőse, mártírja, mint némelyek hiszik, hanem valóságos torzképe, s ezért teszi reánk a szervilizmus hatását. A költő bizonyára nem ezt célozta, de annál rosszabb reá nézve, s éppen azért elhibázott alak nemcsak a dráma, hanem bármely műfaj szempontjából is. A német nagy eposzban Rüdiger szintén a hűség képviselője, de nem úgy mint Grillparzer Bánkja. Ez küzd magával és legyőzi magát. Grillparzer hőse nem küzd, neki nincs szíve, ez egy absztrakt ember, s emellett nevetséges. Nem német hős, hanem egy német kicsinyes bürokrata, aki betölti a kötelesség formáit, de ész és szív nélkül. De mit is művel ez a Bánk bán? Mindjárt az első jelenetben, midőn az elutazó királyhoz készül, az utcán gúnydalokat énekelnek reá, mint vén férjre, Ottó emberei és Ottó is köztök van. Mit sem hajt reá, szolgáját leszidja, hogy Ottót, a király sógorát észre venni merte a gúnyolódók csoportjában, neje bosszankodását is rossz néven veszi, s a királyt sem figyelmezteti Ottó szemtelenségére, pedig a király helytartójává nevezi ki visszatértéig. Összeütköznék-e mindez alattvalói kötelességével? A királyné tanácsot tart, s Bánk előadja az ügyeket, a királyné unja, gúnyolódik vele, táncünnepélyre készül, s reábízza a folyamodók kihallgatását. Bánk teljesíti is ezt; az ünnepély javában foly, rokonai figyelmeztetik Bánkot, hogy Ottó föltűnően udvarol tánc közben nejének; nem baj, maga neje jő mintegy oltalmát kérve, visszautasítja a tánchoz, neki dolga van, a folyamodókat kell kihallgatni, az összeveszett cselédeket kibékíteni. Vajon mindezt okvetlenül megkívánja-e az alattvalói hűség? Megszegné kötelességét, ha dolgát egypár óráig félbehagyná, ha jelenlétével az ünnepélyen oltalmazná nejét vagy éppen hazavezetné? Menjünk tovább. Bánk neje Ottó szobájába csalva, hogy az erőszakot kikerülje, megöli magát. Péter és Simon rokonai Ottó letartóztatását követelik. Bánk lázadóknak nevezi őket, s midőn csakugyan föllázadva ostromolják a királyi palotát, maga menti meg nemcsak a királynét és gyermekét, hanem Ottót is. Azonban véletlenségből Péter elhajított tőre, melyet Ottónak szánt, a királynét éri. Így hal meg a királyné. Vajon nem jobban megegyezett volna-e Bánk alattvalói és helytartói kötelességével, ha a király hazajöttéig Ottót letartóztatja, s ezzel a lázadást lecsöndesítve, egyszersmind a királynénak is jó szolgálatot tesz? Egyszóval Bánk éppen úgy nem való epikai alaknak, mint drámainak, s hasztalan a bécsi kritikusok erőlködése.

Egy másik német kritikus, ki jelesb Speidlnél, s egyszersmind irodalomtörténetíró, Scherer Vilmos, szintén megemlékszik Katonáról59. Ő is drámaibb- és tragikaibbnak találja Katona Bánk bánját, mint a Grillparzerét, bár - amint mondja - örömestebb fogná pártját a német és nagyobb költőnek. Azt is kiemeli, hogy a két dráma igen jellemzi a Lajthán túli és inneni érzületet és cselekvésmódot. "Katona tragédiája - folytatja - nevezetes mű. A magyarok legjobb drámájuknak tartják, s valóban egyes nagy szépségei vannak, melyek sejtetik, hogy egy nagy, föl nem használt erővel állunk szemben. De egyszersmind ki kell mondanunk, hogy a mű technikája különösen ügyetlen, minden sejtelme nélkül a jellemzésnek, jelenetezésnek és következetesen szőtt cselekvénynek. A személyek benne örökösen jönnek-mennek, ahogy éppen a költőnek tetszik és szigorú indoklásnak semmi nyoma."

Éppen nem csoda, ha a gazdag irodalmú német író fitymálja a szegény magyar irodalmat, éppen oly kevéssé, mintha a még gazdagabb angol lenézi a németet. Carlyle a Német drámakovácsok című tanulmányában szintén így nyilatkozik Grillparzerről, akit félig-meddig a német drámakovácsok közé soroz. "Személyei - úgymond - színpadi automaták, akiknek csak mechanikai életök van. Tulajdonképp Grillparzer képtelen valamely jellemnek vagy tárgynak költői életet kölcsönözni, s ezáltal, ha más módon nem tenné is, elárulja tehetségének prózai lényegét. Személyeiben van ugyan bizonyos mértékű metafizikai igazság, azaz szervezetök egyik része lélektani tekintetben megfelel a másiknak, s eddig minden jól megy, de e tudományos és élettelen sajátságoknak élő emberré alakítása, nem a drámakovács föladata, hanem a drámaköltőé." Bizonyára szigorú, és ha Grillparzer összes műveit tekintjük, igazságtalan ítélet is, de távolról sem oly igazságtalan, mint Schereré Katonáról, és semmi esetre oly értelmetlen s önmagának ellenmondó. Scherer nagy drámai tehetségnek tartja Katonát, nagy szépségeket talál tragédiájában, s mégis megtagad tőle mindent, ami cselekvény és jellemrajz tekintetében figyelemre méltóvá tehet valamely drámát. Van-e ennek értelme, logika-e ez?

És vajon Grillparzer tragédiájában csak Bánk alakja elhibázott, s a többi sikerült-e? Vajon mi jogosítja föl ama másik német kritikust, Speidlt, arra, hogy a főalakon kívül minden tekintetben sikerültebbnek tartsa Grillparzer művét a Katonáénál? Ottó jellemrajza éppen oly elhibázott, mint Bánké. E herceg, gőgös, makacs és elhatározott ifjú, s mégis amidőn a királynét veszélybe dönti, gyáva, tehetetlen, s az önvádtól furdalva félőrültté válik, majdnem Oféliává. Vajon értjük-e a Bánk és neje közötti viszonyt? Van-e igazság és élet a többi alakokban is? A cselekvény nem vész-e posványba. Van-e benne korrajz, nem a középkori magyar életé, hanem általában az európai középkoré?

Valóban Grillparzer e tragédiájának alig van több érdeme, mint egypár jól írt jelenet, nagy technikai készség és szép verselés. De hagyjuk a németeknek Grillparzerjöket, s folytassuk Katona életrajzát.

42. Erdélyi Múzeum. Pest. 1814. I. füz. 142-162. lap. II. füz. 174. lap.
43. Kölcsey F. minden munkái. Kiadja Toldy F. VIII. köt. 154-5. lap.
44. Erdélyi Múzeum. Pest, 1818. X. füz. 105-167. lap.
45. Öt szomorújáték. Írta egy hazafi. Szeben, 1817.
46. Bánk bán. Szerzette Katona József. Pest, 1821. IV. lap.
47. Árpádi ház. Játékszíni hős rajzolat. Két szakaszban. I. A király éje. II. Boruslav vagy a viszontlátás. Írta Bárány Boldizsár, hites ügyvéd. Székesfehérvár, 1836.
48. Nemzeti könyvtár. Harmadik folyam. Tizenhatodik századbeli magyar történetírók. Szerkesztő Toldy Ferenc. Heltai Gáspár magyar krónikája. Pest, 1854. 204-207. lap.
49. Codex diplomaticus Hungariae. Tomus IV. Vol. I. 68-69. pagina.
50. A Nemzet, 1882. 117. száma tárcájában: A történelem Bánk bánja.
51. Nürnberg 1558-79. E műről, valamint Bánk bán más német földolgozóiról bőven és jelesen értekezett Heinrich Gusztáv Bánk bán a német költészetben című művében. Budapest, 1879.
52. Az nagyságos Bánk bánnak históriája stb., Debrecen, 1574. Kolozsvár, 1580; és ismét Debrecen, 1580.
53. Lillo's Dramatic Works. London, 1810. II. V. Lásd bővebben Csiky Gergely Egy angol Bánk bán értekezését. Kisfaludy Társaság Évlapjai, XV. köt. 213. lap.
54. Ottó vagy a zabolátlan indulatok áldozatja. Jeruzsálemi András király idejéből. Cséry Péter által. Pest, 1822.
55. Nicolay összegyűjtött művei 1792-1804. Berlinben és Stettinben jelentek meg.
56. Trümmer der Vergagenheit, aus ihren Ruinen aus Licht gebracht. Von Albrecht. Hamburg, 1796. Fünfte Trümmer, 236-260. Seite.
57. E levelet először a bécsi Neue Presse közölte 1877-ben. Heinrich G. Bánk bán a német költészetben című művében, szintén egész terjedelmében közli.
58. Der Banus Bank. Tragoedie m fünf Akten, von J. Katona, Deutsch von Adolf Dux. Leipzig, 1856.
59. Vorträge und Aufsätze zur Geschichte des geistigen Lebens in Deutschland und Oesterreich. Von Wilhelm Scherer. Berlin, 1874. 247. Seite.

Forrás: epa.oszk.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése