2012. jan. 11.

Vészi József: Arad




Mikor gimnazistakorba cseperedtem, a minorita atyák kezén volt a csak később államivá tett aradi főgimnázium. Tágas udvarú földszintes ház volt a minoriták „latin iskolája”, amolyan zsindelyes tornyú, régi magyar kúria, patriarkális egyszerűséget s melegséget lehelő. Ugyanilyen egyszerűség és melegség áradt ki a szerzetestanárok lelkéből is. Jóságos okossággal vezettek be mindet a tudás országába. Mikor aztán átmentünk az állam számára és számlájára pazar pompával épített Maros-parti palotába, ahol fiatal, nagyra törő, megengedem, többet tudó, de a gyermeklélek halk rezgései iránt fogékonytalan világi professzorok uralma alá jutottunk, bizony sokszor epedő nosztalgiával gondoltunk vissza a minorita iskolára, mely nem zord parancsszóval, hanem szelíd kézzel formálta serdülő lelkeinket. S még meglett férfikorunkban is, hogy érettségink huszonöt éves fordulóján újra egybesereglettünk, feléje se néztünk a Maros-parti palotának, hanem a minoritáknál ültük meg a jubileumot, ahol a tedeum után a refektóriumban kedves vendéglátással nyújtott lakoma során volt tanárainkkal versenyt emlékeztünk „régiekről”.

Ám most ne ezekről essék tovább a szó, hanem más egyébről: arról, ami első gimnazista koromban, 1868 október ötödikén esett meg velem s iskolatársaimon. Ahogy az osztályfőnök, főtisztelendő Lakatos tanár úr belépett a terembe, mindjárt észrevettük, hogy a szokott jóságos mosolygás most nem játszott az ajka körül. A szokásos ima után nem is szólt hozzánk úgy, ahogy minden más napon szokott, hogy „no, gyerekek, hát melykőtök tudja legjobban a tegnap feladott leckét?”

Nem, nem. Ma valami szomorú meghatottság szőtte fátyolát a homlokán s az ima után azt mondta, maradjunk állva, maga pedig újra imádságra fonta össze a két kezét.

Holnap – kezdte bánatosan, – holnap, fiaim, nincs tanítás. Elmegyünk mindnyájan a Vár mögé, a tizenhárom szent vértanúnak a vesztőhelyére. Október hatodikán oda kell minden magyar léleknek zarándokolnia. Akik Aradnak az ő vérüktől megszentelt földjén élünk, mi ott tizenöt millió magyar lélek képviseletében jelenünk meg. Mert ezen a napon gyászünnepet ül a haza. Legvitézebb fiainak ezen a napon hullott a vére itt, a magyar Golgota rögén. Haynau gyilkos puskáinak golyója itt terítette le, osztrák hóhér átkozott keze itt vitte bitóra a mártírokat. Bűnük egy volt: hűségesen szerették hazájukat. Ezért a bűnért mérte rájuk a vérszomjas zsarnok a halált, ezért a bűnért marad áldott az ő emlékük, valameddig magyar ég borul Arad fölé…

Itt aztán elakadt a szó főtisztelendő Lakatos tanár úr ajkán, sírásba fúlt a hangja s mink gyerekek valami megriadt meghatódottsággal néztünk ősz professzorunkra. Tízesztendős elménkkel nem sokat érettünk a szavából, csak azt hallottuk, hogy hősök haltak bitófán, vitézeket terített le áruló gyilkos golyó s hogy a haza boldogtalan s örök hálával tartozik emléküknek. De az öreg professzor könnyezett és hát könnybe lábadt a mi szemünk is.

Másnap, október 6-án, jobban megértettük, miről is volt hát szó. Felsorakoztattak mindet az iskola tágas udvarán. Fekete gyászlobogók alatt kettős rendekben átvonultunk a Maros hídján a Vár mögé, oda, ahol a síkság elnyúlik Újarad felé. Sáncárkok mellett haladt el a fövenyes út. Szótalan ballagtunk, de ahogy a Maros partjához értünk, főtisztelendő Lakatos professzor úr odaszólt hozzánk és reszkető ujjával a távolba mutatott. A távolba, ahol ott kéklett Világos hegyorma.

Látjátok ott azt a csúcsot? Várromok vannak rajta. Annak a lábánál omlott össze a magyar szabadság. Ott rakta le fegyverét a muszka előtt a dicső honvéd sereg utolsó maradéka. Aztán jött az aradi tizenhárom napja.

Így értünk el a legkülső sáncárok egyik partos helyére. Az árkon túlról sötéten kandikált felénk a kazamaták sűrű rácsú apró ablakainak sorozata.

Szólt vala pedig főtisztelendő Lakatos professzor úr:

Látjátok azokat a börtönablakokat? Ott hallották a mi szent hőseink hajnalkor, mint verték a földbe a hóhérok a bitófák cölöpjeit. Tudják, hogy ez nekik szól, hogy a kelő nap a halált hozza nekik. Mégsem féltek, mert vitézek voltak, magyarok voltak, szerették a szabadságot, szerették hazájukat és készek voltak meghalni a szabadságért és a hazáért. Ki levelet írt családjának, ki évelődött, ki vigasztaló szóval tartotta a többieket. A porkolábjaik sírtak, a hős vártanúk szeme száraz maradt.

Oh, most mát mindent megértettünk. Tatulia, a nagy oláh fiú, közülünk a legöregebbik, kissé bamba, de szelíd teremtés, nem bírt tovább az érzelmeivel. Nem érezte magát fajtájához tartozónak, kihördült el-elcsukló sírásából a meghatott ember, a megrendült magyar. S aztán felzokogott az egész gyerekhad. És könnyeit törölte főtisztelendő Lakatos professzor is. Szemléltető oktatás volt ez. Sokan voltunk gyerekek. Egyikünk sem fogja holta napjáig sem ezt a szemléltető oktatást elfelejteni. Összeolvadtunk mindnyájan egyetlen hatalmas és szent érzésben. Nem volt ott korkülönbség, nemzeti különbség, fajkülönbség. Gyűlölet is csak egy volt: az, amelyik a hóhérokkal dolgozó zsarnokság ellen fordult. Nagyszerű volt ez a szemléltető oktatás. A szívek frigye jött létre Aradnak vértől megszentelt rögén…

„Áldott az ő emlékük, valameddig magyar ég borul Arad fölé.”

Így szólt hozzánk főtisztelendő Lakatos professzor úr.

És most már nem borul magyar ég Arad fölé.

Elraboltatott tőlünk a magyarok szent földje, a magyar Golgota.
Mit szólsz hozzá, Tatulia Livius? Hiszen ott zokogtál velünk és minden könnycsepped egy-egy tiltakozás volt az ellen, amit most a te néped Araddal csinált. Igaz, meghaltál harmadik gimnazista korodban, esetlen nagy testedben elvérzett a beteg tüdő. De haló porod is fel kell, hogy lázadjon fajtádnak a megfoghatatlan gonoszsága ellen.

Te tudod, Tatulia Livius, még a sírodban is tudod, hogy ez nem maradhat így. Hogy Arad a miénk s a miénk Kolozsvár, Nagyvárad, Szalonta, Dicsőszentmárton, Kézdivásárhely, Udvarhely; a miénk Kassa, Pozsony, Losonc. A miénk mindaz, amit tőlünk elragadtak.
A miénk volt, a miénk lesz.

Magyar ég fog ismét mindnyájunk fölé borulni.


Az író miniszteri tanácsos,
*Arad, 1858. november 6 -†?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése